A kollázsember

A kollázsember

Mobil kollázs-regény

Kiss Tamás



Formátum: 13,5 cm * 21.5 cm
Oldalszám: 602
ISBN: 978-3-99107-303-1
Megjelenés időpontja: 2021-03-30
A Homo deus igazából a posztban válik örökéletűvé, hiszen már saját sírját koszorúzza.Talán sohasem volt ennyire globális az a testi-lelki-gondolati kutyaszorító, melyet az emberi faj „napjainkban” kreált magának. Az Amerikától Japánig játszódó, szürreális katasztrófákban bővelkedő cselekményben öngyötrő monológokban és váratlan, rémületet keltő, rejtélyes események sorozataiban vergődnek a szereplők.
HARUaKI feltette a divatossá vált szájmaszkot, rádobta magára a kabátot, és dühödten lerohant a lépcsőn.
Tök mindegy – gondolta –, lassan már fogalmam sincs, milyen napszak van, aludni úgysem tudok, de amúgy kurva művelt vagyok. Így aztán itt dagonyázok a semmiben, mert döntésképtelen is vagyok.
Majd határozottan, szinte katonai díszlépésben vágta lábait a földhöz.
Látszat vagyok, emberi látszat, látszattá tettek, és én hagytam magamat. De legalább kezdem tudni, hogy hol is élek, vagy éltem. Mindegy. De ezzel semmit sem érek, mert nincs már motivációm, hacsak nem annak megmutatása, hogy az eldönthetetlenség ténye viszi az embert e kipusztulásba, melynek táptalaja a kapitalizmus efféle pokolszakasza. Milyen szép és harmonikus volt a keringő, vagy a tangó. Persze európai táncok voltak, és én már csaknem az vagyok. De azóta csak rángatódzások vannak, azokat hívják táncnak. Pedig a rock az isteni, és az is nyugati. De mégsem egészen nyugati, csak ott született, és zajában, fura, groteszk mozdulataiban mégis egy tükörkép. Mert igen, táncolni kell, éjjel és nappal.
Hirtelen megállt, és eltűnődve makogta:
– Tulajdonképpen én abbahagytam a táncot, ezért maradtam magamra. És ha abbahagytam, akkor az azt jelentheti, hogy felébredtem és bölcsebb lettem, hiszen nem ropom tovább a barmokkal, akik nem is tudják, hogy miféle lépéseket tesznek, merre szédülnek, kikhez verődnek.
Megpróbált visszaemlékezni arra a pillanatra, órára, vagy legalább a hétre, hónapra, amikor lényegében kiszállt a robogó monotonitásból, de egyelőre hiába kotorászott emlékei között. Pedig alig egy éve történhetett. És összefüggésben lehet a lánnyal, aki miatta halhatott meg. Aztán felkiáltott:
– Igen, már tudom! Az nem is oly régen volt. És egy álom volt, amiben a fák kifordultak a földből, és megmutatták gyökereiket! Gyökérágak meredtek az égre! Ez volt a mélyből feltörő válasz! És azóta a valóságban is történtek efféle dolgok! Például itt, ahol lakom, a parkban.
Mintha lecsendesedett volna a lelke, lassan, gondolkodva lépdelt tovább.
A fák eldöntötték. Legalábbis nekem elmondták az igazat.
Közben a „szájkosáron” tűnődött, mert most tűnt fel neki igazán, hogy csaknem mindenki abban szaladgál. Na nem volt valami nagy a forgalom. A szájkosár vagy szájmaszk elfedte az orrot és a szájat, mert a bűz, a pára, és ki tudja miféle vírusok még, meglehetősen irritálták volna a nózit, amit így nem lehetett szaglásra használni. Aztán a száj, az ajkak játékai, a mosoly vagy a düh kifejeződései sem voltak érdekesek, mert ebben a maszkban nem lehetett használni efféle emberi kommunikációt – sem. A szemek inkább pánikszerűen működtek, ide-oda villantak, mintha keresnének valamit, de leginkább egy látható-belátható megoldást arra, ami van, hogy mitől és miért van, és meddig lehet még. Lépteit megsokszorozva sietett a park felé, hogy lássa a kifordult fát, de csak egy laposodó gödröt fedezhetett fel.
– A gyökereket már elvitték – mormolta. – A lényeg tehát odavan. Hazasietett az éppen aktuális idegenségbe, becsukta maga mögött az ajtót, és úgy érezte, hogy most már ugyan kezd valamit érteni, csakhogy ésszel felfogni még nem tudja. Talán nem is lehet.

„Egy angol házaspár úgy döntött, hogy a férfi nővé, a nő férfivá operáltatja át magát. Gyermeküket nem nélkül nevelik, és már rászoktatták arra, hogy édesanyját apunak, édesapját anyunak szólítja. Szerintük így hamarabb megszokja majd a rövidesen bekövetkező nemváltást. A férfi kopaszra nyíratta magát és nagy fekete fülbevalót visel, az anyuka még nem egészen férfi, de reméli, hogy a hat éve folyó metamorfózis meghozza gyümölcsét. A lányuk pedig majd olyan neművé válhat, amilyenné akar.”
(És ez nem vicc 2018-ból, hanem valóság.)
Kérdés: a Természetes Szelekció tényleg képes szuicid génműködések generálására? Ez a kérdés már lassan nem lesz kérdés, csak a biológiai értelemben normális agy nem bírja felfogni. És ha egyszer ez az aberráció (vagy mi?) „természetes” lesz, akkor az emberi faj két különböző regnumra fog tagolódni; lesz a biológiai értelemben vett természetes sapiens, és egy tőle idegen „műember”, akinek léte maga az értelmetlenség, hiszen elméletben nem képes szaporodni, hacsak nem fogja magát tenyésztetni, és akár túlszaporodni az eredeti evolúciós, vagy teremtett fajt.
Például úgy, hogy az egykori férfi, aki nővé operáltatta magát, beültettet magának egy embriót – de vajon hová, ha nincs méhe? –, vagy a férfivé vált nő netán nemz egy utódot, de vajon kinek, ha valaha képes lehet rá. Netán egy férfiből átoperált nőnek. Vannak Dolgok. Valami morált eldobó, gyilkos-öngyilkos rettenetet érzek.
Nincs mese, át kell írni egy híres Omega-szám szövegét, mert mi tagadás, meghaladta az idő. A mai, szuperintelligens poszt-poszt ember már nem élhet avítt etikai normák szerint, hiszen a végletekig szabad, akár egy kávéautomata. Őt már nem lehet csak úgy bezárni holmi demagóg gondolatketrecekbe, hiszen ott ül szobájában a képernyő előtt és nem gondolkodik. Steril világban él, nem állhatja a szaros pelenkák szagát, a folytonos robotot, az ordibálásokat, sírásokat, ő felül van emelkedve önmagán, akárcsak cicája, „aki” fel van mászva virtuális falaira. Ő, mint automata, saját maga alkotott virtuális világával szexel. Biztonságos, hiszen fogantatás kizárva, de talán más is.
Lehet, hogy ez a szupernormalitás is „egy napon” keletkezett, hiszen napok azok még vannak, és általában egyesével esnek neki a halandóknak. Íme az új szöveg, aminek bizonyára nagyon fog örülni a „Poszt-poszt Modern Világintelligencia Klub” is.

Egy napon komoly tudós fejek
Rájöttek, tovább ez nem mehet,
Az élet még nem elég szervezett,
Kijött hát egy új rendelet.

Anyáknak hozták a levelet.
Benne állt, sohase szüljetek,
Nyomorult, halandó gyermeket,
Hogy legyen majd, aki eltemet.

Minden rendben ment, igen egyszerű eset,
Senki sem szenvedett.
Csak ó, az emberből közben műember lett,
És nem szülhetett többé gyermeket.

Műember, imádd a gépedet!
Akartad, s ez lett a végzeted.
Szerelem és szeretet helyett
Már gép sem lesz, aki eltemet.
Hát jó, nem?


