Egyéb & Vegyes

Életeken át

Rhothan S. A.

Életeken át

Olvasópróba:

I. A fal leomlik

Az élet tele van közhelyekkel: minden politikus hazudik, minden főnök szemét, minden tudós nagyképű… Az első két állítást nincs is értelme cáfolni, az élet természetes velejárói, olyanok, mint egy lélegzetvétel. Persze az utolsóval sincs gond, bármikor maradéktalanul igazolhatjuk. A különbség az, hogy míg az első két állítás úgymond „alaptörvény”, addig a tudomány nem volt mindig ilyen domináns helyzetben. Rendszerint a vallással szemben helyezkedett el, aminek ma már egyre kevesebb jelentősége van, azonban néhány évszázada még keményen ki volt rekesztve a mindennapi életből, és mivel a vallás betonkemény törvényeivel, szabályaival szemben a folytonos újításban hitt, az átlag kispolgár számára riasztó és felfoghatatlan volt az életről alkotott nézete, aki a változás elől a vallásban keresett menedéket.
Mivel a tudomány és a vallás szinte sohasem találta meg a közös pontot, ezért a vallás számára jókora hidegzuhanyként hatottak az olyan felfedezések, mint hogy a föld geoid (ezt a kifejezést csak napjainkban kezdték el használni), vagy a repülő gépezetek. Mivel a vallási felekezetek többsége még ma is homlokegyenest szemben áll a tudománnyal, az önmagukat az életben egyre magabiztosabban igazoló tudományos felfedezések szép lassan átforgatják a társadalom kerekét a hit alapú életmódból a fejlődés alapúba. De vajon nyomasztó, vagy baljóslatú ez a változás? Egyesek számára biztosan, de szerintem ez teljesen rendjén van.
Természetesen nem pártolom a tudományt, legalábbis nem jobban, mint a vallást. Egyszerűen csak természetes folyamatnak tekintem, a változás részének, hogy jelenleg a vallás egyre inkább háttérbe szorul, és bízom benne, hogy ez a helyzet sem marad így örökre. Ez egy olyan vice-versa helyzet, ahol az egyik fél hátráltatja a másikat, ahelyett, hogy együtt építenék a jövőt. Én pedig hiszek benne, hogy közös munkával nagyszerű dolgok születnének. Végül is miért kellene a fizikális törvényeknek kizárniuk a halál utáni létet, vagy egy felsőbb hatalom létezését? És ugyanígy fordítva, miért ne lehetnének igazak az evolúció bizonyos törvényei? Miért ne lehetne a világegyetem keletkezésének idejét meghatározni? Az idő egy folyamat, tudjuk, hogy van, érzékeljük, és mint minden folyamatnak, az időnek is kell legyen kezdete és vége.
Én azonban nem az idővel szeretnék foglalkozni, vagy a Bibliával. Ami az én világnézetem alapjául szolgál, az jelenleg nem illik bele sem a vallás, sem a tudomány szabályaiba – egyelőre. Olyan elméletek ezek, amelyeket nem lehet egyértelműen bebizonyítani, viszont nincs is olyan állítás, amely kizárná a helyességüket. Ilyen az időutazás, a csillagtudományok bizonyos területei, a természeti energiák, a párhuzamos tér elmélete. Ezek közül is a legjobban a legutóbbi foglalkoztat: a párhuzamos térelmélet, úgy tudományosan, mint spirituális szempontból. És bár sohasem gondolta volna, egy különös jelenség folytán az a norvég tudóscsoport is elkezdett foglalkozni a kérdéssel, amelyik 2012 júliusában, egy kísérletben meg akarta dönteni a fény sebességét.
A kísérletet egy hidrogénatom-fúziós reaktorral hajtott részecskegyorsítóval végezték, módosított elektronszámú atomokból álló részecskékkel. A várt eredmény egy, az indítás után pár milliomod másodperccel bekövetkezett villanás lett volna (tehát a részecskék mozgása megelőzte volna a fényét), ám az eredmény sokkal megdöbbentőbb volt. A villanás nem az indítás után, hanem az előtt következett be, azonban a mérőműszerek pillanatnyi meghibásodást jelentettek, így nem lehetett felállítani végleges értéket.
