Boldogságtérkép

Ajánlás


Fiamnak, Márknak, és lányaimnak, Jázminnak és Nikolnak küldöm ezt a könyvet sok szeretettel azokra a napokra, ha már nem leszek mellettetek. Bízom benne, hogy hasznos útmutatást találtok benne, ha eltévelyednétek az úton. Tudom, hogy általa bármikor eltaláltok hozzám.

Bízom bennetek,

Apa



Bevezető


Húszéves koromban úgy éreztem, hogy verseket szeretnék írni. Nekiláttam, de néhány után úgy gondoltam, hogy még élettapasztalatokat akarok gyűjteni, mielőtt folytatom. Elhatároztam, hogy félreteszem költői és írói vágyaimat, és majd úgy ötvenéves korom felé újra előveszem. Mindig is tudtam, hogy egy nap megírom ezt a könyvet.

Hiszem, hogy az élet két legcsodálatosabb tevékenysége a tanítás és a gyógyítás. Mivel a spirituális könyvek képesek ötvözni ezt a kettőt, ezért választottam ezt a csodálatos műfajt.

Mivel egy nagyon komplex rendszer feltárása e könyvben felvállalt küldetésem, arra kérem az olvasót, hogy legyen türelemmel. Az egyes fejezetekben egy-egy kirakósdarabot fogok „csak” átnyújtani, de ígérem, a végére összeáll majd a kép egy értelmezhető, a gyakorlatban is jól használható egésszé. Könyvem sorainak végére egy könnyedén értelmezhető térképet kapunk ajándékba, amely egyértelmű útmutatást ad majd számunkra arról, hogy mit kell tennünk boldogságunk eléréséhez és fenntartásához.

A könyvben prózai részek és versek követik egymást. Ennek oka az, hogy egyszerre szólhassak az olvasó tudatához és a lelkéhez. Úgy szerkesztettem meg a könyvet, hogy 53 vers szerepeljen benne – pontosan annyi, ahány hétből áll egy év.

Buddhistának vallom magamat, de alkotásomban gyakran kitekintek a keresztény tanokra is. Teszem ezt két okból is. Olvasóimnak valószínűleg leginkább ezen a téren vannak ismeretei, illetve nagyon fontos és ma is használható, érdekes és értékes gondolatok vannak eltemetve benne.

Nem rendelkezem mély keresztény hittan-ismeretekkel, ezért csak remélni merem, hogy gondolataim, belső elmélyüléseim eredményei nem bántóak senki számára.

Bár fel-feltűnik az „Isten” szó az alkotásomban – amely alatt én mindig tág értelemben a világunkat mozgató törvényszerűségeket is értem –, végig maximálisan arra törekedtem, hogy írásom legyen annyira racionális, amennyire csak lehetséges.

Célom az volt, hogy segítségére legyek az eltévelyedetteknek, akik nem találják az utat saját boldogságukhoz és szabadságukhoz.

A könyv megírásának minden sora hatalmas öröm volt számomra. Nagyon izgalmas és felemelő érzés volt értelmes dolgokon gondolkodni.

Felmerült bennem, hogy név nélkül vagy álnéven jelenjen meg alkotásom, mert biztosítani akartam önmagam számára, hogy célom tiszta. Ezt végül elvetettem, két ok miatt. Fontosnak tartom, hogy kapcsolatba léphessen velem az, aki szeretne. A másik ok az az álmom, hogy egy nap olyan iskolák jönnek létre, ahol a mindennapi élet valós problémáinak kezelésére is tanítják a fiatalokat. Örömmel lennék tanár az egyik ilyen intézményben.

Végezetül hadd hangsúlyozzak egy dolgot! Írásom egyetlen sora sem kinyilatkoztatás. Én azt írtam le, hogy szerintem mi zajlik le bennünk. Biztosan sok mindenben tévedek, amelyekért elnézést kérek mindenkitől. Bízom benne, hogy minden olvasó talál majd valami hasznosat és értékeset is a könyvben. Azon fáradoztam, hogy így legyen. Remélem, sikerült.



I. A kiindulópont


Az élet picit olyan, mintha kerékpároznánk: ha lassan megyünk, ugyan rácsodálkozhatunk lenyűgöző szépségeire, de könnyebben el is eshetünk. Az örömöket nem kapjuk ingyen, egy nap fájdalommal kell fizetnünk érte. Ilyenkor nyüszítünk, mint a kutyák. Nem csoda hát, hogy a többségünk a fékevesztett rohanást választja az érzései helyett. A munka átveszi a hatalmat, ahogy beszédünkben az „akarom”-ot a „kellene”. Életünk nem egy békében megélt csoda lesz többé, hanem elszenvedett kényszerek sorozata. Egy önként vállalt börtön, ahova mi zárjuk be magunkat. Furcsa ellentmondás, hogy döntéseink mélyén talán a haláltól és a pusztulástól való félelem áll, mégsem lassítunk, csak rohanunk végzetünk felé szakadatlan.

Miért teszi a többség mindezt? Egyáltalán, az ember érzelmileg tudatos lény? Ha megkérdeznének minket, hogy mire vágyunk, a többségünk talán azt felelné, hogy a boldogságra. Ám van-e a boldogságra pontos meghatározásunk? Nem lenne megdöbbentő, ha kiderülne, hogy nem is igazán tudjuk pontosan, hogy mi az? Ha választanunk kellene boldogság és szabadság között, melyiket választanánk?

Egy hétemeletes házat látok magam előtt. Az alsó három szinten borzasztó dolgok történnek, mégis úgy vélem, itt él az emberiség nagy része. Mi van a felső négy szinten, és ami a legfontosabb, hogyan lehet feljutni oda?

Erről fog szólni a könyv. Egy boldogságtérképet próbálok meg felrajzolni, amely valójában sokkal inkább szabadságtérkép.

Én is az alsó három szinten éltem, és még most is sokszor visszazuhanok oda. Ám voltam már odafent, és szeretnék mesélni nektek róla, miként jutottam oda, mit tapasztaltam, és hogyan látom most a világomat.

Kezdjük az első lépéssel, hogy honnan indultam sok évvel ezelőtt.


Az 1. vers címe: Őszi láng

Jössz szembe a sárga ködben
te pislákoló őszi láng,
és összetört forró álmok,
hideg kéz, hamu és szilánk.

Te vagy, ki fájdalom ellen
magad ástad ki sáncaid,
ki börtönödben viseled
emlékeid nyakláncait.

Megsirattad, mi elveszett,
s köszönöd, mit az élet meghagyott,
megkeményített, ahogy könnyed
nem lefolyt, csak rád fagyott.

Félsz már forró vágyat érezni,
család, munka neked a béke,
egyikből rohansz a másikba,
ők a stabilitás két szentélye.

Kezedben még lant van,
de csak suttognak a húrok,
síri csendben bujkálnak
a bókok s trubadúrok.

Nemrég oly tüzes érzelmek,
most alig egynéhány szikra,
testeden bárhova tekintve,
mindenütt csak nyugvó szikla.

A család minden számodra,
érte önmagadat árultad,
tetted, mit kell, s cserébe
a szerelmet elárultad.

Mi régen izzó pezsgő volt,
ma már csak aludttej,
a szenvedély benned
gyermekeidtől aludt el.

Mi egykor férfi és nő volt,
most csak apu és anyu,
a keserű és édes
mára sós és savanyú.

Haverokkal sörözés,
bor és pálinka vagy konyak,
elégedett, alvó negyvenes,
délben eljött az alkonyat.

De kővé meredt testedet
mégis feszítik rések,
ahogy szivárognak felszínre
vágyak, álmok, érzések.

Hisz’ tudod, ha majd hóhér közeleg,
s ott leszel könnyben, vérben, térden,
egy igazi, forró csókban az élet
békét és értelmet nyer egészen.

Mégis feladtad egy részed,
aki tudod jól, hogy vagy,
oltáron feszül a tested,
s érzed, ahogy sorvad.

Ahogy telnek a napok,
szökik belőled a hő,
mosolyogsz és szeretsz,
de halkan vérzik a kő.

S néma éjszakán hallod,
ordít neked és nem örömből,
aki a szívedben rekedt,
s hogy felébredj, vadul dörömböl.

Tresch Attila, 2018.12.27



II. Az ébredés


Alszom. Álmomban mintha egy kék tenger mélyén lebegnék. Suttogást hallok. Érzem, hozzám beszél. Nem értem tisztán. Lágyan megölel, és elkezd felhozni a fényre. Rám mosolyog, majd hirtelen elenged. Felérek a felszínre, és levegőért kapkodok. Felébredtem. Lehet, hogy életemben először igazán? Nem tudom visszaidézni az arcát, csak azt, amit a végén kérdezett tőlem: „olyan sokszor leírtad már őket, de vajon mit üzennek neked a számok?”

Felültem. Jobbra fordultam. Feleségem látszólag édeset álmodott mellettem mozdulatlan. Hajnali három óra volt. Próbáltam visszaaludni, de nem ment. Ott zakatolt az agyamban valami, amely már felnyitotta érdeklődésemet, és éreztem, már nem tudom soha többet visszazárni. Megadtam magamat. Hagytam, hogy átjárja a teljes lényemet, és szinte öntudatlan azonnal feltettem magamban a következő kérdéseket:

- miért pont tíz számjegy?
- miért olyan az egyes számjegyek alakja, amilyen?
- miért ismétlődnek újra és újra?
- lehet, hogy bizonyos ciklusok – mint az élet törvénye – követik egymást, és az egyes számjegyek – mint egyfajta kötelező ösvény – megmutatják, hogy mi fog történni?

Tudtam, hogy ennek igen, így kell lennie. Nem lehet véletlen. Végtelenül izgalmas volt, ahogy egy felém elküldött, több mint ezer éves üzenet végre célba talált. Megtalált. Most éppen
engem.

Éreztem, hogy ez az üzenet jószándékú, nem bántani akar, hanem megölelni. Áldás volt. Benne volt a múlt, a jelen és a jövő is. Meghatódtam. Korábban még sosem éreztem azt, hogy a tér és idő elférhet egyetlen pillanatban.

Úgy vetettem rá magamat a számokra, mint a kisgyermek a karácsonyi ajándékokra. Hallottam, ahogy a szívem – ez a csodás és végtelen dob – „táncba” hív. Zenéjével a csengőszót eszembe juttatva kért arra, hogy végre csomagoljam ki őket. Megadtam magamat neki, és halkan suttogtam: „egyes”.

„Mi a legszembetűnőbb jellegzetessége?” – tettem fel magamban a kérdést. Az, hogy hegyes. Mutat valamerre, mintha egy irányt jelölne ki. Nincs benne metszéspont, sem lágy kanyarok. Kemény és határozott, nagyon férfias. Bármi is, mint a szikla, áll a helyén rendíthetetlenül. Lehet, hogy egy kard vége, és egy hadvezér döntésére utal? Vagy egy fáklya, esetleg gyertya lángja, amely mutatja az utat az eltévelyedetteknek? Majd egy mély lélegzetet vettem és éreztem, hogy egy erő elhessegeti az előző gondolatokat és segít, hogy megértsem. Felszínre hozott egy újabb kérdést: – hát mivel foglalkozott az emberiség leginkább a bölcs kultúrák születésekor? A földműveléssel – válaszoltam rögtön. Akkor lehet, hogy a két vonal találkozása a lényeg? Beugrott az a hegyes fa eszköz, amelyet nagymamámék használtak ültetéshez. Megéreztem az igazságot és szinte felszisszentem, ahogy kiszakadt belőlem: „az egyes a mag”. Ebből indul ki minden, Ő a születés.