Adferbor

Kezdetek

1. fejezet


Kezdetek

Történetünk egy borús szeptemberi napon kezdődött, egy Zagyvapernye nevű városkában. Azon belül is az ottani kollégiumban kezdődnek a történések. Az 5. emeleten, az 505-ös szobában négy ember lakik. A szoba legidősebb lakója Fecó ő a legidősebb tanulója a kolinak is. Magas, sörhassal megáldott/kárhoztatott emberke, de a szíve a helyén van.
Ezen a bizonyos napon a szokásos mederben haladtak a dolgok: suli, ebédelés, kis sétálás a városban, ilyesmik. Az ebédlőben találkozott a kis bandájuk többi részével. Itt foglalt helyet a másik három szobatárs, az egyik szomszéd, valamint az egyik szobatárs barátnője.
– Jó étvágyat, öreg, pocakos barátom – szólalt meg a szobatársaság legfiatalabb lakója, Zsombor.
– Köszi. Bár azért te sem vagy egy nádszál-virágszál, de azért szeretet van – felelte enyhén félreérthető mosollyal az arcán, röhögésre kezdett hajlani az arckifejezése.– Amúgy kimegyünk a Görgeyre? Lopjunk netet, meg ilyesmi – kérdezi Benjamin, a kis csapat egyik olyan tagja, aki a szomszéd szobában lakik. Nem kell sokáig győzködni a csapatot: egy „Igaz, menjünk is!” felkiáltással megindul mindenki a város főterére.
A tér nincs messze a kollégiumtól, tele hassal, andalgósan, szinte szó nélkül kisétáltak a törzshelyükre, elfoglalták a sajátjuknak kikiáltott padokat a tér egy viszonylag csendes részén, ami elégé körbe volt véve bokrokkal, így rejtve maradtak a nemkívánatos kíváncsi tekintetek elől, és szinte kivétel nélkül mind rá is gyújtottak. A délutáni kimenők a láncdohányzásról szólnak. Na és persze a levezetésről, amit a délelőtt rakott rá a srácokra.
– Hallod, Fecó! Tudsz valamit Ádámról meg Nikiről? Az ebéd óta nem láttuk őket – kérdezte Beni Fecót.
– Leginkább IDK, mert én is még kb. az ebédnél beszéltem velük, és ennyi.
Amíg beszélgetett a két srác, akik között termetre nem túl sok különbség volt, hiszen mindketten magas, széles vállú, kisebb súlytöbbletet cipelő emberkék voltak, a hajuk színe is hasonló szőkésbarna – talán Benié kicsit világosabb –, és a szemük is kék volt – sokszor hitték azt, hogy testvérek –, a messzeségből Zsombor kiszúrta a két említett szamarat.
Ez a két személy Ádám és Nikolett volt.
– Na, cshő. Mizu van? – köszönt egyszerre a két fiatal.
– Megvagyunk… Kezdtünk hiányolni titeket. A kötsög meg a kertitörpe hiányzott a két hegyomlás meg a kisebb hegyomlás mellé – nyilatkozott Zsombor a kialakult helyzetről, közben Fecó pedig kávéfőzőszerű nevetésben tört ki a monológ hallatán.
– Nesze neked, kávéfőző! Rég hallhattuk ezt már. Hiányzott is. Jó hallani, hogy visszatértél az élők sorába – tette a megjegyzést Beni Fecó felé.
– Figyelj, Beni, hagyjad már a nagy pocakos barátunkat!
Zsombor kissé fennakadt Benjamin kijelentésén. Mindannyian tudták, hogy Fecó nehéz napokat él át és él túl mostanság. Folyamatosan próbálták elterelni a figyelmét a dologról, ami kiváltotta ezt a helyzetet, de persze mindig nem lehettek vele…
– Mindenki nyugodjon meg, majd kiheverem a dolgokat. Máskor is vesztettem el fontos személyeket az életemből, megleszek. – Mosolygott ugyan, de a szemén látszott, hogy belül bántja valami.
Ahogy leültek, Fecó elővett egy szál cigit, és ahogy Ádám elkezdett gitározni, lassan kialakult egy tök jó hangulat. A nap is elő-elő bújt a felhők közül, először csak bús-komor dallamok csendültek fel a gitár testéből, majd, ahogy hangolódtak a fiatalok, egyre lendületesebb dallamok csendültek fel Ádám ujjainak hatására. Nem sokkal délután három után megindultak a fiatalok vissza a kolihoz, amikor Niki észrevett valamit a bokrok alatt, a talajon. Elengedte Ádám kezét, és kis termetének köszönhetően könnyen bebújt a bokor alá.