A további kísérletek majdhogynem vakon folytatódtak, mígnem egy hónapnyi áttervezés, számítás után megtörtént a nagy áttörés. Az átépített, nagyobb méretű és teljesítményű részecskegyorsítóba ezúttal egy kisméretű műanyag labdát helyeztek, és beindították a gépezetet. A módosított időmérő műszerek a következő értékeket mutatták: a részecskegyorsító 19:00:00-kor
lépett működésbe, azonban a labda 18:59:58-kor ért célba, ráadásul a két időtartam között teljesen eltűnt a műszerek elől.
Mivel a jelenséget nem lehetett a fizika törvényeivel megmagyarázni, a további projekteket leállították, és a kutatólabort lezárták. Sem a médiában, sem semmilyen hírközléssel nem tették közzé a felfedezést, hallgattak, mint a sír. A döntés szociális szempontból teljesen logikus, hiszen a sikeres kísérlet, amely azt sejttette, hogy az időt és talán még a teret is át lehet hidalni, teljesen felbolygatta volna a világ minden materiális törvényét, és teljes káoszba taszította volna a jelenkori rendszert. Azonban más szemszögből nézve ez a döntés volt a legkevésbé elfogadható, hiszen paradox módon, ezúttal maga a tudomány hátráltatta a saját előrehaladását.
Mindenesetre az esemény nem kapott nagy visszhangot, és végül teljesen elfelejtődött, egészen addig, amíg magában a médiában meg nem jelent egy cikk az említett kutatólaboratóriumról: Valaki(k) betörtek a labor lezárt részlegére, és jelentős mennyiségű felszerelést loptak el, köztük a részecskegyorsító terveit és a kísérletek leírásait. A norvég kormány nem kockáztatott, még a lezárt részleg létezését is tagadta, és hamarosan a laborban dolgozó kutatócsoport felét kirúgták. Ezzel egy időben egy Challenger 600 típusú magánrepülőgép hagyta el a norvég légteret, délkelet felé tartva. A gép oldalán a „JetStream Budapest” felirat volt olvasható. Mivel naponta közel harminc magánkézben levő repülőgép halad át Norvégia légterén, ez a gép sem keltett feltűnést, illetve az sem szúrt szemet senkinek, hogy az országban történt tartózkodása alatt egyszer sem ellenőrizték le.
A gép távozása után nem sokkal a norvég titkosrendőrség megkezdte az országos körözést az ismeretlen tettesek után, még a NATO többi államában is elindult titokban a keresés. A NASA szabad kezet kapott az összes internetes személyazonosság átkutatására, a nagyobb weboldalakat állandó megfigyelés alatt tartották. Az ügyet természetesen terrorista rajtaütésnek titulálták a médiában, és az Iszlám Állam agressziójaként tüntették fel. Ahogy teltek a hónapok, az Egyesült Államok egyre jobban belevetette magát a közel-keleti konfliktusba, Európában az események lassan lecsendesedtek. Még történt egy párizsi mészárlásként elhíresült incidens, és a média végül ténylegesen ráállt az iszlámellenes hadjáratra. És eközben a 2012-es norvégiai rablás elkövetői végleg felszívódtak.
bbb
A mobilom csengőhangja ébresztett fel. Lassan kezdem megbánni, hogy egy éve megvettem az első rendes érintőképernyős mobiltelefonomat, szinte semmire sem használom. Egy rakat felesleges alkalmazás, program foglal helyet a képernyőn, amikre soha nem is volt, és soha nem is lesz szükségem. A régebbi gombos készülékkel nem voltak ilyen gondok, volt rajta pár alapvető program, néhány zene és kész. Ráadásul nem kellett internetkapcsolat ahhoz, hogy megmutassa a pontos időt vagy a dátumot. Ez az új mobil alapjáraton megköveteli az állandó internetkapcsolatot, mondjuk elég jó WiFi-vel rendelkezik. Na de mégis… mennyi az idő? Aha, van internet… világóra alkalmazás… na, végre, betölti.
A pontos idő reggel hét óra 12 perc, a mai dátum 2017. március 10. Tehát péntek reggel van, és szokás szerint el fogok késni az első óráról. Szövegtan… egyike azon kevés tárgyaknak, amikbe nem szoktam folyamatosan belekötni. Az egyszer biztos, hogy az ELTE oktatási formája merőben más ismereteket tartalmaz, mint a gimnázium, ahova korábban jártam, ennek ellenére teljesen meg vagyok elégedve a jelenlegi helyzetemmel.
Amikor egy éve feliratkoztam az egyetem jövőbeli hallgatójának, még csak a gondolata is, hogy bekerüljek a híres ELTE bölcsészkarának hallgatói közé, egy jól csengő mesének tűnt. Amikor megkaptam a sikeres felvételi értesítőjét, roppantul büszke voltam magamra, ahogyan a családom is, és bár akaratom ellenére kiült az arcomra egyfajta nagyképű megelégedettség, a tanévkezdés után hamar rájöttem, hogy én is csak egy tudatlan kishal vagyok a nagy tóban, amelyben ha nem hajtod magad elég sebesen, hamar partra vetnek a tajtékzó hullámok. Ahhoz pedig, hogy bent maradhassak, a pontosság elengedhetetlen.
A XI. kerületben lasktam egy bérlakásban, két lakótárssal: Béla és Eszti, szép párocska. Béla jó fej srác, egy büfében dolgozik reggel hattól délután négyig. Nem jutott be egyik egyetemre sem, de véleménye szerint jobban is járt így. Esti iskolába jár, hogy legalább az alapképesítése meglegyen, bár legszívesebben egész életében a büfében szakácskodna. Szeret focizni, kosarazni, és nagy hangon vicceket mesélni, rockzenét hallgat, minden műfajban és mennyiségben, ami jó, mert a zenéi között voltak Kowalsky meg a Vega és Aljas Kúszóbab számok is. Régi álma, hogy bekerüljön az Újpest focicsapatába, maga nagy Újpest FC rajongó, az ésszerű fajtából.
Szerencsére a fociban sohasem keveredtem vitába vele, mivel nekem minden focicsapat egyformán közömbös volt, a kedvéért ugyan eljártam néha egy-egy mérkőzésre, főleg amikor ingyen szerzett jegyet. A párja, Eszti egyike azoknak a ritka embereknek, akiket azonnal meg lehet kedvelni, és szinte semmi nincs, ami miatt haragudni lehetne rá. Hosszú, sötétbarna hajú, barna szemű, okos lány, mindig mosolyra húzódó ajkakkal, életvidám, mindenben meglátja a jót. Főleg neki köszönhetem, hogy itt vagyok, velük együtt osztozva a bérlakáson.
Amikor nyáron az interneten keresgéltem kiadó lakóhelyért egy fórumon ténferegve, megszólított, hogy nincs-e kedvem vele, meg a párjával együtt beköltözni abba a lakásba, amit ketten kinéztek maguknak. Pont elég hely három személyre, és mint megtudtam, Eszti is az ELTE-re járt, földrajz és biológia szakra. Nyár végén aztán elmentem a megadott lakcímre, ahova Béláék egy hete beköltöztek. Az ismerkedés gyors és kellemes volt, Béláék meghívtak az egyik közeli kocsmába, ahol fél óra alatt összehaverkodtunk, és utána estig az utcákat jártuk. Béla elmesélte, milyen király dolog Budapesten lakni, nézni a nagy focimeccseket a Sportarénában, egy rakás olcsó étterem, kocsma, haverok, akik mindig együtt rúgják a bőrt a közeli focipályák valamelyikén.
Amikor engem a fociról kérdezett, csak annyit mondtam a földet bámulva, hogy nem vagyok valami nagy szakértő, ráadásul nem is tudok pályán jól játszani, mivel kissé befelé fordultak a lábaim születésemtől kezdve. Persze így sem úsztam meg, hogy ne rángasson be minden délután egy csapatjátékba, ahol igyekeztem mindig kapuba kerülni. Bár eleinte még a játék gondolata is lehervasztott, egy idő után nem is volt olyan szörnyű a kapuban ácsorogva a támadókat várni, és mivel Béla hajlandó volt rendszeresen gyakorolni velem, pár hét alatt egész tűrhető kapus vált belőlem.
