A Lélek húrjai

A történet kitalált eseményeken alapul,
a szereplők kitalált alakok, a valósággal való
bármilyen egyezésük csupán a véletlen műve



Előszó


El sem tudjátok képzelni, hányszor jutott eszembe, hogy elkezdem írni ezt a történetet, és hányszor képzeltem el, hogy egyszer, amikor sok időm lesz, megírom. Leginkább úgy képzeltem el, hogy legkésőbb akkor vetem papírra, amikor nyugdíjas leszek és ezáltal időmilliomos. Ülök a nyaralónk kertjében egy árnyas fa alatt, jéghideg limonádét kortyolgatok, miközben testemet a napsugár ezer sugarával simogatja, vagy ülök a kedvenc helyemen, a tóparton az aznapi még szebb naplementére várva, vagy a ház teraszán ülve, miközben a kopogó eső megnyugtató hangját hallgatom a tetőn egy ráérős napon, gondtalanul nekivágva a feladatnak, papírra vetem történetem.
Korábban több alkalommal neki akartam ugyan kezdeni, de túl frissnek éreztem a sebet a szívemen, vagy amikor úgy éreztem, hogy készen állok a feladatra és csak éppen elkezdtem beleolvasni a történetem alapjául szolgáló naplómba, úgy éreztem, a seb felszakad, és ösztönösen megvédtem magamat az újabb sérüléstől: félretettem a megsárgult papíron lévő, helyenként alig-alig olvasható sorokat. Máskor időm nem volt az állandó munka és a felgyülemlett otthoni feladatok között.
Múlt ősszel egy takarítás közben akadt ismételten kezembe az a köteg megsárgult papír, szinte el is felejtettem, hogy hova dugtam el korábban. Aznap csak ültem az ágyam szélén, kezemben görcsösen szorítottam a gyűrött papírokat, és ahogy olvastam a sorokat, szinte megelevenedett előttem minden, ami azon a nyáron történt. A kutyám, az alig egy éves máltai selyemkutya, ott feküdt szorosan mellettem, mint most is, és csodálkozva figyelte, hogy a mindig vidám gazdája szeméből lassan peregnek a könnyek, és a sírásom elfojtott zokogásba torkollik. Vigasztalásképpen nyalt rajtam egyet-kettőt, én megsimogattam, hogy tudassam vele, nincsen semmi baj. Ezek szerint még mindig fáj? – kérdeztem magamtól. Inkább az öröm könnyei voltak ezek, melyek patakzottak a szememből és annak a tudatnak szóltak, hogy része volt az életemnek. Bár a Sors kicsit fukarul bánt velünk, nekünk ennyi jutott.
Huszonöt év telt el azóta, saját laptopom van, tehát nem kézzel kell írnom ezt a történetet, mint ahogy valaha elképzeltem. Most, hogy elkapott valami felső légúti nyavalya, a testem pihenni akar, de épp ez az idő alkalmas arra, hogy megnyíljon az elme, és belevethessem magam az írásba. Végre elkezdhetem kiírni magamból az elmúlt két és fél évtized alatt érzett örömet és bánatot (betegen bátrabb az ember?), ami nap mint nap megfogalmazódott bennem, ha a múltba visszanéztem, csak kimondani nem lehetett: nem lett volna értelme. Bár azt tanultam tőle, hogy mindig csak előrefele kell nézni, sosem hátra. Mostanság nem kérdeztem tőle, hogy osztja-e még ezt a nézetet, bár az idő minden emberen változtat.
A fiam már felnőtt, pár év választja csak el attól, hogy elérje azt a kort, amennyi én voltam, amikor ez a történet játszódott. A lányom még pár év, és felnőtt lesz, és nem kívánok nekik mást, mint hogy legyen bátorságuk átélni azt a lángoló szerelmet, azt a fajtát, ami elveszi az ember eszét; ami a lelkük mélyéig hatol; amitől olyan érzésük lesz, hogy ők a legkülönbek az egész világon, és hogy tudatosuljon bennük az érzés, hogy fiatalok és szabadok, és lelkem mélyén kívánom nekik, hogy egy pillantás, egy mosoly, egy érintés, egy simogatás, egy csók örökre változtassa meg az életüket, és végezetül értsék meg ezáltal, hogy kik is ők valójában, és legyen egy érzés bennük, ami miatt huszonöt év után is érdemes könnyet hullatniuk, azzal a megsemmisítő tudattal, hogy az első szerelem nagyritkán lesz csak életre szóló …
És üzenem neki arra a kérdésére – amikor azt kérte, hogy ne válaszoljak, csak nézzek a szemébe – (azt kérdezte ugyanis, hogy szerelmes vagyok-e belé, vagy csak kedvelem), hogy igen, őrülten szerelmes voltam belé, és a földkerekségen nem szerettem rajta kívül addig úgy senkit. Bízom benne, hogy egykoron kiolvasta a választ a szememből. Azóta sem kérdeztem meg tőle, hogy értette-e, hogy mit feleltem. Utólag azon gondolkodom, hogy miért félt a választól annyira, miért nem engedett megszólalni.
Történetemet tehát két gyermekemnek, Aaron-nak és Bellának ajánlom azzal, hogy legyen részük egy csodálatosan szép életben!

A lányom, Bella, talált egy dalt. Azt mondta: – „Anya, ha egyszer megfilmesítik a regényedet, ez a dal legyen a végén, rátok illik: Alec Benjamin: The book of you & I”
Meghallgattam a dalt, s most már tudom, hogy mindent ért … Köszönöm neki.



Első fejezet


Máig is többször kérdezte magától, hogy mi indíttatta arra, hogy belevágjon a nagy ismeretlenbe, és hogy szedte össze magát, hogy szülővárosából egyedül elinduljon egy ismeretlen városba, hogy volt ekkora bátorsága. A választ maga sem találta. Sosem volt előtte és utána sem ilyen mindent elsöprő késztetése. Talán ha hitt volna a sors eleve elrendeltető erejében, azt mondja: neki ez volt megírva, ezt az utat kellett bejárnia ahhoz, hogy felismerje az énjének azt az oldalát, amit enélkül sosem ismert volna meg, személyisége ettől vált teljessé, olyanná, mint amilyen most lett.
Persze azóta sem beszélt vele erről, hogy ő mivel lett több, mennyivel lett más, mit tanult ebből a kapcsolatból. Akkor azt hitte a fiú magáról, ő már kész van, így teljes, nem formálható. Én is azt gondoltam róla. Utólag visszanézve ő is az a félig siheder, félig felnőtt fajta volt, akinek ugyan határozott elképzelései voltak a világról, mégis számtalan körülmény befolyásolta elképzeléseit és tetteit az életében.
Amikor nagy ritkán összefutnak, a buta „hogy vagy” és „hogy telnek a mindennapjaid”-on kívül semmi ehhez hasonló fontos kérdés nem jut eszébe, szinte megbénul, úgy kerüli a témát a múltról, mintha kimondani vészterhes lenne, hogy mit érzett, milyen volt akkor, és ebből az érzésből mennyi morzsát lehetne összecsipegetniük, ha volna rá még idő és körülmény …
Azóta gyakran vigyorog még Fred híres spontaneitásán, melyre igyekezett őt megtanítani, bár nem sikerült: nem hagyta magát, más fából volt faragva. Szeretett régen és most is töviről hegyire megszervezni mindent. Így élte az életét. De amióta Fred dolgozó orvos, férj és apa lett már ő sem szaladgálhat bármilyen időpontban ide-oda, ahogy tőle korábban elvárta, őt is beszippantotta a mindennapi élet által előírt kötelesség. A pár évente megszervezendő találkozásaik menedzselése sem volt egyszerű feladat, több alkalommal idő hiányában kudarcba is fulladt. Most is a fülébe csengett, ahogy beleszól a mobiljába és „kiskezitcsókolom”-mal köszön bele a telefonba húsz év után is. Ezzel mosolyt csal az arcára. Persze közben nem látja mosolyogni ezen, nem láthatja, mert távol van, egyébként is titkolja előle, hogy milyen jólesik.
Egyszer Bonnie szülővárosának főutcáján lévő fagylaltozó teraszán üldögéltek, és kb. tíz év távlatából a cukrászda teraszán ülve Bonnie megkérdezte Fredtől, hogy szerelmes volt-e akkor belé. Őszintén belenézett a lány szemébe, és igennel felelt. Akkor, abban a pillanatban engedte el a lelkétől, hagyta, hogy immár hadd járja egyedül az útját, és kívánta neki teljes szívéből, hogy megtalálja a párját. Nem sokkal később sikerült is neki. Bonnie attól a perctől lett felnőtt, pedig akkor már két gyermek büszke anyukája volt, férjezett és boldog.

