Egyéb & Vegyes

A poklok ura

Sakíni H. Gary

A poklok ura

Olvasópróba:

Filmet forgatni érkeztünk Padangra, ami Szumátra nyugati részén található. Egy krimi befejező részét akartuk felvenni, amivel pár nap alatt végezhettünk is volna, ha minden az eredeti tervek szerint történik.
Mikor megláttuk a Brahmaputra völgyében lévő ősi temetkezési helyet, tudtuk, hogy ez az a hely, amely tökéletesen megfelel az elképzelésünknek. Ha azt is tudtuk volna, mi vár ránk, gyorsvonati sebességgel futottunk volna hazáig.
Doan Bomber producer, aki a krimi forgatását is finanszírozta, reppelni kezdett, Matt Kruger regény- és forgatókönyvíró összepacsizott Tod Webster rendezővel örömében, hogy megtaláltuk a legtökéletesebb helyet a krimi befejező részéhez.
Leonard Kausinsky – akinek csak annyi volt a dolga, hogy a forgatásoknál minden rendben menjen, mellesleg mind a hármunk könyvelője is volt –, gyorsan keresztet vetett, mikor meglátta a baljós, kísérteties helyet.
Jöttünkre madarak röppentek fel, kíváncsian lesve, kik érkeztek a holtak tanyájára, ahová élő ember csak ritkán teszi be a lábát, akkor is csak azért, hogy megzavarja a holtak nyugalmát.
Egy angolul jól beszélő hivatalnoknak bemutattuk az engedélyünket, és kezdhettük is a forgatást. A temetkezési hely kapukulcsát a település vezetőjétől kaptuk meg, amit – némi kenőpénz fejében – nem kellett naponta visszaadni, nálunk maradhatott a forgatás befejezéséig.
Jardin, a település vezetője mikor átadta a temetkezési hely kapukulcsát, lelkünkre kötötte, hogy a kaput véletlenül se felejtsük nyitva, nehogy idegen tetemek települjenek a sírkertbe. Mivel egyikünk se hitt a túlvilági dolgokban – mert a kísérteteket és a démonokat mi varázsoltuk a mozivásznakra –, nem figyeltünk arra, amit mondott. Ha odafigyeltünk volna rá, akkor sem hittük volna el, hogy léteznek olyan, számunkra ismeretlen erők, amelyek mindig jelen vannak a sírkertben, és hogy nem minden halott nyugszik békében, ahogy mi gondoljuk.
Később saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy igenis van átjárás a földi életből egy általunk nem ismert dimenzióba, és vannak köztünk olyanok, akik emberfeletti erővel és hatalommal rendelkeznek.
Ebben a sírkertben bolyongok most, nem tetemként – showműsorként, amit Tod rendezett. Tod a zakómmal, benne a mobilommal felszívódott, és mire rájön – ha egyáltalán rájön –, hogy rám zárta a sírkert kapuját Jardin figyelmeztetése ellenére, idegen tetemként fogok bolyongani a sírkertben.
A holtak tanyáján vagyok, az biztos, ahol Tod figyelmetlensége miatt belőlem is kísértet lett. A kétméteres fal megmászásához létra kellene, létra persze nincs. Nem is értem, miért nincs a falhoz támasztva egy kétméteres létra, vagy átdobva egy kötélhágcsó a falon, amin kijuthatnék innen.
Élő ember be nem teszi erre a helyre lábát, csak évente egyszer, mikor a közösség tagjai díszes ruhákba öltözve, dobokkal, trófeákkal idevonulnak, és kezdődik a több napig tartó ünnepség. A halottak addig kedvükre rajcsúrozhatnak a sírkertben.
Velem szemben bizonytalan kontúrok mozognak, a szél panaszos sóhajokat hoz felém. Olyan, mintha benépesült volna a sírkert – holtakkal.
Ha valaki lát lábszárak és vállcsontok között bóklászni, élete végéig megemlegeti a látványt, az biztos.
