A történeti társadalomelmélet megalapozása és vázlata

Előszó


Az ember alkotta társadalom nyitott történetének elmélete szükségképpen sajátos nézőpontból közelít korunk egymásra torlódó válságaihoz és konfliktusaihoz. Ezért aztán, habár nem is minden alap nélkül tennéd, elsietnéd mégis a dolgot, tisztelt olvasó, ha e könyv címe alapján úgy vélekednél, hogy korunk szellemi divatját követve a következőkben valamiféle kataklizmával fenyegető jövőképnek vagy az egyetemes boldogság utópiájának cáfolatáról, netán az emberi történelem végéről lesz majd szó. Ellenkezőleg: az emberi együttműködés új, élhető formája alapjainak szerkezetét és az új létformához vezető út szisztematikus vázlatát találod majd itt. Csak hát, akár ha visszatekintesz a távolabbi történelmi múltba, vagy akár a lehetséges jövőt kutatod, mindkét esetben a jelenben élsz. Ugyanakkor azt is láthatod, hogy a máig vezető történeti korszakok, melyeket az emberi együttélés valamely új történelmi formája választ el egymástól, a korábbi romjain jelennek meg, és miközben az ember az új világot annak saját alapjain felépíti és egyre határozottabban lép túl a régi viszonyokon, beleértve mindazt, amit elődei életük elviselhetetlen részének tartottak, aközben mindinkább az az érzése támad, hogy valami veszteséget is elszenved. Úgy érzi, hogy a régi világ romjai maguk alá temettek valami olyasmit (vívmányokat, alkotásokat és nem utolsósorban eszméket és lelkesítő illúziókat) is, amire most nem csak mint a múlt értékes részére és szépségére tekinthet vissza nosztalgiával, hanem ennek alapján az elméleti gondolkodásában is újra az elmúlt korokhoz fordul. Így idézi fel a modern ember a hősök immár letűnt világát vagy az őseredeti közösségek összetartó erejét, természethez közelségét, korlátozott, mértéktartó igényeit, vagy éppenséggel napjainkban az emberi emancipációhoz vezető fejlődés eszméjét. Az átalakulásnak ezt a folyamatát értékrombolásként érzékelve látja vesztébe rohanni a világot a benne élő modern ember. Az így megkonstruált jelenből kitekintve aztán az ember saját jövőjére gondolva a kataklizma ellenpólusaként vágyai által vezérelt utópiákat alkot.
A történeti változásnak a benne résztvevők általi iménti felfogása mintegy jelzése annak, hogy az, amit fejlődésnek tekintenek, elméleti-fogalmi leírásában nem ragadható meg megfelelően sem egyfajta lineáris történeti logika mentén, sem pedig a radikális gondolati szakítás útján. Ugyanakkor mi sem jelzi jobban napjainkban egy új korszak szükségességét annál, minthogy a mai ember a modern világ összeomlással fenyegető válsága közepette és innen kiutat keresve, ha érezhet is némi nosztalgiát a széteső jelen számára fontos, ám múló vívmányai iránt, nincs abban a helyzetben, hogy – túl a nosztalgikus múltidézésen – építhessen az elmúlt korok utólagosan felismert és vonzónak talált értékeire. És nem bízhat immár abban sem, hogy a mind fenyegetőbb válságot eddigi életrendjének szabályai alapján oldhatja meg. A mai, modern korban az ember nem tarthatja fenn magát jelenlegi életrendjének további folytatásával, sem pedig eddigi történelmének radikális újrakezdésével. Sőt, abban sem bízhat, hogy élete rendjének összeomlásából – miként eddig mindig történt – ezúttal is valamiképpen a „nem tudják, de teszik” folyamatból majd csak kibontakozik valamiféle új rend.
Ebben a könyvben amellett érvelek, hogy történeti-társadalomelméleti nézőpontból módszeres vizsgálat alá vehető a modern kor, sőt ezen túl megalapozott válasz lehetőségével közelíthető az összeomlással fenyegető válságból kivezető útra vonatkozó kérdés. Ám egyfelől a történelmi katasztrófa vízióit, másfelől a vágy-vezérelt utópiákat csupán a történeti társadalomelmélet megalapozás-problémájának kidolgozásával és megoldásával válthatjuk fel egy, a mai világunkban még csak felsejlő tendenciákra támaszkodó – és így megvalósítható – jövőképpel. Előretekintve az ennek szellemében folytatott vizsgálódás majdani eredményére, két következtetésre juthatunk. Az egyiket a következőképpen fogalmazhatjuk meg: számot kell vetnünk az örök békével és közös jóléttel kecsegtető emberi emancipáció ígéretével, és ez a számvetés negatív eredménnyel zárul. Másrészt az e következtetésig vezető gondolkodás menetében módszeresen, lépésről lépésre haladva arra juthatunk, hogy az emberi együttélés jelenlegi formája utáni új történeti állapotot illetően felvázolhatjuk egy lehetséges és élhető emberi létforma alapszerkezetét. Egyaránt láttathatjuk tehát napjaink válságaiban széthulló világunkat és egy új világ alapjainak körvonalait, és eközben felmérhetjük azt is, hogy milyen árat kell majd fizetni érte.




Bevezetés


Első nagy tettét követően, hogy tudniillik létrehozta a történelmet, úgy tűnik, az ember most egy másik, ugyanolyan horderejű – ám lehet, hogy utolsó – lépésre készül: arra, hogy megszüntetve létezésének feltételeit megsemmisítse önmagát. A kérdés az, vajon ez a végkifejlet eleve benne van-e a megalkotott emberi történelemben, s így a mai ember nem tesz mást, minthogy beteljesíti a maga által eredendően elrendelt sorsát? Vajon napjainkban mindössze az történik csupán, hogy annak az aktivitásnak a kibontakoztatása során, amellyel az ember – nem utolsósorban éppen a többi élőlény kárára – kilépett a természet általi közvetlen meghatározottságából, egyúttal fokozatosan lebontja élete fenntartásának azokat a különös természeti feltételeit is, amelyek, összességükben, mint készen talált környezet, létmódja kialakításának feltételéit adták? Arról lenne szó, hogy oly mértékben és hatékonysággal gyakorolja az ember eme önsorsrontó működését, hogy immár globális szintre tágítva ki léthatárait, gyorsuló ütemben és egyre intenzívebben használja fel a számára még elérhető természeti erőforrásokat? Úgy tűnhet, mintha az ember ily’ módon új dimenzióba emelte volna az életnek azt a sajátos darwini törvényét, hogy a fajok mindaddig növekednek és gyarapodnak, amíg külső akadályba nem ütköznek. Az ember különös vonása ebben a tekintetben az volna, hogy életének készen talált természeti akadályait sorra átlépve immár egyáltalán a földi élet globális feltételeibe – sőt egyáltalán, a magasabb rendű élet –, legvégső határaiba ütközik. Ezt az ellentmondást – szemben az optimista történelemfelfogásokkal, melyeket az ismert „nem tudják, de teszik” tézisben Hegel nyomán talán Marx fogalmazott meg a legplasztikusabban – napjainkban a „tudják, de nem teszik” paradox kifejezéssel kellene felváltanunk. Ezzel arra utalunk, hogy miközben köznapi tapasztalatunkból és empirikus-tudományos vizsgálódásainkból egyre markánsabban rajzolódik ki az élhető környezet rombolásának folyamata (melyhez korántsem mellékes következményként kapcsolódik a klímakatasztrófa, a Föld biológiai sokféleségének gyorsuló csökkenése, a túlnépesedés és a globális egyenlőtlenség), azonközben a mind radikálisabb ökológiai mozgalmak, akciók és intézményes fellépések ellenére is a földi élet feltételei tovább romlanak, és az elkerülhetetlen katasztrófa folyamatának legfeljebb csak némi lassulását lehet nagy erőfeszítések árán elérni. Az ebből a kiáltó ellentmondásból eredő kérdésünk tehát az, melyek azok a hajtóerők és hol keletkeznek, amelyek az egyes emberek, valamint embercsoportok cselekvéseit, továbbá a társadalmi intézmények működését olyan erővel határozzák meg, hogy az végül is felülírja az emberi élet – sőt általában minden magasabb rendű életforma – fennmaradáshoz fűződő indítékokat, életösztönt és belátást, valamint a tudatosított veszélyérzetet egyaránt.
Az iménti kérdés két – egymáshoz képest alternatív irányban elágazó – válaszhoz vezető hipotézis megfogalmazásához ad indítékot. Eszerint egyfelől legalábbis feltételezhető lenne, hogy az ember osztozik az élővilág általánosnak tekinthető, imént említett ama sajátosságában, hogy mindaddig gyarapodik és szaporodik, ameddig az ily’ módon megnyilvánuló fejlődésében külső akadályba (például táplálékforrás kimerülése, vagy más élőlényekkel való versengés) nem ütközik, és amely azután belső biológiai potenciáljára (például a képességek alakulására) szabályozó erővel hat. Ebben a tekintetben az ember annyiban különbözne más fajoktól, hogy lebontotta, illetve folyamatosan lebontja – vagy inkább átlépi – a többi fajra jellemző specifikus biológiai szabályozó korlátokat. Következésképpen immár nem a más fajokkal folytatott létküzdelemben alakulnak tulajdonságai és képességei. Ugyanakkor az sem várható, hogy gyarapodásának és növekedésének külső feltételei megszűntével biológiai-organikus szervezetének módosításával alakítson ki belső, új szabályozó mechanizmust életének eredendő, elemi szabályának felfüggesztésére, illetve helyettesítésére. A másik beható vizsgálatra váró hipotézis az, hogy az ember létrejöttében gyökerező, de a modern viszonyok között ökológiai krízissé transzformálódott probléma eddigi „kezelésének” tanulságai – tehát létében fenyegetettségének ésszerű belátása, és az együttműködés történeti menetének, „logikájának” megismerése – változást hozhat-e a létfeltételekhez való emberi viszonyban. Ebben az esetben az emberi együttműködés rendszerszintű elemzése kerül a vizsgálódás centrumába.


Megjegyzés


Az ökológiai problémának rendszerszintű perspektíváját újabban Niklas Luhmann átfogó és egységes elmélet keretei között dolgozta ki, mégpedig oly módon, hogy az ökológiai krízist – jóllehet sajátos, szociálkibernetikai (autopoietikus) paradigma jegyében – nem az ember biológiai-alkati mivoltából eredő, hanem általános rendszerelméleti kérdésként fogja fel. Luhmann felfogásából következően a modern társadalom rendszerjellegű működését az ökológiai problémát illetően több vetületében jellemezhetjük. Először a távlat hiányaként. Eszerint mivel a saját logikájuk szerint működő komplex modern rendszerek elsődleges és meghatározó hajtóereje önmaguk továbbépítése – autopoieszisze –, tekintet nélkül létük külső feltételeire. Ebből következőleg a közvetlen feladatok megoldása fontosabb számukra, mint a távolabbi jövőjük feltételeinek alakulása. Ennek hivatkozási alapja az, hogy a jövő nem érhető el a legközelebbi lépés nélkül. Másodszor a veszélyérzékelés alacsony fokaként. A rendszer funkcionális alrendszerei, mint a politika, a gazdaság, a tudomány, a jog, a vallás, valamint a képzési rendszer egymástól eltérő sajátos működési logikája (melyet Luhmann bináris kódokhoz kötve definiál) nem csupán nehezíti a veszélyek egyidejűségének, összekapcsoltságának és rendszerszintű nagyságrendjének felismerését, hanem akadályt gördít a veszélyelhárító összehangolt cselekvés elé. Harmadszor korlátozott nyitottságként. Annak folytán ugyanis, hogy mivel a rendszer – Luhmann szerint – környezetét önmaga hozza létre, csak ezzel a megkötéssel együtt tekinthető a környezete iránt nyitottnak. Ráadásul a komplex, önmagát zárt és rekurzív folyamatban reprodukáló rendszer nem egy az egyben, vagyis nem közvetlenül válaszol a környezeti hatásokra, hanem összességében, egyúttal pedig szelektíven „rezonál”. Negyedszer, nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a rendszer túlszabályozása miatt annak „rezonanciája” elérhet egy olyan szintet, intenzitást, amikor már zavar keletkezik működésében, sőt esetleg szétesik.
A nem mindig jól követhető szociálkibernetikai gondolatmenet és fogalmi eszköztár konstruktív alkalmazásával Luhmann az ökológiai krízis eddigi elemzését és kezelését illetően arra a következtetésre jutott, hogy éppen annál fogva, hogy rendszerproblémáról van szó, nem vezethet eredményre a mindeddig kizárólagos normatív alapú szabályozó-tiltó megközelítés. Ezt ugyanis az jellemzi, hogy a rendszerkérdést már a válaszkísérletek kezdetén erkölcsi kérdéssé transzformálják át, mégpedig azzal, hogy a változás érdekében az ember felelősségére és jó szándékára apellálnak. Ami viszont a négy szempont alapján a rendszer végigvitt tanulmányozásából adódik, az az, hogy belülről nem képes elhárítani a további működése feltételeinek önmaga által előidézett környezeti akadályát, mert a részrendszerek egymástól eltérő időben és logika mentén érzékelik a környezetüket. Luhmann élesen bírálja a kortárs ökológiai irodalmat és gyakorlatot, mivel az – úgymond – erkölcsi és normatív irányba tereli a krízis elemzését és megoldási kísérleteit. Ezekkel szemben az önmagát építő rendszer unilogikáját ajánlja, amellyel azonban kikapcsolja az emberi aktivitás történeti lehetőségeit és korlátait az ember és a természeti környezet közötti válság tisztázásában és kezelésében. E korlátokon belül Luhmann a rendszer változását, illetve átalakulását elsősorban egy önreflexív folyamathoz (re-entry) kapcsolja. Ekkor a rendszerben keletkező problémák a rendszer elveinek újraalkalmazása, vagyis a rendszer eredeti szerveződési elvei alapján oldódnak meg. Más esetben, vagyis társadalomtörténeti megközelítésben a társadalom reálstruktúrája és szimbolikus struktúrája közötti feszültség elemzésével jelzi a lineáris logika korlátait.
Tanulmányunkban a rendszer felépítésére és a rendszerdinamika általános elveire vonatkozó, továbbá és ezen belül az ökológiai krízis iménti – Niklas Luhmann koncepciójával jellemzett – megközelítését annyiban követjük, hogy az emberi létmód szerveződését, dinamikáját és válságait rendszerszintű, társadalomelméleti problémaként tekintjük. Ugyanakkor a társadalmat – Luhmannal ellentétben – az emberi létmód különböző történeti formáiban átalakuló és változó rendszereként fogjuk fel. Ezért a szisztematikus elemzéshez ott kell hozzáfognunk, ahol a modern társadalom átalakítása rendszerkritikai programként felmerült.




Első rész


Az elméleti rendszerkritika megalapozása mint probléma:
a kritikai elmélet három nemzedéke

A frankfurti Institut für Sozialforschung igazgatói beiktatása (1930) alkalmával elmondott beköszönő beszédében Max Horkheimer az intézet addigi kutatási programjában meghatározó jelentőségű súlypontváltást körvonalazott. Marx hagyatékának gondozását és az általa megteremtett elméleti tradíció folytatásának igényét fenntartva ugyan, ám mégis a 19. század óta lényegesen megváltozott reálviszonyok elméleti vizsgálatát helyezte előtérbe. Ezzel is tudatosítva, hogy nem csupán elengedhetetlen a század első két évtizedében lezajlott mélyreható történeti változások átfogó társadalomelméleti vizsgálata, hanem – ettől nem függetlenül – immár elkerülhetetlenné vált Marx elméleti örökségének újragondolása is. Ennek leglényegesebb eleme az, hogy a modern kapitalizmus (valamint kimondatlanul: az egyetemes társadalomtörténet) átfogó kritikai vizsgálata nem alapozható kizárólag a termelőeszközök tőkés magántulajdonának viszonyaira, valamint az ezzel közvetlenül összefüggő kettős tagoltságú osztályszerkezetre, a tőkés-munkás dichotómiára, illetve általában a társadalom gazdasági és osztályviszonyaira.
A társadalomelméleti alapvetésnek ez a fordulata számos következménnyel jár és új kérdések sorát veti fel, mint például az elmélet és a gyakorlat (ezen belül kiemelten a politikai gyakorlat, a pártmozgalmak és programok), a társadalomszerkezeti tagoltság (ezen belül kiemelten az értelmiség), a szellemi kultúra ágazatainak – ezen belül különösen a társadalomelmélet, a tudományok és a filozófia – kapcsolata. Horkheimer szerint mindezek tisztázása és a válaszok keresése együttesen egyfelől a marxi elméleti hagyomány folytonosságának fenntartását igényli, másfelől viszont a századelő (20. század) történelmi jelentőségű fejleményeinek elemzése az elméleti érdeklődés nyitottságát követeli meg. Együttesen pedig ezek a feladatok új társadalomelméleti paradigma kidolgozását ösztönzik. Az átfogó, a gyakorlati cselekvéshez nem közvetlenül kapcsolódó, ám attól mégsem elforduló elméleti rendszerkritika középpontjába a makroszintű személetű társadalomelmélet megalapozását és kidolgozását kell állítani. Mint majd később – e kritikai elméleti feladaton munkálkodó legfiatalabb nemzedék neves alkotójaként – Axel Honneth megállapítja, a legfogósabb probléma a normatív kritika újonnan keletkezett elméleti dilemmájának a megoldása: a modern társadalom „immanencián belüli transzcendenciájának” a tisztázása. Ez ugyanis legközvetlenebbül összefügg azzal a társadalmi-szociális átalakulással, amelyre nézve korábban a társadalomkritika alapját (kiindulópontját és felvállalt gyakorlati feladatát) a duális osztálytagoltság képezte. Miután azonban kérdésessé vált ez a tagoltság – és ezzel együtt a munkásosztály történelemformáló szerepének prognózisa –, elkerülhetetlenné vált a társadalomkritika megalapozásának újbóli felvetése.
Mindezt figyelembe véve tehát a történeti-társadalomelméleti kritika részletesebb kifejtéseként elemzésünket két témakörre kell koncentrálnunk. Egyrészt áttekintjük az elméleti kritika megalapozás-problémája megoldásának három – egymástól markánsan különböző – kísérletét, melyek időrendben és alapállásuk tekintetében egyaránt tagolják a kritikai elméleti tradíció történetét. Három nemzedék egy-egy meghatározó elméletalkotójának munkásságában jellemezzük a paradigmatikus változásokat. A megalapozás-probléma eme három megoldási kísérletének függvényében interpretáljuk az elméleti tradíció tematikai változatait. Másrészt – immár tanulmányunk második részében – a megalapozás-probléma beható vizsgálatát kell elvégeznünk, tekintve, hogy az átfogó (rendszerszintű) társadalomkritikai elmélet számára e vizsgálódás eredményének jelentősége abban áll, hogy erre építve adható meg a modern társadalom viszonyainak olyan makroszintű leírása, amelynek során egyaránt interpretálhatók a meghatározó történelmi változások, valamint magának az elméletnek az önmagán túli gyakorlathoz vezető belső dinamikája, „immanens transzcendenciája”. Az elméleti megalapozás problémájának mind pontosabb megfogalmazása és a megoldására kidolgozott alternatív kísérletek elemzése, összevetése és bírálata, meggyőződésünk szerint, elvezet egy további, új megoldási javaslathoz, mely koncepcionálisan tér el mindhárom korábbi változattól.
Értelemszerűen tehát először Horkheimer és Adorno koncepcióját vizsgáljuk főként a Hagyományos és kritikai elmélet című tanulmánynak, majd A felvilágosodás dialektikájának szövege alapján. Ezt követően a személyközi kapcsolatok (interszubjektivitás) Habermas által kidolgozott elméletének a normatív kritikát megalapozó státusz-igényét és teljesítményét vesszük szemügyre, elsősorban A kommunikatív cselekvés elméletét állítva az elemzés középpontjába. Végül a kritikai elméleti tradíció újabban jelentkező folytatójának, Axel Honnethnek a koncepcióját elemezzük, A hatalom kritikája és a Küzdelem az elismerésért című műveit állítva az elemzés centrumába.
...