A séta közben Béla azt is elmesélte, hogyan találkoztak össze Esztivel: kocsmai szituáció, Béla meglátta Esztit a sarokban a barátnőjével, meg akarta hívni egy körre. Amikor az asztalukhoz ért, megbotlott, és a kezében tartott söröspohár tartalmát a lányokra borította, mire Eszti barátnője sértődötten felpattant, és Esztit magával rángatva kiviharzott a kocsma ajtaján. Béla utánuk eredt, a sarkon beérte őket, és a sűrű bocsánatkérések közepette elmondta eredeti szándékát. Eszti elpirult – Nem is úgy volt! Hát persze, csak színt váltottál, Cukifalat! –, és a barátnőjét előreküldve, lassan sétálva ismerkedni kezdett a blúza tönkretevőjével. Az ismerkedésből hosszú, érzelmes beszélgetés kerekedett, búcsúzáskor pedig kitűzték a következő randi időpontját. Nem sokkal az érkezésem után ünnepelték a tizennyolc hónapos évfordulójukat.
Amikor engem kérdezgettek a kapcsolatbeli állapotomról, nagyon kényelmetlenül éreztem magamat, de a kíváncsi és megértő pillantásokra végül engedtem a nyomásnak és bevallottam, hogy nem járok senkivel. Azt viszont már nem akarták elhinni, hogy azelőtt sem volt senkim. Annyit elmondtam, hogy volt egy lány, aki még a gimnáziumban megtetszett, de egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy a közelébe menjek, még csak meg sem ismerkedtem vele rendesen. Távolról figyeltem, és azon rágódtam, hogy hogyan jussak a közelébe. Közben eltelt az idő, vége lett a gimnáziumnak, és semmi sem változott.
Több infót nem osztottam meg velük, bár nagyon jólesett volna könnyíteni a terhen, amit hosszú idő óta magammal hordtam. Ez a történet azonban sokkal árnyaltabb és súlyosabb volt, minthogy egy könnyű kis beszélgetés alatt elmondjam, még magamban sem tudtam mindent tisztázni. Az egész történet nagyon régre nyúlt vissza és tragikus fordulattal végződött, ami a mai napig kísért. Talán soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak a történteket. Ráadásul volt a történetnek egy másik szereplője, aki még nehezebbé tette számomra a szerelem kérdését…
Amikor a lány nevét kérdezték, azt mondtam, nem számít, pedig még olyan élénken élt bennem az a név, hogy minden hasonló hangzású szó után felkaptam a fejem. Béláék szerencsére beérték ennyivel, és inkább biztattak, hogy majd elfelejtem, újrakezdem, és felszedek valami jó csajt azon az egyetemen, hacsak nem mindegyik olyan „ronda szemüveges nagyokos”. Béla utálta az olyanokat, bár Eszti is hordott néha szemüveget és kifejezetten okos volt, meg is sértődött a Béla hasonló kijelentéseire. A hat hónap alatt, amióta az egyetemre jártam, nem találkoztam olyan lánnyal, aki a szerelemnek akár csak a szikráját is felvillantotta volna bennem. Volt nem is egy kifejezetten vonzó csaj a környéken, de egyik sem jutott az ágyon túl a képzeletemben. Így hát továbbra is szingli maradtam, de legalább ott voltak Esztiék.
A lakás Eszti rendmániájának és határozottságának köszönhetően mindig tiszta és rendezett volt, a kaját közösen vásároltuk és készítettük, Eszti jól főzött, Béla nagyszerű szendvicseket készített reggelire, és a palacsintája utolérhetetlen volt. Én többnyire a rendért feleltem a konyhában, feltakarítottam, mosogattam, és Béláék kedvéért még az evőeszközöket is mindig elmostam, pedig alapjáraton nagyon utáltam a szutykos késeket és kanalakat sikálni. Lefekvés előtt – amit közös megegyezés alapján tizenegy óra után teljes csend és lámpafény nélkül lehetett csak megszakítani –, általában megnéztünk valami filmet, sorozatot, vagy az aktuális meccset a tévében, ha éppen nem borított be a feladathalmaz, amit előszeretettel osztogattak az egyetemen.
Béla minden reggel öt körül kelt, délután öt órakor visszajött egy fél órára megebédelni, aztán hattól már az esti suliban ücsörgött este kilencig. Eszti velem együtt járt be az egyetemre, busszal. Hétvégénkét hazament a szüleihez, akik Jászberényben laktak. Béla a saját kocsijával vitte haza, amit a másfél éve szerzett jogosítványa után kapott a szüleitől. Béla családja Szigetszentmiklóson élt, de Béla csak kéthetente látogatott haza, a többi hétvégét Eszti családjánál töltötte. Bélának elmondása szerint egy ideje – a gimnáziumban történt sikertelen érettségi után – elég hűvössé vált a viszonya az ősökkel. Bélát sohasem érdekelte a tanulás, nem nagyon törte magát az előrehaladásért, a szülei pedig folyamatosan szidták ezért, és mindig a bátyja sikereit dörgölték az orra alá.
Bélának egy bátyja volt, Zsolt, de inkább Zsolti, aki Érden dolgozott építészmérnökként. Szinte minden héten beugrott megnézni, mi a helyzet, általában délután négy körül, és arra a fél órára, amíg Béla otthon volt, mindent megbeszéltek, és ha Zsolti tovább maradt, kedélyesen elcsevegett Esztivel mindenféléről, de főleg Béláról. Én ilyenkor általában elfoglaltam magam valamivel, bár Zsolti néha elhívott egy sör erejéig, és mint Béla barátja és lakótársa, legkedvesebb ismerőseként kezelt, ami igencsak fel tudott bátorítani, hogy beszéljek valamiről, mert általában alig találok jó témát, ha ismeretlen, vagy ritkán látott személlyel beszélgetek. Zsolti sokban hasonlított az öccsére, de legalább kétszer annyi viccet ismert. Szóval a látogatásai fel tudták dobni az unalmas hétköznapokat.
Ezeket leszámítva a hétköznapok általában egyhangúan teltek, a hétvégéket pedig teljesen egyedül töltöttem. Azaz délutánonként, péntektől vasárnapig egy étteremben dolgoztam este nyolcig. Az ELTE-hez közel volt és gyakran betért oda egy-egy diák az egyetemről, így elég sok embert megismerhettem. Nyolc után általában a Károlyi kertben voltam, vagy körbesétáltam a városrészt, legtöbbször a Gellért-hegy alatt időztem sokat, a folyó mellett. Többnyire este tízkor már otthon voltam, de megesett, hogy éjfélig elüldögéltem a közeli kocsmában.
Éjjelenként, amikor végre lehunytam a szemem, kavargó arcok, helyszínek és hangok rohamoztak meg, a régmúlt egy-egy darabkája. Mind különböző formában különböző valóságokat tártak elém, mindig ugyanazokkal a személyekkel, ugyanazokkal a helyekkel, és mégis, mindig egy új történet alakult ki. A történet soha nem ért véget, egybefolyt a következővel, és minden álom egy világot, egy életet tárt elém. És reggelre meghaltam, újra és újra, az álombeli valóság véget ért, és maradt a jelen, ahol az idő a maga tántoríthatatlan sebességével, hol lassan, hol túlságosan is sebesen haladt.
Ez az álom is, aminek a mobilom csengőhangja vetett véget, egy ismerős helyszínen játszódott, ismerős arcokkal. Bár ébredés után minden emlék elillant az éjszakából, egyetlen képfoszlány még ott élt az emlékezetemben: a zöld szempár, a sötét fürtök, az a félmosoly, ami, akárhogy erőltettem az agyam, mindig másként jelent meg a fejemben; hol émelyítően hamiskásan villogott, hol szívmelengetően, szerényen piroslott a formás arcon, ami szintén folyamatosan változott, vibrált, teljesen összezavarva az álombeli gondolataimat.
