Angyalok látják az aratást

Angyalok látják az aratást

Egervári Gertrúd Mária



Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 228
ISBN: 978-3-99064-843-8
Megjelenés időpontja: 2020-03-12
Mi késztet arra valakit, hogy otthonát hátrahagyva inkább az utcán éljen? Hogyan lehet ezt kibírni, és vajon van-e visszaút a normálisnak tartott társadalomba? Egervári Gertrúd Mária érzelmekkel teli, realista, ám némi misztikumot sem mellőző regénye az utca világáról mindenki elgondolkodtató olvasmány lehet.
BUDAPEST,
DÉLI PÁLYAUDVAR, ALULJÁRÓ

Emy megpróbált aludni. Lali talált egy nagy kartondobozt, amibe
egykor egy TV volt csomagolva, azon ültek, és ő a fejét a fiú
ölébe hajtva összekuporodott. Erzsébet hozott nekik egy pokrócot,
ő be volt takarva, és Lali lába is.
Félálomban megint a gyerekszobájában volt. A kiságya rácsain
át kilátott az ablakra, onnan várta a tündért. A kis polcon
égett az éjjeli lámpa. Mindig félt a sötétben, ezért anyuci égve
hagyta. A szobában minden rózsaszín és fehér volt, a pizsamája
és a ruhái is, anyuci csak ezekbe a színekbe öltöztette. Ő volt
a királylánya, a tündérkéje.
Varrt neki egy hosszú tüllruhát, és aranypapírból kivágott
egy koronát. Nagyon szeretett királylányt játszani. A mackója
volt a királyfi, és meséket talált ki, amiket játék közben elmesélt
a babájának. A mackó most is a karjában volt. A babát anyuci
a lábához tette, hogy ne nyomja. Várta a tündért. Minden éjjel
eljött hozzá. Várta, de azért félt is tőle. Egy kicsit félt, mert
a tündér olykor kézen fogta és elrepült vele arra az idegen, zord
vidékre, abba a sötét várba, a nagy, haragos víz mellé.
A tündér a polcon szokott letelepedni. Először megjelent a
fénygömb és remegve megállapodott, aztán kibújt belőle a tündér.
Úgy beszélt hozzá, mintha karácsonyi csengő lenne a hangja.
Tőle nem félt, csak a repüléstől. Anyuci tudott a tündérről
és elvitte egyszer moziba a Pán Péter-filmre, örömet akart neki
szerezni a tündérkével. Nagyon várta, a film kezdete előtt remegett
a gyomra az izgalomtól. Aztán csalódott: azt remélte, hogy
az ő tündére fog majd megjelenni, de nem így történt. Anyuci
kérdezgette, hogy milyen az ő tündére. Nem tudta elmondani,
csak annyit mondott, hogy jóval nagyobb.

Aztán négyéves korában vége lett mindennek. A nagymamához
vitték lakni. Az a borzasztó éjszaka! Akkor volt, amikor Árpi
bácsi elkezdett anyucihoz járni. Mint kamionos sokszor napokig
úton volt, aztán eljött hozzájuk. Anyucinak ajándékot hozott,
olykor neki is csokoládét vagy valami édességet, de különben
nemigen törődött vele. Ő sem szerette, talán még félt is tőle.
Amikor náluk volt, anyuci korábban fektette le, mint máskor.
Egyik éjszaka arra ébredt, hogy anyuci sikoltozik. Megijedt,
kimászott a kiságyából és bement a másik szobába, ahol a kinyitható
ágyon anyuci aludt. Nem volt teljesen sötét a szobában.
Látta, ahogy Árpi bácsi anyucin fekszik és ugrál rajta. Nem
vették észre. Árpi bácsin nem volt pizsama, nagy, szőrös lábai
és feneke volt. Odaugrott hozzá, és a körmeit belemélyesztette
a combjába, miközben visított:
– Ne bántsd anyucit! – Árpi bácsi hátranézett és dühösen
felé rúgott. Ő hanyatt esett a szőnyegen, sírt, és anyucit hívta.
Az anyja rekedt hangon ráparancsolt:
– Menj vissza a szobádba! – Mivel nem mozdult, Árpi bácsi
ráordított:
– Nem hallottad, hogy mit mondott az anyád? – Feltápászkodott,
és sírva visszabotorkált az ágyába. Nemsokára jött anyuci.
Megállt az ajtóban. Ő azt hitte, hogy most vigasztalni fogja,
de csak állt.
– Megrúgott! – panaszkodott.
– Emy, soha többé ne gyere be éjjel a szobámba.
– De bántott téged.
– Nem bántott! Szeret.
– Így? Hiszen sikoltoztál.
– Ezt te nem érted. Aludj!
Másnap összepakolta a ruháit, és elvitte őt a nagymamához
lakni.
Emy felébredt és kinyitotta a szemét. Lali lebillent fejjel, ülve
aludt. Nem volt sötét, a neoncsövek fehér, kísérteties fénnyel
világítottak. Odanézett a másik oldalra, ahol Erzsébet szokott
félig a hátizsákjára borulva aludni. Nem messze tőlük Vili, a ci7
gány keresztben elnyúlva feküdt. Mellette úgy, ahogy kiesett a
kezéből, az üres borosüveg volt. Észrevette, hogy Erzsébetnek
nyitva a szeme, a pillantását kereste. Erzsébet hangtalanul, a
száját mozgatva mondta:
– Aludj! – Emy becsukta a szemét és elaludt.
Erzsébet nem aludt, Emyt nézte.
Úgy összegömbölyödik, mint egy magzat, Piroska is így aludt
kisgyerekként. Minden éjjel, amikor kész lett a dolgozatok javításával
és a másnapi előkészülettel, benézett hozzá. Rózsás kis
arcával, a nyaka körül göndörödő puha barna hajával békésen
szuszogott. Ő általában csak éjfél után került az ágyba. Egész
nap tanított. Szerencsére nem kellett neki előre megfőznie. Ha
volt egy kis ideje, zongorázott.
Ők Mátyással a munkahelyükön ettek, Piroska meg az óvodában.
A hétvégeken Édesanya főzött nekik is. Nem is tudott
főzni; mindent tudott, de főzni és kézimunkázni nem. Nézte
a kislányát és a szívét olyan szeretet töltötte el, hogy már fájt.
Mátyás azt állította, hogy ő nem tud szeretni! De még mennyire,
csak nem tudta egykönnyen kimutatni. Mátyást is szerette.
Mátyás azért érzelmileg elég korlátolt volt, hiszen ő szeretkezett
vele. Már sokszor aludt, amikor bebújt mellé a takaró alá,
aztán felébredt és elkezdte simogatni. Akármilyen fáradt is volt,
nem tudott ellenállni a gyengédségének, egész teste megpuhult
az ölelésben. Pedig még ilyenkor is cukkolta:
– Na, mi van, „olvad a jég?” Vagy „az őrmester” civilben van?
Legszívessebben kimászott volna az ágyból, de nem tudott,
inkább lenyelte az élcelődését. Mégis otthagyta őket, Piroskát
15 évesen. Az auschwitzi kirándulás után egy éjszaka összecsomagolt
néhány ruhát, valamint egy könyvet vitt magával –
Madách Imrétől Az ember tragédiáját –, és Liszt Ferenc Haláltáncának
a kottáját. Elment. Nem hagyott üzenetet. Ne keressék.
– Akkorra már eltanácsolták a gimnáziumból. Kirúgták.
Pedig nagyon szeretett tanítani. Matematikát és fizikát oktatott.
Ott adták neki a tanulók az „Őrmester” gúnynevet. Nem
ordítozott velük, nem káromkodott, csak állt és nézett, amíg a

legvásottabb kölyök is elhallgatott. A jeget is a férjétől kapta.
Igen, a szürke szeme miatt. Nagy szeme van, ezt tudja, talán
azért tűnik olyan nagynak, mert sovány és sápadt. Csontos, és
nőnek túl magas.
Édesapa volt ilyen alkatú, de a szemét édesanyától örökölte.
Édesanyám, drága jó édesanyám. Esténként ott ült a kanapén és
kézimunkázott. Édesapa az állólámpa alatt a fotelban olvasott.
A lámpa búrája vastag pergamenpapírból volt, madarakkal és
pillangókkal kifestve. Szerette a szüleit nézni. Édesapa felnézett,
a szemüvegén megcsillant a lámpa fénye:
– Nincs semmi dolgod? Tanulj!
– Már mindent megcsináltam.
– Áron, hát nem veszed észre, hogy milyen kötelességtudó?
– Az egyetlen, amit az embertől nem lehet elvenni, az a tudás.
Akkor gyakorolj, tudod, hogy csak 8-ig lehet.
Ő szó nélkül felállt és a zongorához ült. Gyakorolt. A nap
fáradsága lehullott róla, minden eltűnt körülötte, míg egy szokatlan
hang arra késztette, hogy hátra nézzen. Szülei a kanapén
ültek és fogták egymás kezét. Édesanya sírt. Tele lett az ő
szeme is könnyel.
– Édesanya, ne sírj! Valamit rosszul csináltam?
– Dehogy, kislányom, hiszen te vagy nekünk Isten ajándéka.
– Akkor miért sírsz?
– Édesanyád apja, a nagyapád, Stern Ignác, a háború előtt
világhírű zongoraművész volt – mondta édesapa.
– És most hol van?
– Meghalt a háborúban.
– Édesanyám, nagyon szorgalmas leszek, és zongoraművész
is, csak ne sírj. – Odament az anyjához és megcsókolta, aztán
az apját is. Elment lefeküdni, mert úgy érezte, hogy a szüleinek
most egyedül kell maradniuk.
Amikor Mátyás úgy nevezte, hogy „csontkollekció”, akkor
tényleg megharagudott rá.
– Te akartál egy csontvázat feleségül venni! Akkor nem láttad?
– De, de szeretem ezt a csontvázat, na, gyere már ide! – És
minden folytatódott.

Igen, fájnak a csontjai, a csípője, a háta, tényleg egy csontváz,
amibe belepréselték az egész élet fájdalmát. Amikor elhagyta
a családját, a szülei már nem éltek. Jobb volt, így nem okozott
még több keserűséget az édesanyjának.
Szereti ezt a lányt, szereti Emyt. Ahogy alszik, olyan az arca,
mint egy kisgyereké. Félig nyitva a szája, amúgy is lágy vonásai
még lágyabbak lesznek. Szőke hajtincsei az arcára hullanak.
Lalit is szereti. Lali egy zenei őstehetség, ha lett volna rá esélye,
tüneményes zenész lett volna belőle. Lali olyan sötét bőrű,
mint amilyen világos Emy. Jóképű fiatalember, magas, sokkal
magasabb Emynél. Mindig kézen fogva járnak, úgy néznek ki,
mint Micimackó és Róbert Gida.
Ott a sarokban, hátul ül egy kupacban az a három drogfüggő
fiatal. Az a szerencsétlen, sovány korcs kutya összegömbölyödve
fekszik közöttük. Miért szerencsétlen? Hiszen van neki
gazdája. Csak neki és Vilinek nincs senkije. Bár Vili napközben
kiül a padra az alkoholista haverjai közé. Isznak és beszélgetnek,
amíg beszélni tudnak. Nemsokára kinyit az ABC, akkor
majd elmegy kenyeret és tejet venni a gyerekeknek. Gyerekek?
Nem az ő gyerekei! És már nem is gyerekek. Most még egy kicsit
aludni kellene.
Lassan hajnalodott, a szürkület nem sokat változtatott az
aluljáró világításán. Beindult a forgalom, és emberek siettek.
Észrevették az ott alvókat, de nem törődtek velük, talán még
örültek is, hogy nem koldultak tőlük.


AZ IDEGEN

Az Idegen is ment a fehérvári vonatra. Odapillantott Emyre és
Lalira.
Még alszanak, gondolta, majd visszafelé.
Beszállt a hatodik vágányon. Keresett egy kétszemélyes helyet,
ahol ilyenkor még dolgozni és telefonálni szokott. Az asztalra
tette a laptopot. (Azért őrület, hogy hatvankét évesen még
dolgozom, minden reggel elutazom Fehérvárra és négykor vissza.)
Szerette a munkáját, már tizenöt éve ő volt a kulturális szervező
a városban. Ha nem dolgozna, mit csinálna? Nem akart ő Budapesten
lakni, de a fia ott járt iskolába. Eleve kétnyelvű iskolába
küldte. Már évek óta egyedül kereste meg a pénzt kettőjükre.
Később Jánosnak albérlet kellett volna és pénz ennivalóra,
nem beszélve arról, hogy az iskoláért is fizetni kellett, és nem
is keveset. Nem tudta volna kifizetni. Így egyszerűbb és olcsóbb
volt. Örülhetett, hogy még van munkája. Olykor rossz volt a lelkiismerete,
hogy a gyereket mindig magával vitte új országokba,
új nyelvterületekre.
Németországba, Portugáliába, Skóciába, s mi lett a vége? János
tolmácsnak tanul, tizenhárom éves volt, amikor Magyarországra
visszajöttek. Budapesten nem kapott munkát, aztán
bejött Fehérvár. Sokat utazott, sokat látott, volt Afrikában,
Argentínában, látott szegénységet eleget, de az más volt, mint
most itt, Budapesten.
Akármilyen szívtelenül is hangzik, az ott egy szociális állapot.
Itt is, de ott szegények milliói élnek. Jézusom! A gyerekek,
azok a nagy, szomorú, éhes szemek! Olykor úgy érezte, hogy
megszakad a szíve, de nem tudott mit tenni. Ha adott valakinek,
akkor lerohanta a többi vagy összeverekedtek.

Laci halálával ez is megváltozott. Laci meghalt, és benne meghalt
a szeretet. Senki sem hitte volna el ezt róla. Még több energiával
szervezte a segélyprogramokat. Rohant, dolgozott, mindenre
odafigyelt. Dicsérték is az igyekezetét, az odaadását, mindenki
nagy emberszeretetet látott benne. Csak ő tudta, hogy pótcselekvés,
jóvátétele annak, hogy nem tud igazán szeretni. Szereti ő a
fiát, vagy Laci fiát szereti? Lacit szereti benne? Ez az adakozás itt,
annak a két fiatalnak, mi ez? Mit ad ő ténylegesen? Egy kis alamizsnát,
és közben még jól is érzi magát, mert milyen jó ember!
Az éjsötét magányról, ami benne és körülötte van, arról nem
tud senki. Ezt a mély magánykutat akarja lázas igyekezettel feltölteni.
Amikor az apja halálos beteg lett, hívta az anyja. Mondta
neki, hogy vitesse a legjobb kórházba, majd kifizeti, de sajnos
nem tud eljönni. Mi van a húgával? Évek óta nem hallott róla,
de nem is érdeklődött.
Az anyjuk temetésén látta utoljára. Anyja a halála előtt megmondta
neki, hogy szívtelen, igaza volt, ő ismerte igazán. Akkor
nagyon bántotta, mert mindent megtett érte. Mindent?
Nem lehet mindent fizetséggel pótolni. A kő! Ő egy kő, építeni
lehet rá, de kemény és hideg. Már késő, már nem fog még egyszer
megtanulni szeretni. Elmegy valahová egyedül lakni. Nem
is érdemel mást, mint az igazi magányt.
Az a két fiatal ott az aluljáróban annyi idős lehet, mint János,
a lány még fiatalabb is. Nem kell kérniük, ha ott vannak,
odamegy és ad nekik pénzt, hiszen tudja, hogy olykor este öt
után még nem ettek. Meg az a nagyon sovány, szürke szemű nő!
Soha nem koldul. Az állomás előtt a téren ül, és eteti a galambokat.
Nem érti, hogy ez az ember hogy került oda. Körülbelül
egykorú vele, intelligens, sőt művelt benyomást tesz. Mindig
szürkébe és feketébe van öltözve, és férfipantallót hord. Borzasztó!
Magas, és talán az ingyenruha-osztásnál nem talált
magának megfelelő nadrágot. Feltűnő a kontya, hosszú a haja,
pedig ez nem célszerű, ha az ember az utcán él, és mégsem úgy
néz ki, mint aki tetves.
A következő állomás már Székesfehérvár, kár volt a laptopot
kitenni.

PANNI OTTHON
A Lágymányosi lakótelepen a 35/b hatodik emeletén csengetett
a postás. Rácz Árpád, állt a névtáblán. A postás egy jó kiállású
fiatalember volt, talán 26-27 éves. Várt. A kaputelefonban egy
női hang jelentkezett:
– Igen, ki van ott?
– A postás, ajánlott levelet hoztam. Felvigyem, vagy lejön
érte?
– Jöjjön fel, beengedem. – Felzümmögött a kapunyitó. Bence
beszállt a liftbe, az ajtó becsukódott. Nézte magát a lift tükrében
és vigyorgott. Mindig ez a szöveg, ebből tudja, hogy Panni
egyedül van. Kilépett a folyosóra, az ajtó kinyílt. Panni körülnézett
a lépcsőházban, és gyorsan behúzta a lakásba. Pongyolában
volt. Bence elkapta, és gyorsan levette a pongyolát róla.
– Ki ajánlotta ezt a levelet?
– Bence, és magával hozta a kis Bencét is, látod? Panni, gyorsan!
Nem hagyhatom a biciklit a levelestáskával sokáig az utcán.
– Gyere! – Tíz perc múlva már megint az ajtóban állt. – Mikor
jön vissza a „Shrek”?
– Péntek éjjel, és hétfőn indul megint három napra.
– Jó, akkor kedden hozok megint egy levelet!
Amikor Bence elment, az asszony leült a konyhaasztalhoz.
Kisimította a haját az arcából, és megkötötte a pongyolája övét.
Fáradt volt, nagyon fáradt. Nem csak az éjszakai műszaktól. Persze
nem tudott reggel hét után lefeküdni, mert a fiúknak, mielőtt
suliba mentek, reggelit adott és uzsonnát készített.
Uzsonnát ezeknek? Hiszen tudja, hogy a szemétkosárba vágják,
de Árpi elvből ragaszkodik hozzá. Pedig ő tömi a fiait pénzzel.
Senki sem tudja, hogy mit csinálnak vele. Valószínűleg már

ebéd előtt a McDonald’s-ba mennek és hamburgert zabálnak,
meg kólát isznak, de neki mindennap főznie kell. Elvből! Borzasztó
srácok. Ezekből nem lesz semmi. Főzhet, amit akar, mondhat,
amit akar, ő a nagy senki, a cseléd. Csak csúfolják, piszkítanak,
vagy eldugják a ruháit. A múltkor a kukából került elő
az új szoknyája. Ha panaszkodik Árpádnak, kékre-zöldre veri
őket. Aztán megint ő issza meg a levét: a gyerekek még jobban
utálják. Van, amikor Árpád fáradt és csak azt mondja:
– Mit akarsz, ezek fiúk! Kamaszok. – Ő sem bírja, ha üti őket
és ordítanak.
(Főzök bablevest és sütök palacsintát.)
Két órakor megérkezik Gyuszi és Pali. Berontanak, odavágják
a táskájukat. Valószínűleg már az utcán elkezdtek verekedni,
a lakásban csak folytatják. Még jó, hogy most nem állították
le a liftet. Többször azt csinálták, hogy egyszerre nyomták
meg az összes gombot, és a lift valahol az emeletek közt megállt.
Aztán megnyomták a riasztócsengőt. A házmester kihozta
őket és vele ordítozott, de amikor harmadszorra is megtörtént,
a házmester megfenyegette Árpádot, hogy feljelenti őket. Hál’
Istennek délutános volt és nem látta, amit Árpád művelt velük.
– Gyertek enni!
– Ma mit főztél?
– Bablevest és palacsintát.
– Gyere, Pali! A bablevestől jókat lehet fingani! Majd a focitréningen
kifüstöljük a bénákat!
– Amíg ki nem finganak – bömbölte röhögve Pali.
Nem ettek, a kanalukról egymásra pöckölték a babokat, a
tésztát és a zöldséget. Aztán egymásra néztek, és pimaszul vigyorogva
Pannit vették célba.
– Mi van, Maca, nem kérsz bablevest?
Nem védekezett. Összeszedte a tányérokat és hozta a palacsintát.
– Még mindig nem tudod, hogy nem eszünk lekvárt? Hol a
kakaós cukor?
Szó nélkül tette az asztalra. Valahogy mégis idegesítette
őket, hogy nem válaszol.

– Még jó, hogy a pénztárak digitálisak – csúfolódott Gyuszi. –
Az ilyen rövid agyú tyúkokat már rég kirúgták volna.
– Még van háromnegyed órátok a fociig. Menjetek a szobátokba,
amíg összetakarítom a konyhát.
– Kimostad a trikókat?
– Ott vannak a szekrényben.
Elmosogatott, összerámolt és felmosott. Négy előtt indultak
a fiúk focizni. Köszönés nélkül, lökdösődve rohantak ki
a lifthez.
(Most hatig nyugi van, megpróbálok addig aludni, fél nyolckor
úgyis mennem kell.)
Lefeküdt. Az ágyneműnek Árpád-szaga volt, a tusfürdőjének
és az izzadságának a szaga. Nem tudott elaludni. A szagról
Árpád jutott eszébe. Bence úgy nevezi, hogy Shrek. Igaza van,
undorodik tőle. Ha az út után kipihente magát, megivott három
üveg sört, ráfekszik. Érzi a testén azt a hájas, szőrös hasát,
ahogy hája az izzadságtól a bőrén cuppog. Mindene szőrös,
mintha egy gorillával szexelne. Lehet, hogy még egy gorilla is
kedvesebb lenne. Nem tud mit csinálni, minden esetben maga
előtt látja a négyéves Emyt, ahogy Árpi felrúgta. És ő? Elvitte
az anyjához a gyereket, oda, ahonnan ő is elmenekült.
Tudta, hogy mi vár a kislányára. Sezlon a hálószobában, a
fekete kereszt azzal a sárgaréz, megfeszített Jézussal az ágyak
felett. Alvás előtt az anyja és az apja hosszú imakántálása. A
kényszerimádkozás. A konyhaasztal felett is volt egy kereszt,
és egy újságból kivágott kép a pápáról. A nappaliban még a gyűjteményhez tartozott egy Szűz Mária-szobor, a szenteltvíztartó
azzal a kis csokor árvalányhajjal, és a Mária-szobor lábánál villogott
vörösen az elektromos örökmécses.

Ez is tetszhet Önnek :

Angyalok látják az aratást

Leonille Gottschick

Álmomban is gazdagodok

A szerző további könyvei

Angyalok látják az aratást

Egervári Gertrúd Mária

Falu a világ közepén

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők