Eldurvítottak

1985. július 27-én, egy szombati napon a Délmagyaroszágban az alábbi, „Disznófej” című egypercesem jelent meg, ami megtette a hatását oda-vissza. Íme, a cikkem.

Mikor bement a vállalathoz, még nem gondolta, milyen napnak néz elébe. Gyorsan megkávézott, és jelentkezett a főnökénél „munkaelosztásra”.
A főnökasszony jelentőségteljesen hátradőlt székében, hatalmas tokáján széles aranylánc csillogott. Zöld szemhéja alól nézte előtte álló beosztottját, majd komótosan elővett egy hosszú SAN cigarettát, és rágyújtott. Tudta, tekintélye megköveteli, hogy a hozzá intézett kérdésre mindig egy perc múlva válaszoljon.
– Eddig még nem bíztam meg ilyen nagy feladattal. Sertésfej-értékesítési akciót kezdtünk. Feladata lesz, hogy kimenjen a boltokba, és a reklámtevékenység mellett az üzletvezetőket meggyőzze e kurrens termék kifogástalan minőségéről. És rendelésre bírja őket. Határozottan lépjen fel, és adjon el minél többet belőle. Vigyen magával egy mintát is, a hentesraktárba már leszóltam.
Rövidesen felakasztotta terhét a kerékpár kormányára. Az új városrész felé vette útját, az ottani ABC-ket szemelte ki áldozatul. Nem tudta, hogyan fog majd hozzá, de egyelőre nem is sokat gondolkozott rajta.
Az ABC-ben az üzletvezetőt kereste. Bemutatkozott. Hellyel, majd cigarettával és kávéval kínálták.
– Egy kurrens termék értékesítési akcióját kezdtük el – mondta. – Szeretném, ha minél többet rendelnének, az igényeket korlátlanul ki tudjuk elégíteni.
A üzletvezető érdeklődve figyelte a nagy táskát. Pick szalámit remélt benne, esetleg Fesztivál kolbászt, legrosszabb esetben makói csípőset a reprezentációs alapból. Hősünk nem csigázta tovább az érdeklődést, széles mozdulattal kitette a fejet a dohányzóasztalra. A hatás minden képzeletet felülmúlt. Az üzletvezetőnek remegni kezdett a szája. Nem lehetett tudni, sírásra fog-e görbülni, vagy hamarosan elönti az agyát a vér, s dühöngeni fog. Maga sem tudta pontosan, miként reagáljon: nevessen, tehát tréfának fogja fel az egészet, vagy inkább sírjon. A disznó pedig röhögött. Az egész fej egy nagy, hatalmas szájból állt, tele fogakkal. Az egyik szeme csukva volt, mintha kópésan kacsintana. Úgy tűnt, ő az, aki határozottan élvezi a helyzetet.
A kínos csöndet az üzletvezető törte meg:
– Hát, kérem, ha azt hiszik, hogy mi mindent beveszünk és megveszünk… különben is, ennyi pénzért… Vigye innen a francba ezt a protézist, és mondja meg az illetékeseknek, hogy…
A végszót már nem várta meg. Köszönésfélét makogava elindult az irodából, a bolton keresztül a kijárat felé, lógó orral, hóna alatt, táskájában az irdatlan nagy disznófejjel. Körülötte a vásárlók összesúgtak: „Látta, Mancika, honnan jött ki ez a fiatalember? Az irodából. Biztosan tetten érték. Hiába, ez a mai fiatalság…”
A disznó füle folyton becsúszott a kerékpárküllők közé. Nem bírta sokáig, visszagyömöszölte a táskába, és ráhúzta a cipzárt.
Újra megérkezett, elmondta a mondókáját. Az üzletvezető szép metszésfelületű szalámikat vélt a táskában a reprezentációs alapból. De a táska nem nyílt. A disznó füle becsípődött a cipzárba. Ketten próbálkoztak.
– Majd én tartom – mondta az üzletvezető –, maga meg próbálja a cipzárt. De nehéz, maguk aztán nem szűkölködnek a repi-alappal.