Ahogy kikapcsoltam a mobilomat, meghallottam a túlsó szobában Eszti mozgolódását. Nem akartam még felkelteni, előtte megnéztem, Béla futtában nem dobott-e össze valami reggelit mindhármunknak. Szerencsém volt: két szendvicsbe sütött tükörtojás várt a konyhában az asztalon, a hűtőben még volt két darab paprika, a sütő felett a kisszekrényben pedig kávésdoboz sárgállott. Gyorsan vizet engedtem a kávéfőzőbe, bedobtam pár kanál darált kávét, és bementem a szobámba átnézni a felszerelésemet. Minden a helyén volt, a ruha, az iskolai kellékek, az irataim, az éttermes dossziém, egyszóval minden elő volt készítve a nap végéig. Magamban hálát mondtam Esztinek, hogy az este folyamán nem hagyott békén addig, amíg mindent össze nem pakoltam másnapra. Az ilyen dolgoknál általában noszogatni kell, hogy rendesen elvégezzek mindent, szerencsére Esztinek nem okozott különösebb problémát, hogy ilyen módon segítsen.
Megmosakodtam, felöltöztem, felkeltettem Esztit, és mire az órámra néztem, már fél nyolc elmúlt. A busz, ami az egyetemre vitt, két utcával arrébb indult háromnegyedkor, minden órában, és a reggeli forgalom miatt nagyjából tíz perc alatt ért el az egyetemhez közeli megállóhoz.
– Légyszi hozd ki nekem a bőröndömet, ott van az ágy mellett… köszi. – Eszti lehunyt szemmel kortyolta a kávét, és közben a feje folyamatosan oldalra billent. Nagyon fáradtnak tűnt, valószínűleg egész éjjel fent volt. Béla elég hangosan tudott horkolni, és félóránként felkelt, hogy a mosdóba menjen, vagy hogy szép lassan eltüntesse a tartalék sört. Tegnap ráadásul elég rossz napja volt, a Győri ETO megverte az Újpest csapatát 2:1-re, és egész este ez volt minden téma tárgya. Valószínűleg a büfében éppen részletes elemzést tartanak a tegnapi meccsről, és magamban megeresztettem egy vigyort, amikor arra gondoltam, hogy Béla sorra minden vendéget kikérdez, hogy látta-e a világ legszégyenteljesebb mérkőzését.
– Hogyhogy ennyi cuccal mész be? – kérdeztem, ahogy kigurítottam a nehéz csomagot.
– Oh, bocsi, nem szóltam? Suli után rögtön haza megyek Bélával. Szóval már délben itt hagyunk, nem gond?
Remek, gondoltam. Nem volt semmi tervem délutánra, és nem szerettem a céltalanságot, értékes gimnáziumi éveket vesztegettem el vele. Azóta inkább próbáltam emberek között lenni, mint egyedül egy üres lakásban. Igazából csak két óra, de nekem az is sok, nagyon nehezen tudom elfoglalni magam.
– Áh, dehogy, megoldom. De te nagyon fáradtnak látszol, biztos be akarsz így menni?
– Jaj, hát persze, muszáj, csak alig bírok majd koncentrálni. Bárcsak máris vége lenne… Jaj, nem kéne sietnünk? Mennyi az idő?
– Mindjárt hét negyven. Hagyd, viszem a bőröndöt.
Éppen idejében értünk oda a megállóhoz, a busz alig tíz másodperccel később gördült be. Leszálláskor gyorsan megöleltük egymást Esztivel, azután elindultam az ELTE-BTK épülete felé. Amikor már az épülettel szemben álltam, és az út túloldalán hangosan számoltam a másodperceket, ismerős hangot hallottam a hátam mögött.
– Hé, haver!
– Hm? Jocó? Te vagy az?
– Én hát, szevasz.
– Gyere már elő!
– Várj… vagy ne is, te gyere ide. Na, gyere már, mire vársz?
– Ne szórakozz ember, órán kéne lennünk! Majd ott dumálunk.
– Ja, persze… gyere már, kit érdekel most a suli?
– Meg vagy húzatva? Miről beszélsz?

...

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 332
ISBN: 978-3-99048-879-9
Megjelenés időpontja: 2017-12-06
 5.370 Ft
 3.290 Ft

Tél-tipp