Huszonöt évvel később egy hajnalban csatakosra izzadva ébredt, és egész nap úgy érezte, hogy ülnek a mellkasán: sejtette, hogy baj lehet vele. Azt álmodta, hogy Fred sírt, édesanyja pedig dühösen kérte számon. Valami jadeköves fülbevaló párját is keresték, mely örökre elveszett, pénzről is szó volt, amit Fred ráköltött valakire. Másnap éjjel, mintha csak folytatásos film szereplője lenne, azt álmodta, hogy a tóparton elöntötte Fred faházát a víz és nincs hova hazamennie. Harmadnap éjjel pedig mellette feküdt meztelenül, csak egy fehér törülközőbe volt belebugyolálva. Az álmok napokig nyomasztották Bonnie-t, aki egy esti kutyasétáltatás közben megkérdezte a férjét, hogy szerinte nagy baj lenne-e, ha megkérdezné Fredtől, mi a baj. Charlie nyugodt volt, tudta jól, hogy mit jelentett Bonnie-nak a férfi, magához húzta, majd a szemébe nézett, egy hajtincset kisimított Bonnie homlokából, és megcsókolta: „Nyugodtan hívd fel, ha ez téged megnyugtat” – felelte. Pár nappal később ráírt a fiúra, semleges témákról beszélgettek, míg Bonnie összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze Fredet, mi a baj. Fred kezdetben terelte a témát, Bonnie pedig kellemetlenül érezte magát, hogy buta álmok okozta furcsa érzések kerítették hatalmába.
– Konkrétan semmi nem történt, se jó, se rossz. Az álomfejtéshez nem értek, de ha rájössz, hogy mit jelent, akkor mondd el, kérlek! – írta vissza.
– Fogalmam sincs – felelte Bonnie –, de rosszkedvű voltál, és ez nyomasztott engem. Örülök, ha minden rendben.
– Persze vannak gondok, mint bárhol, de semmi új – terelte a témát Fred, majd folytatta. – A fő változás, hogy kicsit felgyorsítottuk a vállást.
Két „l” – lel írta, összegezte Bonnie.
Ahogy Bonnie olvasni kezdte a sorokat, úgy érezte, nem kap levegőt. A szíve hevesebben vert, leizzadt, forogni kezdett vele a világ, szeme megtelt könnyel, a torka elszorult. A fiú, akit valaha a világon legjobban szeretett, szomorú. Őszintén sajnálta érte, nem ezt érdemelte a sorstól. Csak annyi ereje volt, hogy néhány kérdőjelet írjon vissza. Megdöbbent magán: bebizonyosodott, hogy valami titkos, elszakíthatatlan és láthatatlan szál köti őket össze, hogy ennyi idő és távolság távlatából is megérezte, hogy Frednek nagyon fáj valami. Ott, azon az éjszakán, július 18-án, amikor odaadta a testét neki, vágyainak hevében biztos volt benne, hogy a lelkét is odaadta vele, de nem sejtette, hogy egy kicsiny darab, ami már neki nem hiányzott(?), hisz’ teljes volt az élete nélküle, ott marad Frednél mindörökre.