– Nézzétek, mit találtam! Egy doboz, de nem bírom kinyitni, pedig ragyog benne valami. – Azon pillanatok egyike volt, amikor Nikiből előjött az igazi nő: minden szép, ami csillog.
A doboz igen figyelemre méltó darab volt. Kopott, ezüstszínű dobozka, alig nagyobb, mint nyolc egymásra rakott cigarettásdoboz, különös jelek voltak belevésve az oldalába, mintha ötvözték volna a hieroglifákat és a rovásírást, a teteje pedig mintha miniatűr apácarácsból lett volna. Nem lehetett belelátni a dobozba, de valami halványkék színű, pulzáló derengés látszott benne. Körbeállták, mert mindenki kíváncsi volt rá, Niki meg úgy szorította magához, mintha valami kincset talált volna.
– Asszem, van bent a koliban szerszámom a szétszedéséhez. Megnézzük, mi van benne. Jó lesz ez – szólalt meg Ádám, de a többieken is látszott, hogy alig várják, hogy lássák, mi lehet a dobozban. Kb. 10 perccel később már fent is voltak a kollégiumban. Ádám finom szerszámai nem igazán tudtak mit kezdeni a tárggyal, aztán jött az isteni szikra: ha nem megy ésszel, akkor jöjjön a brutális erő.
– Na, Fecó, mi fogjuk a dobozt, neked rá kell ugranod a feszítővasra, hátha ez elég nagy erő lesz ahhoz, hogy kinyíljon. Vagy szétessen – vázolta Ádám a tervet, amely zseniálisnak hangzott
– Jól van. Csak elég lesz a magam kis 130 kilója… Ha nem, akkor fogalmam sincs, mi lesz, de majd kiderül.
Neki is álltak a terv megvalósításának, azonban az ugrás pillanatában egy ajtókoppintást követően benyitott a nevelőtanár.
– Itt meg mi a fene történik? Azt hittem, megint hazardíroznak, de a kártyázáshoz nem kell feszítővas… Emberi szervezet nem sérült, ugye? Nincs még vége a kimenőnek, mi a fene esett belétek, hogy máris visszajöttetek? A pajszerrel kapcsolatban is lenne kérdésem: hogy a francba került ez be a kollégium területére, és miért? – sorolta a kérdéseit a tanerő.
– Elnézést, tanár úr, nem akartunk hangoskodni, és semmi törvényelleneset nem teszünk, emberi élet nincs veszélyben, csak azért jöttünk vissza ilyen hamar, mert a próbáljuk kinyitni a dobozt, amit a kimenőn találtunk. Fénylik benne valami, és próbáljuk megfejteni, hogy micsoda ez – sorolta a kérdésekre a válaszokat Fecó, a többiek egyelőre csak megszeppenve álltak.
– Adjátok már ide, mit szerencsétlenkedtek! – nyúlt a tárgyért a tanár, de amikor hozzáért volna, varázsütésre felpattant a teteje, és kinyílt a doboz. Először égszínkék, majd királykék ragyogás robbant be a szoba légterébe, amely átjárt mindenkit, aki bent tartózkodott, azaz Fecót, Ádámot, Zsombort, Robit és a tanárt is átjárta ez a fura fény, aztán pár másodperc múlva vakító fehér lobbanással eltűnt a dobozzal együtt, csak egy furcsa szobor maradt. Úgy nézett ki, mintha hat juhászbotnak a vége össze lenne illesztve, anyagát tekintve valamilyen barnás-ezüstös színű, fémes érintésű dolog volt. Mindenki ledermedve állt, majd a tanerő tért először magához.
– Gyerekek, rendben van mindenki? Mi a megveszekedett fészkes fene ez a valami? Hol találtátok? Nem is értem, hogyan került ez pont a ti utatokba, és azt sem, mi ez egyáltalán. Megvizsgálnám ezt a szobrot, és utánanézek, hogy mi a franc ez. Van ellene kifogásotok? – Ezzel a tanár magához vette a tárgyat, a fiatalok pedig még mindig csak álltak, és csaknéztek ki a fejükből.
