Ébresztő, makákó-társadalom!

Előszó

Most figyelem a szavakat a fejemben, amelyeket egy egészen csodálatos útvonalú transzfer szállít a bal oldali tájékról – tudod, valahonnan mélyről, onnan a bizsergetős, rózsaillatú, bársonyos lángból. Pontosan szemezgetem, ízlelgetem őket, hogy egészen valódi élménycsomagot adhassak át, vagy pontosabban eleveníthessek meg, és szabad utat adhassak ezen új jövevénynek. Szabad utat, hogy szabadon hasson, szabadon szeressék, szabadon mosolyogjanak vele, szabadon tanítsák.
Hogy miért is gondoltam úgy, hogy írok? A miért általában elég fontos kérdés, talán az egyik legfontosabb, ám itt most másról van szó. A szándék megszületett, és olyan életteli, hogy hagyom, tegye a dolgát. A végén majd megfigyelem, mit is akart a drága, az a benned is fel-felbukkanó gyermeki lény, egy valódi része még a világunknak. Azon ösztönösen szerető és boldog részünk, amely makiként/makilányként ugrál a fejedben, és számtalanszor kénytelen vagy tudomást sem venni róla, mert így döntöttél!
Ezen mosolygép még ritka pillanatokban visszavisszaugrál a fókuszvonaladba ugyanazzal az életteli, kajla boldogsággal…
Tudom, hogy észreveszed; én is észrevettem.
Nagy komolysággal állíthatom, hogy soraimnak annyi köze lesz a racionális, átgondoló elméhez, mint amennyi a kapcsolat egy frissen főzött eszpresszó extázisa és egy riadt gyermeki pillantás „átgondolatlan” figyelmen kívül hagyása között. Szavaimat igyekszem a szívemből kiengedni, és az elmém munkáját is ehhez törekszem igazítani. Nem tűnik könnyű feladatnak elsőre, ezért is engedjétek meg, hogy mesés körítéssel kezdjem.
…Egyszer volt, hol nem volt, cseng az éterben pár betű, hang, érzések, gondolatok, döntések. A makilány egy kajla rezgése a környezete felé elindul hasonló adóvevőt találni, hatni szeretne, teljesen ösztönösen, már az xy-os őrület is ezt parancsolja a kedvesnek.
Ébredezik…
Megérzi a szellő simogatását, a gyümölcsök illatát, a napsugár melegét, a színek harmóniáját, a föld szilárd támaszát, az ég hívogató, könnyed szabadságát, a szerelem egységét, és a mosolygép beindítja működését. Sugárzik belőle az élet adok-kapok társasjátékának izgalma és kíváncsisága, tele energiával, nyugalommal, szeretettel elindul, hiszen egyetlen kajla rezgése céliránynak fókuszált, és benyomta a gázpedált.
Megérezte a polaritás varázsát, hatni szeretne, megosztani, adni valamit magából, abból a színes, rózsaillatú, bársonyos csodából.
Rajta! Ébresztő, makákó-társadalom!



Neked is voltak álmaid…

Neked is voltak álmaid, voltak ordítva imádott álmaid. Ám voltak tapasztalatok, pofonok és lemondások. Megbocsátás, belátás, áldozat. Voltak ébredésed üdvözítő lélegzetén is átszűrődő gyilkos elpusztulások… a kedvesed hiánya. Voltak napsütötte óráidat megkérdőjelező, majd indulattal elutasító döntések. Voltak méregként bénító gondolatok, kételyek, eseménytelen kisfilmek, melyek gyötörve húztak vissza mocsarad lagymatag mozdulatlanságába. Ám voltak álmaid. Nekem is voltak.

… Voltak.
… Vannak.
Hogyan is kezdődött?

Reggel volt még, olyan fél nyolc körül. Már időben elkészültem, előbb, mint a többiek. (Már ettől is különleges napnak számíthatna).
A szokásos kék-piros mintás overall volt rajtam, a téli időkben gyakran ezt hordtam, szerettem. És a sapimról ne is beszéljünk. Az a fajta ruhadarab, tudod, amely nélkül télen nincs nap… lila, hosszú, lógós bojttal a feje tetején. Imádtam.

Szóval én voltam az első, aki kiment az udvarra aznap, a bemelegedés veszélyes következményének elkerülése céljából. A levegő cseppet megcsípte az arcomat, az egyedüli szabad területet a testemből. A lélegzetem a friss, égetően tiszta levegőtől meglehetősen nehézkes, ám mély, megenyhítő, felszabadító volt. Az ég már derűsben kezdett játszani, a Nap már szépen megérkezett, a helyén volt. A föld szikrázó vakítása csodaként ívelt a szemembe. A tiszta, érintetlen hótakaró élessége és csaknem vakító fájdalma bizonyítékként adott bizalmat. Bizonyítékként, hogy a valódi szépség befogadása először mindig égetően fájdalmas esszenciaként mar utat, majd tisztítja meg leendő új otthona csodás környezetét.
Már nem fájt csodálnom a tündöklő fehérség érintetlen látványát, amely talán először tisztelt meg életemben. Boldoggá tett. Boldoggá tett a bizonyosság, hogy igen pontosan tisztában vagyok vele, hogy szürke betont takar maga alatt, ám mégis szívmelengető megváltásként égett belém ezen átváltozott festmény. A szemem előtt változott a szörnyetegből királyfivá… és innentől kezdve értettem a mesét. Mi több, hittem a mesét.
Mosollyal távozva váltam meg kedves élményemtől, mikor a kapu csukódott. Tudtam, erre a pillanatra örökké emlékezni fogok. Fonott lófarkamat még egyszer visszagyűrtem a sapkámba, és „megfiatalodva” indultam az újabb csodák felé.
Mert ettől kezdve figyeltem és észrevettem ezen kedves, halk, hívogató szavakat.
Minden hasonló mosolycsalogató pillanat építőkőként erősíti a bizalmad, a hited, a szabadságod, hogy igen, jó irányba haladsz.

a Bizalmad
a Hited
a Szabadságod
Az élet jól tudja, milyen üzemanyaggal kell feltölteni téged az elindulás előtt. Az előkészület elengedhetetlen, és addig tart, ameddig pontosan tökéletes nem lesz.
Van egy hírem: pontosan addig, nem előbb!

Van, hogy az előkészület a figyelmetlenség, félelem és lustaság miatt pár liternél máris megáll.

A figyelmetlenség
A félelem
A lustaság

Van, aki fél literrel is beéri egy életen át, mert soha nem indult el. Rükvercben a lefelé guruláshoz meg még soha nem volt szükség üzemanyagra, ugyanúgy célra sem, mert egyértelmű a végpont: a szakadék legmélye, ám oda mindenki háttal érkezik. Csak szólok: elég sötét és szűkös, ha egyáltalán még működnek az érzékszerveid odalenn! Ám nyugalom, mert lehetsz a gödör legmélyén is akár, megmenekülsz. Az élet eszköztára kifogyhatatlan, és pofonjaival sem szűkmarkú! Egyszer mindenképp felébredsz, és megnyomod a gázpedált!
Szóval maradjunk annál, hogy igenis szükség van arra a feltöltésre, mert hogy vannak céljaid!? Álmaid!? Esetleg pont őróluk szól mindez? Talán belőlük nyered a motorod mozgató gőzét beindító nedűt?
Beteljesülésükkor kicsalogatható a sors elismerő, majd felszabadító huncut kacsintása. És ez boldoggá tesz? Ilyenkor megérint az időtlenség morajló, kellemes áramlata, és ezért megéri?! Otthon érzed magad a ragyogó mindenben. Megéri? Megéri az egyszer szárnyakkal suhanó, ám máskor a mocsárban küszködő kilométereket? Megéri mindezeken túl megőrizni az üzemanyagod? Az álmod?
Megéri.
Oké, persze, hogy megéri, de mi is ez az üzemanyag-történet?
A sorsod nemes egyszerűséggel…
„égetően fájdalmas esszenciaként mar utat, majd tisztítja meg leendő új otthona csodás környezetét.”
Ha utad során nem figyelsz fel az élet kisebb-nagyobb csodáira, akkor nagy valószínűséggel sorsod is más eszközzel fog próbálkozni, azzal, amit a leginkább észreveszel, és mint már mondtam, az élet pofonokban sem szűkmarkú! A nyitottságod az, ami begyorsítja ezen folyamatot, és amikor már úgy érzed, minden mindegy, elhagyod megfeleléseidet, félelmeidet, előítéleteidet…
És láss csodát, tiszta tekintettel, igazi lemondással máris megtalál életed értelme, hogy valódi utadnak első borostyánkövét már ne üres szívvel tegyed le.
Mert ott vár Ő, ott a félelmetes, ismeretlen köd mögött, és csak egyszer, mondom, csak egyszer kell lemondanod gépezeted által beszabályozott korlátaidról, és akkor, bizony, meg is látod, mert mindvégig körülötted is volt, és tisztes távolból követte ébredésed sóhajait.
Amint az életed felismerései által újra kiépített gyermeki bizalmaddal szabadon átlépsz ködfelhőd fásultságán – csak egyszer vedd észre ködfelhőd fásultságát, kérlek! –, Ő kézen fog, hogy elindulhassatok felfelé, egy egyedülállóan eszményi közös útra: az álmok felé, ráadásul tele tankkal!

A valódi utadra.

Az, hogy az ébredezés megelőzi a szabadulás pillanatát, szükségszerű. Mindenki átesik ezen bódító szürkület uralmán ebben a világban. Fogalmunk sincsen, hogy lehetne máshogy, lehetne színesebb, gyengédebb az élet, sőt, arról végképp nem is morfondírozunk, hogy az lenne az alap, hogy élvezzük a napokat, heteket, éveket… az életünket… egymással. A fásultságot születésünk után lassan megszokjuk, és feledünk, veszítünk magunkkal hozott gyermeki lelkesedésünkből, és maradnak a feladatok.
De az, amiért érdemes volt anno felkelni, amit nem volt megterhelő akár naponta húszszor otthon lerajzolni, avagy álmokat szövögetni róla, majd mesébe ágyazva, anyut-aput elaltatni vele…
Azok az álmok megmaradnak ám, és óvatlan szabad pillanataidban újra rajzra kész ujjakkal fürkészed nagyvilágod lehetőségeit, hogy a meséd egyszer valóra válhasson. Majd megszólal a vekker, és indul a gépezet, és legtöbbször nem is emlékszel, hogy álmodtál… ám.