Nagyapám néprajzkutató volt, a Maláj- félsziget területén élő, azonos nyelvcsoporthoz tartozó népek törzsi életét, nyelvét, és temetkezési szokásait kutatta. Sokszor tartózkodott Szumátrán, a Nagy-Szunda-szigeteken, a Musi, Rawaslas és a Hari folyók mentén, a magukat „kubunak”, a föld emberének nevező, félnomád életet élő kubuk utódaival. Ők valamikor a partok mentén éltek, de később Szumátra belső területeire szorultak. Egyik ilyen útján ismerkedett meg idősebb Sharon Saundersszel, egymásba szerettek, elválaszthatatlan társak lettek. (Azért mondom, hogy idősebb, mert van fiatalabb Sharon Saunders is.)
Nagyapám hatvanöt, Sharon mama hatvanhárom éves volt, mikor összebútoroztak. Tíz évig éltek felhőtlen boldogságban – ha létezik szerelem idős korban, az övék az volt.
Alighogy elkezdődött a forgatás, anyám telefonált: meghalt Sharon mama, egy óra múlva nagyapám is követte, kettős temetés lesz. Nem volt mit tenni, félretéve a munkát mindenki utazott. Azért mindenki, mert Sharon mama unokája, Sharon Saunders is velünk volt, neki kellett volna pontot tenni a krimi befejező részére. Akire nem volt szükség, leléphetett, de a főszereplőnek, vagyis Sharon Saundersnek a forgatás befejezéséig maradnia kellett.


Tod Websterrel kezdődött minden, lehet, hogy vele is fog végződni minden. Ő az a marha, aki rám zárta a kaput, és magával vitte a kapu kulcsát.
Franciaországban, Lyonban születtem. Utolsó éves, érettségi előtt álló diák voltam, mikor új fiú érkezett az osztályba. Mikor megláttam őt belépni az osztályterembe, nemcsak azért öntött el az agybaj, mert jóképű srác volt, hanem azért is, mert összeakadt a tekintete Trasy Rice-éval. Trasynek pedig elég volt egy szemvillanás, hogy képzeletben szexeljen az ajtón belépő, velem egykorú fiúval. Féltettem falkavezéri pozíciómat is, amiért naponta meg kellett méretnem magam.
Az osztályterembe belépő srác olyan jóképű volt, hogy nemcsak Trasy lélegzete akadt el, hanem mindegyik lányé, mikor udvariasan bemutatkozott nekik. A zöldszemű szörny pedig abban a pillanatban belém költözött.
Az új srác egyenesen felém vette az irányt. Ledobta a mellettem lévő padra a táskáját, és mellém akart ülni. Nem csak az osztálytársaim, mindenki tudta, hogy nem vagyok kimondottan barátkozós típus, nem fogom az új fiú vállát veregetni, amiért pont ebbe az iskolába ette a fene.
Azt is tudták, hogy a mellettem lévő pad a szünetekben bájcsevejre érkezőknek – főleg a lányoknak – van fenntartva. Mivel én is mindenki hülyeségét tiszteletben tartottam, az osztálytársaim is tiszteletben tartották az enyémet, ezért némi kárörömmel várták a folytatást.
A velem egykorú, nagyon jóképű srácból áradt a magabiztosság, izomzata pedig Arnold Schwarzeneggerénél is tökéletesebb volt, ami még ruhában is meglátszott rajta.
A középiskola igazgatója többéves tapasztalata alapján „vitás kérdések rendezése felirattal” az iskola egyik félreeső zugában olyan helyet alakított ki, ahol minden diák rendezhette a vitás kérdéseit. Itt mint a birkózótermekben vagy cselgáncstermekben sportszőnyegek, körülötte pedig tornapadok helyezkedtek el, ahonnan az összesereglett diákok nézhették az eseményeket, biztatva a verekedőket a csihi-puhira.
Mr. Robert Mansoni igazgató tudta, hogy minden tiltása ellenére, aki verekedni akar, az verekedni is fog, és nemigen díjazta, ha a verekedések a tantermekben történnek, ahol esetleg padok, székek törnek darabokra.
– Tod Webster vagyok – nyújtotta felém a kezét az újonnan érkező srác.
– Nem ülhetsz ide, Tod Webster – vettem fel a barátságtalan ábrázatomat, a mellettem lévő székre téve nem kisméretű lábam, hogy megakadályozzam a helyfoglalásban.
– Miért ne ülhetnék ide? Ha jól látom, a melletted lévő padban senki nem ül – nézett szét a pofátlan alak, hogy kellőképpen felkeltette-e az osztálytársaim figyelmét. Mikor látta, hogy már mindenki minket bámul, vigyorogva nézett rám, a bennem lévő kisördög pedig tapsolni kezdett örömében.
– A táskádat se felejtsd itt, Tod Webster! – mutattam a táskájára.
– A régi sulimban is az utolsó sorban ültem, nálam a szokás nagy úr – mondta vigyorogva a bájgúnár. – Nyomás az első sorba, Tod! – amiben már némi fenyegetés is volt.
– Húzz te az első sorba, izomagyúkám! Nem te fogod megmondani, hová üljek, különben is köpök rád – és a mellettem lévő padba akart ülni.
– Ahogy akarod, Tod Webster, ha nem, hát nem – ragadtam meg a grabancát, és lódítottam egyet rajta, és az ajtón belépő osztályfőnökkel együtt a folyosón landoltak. Szeretett osztályfőnököm figyelmeztetésben részesítette, felhívta a figyelmét, hogy nem közlekedhet úgy, mint egy tulok, üljön le, és fogja be a száját. Tod mint győztes hadvezér nézett szét, mintegy jelezve nyúlfarknyi győzelmét.
Délelőtt tízkor – hosszú szünet lévén – a kerti padokon ücsörögtünk, a nyári élményeinket elevenítettünk fel az osztálytársaimmal. Tod nagyképű vigyorral hozzánk lépett, és lelökte a padról a mellettem ülő fiút, és szó nélkül mellém telepedett. Ekkora pofátlanság láttán bikabőgéshez hasonló hangokat hallattam és gyomorszájon vágtam. Az ütésemtől, mint egy drámai hős a színpadon, a levegőbe emelkedett, és orrba rúgott.
– Állj! – hallatszott az osztályfőnök hangja. – Kezdődik az óra, indulás a tanterembe, én zárom a sort – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Miss Maloney, aki nemcsak szép nő volt, de határozott is. Perceken belül az egész iskolában tudták, hogy az új fiú, Tod Webster orrba rúgta Matt Krugert, folytatás délután, a „vitás kérdések rendezése” placcon várható.
Akik ismertek, fogadásokat kötöttek a győzelmemre – ismerve fizikumomat, sportban elért eredményeimet –, míg az újonnan érkezőről semmit nem tudtunk. De azért Tod győzelmére is fogadtak – főleg a lányok –, mert mi tagadás, a lányoknál csak a külcsín számít, a belbecs kevésbé érdekli őket.
Miss Maloney, az osztályfőnök bekopogott Mr. Robert Mansoni igazgató ajtaján, és közölte vele, hogy délutánra két tanítványa közt verekedés várható, az iskolaorvosnak és az asszisztensének tovább kellene maradniuk. Közben igéző tekintetet vetett az igazgatóra, akivel közös szőlészete és pincészete is volt. Ráérő idejükben ott beszélték meg az iskola előtt álló feladatokat, gondosan ápolva egymást és a szőlőtőkéket is.
Mr. Robert Mansoni rendkívüli képességű ember volt, világviszonylatban elismert oktatási programot dolgozott ki, kihangsúlyozva a kamaszkori, úgynevezett civilizált pszichológia fontosságát, a szabad emberi élet kritériumát, a diákok nevelését, személyiségproblémáik időben történő felismerését, a különböző körülmények közt élő fiatalok társadalomba történő beilleszkedését. Mindezeket figyelembe véve végezte a munkáját, amihez a tanári kar minden egyes tagja lelkesen csatlakozott. Munkájukhoz – kísérleti iskola lévén – szabad utat kaptak, így Robert Mansoni a tantestülettel együtt nyugodtan dolgozhatott az oktatási projektjén, mert nem volt, aki beleszóljon a munkájukba.
Az iskolában írott és íratlan szabályok voltak, amelyeket minden oda járó diáknak be kellett tartania. Akinek nehezebben ment a beilleszkedés, külön foglalkoztak vele. Egy-két ilyen foglalkozás után a leghülyébbek is beadták a derekukat, elfogadták a játékszabályokat, és eszükben se volt többet kilógni a sorból. Mr. Mansoni figyelemmel kísérte minden oda járó diák képességeit, fejlődési folyamatát és ahol kellett, faragott, ahol kellett, épített, kinek mire volt szüksége. Nevelési programjával rendet teremtett, nem csak az intézményben, az oda járó diákok agyában is.
A testnevelőtanár hangosbemondón bemondta, hogy Matt Kruger és Tod Webster délután barátságos mérkőzésen mérik össze tudásukat, bemutatva a legújabb harcművészetek egyikét, ami utólag fog nevet kapni. Bejelentését általános jókedv fogadta, a diákok csoportokba verődve találgatták az újkori harcművészet nevét, közben fogadásokat kötöttek kinek-kinek a győzelmére. Mr. Robert Mansoni első emeleti szobájának ablakából figyelte az eseményeket, megelégedve nyugtázta a csoportokba verődött diákok általános jókedvét és érdeklődését. Miss Maloney az igazgató mellett állt. A tanárok a földszinti folyosók ablakaiból figyelték az érkező diákokat, közben az előző napi futballmérkőzésről vitatkoztak.
Rövidre fogtam – mikor megláttam Tod magabiztos képét, gyomorszájon vágtam. Rövid ívű ütésemtől úgy bukott alá, mint a letaglózott barom a vágóhídon. A nézők megdermedtek, majd óriási üdvrivalgásba kezdtek, a testnevelőtanár pedig a rövid kimenetelű, esemény nélküli mérkőzés láttán csalódottan nézett Todra, akinek már eltűnt a magabiztos vigyor a képéről, gyomrát tapogatva éledezett a tatamin.
– Add fel, pajtás – biztattam, de láttam valamit a szemében, ami óvatosságra intett. Tod feltápászkodott, mint bika az arénában, körbesétált. Felemelkedett a levegőbe és orrba rúgott. Tod rúgását néma csend fogadta, a légyzümmögést is hallani lehetett, olyan csend volt.
A pólómra csöpögő vér láttán oroszlánhoz hasonló bőgést hallattam, Todhoz léptem, és kirúgtam alóla a lábát. Utána – ahogy a nagykönyvben írva van – rávetettem magam, könyökömmel kellő alapossággal a gyomorszájába mélyedtem. Tod képe vörös lett, mint a cékla, a tenyerével jelzett a szőnyegen, ami kulturáltabb mérkőzéseken annyit jelent, hogy megadja magát, vége az erőfitogtatásnak, vesztesként távozik a szőnyegről, vagyis a porondról.
Az ablakból nézelődő Miss Maloney csalódottan legyintett. Távozni készült az igazgatói szobából, nem aratott nála osztatlan sikert Tod pár percig tartó szereplése. Robert Mansoni figyelmeztetően krákogott, mintegy jelezve, hogy maradjon, mire Miss Maloney vissza is tért a nézelődéshez.
Tod – lekopogása ellenére – nem gondolta komolyan, hogy feladja. Adidas cipőjével célba vette az orrom, de nem fejezhette be törött orrom rugdosását, mert mielőtt megrúghatott volna, csavartam egyet a lábán.
Tod a fájdalomtól mint szárnyaszegett madár zuhant a tatamira, de nem volt ideje magát sajnálni, mert jól célzott ütésekkel orrba vágtam, hallani lehetett az orra reccsenését – ha az enyém eltört, ferdüljön az övé is. A többit sportszerűtlenségéért kapta: ha az ellenfél lekopogással jelzi, hogy feladja a küzdelmet, ne támadjon hátba, illetve ne vegye meggyötört orrom megint célba.
– Ez most hülyére veri – nézett Miss Maloney az igazgatóra, aki a szurkolók igényeit is szem előtt tartva, kellő csihi-puhi után intett a testnevelőtanárnak. A tanár sípszóval jelezte a pankráció végét a nézőközönség egyértelmű nemtetszése mellett. Közben megkísérelt bennünket is szétválasztani, hiába, mert Tod mint megvadult bika igyekezett engem lerázni magáról, ficánkolt, rúgott, harapott, figyelmen kívül hagyva a bíróként közreműködő tanár rángatását és a füttyszavát is. Én pedig szorítófojtással igyekeztem elérni, hogy ismerje be végre a vereségét. Tod hatalmasat bömbölt, vállamnál fogva letaszított magáról és felém rúgott. A testnevelőtanár hogy érvényt szerezzen végre akaratának, hangos füttyszóval Tod elé ugrott. Tod rúgása tökön találta, amitől összegörnyedve, a nézőközönség együttérző sziszegése mellett tökét markolászva távozott az orvosi szoba felé.
Mi is az orvosi szobában kötöttünk ki. Sínbe rakták mindkettőnk orrát, Tod képét több helyen összevarrták. Mikor Tod kilépett az orvosi szobából, lányok rohantak hozzá vigasztalni, amit ki is használt, két lány derekát átölelve sütkérezett saját dicsőségében.
Másnap délelőtt Mr. Mansoni igazgató hívatott.
– Ülj le, Matt, és figyelj arra, amit mondok. Todot eddig négy középiskolából rúgták ki, verekszik, orrba rugdossa az osztálytársait, összeférhetetlen, nem tud alkalmazkodni, más szóval beilleszkedési problémái vannak. Mit gondolsz, ennek ellenére miért akarom, hogy Tod ebben a középiskolában érettségizzen? Jól gondolod – adta meg Mr. Mansoni saját kérdésére a választ. – Tod kihívást jelent a nevelési módszeremben, ami az egyén megnyilvánulásain keresztül figyelhető meg. Tod elsődleges reakciója vitás kérdések esetén az orrba rúgás. Meg akarom tudni, miért alakult ki nála ez a védekezési mód. Todnak a világba történő beilleszkedést is meg kell tanulni, éntudata érvényesítése konfliktusokat okoz nála, ami mindig agresszivitáshoz vezet. Tod Webster nálunk fog érettségizni – mondta határozottan Robert Mansoni. – Érted, amit mondok?
– Értem, persze, hogy értem – pedig elképzelni sem tudtam, mi a fenét akar tőlem. – Csak azt nem értem, nekem mi közöm van az egészhez.
– Tod egész magatartásával azt sugallja, hogy valami miatt ragaszkodik hozzád.
– Azt már nem! Nem szeretem, ha ragaszkodnak hozzám, azt pláne nem, ha valaki beesik az ajtón, és mint egy áldozati bárányt, kiszemel magának.
– Te is tudod, Matt, hogy az egész osztály ragaszkodik hozzád, közkedvelt személyiség vagy, lubickolsz a népszerűségben, ami részben a szerénységednek, részben a sportteljesítményednek köszönhető, A szerénységedről ne beszéljünk, egyáltalán nem vagy szerény, de ezt ne most tárgyaljuk meg.
– Az én helyzetem teljesen más, négy éve járok ebbe az iskolába, az osztálytársaimmal úgy-ahogy ismerjük egymást, elfogadjuk egymás játékszabályait, toleránsak vagyunk egymás hibáival szemben. Tod Webster ellentéteket fog generálni, nemcsak az osztályban, az egész iskolában.
– Előre nem tudhatod, mi fog történni. Pálcát törsz Tod fölött, mielőtt megismernéd. Gondolkozz el azon, amit mondtam – mondta határozottan Mr. Mansoni.
– Meg fogom kérni Todot, hogy szemeljen ki magának más balekot, vagy én megyek át másik osztályba. Négy végzős osztály van, mindegyikben szívesen látnak. Remélem, Tod nem szerelmes belém! Ha óra alatt netalántán megfogná a kezem, szerény pofával vágom képen, de úgy, hogy megemlegeti.
– Ne idétlenkedj, Matt, Tod nem homoszexuális – hagyta figyelmen kívül Mr. Mansoni a megjegyzésemet –, sokkal inkább barátra vágyik.
– Nem hinném, hogy Tod és én valaha is barátok leszünk, de oké, boncolgassa Tod Webstert, ahogy akarja. Érettségizni akarok, utána egyetemre menni, a többi az én dolgom. A népszerűségemet nem engedem át Todnak, mindenért keményen megdolgoztam.
– De még milyen keményen, főleg a lányoknál. Vigyázz, Tod ezen a területen fog először támadni.
– Résen leszek, igazgató úr – mondtam határozottan.
– Rögtön gondoltam. Ne résen légy, figyelj! – morogta Mr. Mansoni az orra alatt.
Tod és én az iskolai év befejezéséig egy osztályba jártunk és rendszeresen verekedtünk. Év végére az osztály kettészakadt, az egyik fele Tod Webstert éltette, a másik fele nekem drukkolt. Érettségi után – hál’ istennek –, szétváltak útjaink, Tod eltűnt az életemből, legalábbis akkor azt hittem. Az érettségi után Mr. Mansoni minden végzős diák vállát megveregette, mindenkinek mondott pár biztató szót, köztük nekem is. Felvettek a Testnevelési Főiskolára.
– Tudom, hogy edző szeretnél lenni, mégis azt tanácsolom, gondold még egyszer át a dolgot. Kérd át magad a Filmművészeti Akadémiára. Ha mégse úgy alakulnának a dolgok, ahogy elképzelted, még mindig elvégezheted a Testnevelési Főiskolát.
Végiggondolva amit mondott – végtére is eléggé ismert engem ahhoz, hogy megfogadjam a tanácsát –, a Filmművészeti Akadémián kötöttem ki.
Négy évig bóklásztam különféle szakokon, mikor egy nap valaki félretolta a mellettem ülő lányt, és mellém telepedett. Mikor ránéztem, nem hittem a szememnek, Tod Webster ült mellettem, és úgy vigyorgott, mint egy fogpasztareklám.
– Itt fogom befejezni a tanulmányaimat. Örülök, hogy látlak, Matt!
Erre mi a fenét válaszolhattam volna? Megráztam a felém nyújtott kezet, és olyasmit dünnyögtem, hogy én is örülök, hogy látlak, pedig örült neki a fene.
Így kezdődött, a vége pedig az, hogy kicsinyes sérelmei megtorlása miatt magával vitte a kapukulcsot. Ki tudja, mi lapulhat egy olyan eszement fejében, mint amilyen Tod Webster. Sharonnak is megígértem, hogy este benézek hozzá – spermából áll az egész világ, aminek Sharon a legnagyobb élvezője.
Nagyapám szerelmes volt Sharon nagyanyjába. Többször megígértették velem, hogy feleségül veszem Sharont. Eszem ágában sincs! Keressen magának másik bikát, ha férjhez akar menni. Világosságot látok kiszűrődni a kriptából, megnézem, hátha van ott valaki.
– Úúúúú – hallatszott egy fájdalmas kiáltás a kísérteties csendben.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 304
ISBN: 978-3-99048-976-5
Megjelenés időpontja: 2017-11-07
 5.370 Ft
 3.290 Ft

Karácsony-tipp