– Nem hiszem, hogy ilyen intuitív vagyok. Sajnálom.
– Nincs mit. Már több mint egy éve külön élünk. Sokáig próbáltam rendbe hozni, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
A három gyermek közül a legnagyobb fiú vele maradt, a középső fiú és a kislány pedig az édesanyjuknál. Bonnie szemében gyűltek a könnyek, de úgy érezte, valami biztatót kell mondania, amiben maga sem hitt. Közel ötven évesen már nem könnyű új családot alapítani, új társat találni, akivel nem öregedett össze, nehéz lehet a már megrögzött szokásokat feladni valaki kedvéért, akit alig ismerünk – gondolta.
– Na, de az életben van jó és rossz is, mindenen túl kell jutni, majd idővel lesz másik családod … Tudom, hogy van hozzá erőd, majd szurkolok neked a távolból, úgyis intuitív vagyok … – Visszaolvasva a sorokat laposnak és klisésnek tűnt, amit írt, de már nem tudta törölni őket, mert Fred elolvasta.
Azon a délután a kutyát kellett a kutyakozmetikushoz vinni, és amíg várt rá, hogy megnyírják, megfürdessék és fényesre szárítsák a bundáját, kiült a lakótelep közepén lévő tó partjára, szemében gyűltek a könnyek és sírt. A májusi nap égette bőrét, idegenek mentek el előtte a kutyáikat sétáltatva, de nem látta őket, szemében gyűlt a homály … Nem szégyellte, hogy sír. Nem értette, miért sír. Az ő élete rendben volt: jó állás, két szép gyermek, szerető férj vette körül, nem szűkölködtek semmiben. Tudta jól, hogy Fredet és őt csak a szenvedély tartotta össze, a csókok, az ölelések, a simogatások és a szeretkezések, a vágy, amit gyújtott benne megannyi alkalommal, amikor hozzáért. Eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne most velük, ha együtt maradtak volna. Biztos volt benne, hogy most ő lenne szomorú, akit elhagytak, megcsaltak, semmibe véve az érzelmeit, és hálás volt a sorsnak, hogy nem ő van ebben a helyzetben. Felhívta hát a férjét, s kérte, hogy munka után jöjjön el a Zápor-tóhoz, a padhoz, ahol ül. Amikor Charlie megérkezett, csendben leült mellé a padra, kezét kezébe vette, Bonnie pedig megmagyarázhatatlan, hangos zokogásban tört ki. Charlie semmit sem értett, de hagyta, hogy Bonnie sírása alábbhagyjon, várta, hogy megszólaljon, s közben hangtalanul csókolta le a lány arcáról a könnyeket …