A tanár, miután látta, hogy senkinek nem esett bántódása, kilépett a szobából, és a furcsaságok ezek után kezdődtek a diákok közt. Egyszerre mindenki, aki hozzáért ehhez a szoborhoz, remegni kezdett, majd összeesett. Röviddel később vér kezdett folyni mindenki füléből és orrából, a következő pillanatban pedig mindenki elájult.
Pár perccel később Fecó és Zsombor magához tért, de valami megváltozott.
– Te, Zsombor! Emlékszel mi történt? Nagyon beüthettem a fejem – mondta Fecó, feltápászkodott a földről és leült az ágyára. Robi és Ádám még a földön feküdtek, de semmi ereje nem volt, hogy odamenjen hozzájuk és megnézze, hogy mi van velük. Zsombor is négykézláb mászott az ágya felé, iszonyúan kimerült volt ő is. Még kb. fél perc eltelt, mire Zsombor meg tudott szólalni.
– Fogalmam sincs, de úgy néz ki a szoba, mintha tömegverekedés lett volna. Nézd meg, bazdmeg, csupa vér meg nyál minden. Esküszöm, mint egy kicseszett harmadosztálybeli amerikai horrorfilmben!
Mindeközben eléggé szédelegni kezdett a két fiatal. Fecó megfogta a fejét, mert nagyon szédült, és érezte, hogy valami nyálkás trutyi van az arcán. Megnézte a kezét, látta, hogy véres. Fogott egy zsebkendőt és elkezdte törölni az arcát, megtörölte az orrát, de nem jött több friss vér belőle. Dobott át Zsombornak is a szembe ágyhoz pár zsepit.
Óvatosan megpróbált felkelni; gyenge lábakon, kapaszkodva ugyan, de megállt. Odaevickélt a földön fekvő Ádámhoz, Benihez és Robihoz, majd megnézte a nyakukon a pulzusukat. Gyengén, de határozottan vert mindenkié, tehát éltek, nem esett komoly bajuk. Visszakapaszkodott az ágyához, és leült újra. Úgy érezte, hogy mindjárt elcsöppen az orra. Elővett egy friss zsepit, és abban a pillanatban tüsszentett egyet.
Aztán elképedve nézte az égő zsebkendőt a kezében. Tüsszentett még egyet, és tűz jött ki a száján. A tűz végigfutott a kezén, majd leesett a földre. Gyorsan eltaposta a zsebkendő maradványát és a tüzet. Forgatta a kezeit, de nem látott égésnyomokat a kezén, és nem érzett fájdalmat sem. Segélykérően és kérdően nézett Zsomborra, hogy vajon ő is látta-e. Zsombornak nyitva maradt a szája, úgy nézte Fecót. Majd szinte kirobbant belőle:
– Mi a fasz? Ezt meg hogy csináltad, baszki? Mennyi bablevest ettél ahhoz, hogy úgy tüsszents, mint egy orosz Superman? – tette fel Zsombor a kérdéseket a maga humorával megfűszerezve
– Őszintén? Nem tudom, de olyan, mint ha átjárna a tűz: forr mindenem, és az erek is olyanok a karomban, mint ha tűz folyna bennük vér helyett. Láttam a tüzet kijönni belőlem, vártam, hogy fájni fog, hogy égetni fog, de semmit nem éreztem. Mi a fene ez? Hogy? Képzeltem csak? Láttad te is, ugye? Meghülyültem? Vagy most mi a tosz van…?
Néztek egymásra, és kattogott az agyuk. Hogyan lehetséges ez? Mi ez? Mint egy horrorisztikus mesében… Mind a ketten gondolatban vetítették le a történteket, aztán egymásra néztek és egyszerre robbant ki belőlük:
– A doboz, a szobor!
Mindkettőjükben egyszerre ébredt a sürgető vágy, hogy utánamenjenek a nevelőtanárnak és visszavegyék a szobrot, mihamarabb megtudni, hogy mi van a háttérben. Szinte egyszerre ugrottak fel, mintha az előbbi rosszullétet elfújta volna valami, és elindultak az ajtó felé, de ekkor a többiek is kezdtek szépen lassan ébredezni.
Először Ádám, majd kicsit később Robi és Beni is felébredt. Sajgott mindenkinek a feje. Közben Fecó és Zsombor izgatottan elkezdték elmesélni a szituációt a többieknek.
– Hülyén fog hangzani, de lángra kapott a srác, és nem égett meg. Úgy szaladgált a láng a karján, mintha valami élőlény lett volna, az orrából kijövő csóva meg felgyújtotta a zsepit, ami a kezében volt – összegezte Zsombor a történteket. A fiúk csak néztek rájuk, mérlegelve, hogy mennyire őrültek meg ezek ketten, elfutni kellene és orvosért kiáltani, vagy megverni őket, mert csak szívatják őket.
– Ezt nem tudom elhinni. Szerintem nagyon bevertétek a fejeteket és hallucináltatok –nyilatkozta Róbert, aki nagyon szkeptikus volt úgy átlagban kb. mindennel kapcsolatban, amivel találkozott.
– Szerintem valami furcsaság azért akad. Két ember nem tudja ugyanazt haluzni, de közben hihetetlennek hangzik ez az egész – próbált Beni empatikus lenni.
De nem igazán értette senki sem, ráadásul még annyira az élmény hatása alatt álltak, hogy a túlélésre koncentrált mindenki, a legkisebb gondjuk volt a hihetetlen mesével foglalkozni, amit ezek ketten előadtak.
– Engem most nem igazán érdekel a dolog. Szétszakadok, fel se fogom, hogy mi a franc történt, ti meg jöttök ilyen baromsággal… Ne szívassatok már! Keresek valami fejfájáscsillapítót és megyek felmosóért, mert reggel kellemetlenebb lenne feltakarítani a vérünket. – Ádám imbolyogva, mint egy vénember, lábra állt, és támaszkodva megindult a takarítószerekért. Amikor visszaért, könnyebb volt a mozgása, de minden idegesítette – a hang, a fény, a levegő, a barátai –, mindene fájt belül, mintha nagyon megverték volna. Nem is szólt senkihez.
Csendben feltakarítottak. Mindannyiójukat erős, migrénszerű fejfájás gyötörte, csak ettek gyógyszert, és mindannyian lepihentek. Még a szokásos, esti, utolsó láncdohányzásra sem mentek le. Aznap este Fecó és Zsombor forrtak belül dühükben, mert ők tudták, amit a többiek nem hittek el, de annyira fájt a fejük, hogy az felülírt minden más érzést.

Reggel a megszokott rendben mindenki ment a saját sulijába. Az elválási pontnál még elszívtak egy cigit, aztán Ádám, Zsombor és Robi a kolihoz tartozó suliba indultak, Fecó pedig ment a város másik felén lévő iskolába. Ádám még mindig tompa volt a fejfájástól. Zsombor is és Fecó is megpróbálták felhozni az előző este történteket, de Ádám teljesen elzárkózott a témától, és egy „hagyjatok már a picsába ezzel a baromsággal, ne idegesítsetek, hogy még mindig szívatni akartok” felkiáltással lezártnak tekintette a témát. Zsombor és Fecó egymásra néztek, aztán vállat is vontak egyszerre. Ha nem, hát nem…
Mindenki szétszéledt. Fecó gondolataiba merülve haladt, folyamatosan befele figyelt: mintha percről percre valami terjedne benne; hol forró aranyként érezte a vére lüktetését a karjaiban, hol selymes bőrű, hűs kígyókat érzett az ereiben. Mindkét érzés egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Teljesen feltöltődött tőle, cikáztak a gondolatai. Egyrészt félt ettől a valamitől – nem az életét féltette, hiszen ha ez a valami azt akarta volna, már halott lenne –, másrészt kíváncsian várta, hogy mi fog történni – történik-e valami egyáltalán.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy a lámpás kereszteződésnél majdnem lelépett egy kanyarodó autó elé. Azért állt meg az utolsó pillanatban, mert mintha valaki a fülébe súgott volna, hogy álljon meg. Csak megrázta a fejét, egy pillanatra úgy érezte, mintha víz ment volna a fülébe, és ment tovább.
Sokkal kevesebb idő alatt ért az iskola utcájába, mint szokott.


Az iskola

Ennek a bizonyos iskolának a neve nem lényeges – baromi hosszú neve van, és mindenki csak „túrós süti”-ként hivatkozott a sulira. Annyit volt érdemes tudni róla, hogy ez egy művészeti szakközép, továbbá vannak egyéb felnőttoktatási képzések is.