A cipzár hirtelen végigszaladt, és a fej kigurult a táskából. Fogát törve végigszánkázott az irodán, fellökött egy padlóvázát, majd a tapétát bevérezve magállapodott a sarokban és röhögött. Az üzletvezető kb. harminc centire felugrott a levegőbe a megdöbbenéstől, vagy inkább megijedt. Merev arcán a szája szélesre nyílt, elkezdett nevetni. De nevettek az alkalmazottak is, akik a zajra betódultak az irodába. Végül a piackutatóból is kitört a nevetés. A helyzet egy film gegjéhez hasonlított.
– Nézze, elvtárs! – szólalt meg végre csendesen az árudavezető, de később egyre jobban ment fel a hangja. – Vigye innen ezt a förmedvényt! Adja oda a főnökének, csináljon belőle trófeát, vagy akassza a tükre helyére, de tüntesse el innen!
A következő bolt felé hajtva elhatározta, hogy merít mérhetetlen cinizmusából, s a következő árudában már lezser lesz. Nem fogja feszélyezve érezni magát.
Határozottan lépett az irodába. Kivette a sertéskoponyát, és nem szólt egy szót sem. Kitartotta maga elé.
A fej elkomolyodott, a pimasz vigyor eltűnt róla. Érezte, hogy itt most a helyzet magaslatán áll. Hősünk átszellemülten, eme pózban kezdte monológját:
– Venni vagy nem venni, ez itt a kérdés…
Az üzletvezető zavartan nézett a piackutatóra. Majd elkérte belépési engedélyét. Az egyeztetés után még zavartabban csak ennyit mondott:
– Köszönöm, de nem kérek belőle.
Visszaindult a munkahelyére. A disznófej komoran ült a szatyorban. Már nem élvezte a helyzetet. Nemcsak azt sajnálta, hogy megszületett, hanem talán azt is, hogy meghalt.
Öt perc múlva járt volna le a munkaidő, mikor kopogott a főnéni ajtaján.
– Na, kolléga, mennyit sikerült eladni?
– Semmit – válaszolta csüggedten.
A főnöknő arcszíne átváltott vörösre, ráncai kiszélesedtek, tokája megereszkedett, csak most látszott igazán, milyen csúnya. Csupán ennyit sziszegett:
– Akkor csak azt mondja meg nekem, minek tartjuk magát itt, minek tartjuk tulajdonképpen?
Szerintem hülyének.

Ez a cikk, kis barátom, még a Richter-skálán mérve is megrezegtette erősen a környezetemet. A főnéni agyvérzést kapott, engem kirúgtak az állásomból, ha azt a státuszt egyáltalán állásnak lehetett nevezni. Egyébként piackutató voltam egy húsipari vállalatnál. Ehhez a beosztáshoz kapcsolódik még egy jó sztorim. Mivel a fizetés nem volt magas, a képesítésem pedig megvolt rá, vállaltam éjszakai műszakvezetést a munkahelyemen a piackutatás mellett. A vörösáru-részlegnél vezettem a műszakot éjjel, ahol többek közt a párizsit gyártották, ismertebb nevén a parizert. Egyszer a belső labor jelezte, hogy a parizerben fecal coli van, ami csak emberi ürülékből származhat. El nem tudtuk képzelni, honnan került bele, viszont több mázsás tételeket kellett elkobozni, megsemmisíteni. Nekem szokásom volt, hogy éjszakánként úgy éjfél felé felmentem az üzemből a portára és ott megittam egy kávét, ez körülbelül húsz perc távollét volt. Egy alkalommal, amikor elindultam a porta felé, már jött velem szemben egy másik kolléga, aki jelezte, ne menjek a portára, ugyanis leégett a kotyogós kávéfőző gumija és nincs kávé. Így perceken belül visszaértem a munkaterületemre, ahol a következő kép fogadott.