Második fejezet


Azt mindenképpen tudta, hogy nem az egyetemen szeretné tölteni a negyedéves sebészet nyári gyakorlatát, így az egyetemen a csoportjukba egy újonnan érkezett, nála idősebb lánnyal levelet írtak Keszthelyre, hogy tölthetnék-e ott a gyakorlatukat, mire pozitív választ kaptak. Keszthely, a Balaton-parti város csábította őket délutáni pihenésre, strandolásra. Valami belső indíttatásból (nevezhetjük sorsszerűnek) azonban önmagától elhatározva később Pécsre írt levelet, onnan is megerősítő választ kapott, hogy szeretettel várják a nyári sebészet gyakorlat letöltésére. Arra már nem emlékezett, hogy mit szólt a csoporttársa, hogy cserbenhagyta, de az biztos, hogy többet nem beszéltek. Itt ért véget a „barátság”, bár azt akkor sem érezte többnek, mint egy számára terhes ismeretségnek.
Pécsett egy alkalommal járt még gimis korában, átutazóban, illetve egy hetet töltött a közeli tónál, Orfűn a szüleivel. Akkor nem ismert a városból semmit, most pedig, ha bárhol letennék, biztos egy számára ismert helyen kötne ki félórán belül …

1995. június végét írt a naptár, pontosan június 25-e volt, vasárnap délután.
Zuhogott az eső, jóleső meleg áztató eső fogadta a városba érve. Azóta is ez történik, ha több napra ebbe a városba utazom – gondolt később erre a napra vissza. Nem tudta megfejteni azóta sem, hogy az ég részéről ezek az öröm vagy a bánat könnyei-e. Mindenesetre azóta a város húsz kilométeres körzetébe érve mélyebbet kell szippantania a levegőből, érzi, hogy a szíve is hevesebben ver, de ez nem az a heves szívdobogás, ami pl. vizsga előtt éri el az embert, hanem a boldogság és a kiteljesedés miatti izgalom; ott olyan szabadnak érzi magát, ami az élet kötelességekkel teli mindennapjai között lehetetlenség. Függetlennek, szabadnak, szinte mindenhatónak érzi magát Pécsett. Ismer minden épületet, fát, bokrot; tudja, merre járnak a buszok, és hol vezet a legrövidebb út a belvárosba. Itt nem kell elszámolnia az idővel, a szavaival, a tetteivel, a vágyaival. Maga lehet, teljesen önmaga. Mintha itt lenne kapcsolata a transzcendentálissal – töprengett el ezen –, és mintha minden alkalommal angyalok hívnák magukkal egy-egy repülésre. Ha madár lenne, gyakran messze szárnyalna vitorlázó repülésben a város felett. A tévétorony, meg a Havi-hegy felől repülne be a város főterére, és megtenné ezt akárhányszor, amikor csak a lelke kívánja. Fürdene a Zsolnay-kútban, ha meleg lenne az idő, és inna pár kortyot a vízéből.
Minden alkalommal áhítattal sétál a belvárosban, nézegeti az épületeket olyan szemmel, mintha ismerne valami régi titkot velük kapcsolatban, mintha tudná, mikor épültek, vagy hogy kik laktak bennük, vagy milyen kézműves mesterséget űzők árulták portékáikat a földszinten lévő üzletekben. Szinte a szeme előtt elevenedik meg a régi belváros, szemei előtt látja a múltban a kerámiagyárban dolgozó embereket, vagy a híres, kesztyűt gyártó üzemet, látni véli a tavat, ahol valaha a lovakat fürdették, a patakot, amiben a bőröket áztatták. Mintha előző életében járt volna itt, mintha tudatában lenne a múlt egy titkos, elveszett darabkájának, amit rajta kívül senki sem lát. Akkor lett szerelmes a városba, első látásra …
A kollégium ablaka előtt virágzó hársfák illatától terhes volt a levegő. Kedvence lett ez az illat, ha lenne ilyen parfüm, biztosan csak azt használná, hogy az élet minden percében emlékezzen erre az illatra és a városra. Miután a kedves portás megmutatta a szobáját és kipakolta a bőröndjét, végigjárta az esőáztatta Király utcát, ami nemes egyszerűségében, a bezárt boltokkal, a hívogató kirakatokkal, az üres kiülőhelyiségekkel és vendéglátóegységekkel is első látásra ezerszer szebbnek tűnt, mint szülővárosa, ahol addig huszonkét évig élt.
A szobája egyszerű kollégiumi szoba volt. Bár azelőtt sosem lakott kollégiumban, valószínűleg azért volt mégis elviselhető elkényeztetett lényének, mert nyári szünet lévén majdhogynem üresen kongott. Még szobát is lehetett választania – tudta, csak a kitüntetettek kapnak ehhez hasonlót, mint az övé. Ötös számú szoba. Volt benne két ágy (egy dupla és egy szimpla), asztal, szék, még hűtőszekrény is, ami nagy dolognak számított. Saját fürdőszobája is volt, de ennek nem örülhetett sokáig, mert pár nap múlva a marcona hangú és kinézetű kollégiumi gondnoknő úgy vélekedett, hogy nem ő az a prominens személyiség, aki valóban kiérdemelné ezt a szobát, amit a portás nagylelkűen kiutalt számára.