A hét generációs bűn

A fehérre meszelt szoba padlóját szép tisztára súrolta Lujza. Az asztalon fehér csipke terítő és egy nagy csokor vadvirág büszkélkedett a szép gömbölyű üvegvázában. A hosszú asztalnál két lóca és mindkét végén kettő karosszék állt. Lujza az első lánygyerek volt a nyolc gyerek közül, Gábor és Zoltán után született 1850. augusztus huszonötödikén, utána jött még Szilárd és Ede, Leonóra, Emma és a kicsi Patrik.
Árpád és Auguszta, a szülők, egy nagy birtok tulajdonosai nem bánták a sok gyermeket.
– Sok kéz, sok munkát tud elvégezni – mondogatta Árpád a feleségének.
A tanya nagy volt és mindig is bővítették, mikor csak bírták. A nagykapuval szemben a családi ház szép, takaros, több emeletes, sok szobával, előtte virágos kerttel. Az udvar két oldalán pajták és istállók húzódtak. Az ól felől nagy baromfiudvar elkerítve. A kapu mellett két kisebb épület a cselédnek és a béresnek. Mondani lehet, Ajkay Árpádék jómódú birtokosoknak számítottak. A nagyfiúk már minden munkát elvégeztek a földeken, ahogyan az állatok körül is. Szilárd és Ede is sokat besegítettek 14 és 15 éves korukra. Lujza 17 éves volt és nagyon szerelmes, szétnézett a tiszta szobában, félrehúzta a függönyt és álmodozva nézte a gesztenyefák lombjai közt fészkelő madarakat.
„Milyen aranyosak, hogy szeretik egymást.” Visszalépett az almáriumhoz, kihúzta az egyik fiókot és elővett egy mézeskalács szívet. Nem volt túl nagy és túl szép sem, de Robitól kapta, aki a szentmise alatt és utána a búcsún is úgy bámult, mint a Tili-tehén kisborjúja.
„Meg kell hagyni, Rábai Róbert jó vágású, hetyke bajuszú fiatalember. Azt mondta nekem, hogy neki senki rajtam kívül nem kell, csak épp azt nem tudom, a szüleim mit szólnak, mert hát a Robiék dolgos emberek. Azonban sem föld, se posztó – mondja az apám. Anyám persze áradozik, hogy milyen szép fiatalember, megférne itt velünk, de apám kikelt magából, lehet az akármilyen szép és kedves is, ő még csak elférne, de a család többi tagja, az összes pereputty még véletlen sem kell a nyakába. Ma azért Robi mégis eljön hozzánk, most két óra lehet, ahogy a nap állásából kiveszem, a kakukkos óra megállt két hete, ha apa megy a városba, azt mondta, megcsináltatja, vagy vásárol egy újat.”
Lujza kimegy a konyhába, ahol az anyját és Ancsát, a cselédlány találja.
– Téged meg mi lelt Lujza? Miért vagy annyira elszomorodva?
– Négy óra körül jön Robi, félek, hogy apa kizavarja, sajnálnám nagyon.
– Nem fogja kizavarni, esetleg a szűrét teszi ki a nyalkájának. Hogy téged, hogy becsavart ez a gyerek – hüledezik Ancsa.
– Á nem csavart be, de olyan gyönyörű szemei vannak és úgy tud vele nézni, akár a Burkus kutyánk.
– Hát akkor nézz a Burkus szemébe – kacagott fel Ancsa. Auguszta felnéz a kézimunkájából és szigorúan rászól Ancsára.
– Jó lenne, ha a Lujzikát nem ugratnád, Elég baja van szegénynek, vagy te nem voltál még soha szerelmes?
– De voltam, csak annyira mégsem, hogy férjhez menjek, meg hát itt jobb helyem van, mint valami senkiházi ficsúrnál.
– Akkor becsüld meg ezt a helyet és ne beszélj hülyeségeket.
– Igenis tekintetes asszonyom, nem bántom Lujzát, Igaza van, elég annak a maga baja… Lujza a mosdóhoz megy, belenéz a felette álló kerek tükörbe, megcsipkedi az arcát, megnyalja a szája szélét és végig simít a hosszú szőke haján, amit ma olyan szívesen leengedne, ha anya nem szólna rá –Mi lett a copfjaiddal, Annyira még nem vagy nagylány, rendben?
– Igen anya, be fogom fonni, habár láttam a faluban, a lányok is kiengedve hordják.
– Na igen, de te nem vagy akármilyen lány, te egy Ajkay lány vagy, nekünk tartásunk van, mi adunk magunkra és különben is, nem vagy te valami utcalány, hogy másoknak tetszelegj.
– Igen anya, igazad van, mint mindig.
– Tudom! Ancsa, készítsd el délután négyre az apró süteményt és főzzél mentateát. A fiúk dolgoznak, csak a három lány és Patrik lesz itthon, nem gondolom, hogy Árpád hazaér, aratási idő van, jobb dolga is akad, mint Lujza udvarlóját fogadni.
– Lujza a nagyszobát feltakarítottad?
– Igen anya, felsúroltam a padlót, de miért kell ezt nekem, mikor itt van Ancsa?
– Ha férjhez akarsz menni, mindent tudnod kell, takarítani, főzni, háztartást vezetni, és gyereket nevelni.
– De ha férjhez megyek, nekem is lesz cselédem.
– Ha Robihoz mész, biztos nem lesz – mondja Ancsa – még annak is örülnöd kell, ha lesz ennivalód, hallgass inkább a szüleidre, mit akarsz azzal a félcigánnyal?
– Hogyhogy félcigány?
– Úgy, hogy az anyja cigány származású, kintről a cigány sorról hozta Jenő bácsi. Öt gyereket szült neki és mind az öt az apja suszterműhelyében dolgozik, a gittet is kiennék az ablakból, ha nem volna úgy megkeményedve.
– Nahát Ancsa, ezt még én sem tudtam, hogy cigányvér folydogál benne, ez mondjuk mindjárt más fényt vetít a dologra. Lujzikám, gondolj legelső sorban magadra, meg persze apádra is, akit a guta fogja megütni, ha megtudja.
Lujza az asztalra borul és sírni kezd.
– Most mit tegyek anya? Én igazán szeretem.
– Sajnálom kislányom, de ezt majd én elintézem. A szerelem olyan, mint a hasmenés: jön és megy, ne hidd, hogy marad.
– Na de anya, te is szereted apát vagy nem?
– Hát nem is tudom, hogy magyarázzam el… tudod az ember szerelmes lesz, aztán összeszokik a párjával és a szerelemből szeretet lesz, de sokszor utálat is… ezt hidd el, nehéz elmagyarázni.
– Hát, ha megengedi a ténsasszony, én elmagyaráznám Lujzának.
– Nocsak, hát halljuk, Ancsa.
– Az úgy van, hogy most Ancsa nagyon szerelmes, de a szerelem az magas láng, ha később nem raknak a tűzre, csak parázs marad. Az talán a szeretet, de ha egyáltalán nem tesznek semmit a parázsra, végül kialszik és akkor jön az utálat. Én ezt úgy szoktam csinálni –mármint a tűzzel –, ha kevés a parázs, aprófát rakok rá és fújom a parazsat, hogy felgyulladjon. Gondolom ezt teszik a jó házastársak, ha sokáig jó életet akarnak együtt.
– Ancsa nem is gondoltam, hogy ilyen jól el tudod magyarázni, pedig nem is voltál férjes asszony.
– Tudja nagyságos asszonyom, dolgoztam a városban két helyen is, ott a nagyságos úr mindig csak utánam szaladgált, fogdosni akart, de tudja, nem vagyok én olyan lány, hát felmondtam. Szerintem ott már elaludt a házastársak tüze, de maguknál jó, maguk szépen élnek és a fiatalurak sem szemtelenkedtek soha, ezért szeretek itt.
– Ennek örülök Ancsa, hogy így látod, jó asszonyka lenne belőled, talán egyszer eljön neked is az igazi.
– Ide a tanyára asszonyom, nem gondolom…
– Azért vannak szabad napjaid, be szoktál menni a faluba és néha a városba is.
– Keresni, nem keresem, De ha jön és rendes, bizonyosan jól meg fogom nézni, kihez megyek.
– Lujzám, nem tudod, hol a három kicsi és a dada?
– De igen, elmentek az erdőbe sétálni, Leonóra és Emma, az ikrekkel szedret szedni szerettek volna, van már szeder ilyenkor?
– Nem gondolom, de lehet. Szamócát biztos találnak.
A kicsik nem értek vissza, mire Róbert megérkezett. Mielőtt belépett volna, próbálta leporolni magáról az út porát, de nemigen sikerült neki. A kezében egy búzavirág csokrot tartogatott. A köszönés után egyik lábáról a másikra állt, Auguszta látta, hogy zavarban van.
– Isten hozta a házunkban Rábai úr, hosszú út ez a falu és a mi tanyánk közt, már ha gyalog tette meg. Bizonyára elfáradt, foglaljon helyet.
– Köszönöm a kedves fogadtatást, ezt a szerény csokrot a kedves lányának szántam.
– Lujza tedd a vázába a virágot és szólj Ancsának, hogy szervírozhat, ahogy megbeszéltük.
Beszéltek a teázás közben az időjárásról, a termésről, az aratásról, És sok-sok csip-csup dologról, Csak épp a fiatalok nem tudtak egymással szót váltani. Jó óra múlva megérkeztek a kicsik a dadával, nagy lármát csapva az udvaron.
– Lujzikám, nézz már utána, hogy Grétinek segítsél a gyerekek mosdatásánál, Biztos nagyon koszosak, legalábbis az ikrek.
– Igen anya már itt sem vagyok.
Lujza távozása után, Ajkayné vizsgálva szemlélte Róbertet, aki mozdulatlanul állta a mustrát.
– Tudja Rábai úr, nekem ön ellen, mint ember ellen, semmi kifogásom, ellenben mint Lujza férje, nem tudnám elképzelni…
Szünetet tartott majd folytatta: – Itt ez a nagybirtok, itt látástól vakulásig dolgozni kell, kivétel nélkül mindenkinek. Becsülöm a mesterségét, mert ugye lábbeli is kell az embereknek, de a betevő falatot mégiscsak mi termeljük, ön meg nem ért a termeléshez, lássa be.
– De asszonyom, mindent meg lehet tanulni és fiatal erős, értelmes vagyok. És ami a legfontosabb, szeretem Lujzát.
– Nézze, én nem nézem le magát, csak Lujza még nagyon fiatal, a 17 évével még egy gyerek. Én 20 éves koromban jöttem a tanyára Árpádhoz, de mondom, nehéz itt az élet, úgy nyáron, mint télen.
– Az mindenhol nehéz asszonyom, de önök azért jól élnek, nem nélkülöznek.
– Az igaz, hogy mindenünk megvan, de nap mint nap megküzdünk érte.
– Nálam jó dolga lenne azért Lujzának, a városban szeretnék nyitni üzletet.
– A Lujza hozományából ugye? Bocsásson meg, de míg én élek, az nem fog megtörténni, nem engedem, hogy a lányom a vesztébe rohanjon. Keressen magának másik gazdag lányt és ne legyeskedjen Lujza körül, mert a család férfiai résen lesznek és nem fogják ölbe tett kézzel nézni, hogy mit művel.
Róbert értetlenül nézte az asszony haragját, felállt, biccentett a fejével köszönésképpen és szó nélkül elhagyta a szobát. Az udvaron Lujza meghökkenve nézett Róbert szikrázó szemébe.
– Mi baj van, hova szaladsz ilyen felpaprikázva?
– Anyád kikosarazott, de ha szeretsz, megszöktetlek.
– Ezt meg hogy gondolod?
– Ahogy mondtam!
– Gyalog? Egészen a faluig gyalog az 10 km, én kocsival vagy lóháton szoktam bemenni.
– Na látod anyádnak igaza van, nem vagyunk mi egymásnak valók… egy sas lecsaphat egy egérre, de fordítva soha.
Sietve elhagyta a tanya udvarát és Lujza nagy szemekkel nézett utána, míg el nem tűnt a kis erdő fái között, ő még mindig állt az udvar közepén, mikor a fiúk az apjukkal megérkeztek az aratásról.
– Téged meg mi lelt Lujza? Elvitte a csirke a kenyeredet?
– Nem. Anya kikosarazta a Robit.
– Nem is volt az hozzád való.
– Te meg azt honnan tudod Gábor, én sem kritizállak, hogy Gizi nem való hozzád.
– Nem is mondhatod, ő földet hoz a családba, nem is keveset, látod így kell ezt csinálni. Elnevette magát és magára hagyta a húgát. Este a vacsoránál Lujza csak szótlanul ült és nem nyelt le egy falatot sem. Árpád nézte egy darabig, aztán rászólt:
– Mi a baj Lujza lányom, mi ülte meg a gyomrodat, hogy egy falatot se eszel?
– Nincs étvágyam, mert anya kitette a Robi szűrét.
– Jól tette, köszönöm Auguszta, hogy nem hagytad az ügyet rám, talán csak nem adom a lányomat egy éhenkórász suszterhez, különben is fiatal még, semmiről sem késik le.
– Mert te tudod apa, hogy nekem mi a jó és ti mindannyian tudjátok. El is szökhettem volna vele, ha akartam volna.
– Na és nem akarsz?
– Már késő, azt mondta „a sas lecsaphat egy egérre, de az egér soha a sasra.” Én azért kétlem, hogy ő egérnek érzi magát.
– Okosnak okos a gyerek – nevetgélt Zoli – Jól látja a helyzetet, de Lujza, más anyának is vannak szép fiai.
– Nekem ugyan soha többé nem kell senki – sírta el magát Lujza és felszaladt a szobájába. Gábor utána lépett, de az anyja leintette:
– Hagyjad Gábor, most őrjöng, majd megnyugszik. Jövő hónapban elvisszük Bécsbe Zsófi testvéremhez. Mit szólsz hozzá Árpád, ott majd lenyugszik és lehet, hogy akad majd egy hozzáillő parti. Zsófi férje, Helmut von Hagenau jó körökben forog, tudod a felső tízezer közt.
– Rendben van, beszéld meg a húgoddal, írj neki minél előbb. Mikor betakarítottuk a gabonát elviszlek titeket, neked is jót tesz egy pár nap nagyváros – mosolygott Árpád a feleségére.
– Hogy unatkoznék, azt nem mondhatnám, de már pár éve nem láttam Zsófit. Nem fogjuk sokáig itt hagyni a családot, habár a fiúk már nagyok, Patrik kivételével. És el tudják intézni a mindennapi munkát, Segítségük is van Ancsa, Barnabás és Gréti személyében. Ezt most megbeszéltük, mosdás és az ágyba, mert reggel korán kelt a kakas és akkor folytatjuk, ami ma félbemaradt fiúk!
Lassan szétszéledt a család, az éjjeli sötétség ráborult a tanyára és az egész környékre. A kora nyár hűvös levegője áradt szét a nyitott ablakokon át a szobákba. Auguszta végig járta a hálószobákat, minden gyermekének jó éjszakát kívánt, utoljára Lujzához ment be. A lány ruhástól feküdt az ágyon, nyilván sírás közben elaludt. Az anyja betakarta, behúzta maga után a szoba ajtaját és csak úgy maga elé mondta: szegény lányom, meg kell értened, hogy a te érdekedben tettem.
Reggel levelet írt a húgának és futárral küldte el, nem postakocsin, mert azonnali választ kért. Egy hét múlva jött is vissza Zsófi levelével, aki nagyon örült Lujzának, mert neki nem volt lánya, pedig mindig szeretett volna egy kislányt. Egy nyolcéves kisfia volt, nagyon okos és nagyon aranyos.
Lujza egész héten úgy tett, mintha semmi sem érdekelné, magában viszont nagyon is örült a bécsi útnak és Zsófi néninek, aki kislány korában gyönyörű ruhákat vett neki, amiben úgy érezte magát, mint egy hercegnő és a szőke haját is órákig fésülgette. Rábai Róbert soha többé nem lett emlegetve az Ajkay családban. Mindenki tudta, hogy az ügy le van zárva, Lujza még néha búskomorságba esett, de a nevét ő sem ejtette ki soha a száján.
A bécsi rokonok nagy örömmel fogadták az Ajkay rokonokat, akik minden finomsággal érkeztek, feldolgozott húsokkal, gyümölccsel, dolgokkal, amit a nagyvárosban nehezebb volt beszerezni. Zsófi persze tiltakozott:
– Jaj, drágáim, mikor jöttök, mindig úgy felpakoltok, nem lett volna fontos, enélkül is nagyon örülünk nektek.
– Tudom húgom, de ezt mind mi készítettük, az mindig más, mint a piaci áru.
A szolgálók alig győzték hordani a kocsiból a sok finomságot, gyorsan megtelt a kamra. Hubert, a kocsis kifogta a lovakat és itatta-etette őket a hosszú út után. Délben a terített asztalnál jött a hosszú beszélgetés az otthoni gazdaságról, a gyerekekről és Lujzika jövőjéről. Lujza hallani sem akart róla, hogy tavaszig itt maradjon Bécsben, az kizárt dolog.
– Jaj, drágám hát jól fog itt neked menni, a sógorod gróf, tudod, milyen sok helyre meghívnak bennünket, olyat ismeretségeket köthetsz, és a télen a sok bál, ami itt lesz.– Nem is tudok táncolni, hogy menjek én a bálba?
– Drágám, itt van tánciskola, oda fogsz járni, németül talán még nem felejtettél el.
– Dehogyis felejtett el, az összes gyermekem beszél perfekt németül és magyarul is, soha nem felejtettem el, hogy egy von Bach lány vagyok. Nekünk is jól jött, hogy anyánk itt Bécsben magyar létére a magyar nyelvet is megtanította velünk. Én mind a két nyelvet szeretem.
– Hát én is Auguszta, Leonardot is tanítom magyarul, a privát tanára is beszéli mindkét nyelvet.
– Leo, volna-e kedved tavaszra eljönni hozzánk, persze mindannyiótokat szívesen látunk, de Leo olyan átlátszóan fehér, jót tenne neki a tanyasi friss levegő. Az iker lányaink is pont olyan idősek, mint te.
– Ha a szüleim engedik, én már most is veletek tartanék, tudom ott lehet a tóban úszni és horgászni, lovagolni is lehet, ötéves korom óta nem jártam nálatok.
– Mit szóltok hozzá Zsófi, elvigyük? Vigyázni fogunk rá, tudom ti is a lányunkra, még csak július dereka van. Mondjuk, ha szeptemberre visszahozzuk, akkor Lujza hazajön és a báli szezonra eljöttök érte.
– Én beleegyezek, ha a felséges feleségem is úgy akarja. – mondja Helmut az apja.
Helmut Von Hagenau egy magas, szőke, sovány, nagyon szép arcú férfi. Nagyon fiatalon beleszeretett a Zsófia von Bach kisasszonyba, aki után hét évig szaladt, míg a lány beleegyezett, hogy járjon vele. A szülők mindkét oldalon örültek a kapcsolatnak. Zsófinak csak egy feltétele volt, hogy Helmut tanuljon meg magyarul, amit a fiú nagyon gyorsan teljesített. Zsófi is szép lány volt, nagyon szép még ma is, hosszú fekete haja és ibolyakék szeme nem mindennapos szépségre vall. Auguszta is magas növésű, mint a húga, de barna hajú és zöldes-barna a szeme. Árpád magasabb a feleségénél, de szőke hajú és égszínkék szeme csak úgy világít ki a napsütötte arcából. Mind a nyolc gyereke nagyon hasonlít az apjára, egyet sem tagadhatna le. A kis Leo az anyjára ütött, dús fekete haja és ugyanolyan ibolyakék a szeme, mint Zsófié. Vidám természetű és nem egy nyafogós úrigyerek, pedig mindene megvan, amit csak kívánni lehet. A Von Bach nagyszülők visszavonultan élnek Bécs külvárosában. Zsófiék háza a városközpontban van, egy kétemeletes palota, amely beillene egy kisebb fajta hotelnek is. Hátul nagy kert és egy lóistálló kocsiszínnel, ahol egy fehér és egy fekete hintó áll egy fedetlen szánkó társaságában. Von Hagenauéknak selyemgyáruk van a nagyszülők szomszédságában. Helmutnak csak az apja él Németországban az új élettársnővel. Két nap múlva Leonard társaságában hazaindultak Ajkayék, miután a Bach nagyszülőket is meglátogatták. Az idő gyönyörű volt, bár nagyon meleg, így Lujza nemigen akart kimozdulni a házból, hiába csalta Zsófi néni vásárolni, ő inkább olvasni akart. Este Helmut azzal jött haza, hogy szombat délre ebédre invitálták az egész családot Lévaiék.
– Azok meg kik? – kérdezi Zsófi csodálkozva. – Nem is ismerek ilyen nevű családot.
– Dehogynem Lévai Lenkével együtt jártál iskolába.
– De azt nem is Bécsben lakik, Salzburgba ment férjhez, nem is tudom mi a vezetékneve. – A fiútestvérről van szó, ő jóval fiatalabb Lenkétől, most 25 éves és a neve Lenart, nagyon ügyes az apja birtokán, de az itteni húsfeldolgozó üzemükben is. Ferenc és Margot a szülők nagyon büszkék rá.
– Nahát Lujzikám, akkor mégiscsak el kell menni vásárolni, ha már ilyen előkelő helyre megyünk, mert ha jól emlékszem. Lenkét baronesznek titulálták.
– Jól emlékszel, báró Lendvai Ferencről van szó, a Fillinger Fleischfabrikant lányát vette feleségül, jó harmincöt éve, de lehet negyven is, nem tudom pontosan.
– Nahát, hogy milyen kicsi a világ, Lenke szép lány volt, nem nagyon barátkoztunk azt hiszem csak egyszer voltam náluk, de a szüleit nem ismerem, mert akkor csak a házvezetőnő volt otthon.
– Most majd megismered őket. Én a klubból ismerem Ferencet és Lenartot is, szoktunk néha együtt sakkozni.
– Rendben akkor van még két napunk a gardróbunk felújítására.
– Vannak nekem ruháim, nem kell oda báliruha.
– Az nem, de a te ruháid ne is haragudj, kicsit biztos régimódiak, mert Auguszta néném honnan is tudná a bécsi divatot.
– A divat újságból, a mi varrónőnk is divatos ruhákat készít.
Az este azzal telt, hogy Zsófi Lujza ruháit konstatálta.
– Tényleg van pár szép nyári ruha közte, az a világoskék a sötétkék csipkével és a rózsaszínű övvel az tetszik. Felpróbálnád?
– Igen azonnal.
Mikor elkészült a magas vékony lány, olyan volt, mint egy tündéri jelenség. Az organza világoskék anyag és a sötétkék selyem csipke, valamint a szatén rózsaszín öv és ugyanolyan színű szaténcipőcskék voltak a lábán.
– Ez valóban kiváló, nincs is mit hozzá fűzni, csak a cipődnek miért nincs magas sarka?
– Mert nem tudok olyanba járni, eltörik a lábam – nevette el magát Lujza.
– Márpedig meg kell tanulni, ha a télen táncolni akarsz a bálokon.
– Anya azt mondja, elég magas vagyok a százhetvennégy centiméteremmel, semmi esetre sem kell, hogy magasabb legyek a férjemnél.
– Hát majd olyat találsz, aki magasabb nálad. – nevetett Zsófi.
– Már találtam egyet, de anya kiadta az útját, pedig szép fiú volt.
– Mindent tudok, Auguszta megírta, de hogy is gondolod, te lány, hogy egy Ajkay lány, egy Von Bach unoka egy cipészhez menjen férjhez, ez borzasztó, használd a kis fejedet, mi nem vagyunk akárkik és nem is hozhatunk akárkit a családba, ezt jegyezd meg jól. Mi generációkon át hozzászoktunk a jó élethez és a vagyonhoz, tudod a pénzhez csak pénz jöhet, mi így vagyunk nevelve.
...