Szóval ott állt Fecó a suli előtt, cigizett, amikor is szembejött az egyik barátnak érzett osztálytársa, Marcell.
– Helló! Meghalok az unalomtól ma reggel. Semmi, de semmi érdekes nem történt eddig, mindig minden ugyanolyan. Már az se dobja fel a napomat, ha balhézik velem anyám valami miatt, és az se, ha a húgom próbál az agyamra mászni… Ugyanaz a tömeg reggelente, pedig csak egy kisváros vagyunk. Ugyanazok a szürke arcok mindenhol. Ugyanaz a massza… Egyszerűen semmi sem tud lázba hozni; annyira unom az életemet, hogy ha nem untatna még az is, felvagdosnám az ereimet. Suliba is csak azért jöttem, hátha történik valami érdekes, ami kizökkent az egyhangú szürkeségből. Mizu van veled? – kérdezte nyugodt, fáradt hangon.
Fecó kis fáziskéséssel válaszolt, miután elszívott egy nagyobb, kaparósabb slukkot a cigarettájából.
– Jó reggelt! Nos, megvagyok. Kicsit le vagyok fáradva, de fel is vagyok pörögve egyszerre. Furcsa dolgok történtek tegnap este – kezdte felvázolni a helyzetet.
– Igen? Na… Milyen furcsaságról van szó? Nem szoktál ilyen titokzatosan fogalmazni, izgatottan várom, mesélj, mi történt! – Ugyanazon a változatlan, enyhén unott hangján beszélt, és kissé ellentmondásos volt a hangszíne és az arckifejezése.
– Ha arrébb jössz, megmutatom. De kérlek, ne ijedj meg, felkavarhat a látvány.
Fecó előre szólt, de Marci csak megvonta a vállát, és követte pocakos barátját az iskola mögött húzódó sikátor sötétebb kiszögellésébe, ahová egyik oldalról sem lehetett belátni.
– Ha nem ismernélek ezer éve, most lehet, hogy tartanék tőled picit. Gondolom, nem valami tudatmódosítót akarsz mutatni, bár azon is csodálkoznék, ismerve a családi életedet, meg tudva, hogy a „ne élj vele” vonal élharcosa vagy. Kezdesz kíváncsivá tenni. Mi az, ami annyira titkos, hogy a nem lehet az utcán megmutatni…? – elmélkedett hangosan Marci, miközben lépkedtek a cél felé.
Ahogy takarásba értek, Fecó feltűrte a pulcsijának az ujját, elővette a cigisdobozát, letépett belőle egy darabot, meggyújtotta a papírt, majd jött a mágia: Fecó keze lángra lobbant. Először csak a tenyere, amire rárakta a cigisdoboz égő darabját, azután, ahogy a papír elégett, megfordította a kezét és lángba borult a kézfeje is, majd lassan, mintha a láng be akarná kebelezni, a tűz elindult az alkarján felfelé, de megállt a pulcsi feltűrt vége előtt.
Ez neki is meglepetés volt, hisz’ tegnap este még csak tűzgolyót tudott tüsszenteni.
Marcell elképedve figyelte, mi történik, mintha valami a földhöz szögezte volna.
– Ez meg mi a fasz? Valami hülye bűvésztrükkös YouTube-videót nézegettél az este? Mivel kented be, hogy lángol, de nem égsz meg? Az ilyen trükköknek a lényege, hogy hideg a láng, azért nem égetted meg magad. – Marci közelebb lépett, hogy megérintse, de egy lépésnyire megállt, mert érezte a tűz égető melegét. – Ugye csak hallucinálok, hogy lángol a kezed? Nem fáj? Ezt hogy a francba csináltad? És hogyhogy nem égsz meg? – Na, ekkor már érezni kezdte a helyzet súlyosságát, mondhatni felébredt a reggeli kómájából.
– Nem tudom, csak azt, hogy érzek egyfajta ismeretlen erőt. Nagyon durva: egyszerre félek, és örülök ennek az erőnek. – Ekkor elkezdte forgatni a kezét, a lángcsóva pedig követte minden mozdulatát.
– Tisztára, mint egy amerikai sci-fiben. De hogyan? Miért? Miért pont te? És egyáltalán… – Marcinak csak kérdései voltak, de az dögivel – …van rá valamilyen hatásod? Úgy értem, hogy magadtól is elő tudod idézni, vagy eloltani? Tudod irányítani?
Fecó, mintha csak tusolás után húzta volna le a vizet, lesöpörte a tüzet a karjáról, ami lobbant még egyet a földöm, majd eltűnt. Aztán behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha egy pici tűzgömb jelenne meg a tenyerében. Abban a pillanatban egy húszforintos nagyságú, lángoló gömb jelent meg a tenyere felett két centivel, mintha a kezéből jött volna ki. Tátott szájjal néztek egymásra.
– Nem tudom, hogy csinálom. Csak rágondoltam – suttogta Fecó.
– Nem tudom, hogy félnem kell-e ezek után tőled. Na jó, tudom, hogy nem, mert ezer meg egy éve a barátom vagy, és bízom benne, hogy ez a valami nem tesz gonosszá. Azt sem tudom, hogy mi lesz ebből. Úgy értem, ez olyan szuperhősös cucc, de nem Amerikában vagyunk, szóval ennek azért titkosnak kellene lennie, mert szanaszéjjel vizsgálnának valami vaskalapos professzorok, ha ez kiderülne.
– Hidd el, nekem is csak kérdéseim vannak. De nincs senki, aki tudná a válaszokat bármelyikre – felelte Fecó, és becsukva a tenyerét eloltotta a tüzet –, de nézd a pozitív oldalát, nem kell többet öngyújtót vennem a cigimhez…
Marci ránézett, majd mindketten harsány nevetésben törtek ki, és ha már szóba került, vettek is elő cigit és rágyújtottak. Fecó adta hozzá a tüzet a tenyerében csiholt tűzgolyóból, aztán lassan a két fiatal visszabattyogott az iskolához, ahol a többiek már cigizve és energiaitalt kortyolgatva várakoztak. Éppen elnyomták a csikkjeiket, amikor megszólalt a jelzőcsengő, így bement mindenki órára.
A két fiatal barátunk ott ül az ajtó mellett, kb. a középmezőnyben. Jött két lány, a két Mária, az osztály két nagydumás csaja. Mind a két lány tipikus példája volt annak, amikor az ostobaságot és a rosszindulatot szorgalommal és kitartással keresztezik, és megtolják temérdek sok pénzzel, hogy legyen hátszelük. Reggel kissé fáradtabb volt az ő hangulatuk is, de azért odaszóltak a két hegyomláshoz:
– Na, még ma is szingli faszok vagytok? – hangzott el a gúnyos hangsúllyal és tiszteletlenséggel átitatott kérdés. Marcell nem reagált, de Fecón látszott, hogy bántja ez a hangnem meg a kérdés is.
– Nem tudnátok leszállni rólam legalább egy nap erejéig? Nagyon unom már, hogy ez a téma. Nincs saját életetek, hogy azzal foglalkozzatok? – Ekkor már túlhúzták azt a bizonyos cérnát. Fecó behunyta a szemét, és elkezdett számolni magában.
– Jaj már, miért nem érted a viccet? – folytatta a lány csípőre vágott kézzel. Látta, hogy Fecót most is, mint általában mindig, kezdi kihozni a sodrából, és ahogyan sohasem tett semmit a srác, most sem fog – talán a neveltetése miatt, vagy ki tudja, de tudta, hogy nem eshet bántódása. Élvezte a látszólagos hatalmat, az nem hatotta meg, hogy a végén, majd az elszámolásnál mi lesz a jutalma: hozzá volt szokva, hogy azt csinál, amit akar.
Fecó lehunyt szemmel azt kívánta, bárcsak elintézhetné úgy a lányban élő gonoszságot, hogy ne lássa senki. Azt vizionálta maga elé, hogy átugrik a padon, ami közöttük van, felborítva a székeket is, torkon ragadja a kis ribit, majd a falhoz szorítja.
– Nem vagy vicces, te szemét kis lotyó. Hányszor mondtam el eddig, hogy ne akard próbára tenni a türelmem? – sziszegte a lánynak, és a karjain lehetett látni, hogy tűz lüktet az ereiben, mintha kezdett volna átváltozni. A haja lángvöröses-narancssárgássá vált, és egy kicsit vörösesebb árnyalatú aura kezdte körbevenni. Elengedte a lányt, amikor a kezei lángba borultak, de legszívesebben megégette volna. Nem tudta, hogy mi tartja vissza. Nem akarta elpusztítani, csak azt akarta, hogy a lány fejezze be, hagyja békén.
...