√ – Azután a finom átsuhanás után másnap reggel telefont kapott. Rettenetes hír volt, amit testvére közölt vele: Édesanyánk elhunyt az éjjel.
Három szép gyermek anyukája volt, három igazi tehetségé. Gyárvárosi lakásban, munkások között felnőni nem könnyű. Csodás anya volt, felejthetetlen. Mesék, énekek, simogatások. Nem is érdemes róla beszélni, hisz’ minden olyan természetes volt.
– Apámmal együtt vannak, és csak én tudom, hogy örökké élnek. Legalább most ő is eljöhet hozzám. De egy város, egy lakhely, emlékek tömege, ami eddig éltetett, most mintha értelmetlenné vált volna – mondta, mormolta félig hangosan, és mintha a lelke mélyén hűvös borzongás futott volna át, kriptai fehér-fekete színek látomásai robbantak be az egykori virágos mezők helyébe. Bezárult egy ajtó, amit már csak egy szellem nyithat ki újra.

„Itt, e földön soha többé nincs visszatérés.”

Csendes imák hasítják lágyan
A végtelen sötétet.
Mintha érett, piros almák gurulnának
Egy különös éjszakában.
Messze néző, lágy szemekből
Az elillanó élet színei szállnak
Egy ismeretlen örökkévaló felé.

„Üdvözlégy Mária,
Malaszttal teljes.
Az Úr van Teveled,
Áldott vagy a Te az asszonyok között,
És áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária,
Istennek Szent Anyja!
Imádkozzál érettünk, bűnösökért,
Most és halálunk óráján – ámen.”

És mi emberek csak sírunk, sírunk és sírunk.

– Mindeközben ne feledjük el – szólalt meg újra a férfi –, hogy ténylegesen mi is a helyzet, mivel kell együtt élnünk. Murakami kimondta: „Önbizalomvesztetten itt beszélgetek magammal a fejlett kapitalizmus elméletének sírhantján. Vajon azon rohadok el majd magányosan?”
– Ez több, mint átérezhetően igaz – felelt a nő.
– Így van, és nem menekülhetsz sehová, mint ahogyan egykoron sem tudtál elfutni a sorsod elől, bármikor, bárhol is élhettél – vágta rá a férfi. – De talán ez minden eddiginél rosszabb, mert rettenetesen gyors.
– Igen, és teljesen gátlástalanok azok, akik formálgatják.
– Tudjuk, hiába minden szó.
Ennyiben maradtak. Ismét a szokásos kis kávézóban ültek, a hűséges kutya közelében. Fizettek, felkeltek, kimentek a fagyos ködbe maszk nélkül, majd ki tudja miért, de igen halkan csukták be a „kávézó” ajtaját.
Szótlanul bandukoltak egymás mellett a csikorgó-nyálkás aszfalton. A zajtól úgysem lehetett volna beszélni, de mit is kellett volna mondani még, vagy már?

„Az emberek úgy politizálnak, szervezkednek, mozgolódnak, agitálnak, nyugtalankodnak, mintha minden az ő közreműködésükön múlna, pedig ma ugyancsak a nagyok csinálják a politikát: az állam és a még fölötte levő hatalmasságok. A volksbundisták buzgalmát nem lohasztja a németországi egyházüldözés sem, mert inkább nem hiszik el. Olykor mosdatlan szájjal szidják a papokat – die Pfaffen – főleg a zárdaigazgatót és engem. – Alamizsnát osztanak, s két kiló liszt fejében elvárják, hogy nyalják a papok se…” Egy protestáns, hajdan kommunista és nyilas, most Volksbund-tag kérdezte egy buzgó katolikustól:
– Miért nem pofoztad meg azt a papot?
Bizonyos, hogy ellensége vagyok a Volksbundnak. Kétes és zavaros elemeket egyesít olyan vezérek alatt, akikről nem tudni, hová vezetik a mögéjük sorakozók seregét.”
(Kőszegi krónika. Székely János apátplébános feljegyzéseiből, 1941, pp. 98-99.)
És már 2019 is elmúlik. A tudatlansági aberrált agykáosz mindent learatni látszik. Megtörténhet, hogy például egy egykori katolikus, aki iszlám hitre tért át és úgymond „radikalizálódott”, a zsidók kiirtására esküszik fel. Nem lehetetlen. De az sem, hogy hívő keresztények áldozzák fel életüket zsidók megmentése érdekében. Persze ez szép dolog lenne. És fordítva is. Reménytelen? Vagy megtörténhet az is, hogy egy radikális iszlamistából katolikus lesz, és töredelmesen besétál mondjuk Párizsban az éppen égő Notre-Dame-ba, hogy meggyónjon? Lehet még efféle alak is, hiszen mindenféle eszmei zűrzavaros tudat kitenyészthető.
Egyszer egy konkrét Igen-embert azon kapta egy ismerőse, hogy egy kisváros templomában térdre rogy, keresztet vet, és elkezd imádkozni. Hogy kerülhetett oda egy efféle kommunista vezető, ráadásul még anno abban a rendszerben? Később – ahogyan a fáma szól róla – rendszeres templomjáró lett, főleg a nagymiséken, de ekkor már elméletileg vége lett a kommunizmusnak. Megható. Csak az biztos, hogy nem biztos semmi. És ez az út nemigen vezethet másba, csak abba a valamibe, ahol már nem lehet találni semmit és senkit. „Az Egy Dolog!” – válaszolják rá a bölcsek.
„Olyan dolgok fognak bekövetkezni, melyeket csak kiváló minőségben előállított álarcokkal és szájmaszkokkal lehet átvészelni.” – hirdették a világ minden zugában.
A világnyelveken megjelenő röpcédulákat egyre több otthon levelesládájában lehetett fellelni, de a Facebook is tele volt ezzel a szlogennel. Magyarázat nem volt hozzá. Az emberkék zöme pedig, ahogyan az várható volt, rémült megjegyzésekkel osztotta, vagy éppen elszórakozott vele. Ebben a témában is egyre népszerűbb lett a „baszd meg!”


Π – Valami hónapok óta borzalmasan idegesít. Mintha itt lenne az orrom előtt, és mégsem érezhető. Valami lappangó, rejtett, mesteri mellébeszélés-félreértetés esetről lehet szó.
Szolzsenyicin ültette el bennem a gyanút, amikor Buharin kihallgatásával kapcsolatban tett néhány – szerintem halhatatlan érvényű – megjegyzést. A jelenség ősszülője nem is lehetett más, mint a körmönfont, gyilkos lelkű diktátor, maga Sztálin. Buharin a bőrét szerette volna menteni – holott nem volt bűntelen, hiszen éppen eleget bűnözött népe ellen, de bűnösnek tartották Sztálinék is, holott – beszariságában – teljes egészében helyeselte az 1937-es eseményeket is, de ezt már nem hitték el neki –, és a Visinszkijjel folytatott párbeszéde során fogalmazódott meg az az elv, mely szerint „Megtörténtnek kell minősíteni azt, ami elméletileg megtörténhetett volna”. (p. 189.) Az csak természetes, hogy a sztálinizmusban nem volt szükség bizonyítékokra – nálunk sem –, hogy valakit elítéljenek, kivégezzenek, bebörtönözzenek. Minden lehetőséget, még a valószínűséget is meg kellett ragadni annak érdekében, hogy el lehessen ítélni embereket, azokat is, akik egykori pártmunkások voltak, és persze mindenki mást. Ebben az esetben abból indultak ki, hogy a párttal szembeni mindenféle oppozíció a párt elleni küzdelmet jelenti, ami azonban átmehet „a párt elleni háborúba” is. Így aztán „az ellenzék meggyőződése végső soron a párt elleni bármiféle gazsághoz (gyilkosságok, kémkedés, hazaárulás) elvezethetett volna” – mondogatta Visinszkij, és szegény Buharin hiába állította az, hogy „ilyenekre nem került sor”. A végső csapást az a kérdés jelentette, mely úgy hangzott; „De sor kerülhetett volna?” – és itt vége a dalnak, mert „elméletileg” igen, hiszen fennállhat ma is annak valószínűsége. És ez elég egy halálos ítélethez.
Lényeg: megtörténtnek nyilváníttatik minden olyan el nem követett cselekmény, mely a párttal (mint legfőbb szentséggel) szembeni ellenállás legkisebb lehetőségét, vagy annak csíráját (valószínűségét) hordozza magában. Bizonyítani tehát semmit sem kell. Nos, ez volt az egyik legsötétebb, legaljasabb sztálinista diktátorlogika, melynek utóélete még a hetvenes-nyolcvanas években is fellelhető volt.
Szép napnak indult. Sétáltam a koranyárban a botanikus kertben, amikor egy hang szólt felém a szuterénből:
– Maga XY?
– Igen – feleltem.
– Akkor délután fél háromra menjen be a tanulmányira, mert fegyelmi tárgyalása lesz.
– Nekem?
– Igen.
Csak álltam, mint a hülye. Aztán évismétlésre ítéltek, mert állítólag nem látogattam eleget bizonyos órákat. Természetesen nem volt igaz, de ez volt a legkönnyebb érv, hiszen igazolni nekik nem kellett semmit, én meg nem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét. Tudtam azonban, hogy a kommunisták potenciális ellenségüknek tartanak. Főleg sunyi, aljas vezérkéjük, a törpe-púpos alakocska, aki mások létezésére is féltékeny volt. De egy Omega-trikó, farmer, szakáll, hosszú haj már elég volt bőven a gyanúsításhoz. Én meg így jártam, és azért is így jártam. 1975-öt írtunk. (És akkor még hátra volt a „jelenléti ív-ügy” is, amit már olvashattak.)
Na és mi ebben az egészben az a bizonyos „mesteri mellébeszélés”? Hát a sztálinista diktatúra-logika – mondhatni – reciproka, ami most a nyugati világot uralja.
Ott ugyanis az a titkos, rejtett, de mégis, lassan napnál világosabban elő bukkanó „logika”, hogy „bizonyos megtörtént eseményeket pusztán lehetőségeknek kell tekintenünk”. Sőt! Súlyosabb esetek, események esetén még a lehetőséget is tagadni kell! Idézőjeles a dolog, mert a passzust valakinek ki kellett mondania valahol. És ebben a finom elhallgatás-mellébeszélés „morálban” bármiféle gyilkosság, terrorista tett, korrupció és egyebek elkenhetőek, hiszen „korunk bizonyos jelenségeivel együtt kell élnünk” – mondták páran. Csak nekik nem. („Stasi baby please now go away!”)
Mert mi itt nyugaton „mindent meg tudunk oldani”. Azt is, hogy letagadjuk a csillagot az égről, hogy beszüntetjük a szólásszabadságot, letiltunk bizonyos bejegyzéseket, elítélünk embereket, mert valamit, amit nem lett volna szabad, észre próbáltak venni. (Utalnék a „legista demokrácia” fogalmára is.) Világos, hogy nem létezik bevándorló-bűnözés, és nem lehet összefüggés a behívott tömegek és a terrorizmus elharapódzása között, hiszen rendes, szerencsétlen embereket hívtunk meg, akiket kötelező szeretni. Mert mi „jók” vagyunk. Mi nekünk az a néhány robbanás, meg a hullák? Honfitársaink halála? „Megoldjuk!” De tartok tőle, hogy azokat is „megoldják”, akiket befogadtak, csak ők ezt még nem sejtik. Várhatják „boldogságukat”.
A jólét idiotikus burkából kábán felébredő nyárspolgártömegeket elég sokáig és hatékonyan lehet etetni azzal, hogy lényegében meg sem történtek bizonyos dolgok, és ha meg is történtek, akkor azok korántsem olyan súlyosak, mint amilyennek kinéznek. Istenem, legfeljebb néhány száz ember meghalt. Na és? Hogy terrortámadások vannak? Dehogyis vannak, csak annak néznek ki, és a halottak egy része sem az, aminek látszik, és különben is, ilyen a világ, lényegében Egy Dolog az egész. Attól még mindennap szélhámoskodhatsz, leihatod magadat, őrjönghetsz, dolgoznod sem kell, gondolkodnod is fölösleges, be is téphetsz. Hiszen boldog vagy, „baszd meg” – nem?
Ez a reciprok sztálinista diktatúra igenis analógiába állítható az egykori „original” szovjet típussal, csupán még finomabb, még aljasabb a retorikája, mert mélyálomba kergeti a polgárokat, és életfilozófiájával, mely gyökereiben életellenes, elhiteti az emberekkel, hogy szabadok és boldogok. Mindenféle emberinek tekinthető morál feloldódik a mellébeszélésekben és elhallgatásokban. (Lásd például Douglas Murray könyvét!)
Létezik ennek az egész nyugati demokrácia-elmebajnak egy autentikus, szinte rémképi megjelenítése, méghozzá nem is éppen napjainkból. Íme:

DEMOKRÁCIA
Írta: Arthur Rimbaud

„Szennyes táj felé indul a lobogó, tájszólásunk elnyomja a dobszót. A központokban a legcinikusabb prostitúciót fogjuk táplálni. Lemészároljuk a logikus lázadozásokat.
A borstáblákra és a felázott földekre! – A legszörnyűbb ipari vagy katonai kizsákmányolások szolgálatában.
Viszontlátásra itt, akárhol. Jóakaratú újoncoknak szilaj lesz a filozófiánk; tudatlanok vagyunk a tudomány, minden hájjal megkentek a kényelem számára; pukkadjon meg a világ. Ez az igazi induló. Előre, rajta!” (Kardos László fordítása.)

„Az elviselhetetlenségig fokozni a vágyakat, lehetetlenné téve a beteljesülésüket – erre az egyetlen alapelvre épültek a nyugati társadalmak.”
(Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége, 2005. p. 80.)

Merthogy Rimbaud állítólag „egzaltált” volt és „kölyök”?
Lehet egy káoszhegyet, egy tudati félrevezetettség-halmazt, egy hazugság-Himaláját,
egy skizofréniában szenvedő mellébeszéléstömeget, és annak milliónyi sárkányfejét, úgymond „ép ésszel” megragadni és kifejezni? Hát nemigen. Ehhez kamasznak, vagy posztkamasznak kell lenni! Úgy benne lenni a moráltrutymóban, hogy onnan még a tiszta, naiv ész és gondolkodás szükségszerű elpusztításának tudatában létezve, néhány elordított metaforával az ingovány minden bűzét és rothadását felmutatva csapjon oda a láthatatlansággá fajult mellébeszélés-elhallgatás-megvezetés szentháromságába. Úgy is lehetne ezt olvasni, mint egyfajta segélykiáltást, melyben a könyörgő egyben üt is, mert tisztában van vele, hogy fizikai-lelki érzékenységében halálra van ítélve. És ezt az ítéletet, akarva-akaratlanul, de végre is hajtja magán, mint ahogyan kései utódai közül, mondjuk Jim Morrison is megtette, már egy egészen más műfajban, de egy sokkal mélyebben bebetonozott, és a tömegekre nézve még aljasabb, gyorsabb mechanizmusokkal ölő „demokráciában”.
Ennyi, akár tetszik, akár nem.
A következő dal is „örökérvényűnek” bizonyult, amit a mi nemzedékünk is ordítva énekelt, és tartok tőle, hogy még egy darabig így is lesz, vagy lenne, ha az álzene-szenny, mint a rothadó reciprok sztálinista diktatúra egyik alapvető gondolatelnémító eszköze nem telepedne rá mindenestül az evolúciós értelemben vett értelmesnek vélt emberkékre. Íme: A Bűvész megjelenik!

Ez is tetszhet Önnek :

A kollázsember

Gresina Szilvia

Kiküldetésben Rómában

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők