Szavak hídja

Ispány Marietta XXI. századi költő, orvos, zenetanár, 1971-ben született Debrecenben. Gyermekkorát vidéken, Nádudvaron és Tetétlenen töltötte. Sokoldalú neveltetése éveiben és gyermekkora szabad boldogságában alakult ki és épült teljessé az a korán kiforrt képzeletvilág, amely későbbi írásaiban bonthatta ki szárnyait és szilárdulhatott egy érett, zenében és színekben roskadozó térré.
Verseit finom, törékeny és árnyalt belső érzékelés jellemzi, amely mélységeket és eget meghaladó magaslatokat érintve teszi lehetővé, hogy szavakkal fesse meg azt a láthatatlan festményt, amelybe mártózva az olvasó egy új, különleges dimenzióba repülhet.
Életpályáján az irodalom természetes kincsként volt jelen, amikor merőben más pályát választott. Orvosi és zenei tanulmányait egymást követően végezte. E széles, impressziókkal teli út tovább gazdagította, magánéleti krízisei pedig tovább mélyítették azt a bő vizű kutat, amely versein át törhetett a felszínre.
Írásaiban a szabad képzettársítás lendületes, kerek íveket alkotva, tűpontos, precíz ábrázolásokkal éri el a lélek rétegeit. A megjelenő, valóságtól független álmok és látomások az ember tudat alatt elrejtett kincseit tárják fel. A többféle stílusjegy palettáján –amely még versein belül is változó – színesen jelenik meg a szürrealizmus, a késői romantika, az impresszionista zeneiség, a futurista egység és a megszólító expresszionizmus. Olyan észjárás és érdekes művészetfelfogás jellemzi, amely mély ihletettséget feltételezve ábrázol és ábrázoltat. Verseiben számos színeztézia és valóságfölöttiség katartikus szövedékében találhatjuk meg az utat a ma már fájdalmas és botrányos ürességből az ezt betöltő fény felé.
Ispány Marietta írásai most jelennek meg először a nyilvánosság számára.



Júlia

Harcol a nap. Vasfüggönyt néz.
Sok levélen tűz vonul.
Lepergetett ínség jár.
Vándorló kutyán a sor.
Leköpött egy kék horda.
A fekete láng percet kér.
Korsó jár a kő kútra.
A rózsatövis már fehér.
Ingemen vörös foltok.
Petőfi szerelme vár.
Évek csapdája zuhog.
Lila felhő, zubbony, sár.
A legszebbik este vér.
Anyánk átka fekete.
A fa virága már nem él.
Vörös harmat tengere.
Kondulnak a harangok.
Tizenhárom gyertya száll.
A bordó s fehér könnyek.
Forró ölelés darál.
Piros, fehér, zöld ernyő.
Azúrfehér fakereszt.
Temetőre hull a szó.
Míg ember él: csókol, s szeret.



A végtelen végtelenjében

Kihajózott életek
zöldjében füstös avar ül.
Tekercses fény hegedül,
lámpák raja énekel.
Összehúzott reménnyel
bújik ki egy hóvirág.
Bongnak a felbúgó fák,
eltörpül az erezet.
Hatalmas térbe enged
az áthajózott szélfutam.
Mint mozduló rangsorban
felcsipkézett díszfelhő,
oly seregben éneklő
sokaság tömege szól.
Horizontot, eget szór
és szólít meg a csend fénye.
Átolajzott tenyérbe pattogó,
dobott szálakon.
A végtelenbe fújt szirmon,
a láthatatlan üvegen.
Sóhajtó, vad perceken
átívelő szárnyakon.
Húzó vadlúd-utakon,
szálló darvak sejtelmén.
S a kóbor ködpír éjjelén
harangozó mélybe száll.
Minden bokrot megtalál,
minden csontot, életet.

S a kifeszített mézteret
csöngve-bongva takarja.
Karját kupola fonja,
és kiterített égszállat.
Csókkal festett varázslat
a megsimított részeken.
Szeretettől éhesen
megszeretett fuvallat.
Körbeszárnyalt esthajlat,
átfogott, telített lég,
hol a por aranyszemcsék
s csend-ezüstpor párlata,
hol a zene aranya
kitárult szívben csorog,
s a felcsobogó nappalok
gyémántvízben roskadnak
az éjben zúgó friss patak
hullásának szőttesén.



Lélekzsákmány

A megszorított vastenger
fuldokló aranyba néz.
Megpördülő vérszemcsék
öntik el a világot.
A lefolyó széles átok
vastag teret igényel.
Reccsenő bolygóhenger
hasítja szét önmagát.
A szétcsúszott, fölbillent hát
földjén rút a villanás.
Lerántott grimasz-száját
elhúzza a rőt horda.
Csillagok hullnak sorba,
a nap is köztük szerepel.
Odvas, veres kéz rándít
űrröppenő bolygókat.
A szakadozott nyilakon
millió hajó repül.
Űrgályák százain ül
az ezer lélek rőzséje.
A halál fulladt mezsgyéje
minden földi embert öl,
s mint az asztag, sorra dől
az értékes lélekzsákmány.

Nyolc dimenzió hátán
futkosnak a fillérek.
A reszkető, kínzó kések
félelme erőt ígér.
Rettegő, sikoltó vér
fiatalít vastagon.
Az égetett léleksoron
őrjítő kiáltást lel.
S az ördög így száz évet nyer
az abortált, s vén hullákból.
A több milliárd kínzásból
sok tartalékkal halad.
Űrközi holdak szakadt
sövényein ünnepel.
S a kettézúzott Föld gémber
omlását onnan nézi.
A végrobbanást figyeli,
s gépvigyorral odébbáll,
majd fiatalságot kínál,
s a százalakú vértejút
bolygóbugyrain hemzseg.



Egy karcsú izzadás

Leveleket tép
egy karcsú izzadás.
A folt egyre sűrűbb,
s mint máglyarakás
tornyában a füst,
már boszorkányt éget.
Kicsendül a csendből
buggyanó élet
egy másik halálvert
szellemjárássá.
A hab homokba ég,
s forró szállássá
vedlik a porból
támasztott lyukon.
Kanyarok papolnak,
s szöges kaptatón
hátba vert púpos
a Notre-Dame fala.

Csücske kimagasló
cigányballada,
napforduló éj
és éjforduló nap.
Kalmár a kalmár.
Zsebbe tömött csap,
horkanó fillér
és rongyos százasok.
A füst megharap.
A víz már nyílt titok,
s kendőzetlen fején
a vörös banya
melléd ül, majd röpül.
Rajtad vihogva.



Egy felpirosló nap

Csepeg egy kongó, felpirosló nap.
Az aranyló pára zamatosan hűl.

Kicsent kabátján tejfehér hegyek
doromboló keze előtted terül.

Kottyanó báján költő még nem járt,
szavára íves fényszalag borul.

Rácsos az óra, melynek mélyén át
az idő kaptatós kapuján gurul.

Hollótenyérnyi ócskavas szakállán
kopog kicsomagolt, gömbölyű réten,

aztán zenélő dobozba pakol.
S kurta furfanggal magasba röppen.



A háború ördöge

Már vad béke könyörög.
Felbukkanó ördögök
verik száraz vérüket.
Lánccsattogó ítélet
dörren csupasz robajon.
Szaggatott vasakaraton
lóg a kötél száz nyaka.
Kiterített piszokba gyűlik
a narancsvéres genny.
Megszagolt, bősz töltényen
ropog a nyíl mozsara.
Dúl vijjogva, rabolva,
dúlt mezőket égetve,
lelkeken átsöpörve,
szigetelve, hurkolva,
a szeretetet roncsolva,
könnyek közönyét lesve.
Vért szopva, vért lenyelve,
halott vérben dúskálva.
A lelkeket megzabálva,
átrágva és kifosztva.
Álruhában osonva,
emberbőrbe rekedve.

Harcot szítva, kergetve,
háborúba sodorva.
S e sárkány méregfoga
minden képen fölbukkan,
hátad mögött a sorban,
előtted báránybőrben.
Melletted a dűlőben,
alattad és feletted,
majd ahol az értelmed
csak egy percre ráfigyel.
Akkor már agyadra lel,
s gondolatokban lebeg.
Sugdos, pofoz, megsebez,
vádol, kínoz, megfagyaszt.
Megdermeszt, hogy ne tudjad,
megállít, hogy ne tegyed.
Ne szólj szépet, kedveset,
ne gondolj más bajára.
Ne segíts és ne remélj.
Haragos tűzben legyél,
gyűlölj, ölj mély panaszban.
Félelembe ragadtan,
rettegéssel ölelten.
De kiút a Szent Isten,
csak ő menthet, senki más.