Elárulom, bizony, neked is vannak álmaid!

Amint benső lényed szavára figyelmed helyezed, az életed mozgatórugóit átformálja egy bizonyos feltétel nélküli, meghitt varázslat. A maki/makilány ébredezik, és lépésenként füledbe súgja a megfelelő koordinátákat.



Ébredezés…








Egyszer valahogy megszáll egy fura fáradtság, csak lekuporodni vágynál, messze mindentől, mit megéltél, egy ismeretlen táj szellőztető újdonságában.
Egyszer mintha felülről figyelnéd életed mozzanatait, döntéseit, amelyekben már ugyan éberebben, de még mindig nyakig ülsz.
Egyszer eljön a nap, hogy végigszánkázva jelened építőkockáin feleszmélsz: ez nem is te vagy, és ez sem, te jó Isten, még a kedvenc tortám sem diós, pedig…
Megvilágosodsz, hogy hajdani irányaid fals vágányra vezettek, avagy a hely stimmel csak, legbelül nem őszinte még mindig a miértje. Érzed, hogy szorongat legbelül valami fájdalmas izé, valami, amitől érzékenységed sírásra görbíti amúgy közönyben úszó szemeidet, mondván, fogalmad nincs, hogy mitől, hiszen itt vagy elégedetten, megfelelten.
Csak valahogy azok a régi, „elfeledett” háborús romok nem takaríthatóak el egykönnyen. Tudom, változtál, mert az élet, ugye, nem könnnyű, a nyugalom érdekében a régi sebeket is már egy másik szoba őrzi, amelynek a kulcsát régen magad elől is jól elrejtetted, talán olyannyira, hogy emléke sincs már.
Ám egy reggel körbenézel, az illatod, a színeid, a hajad, kedvenc filmed, a hivatásod, a terveid… a komoly, racionális, értelmes terveid valamiért idegenek, nem ismered őket, nem ismered az őszinte, valódi szándékukat… vagy még nehezebb, ezt belátván, megkönnyezni azt, hogy igenis tudod, pontosan tudod, ismerted számító életed mozgatórugóit.
A felimerés súlya lélegzetelállítóan préseli ki belőled az áporodott levegőt, szemeidből a homály tengerét! Gőzöd nincs róla, mi van veled, semmi megfogható magyarázat, egyszerűen majdnem elpusztulsz a jelened égető megnyilvánulásától.

Felébredtél…

Újszülöttként pislogsz a veled együtt most született, valódi otthont adó tükörképed melegébe, és ismeretlenül, a legnagyobb bizonyosságban várod Tőle a választ: „Hol voltam eddig?”
A gyomlálást elkezded, egyenként válogatod ki világod zöldjét adó virágaidat a hasonlóan csillogó, ámde húsevő gazrengeteg közül. Megsiratva szembesülsz egy-egy csodaszín élősködőd mibenlétével, és ámulva szakítod fel rózsaszín szemüveged hámjait.
„Jaj, te jó ég, hol voltam eddig?”
Legvégül csodálkozol egyetlen, valódi kis virágod erején, amikor leásva a mélységekig villan fel egy-egy csillagfénye a magasló gaztenger gyomrából.

Ahogy bevilágít mindent.

Szinte teljesen üres maradtál. Először talán megrémiszt ez az állapot, ám csak nyugtató szavakkal tudlak biztatni: itt és most történt meg a csoda, az ébredés. A pillangó végre kipattant bábjából. Könnyebb vagy, mint valaha, mélyebbet lélegzel, tágra nyílt, kíváncsi szemeiddel élvezve fürkészed a környezeted, és mosollyal köszöntesz minden arra járót. Lehet, hogy végül kigyomláltad szinte az összes növényed, de az az egyetlenegy az virág, a te virágod. És ettől fogva nem számít semmilyen más őrület.
Ilyenkor éreztem azt: na, most szedem a hátizsákom, és nekilátok a felfedeznivalóknak… Őszintén megvallva néha most is így érzem, de van most is egy hírem: nem a helyszín változtatja meg a környezeted. Ahogy változol, változik veled világod.
Ha csak azért mennél, hogy változtass, maradj! Ha azért, mert ez minden álmod, most indulj! Világod minden építőköve valódi fényében üdvözöl… szívedbe ásott szerelmed arca is tisztább, boldogságod útja most kezdődik a jeleneddel!
Újrakezded, és mint tudjuk, gyermekcipőben még mindig ingatagabb a talaj, ám mostantól mindig van melletted egy segítő kéz, mert mostantól észreveszed.

Mert mostantól észreveszed.