A parizergyártással megbízott dolgozó fel volt kapaszkodva a kutterre, amiben a parizert gyártják, bekeverik, és vörösödő fejjel, guvadt szemmel éppen beleszart az anyagba. Az én fejem is vörösödött, csak a szemeim kerekedtek. Fellebbent a titok arról, miként kerül fecal coli a parizerbe. Közben egy újságíró megjelentetett egy cikket a helyi lapban, hogy milyen dolog az, hogy egy ilyen nagy városban ahol szalámigyár működik, a boltban nem lehet parizert kapni. Majd kijött a gyárba is, ahol ezt a kérdését feltette a termelési igazgatónak, kereskedelmi igazgatónak, de nem kapott választ a kérdésére. Majd elsétált az ajtóm előtt, ahol ki volt írva: „piackutató”. Gondolta, felteszi nekem is a költői kérdését. Én meg csak annyit mondtam: azért, mert az egészbe bele van szarva. Erre felháborodva elment a vezérigazgatóhoz, bepanaszolt, hogy én milyen cinikus vagyok, ő komolyan végzi a dolgát és ilyen válaszokat kap. Majd a vezérigazgató révedt tekintettel, és körülbelül azzal a hangsúllyal, hogy „az oroszok már a spájzban vannak” csak annyit mondott: a parizerbe tényleg bele lett szarva, nem egyszer, többször is. Ezután ő kisebb megdorgálást kapott őszintesége miatt felsőbb szintről, engem meg kirúgtak, most már dupla okból kifolyólag. Elhelyezkedési gondjaim akkor még nem voltak, mert „just in time” behívtak katonának.
Sokáig bíztam a kossuthi „csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret”-ben, de nem volt apelláta, be kellett vonulni. Ráadásul homokszem került a hadkiegészítő parancsnokság gépezetébe, mert engem, mint kezdő mérnököt, nem a mérnökszázadba hívtak be „rigónak”.
Mint később kiderült, a helyi hadkiegészítő parancsnokságon a katonakönyvemben az iskolai végzettségnél a 6 elemit – azaz hat elemi – írtak be. Így azt a miliőt, ahova kerültem, így lehetne jellemezni:

„Sivár falak porlanak,
Sivár agyak konganak,
Kényszerítve sokakat.”

Az éjszakák félelemben teltek itt, kis barátom. Például, ha az emeletes ágyon halkan (amennyire ez lehetséges) onanizálni próbáltál, az alsó ágyról egy cigánynak öltözött katona (egyébként a tizenhat fős körletből tizennégyen alkották ők a kisebbséget, mi ketten a haverommal pedig a fehérbőrű többséget), csak ennyit mondott: „ha tovább nyikorgatod az ágyat, rögvest kieresztöm a véröd a lóhúgy közé”.
Hogy lóhúgy hol lett volna a közelben, azt nem tudom, de félreérthetetlen megnyilvánulása volt ez az öncélú agressziónak, és az intonációjából érződött, hogy komoly fenyegetésnek szánta.
A nappalok azért voltak félelmetesebbek, kis barátom, mert ha kiröhögtél egy tisztet, azonnal becsuktak. Én például több időt töltöttem fogdában a laktanyában, mint szabadlábon. Rendszeresek voltak az ilyen félreérthető parancsok, mint például:
– Szöllősy honvéd!
– Parancs, Bokor törzszászlós elvtárs!
– Holnapután jönnek hozzánk a pizsamások (érts rajta vezérőrnagyokat), ezért olyan tiszta legyen a külső körlet, mint az oltárterítő. Úgyhogy fogja azt a szart, aztán annak mög basszon valamit.
– Törzszászlós elvtárs, kérem a parancs megismétlését!
– Nem érti, maga barom, hogy fogja már azt a szart, amannak mög basszon már valamit!
(Hosszas conversation után kiderült, hogy a szar az egy sövénynyíró olló, a szaporodásra buzdító szó pedig a sövény egyenletes megnyírását jelentette. Persze ezzel még az épületes parancsok nem értek véget, de mint később kiderül, a parancsot akadályoztatásom miatt nem kellett vérehajtanom.)
– Ha ezzel készen van, akkor még lesz munkája, de addig, míg el nem felejtöm, maguk négyen, az a trió, jöjjenek csak ide! Az alakulótér előtti lebarnult füvet fessék be zöldre, olajfestéket vételezzenek a raktárból! Ha valamit elbasznak, lecsukatom magukat tíz napra, ha nem elég, egy hétre! Na, vissza a Szöllősyhöz! Ha végzett, amivel mögbíztam, akkor az alakulótér mögötti füves területről típködje ki a kanpitypangot!
– Elnézést törzszászlós elvtárs, de ismét kérem a parancs megismétlését!
– Elég nehéz fölfogású maga, honvéd. Tudatom, hogy az elvirágzott pitypangokat szedje ki az alakulótér mögül.
– Törzszászlós elvtárs, a taraxacum officinalisra gondol?
– Gúnyolódik velem, mit beszél hozzám itt jugójú?! Parancsmögtagadás! Állítsák ki a fogdajegyet, Szöllősy irány a kóter, szóljon közben Kovács honvédnek, küldje hozzám.

(Megjegyzem, Kovács honvéd egyébként kutató biológus volt és tudományos segédmunkatársként dolgozott egy intézetben, csak a hadkiegen nála is homokszem csúszott a gépezetbe.)
– Jelentkezem, törzszászlós elvtárs.
– Na, Kovács! Ezt a baromarcú Szöllősyt lecsukattam, úgyhogy maga tépkedje ki a kanpitypangokat. De azt hiszöm, ez nem degradáns magának, hiszen maga civil életben is olyan segédmunkásféle.
– Értettem, törzszászlós elvtárs!
Egyébként, kis barátom, nem volt ez egy rossz laktanya. Annak is megvannak az előnyei, ha a tisztek nem az akadémia levelező tagjai. Én például többször, délelőttönként el tudtam menni eltávra azzal az ürüggyel, hogy fitymaszűkületem van, és tisztálkodás hiányában (hetente egyszer volt melegvíz) ki kell járnom, hogy speciális folyadékkal a helyi SZTK-ban mossák a bohóc fejét. Ez ment is egy darabig, míg egyszer a körletben Bokor törzszászlós el nem ordította magát:
– Tudja, Szöllősy, mikor engedöm ki többet ülőfürdőre? Majd fogja a csajkáját, belebassza a kamillateát, és abba lobozza a farkát. Meg vagyok értve?
– Értettem, törzszászlós elvtárs.
Amúgy, kis barátom, nem volt annyira rossz fej ez a Bokor. Amikor egy újabb eltávról például másfél órát késtem, mert a bohóc fejét polírozták, de nem az SZTK-ban, hanem a helyi rendelőintézet egyik plafonfigyelője az otthonában (mert a paraszolvencia nélküli éhbért az egészségügyben már akkor is ki kellett egészíteni, kinek-kinek a saját területén, képességei szerint), megcsúsztam a visszaéréssel. Látótávolságba érve, már messziről ordította:
– Készítsék a fogdajegyet a Szöllősynek!
– Törzszászlós elvtárs, igaz, hogy késtem, be is kaptam egy kicsit, de hát neki vagyok keseredve. A fitymaszűkületemet operálni kell, utána viszont hat hétig csak alantas anyagcserefolyamatokra lehet használnom a lompost, de a muffot más tömi degeszre, nem én.
És képzeld, kis barátom, megtörtént a csoda. Először is, a fogdajegyet visszavitette, és valami emberséges tekintettel nézett rám, mintha legalábbis távollétemben üvegre cseréltette volna vizenyős szemeit. Eleinte nem értettem a dolgot. Aztán kiderült, hogy őt egy dologgal lehet levenni a lábáról: ha a szerszámodat nem tudod használni. Nála prioritást kapott valamennyi élethelyzetben az orgazmus. Például egy eltávozás-kérelem temetésre ekképp zajlott:
– Törzszászlós elvtárs, Balogh honvéd kérem, adjon eltávot a nagyanyám temetésére.
– Adom, adom, azt a búbánatos faszom.
Tehát, rokonod temetésére nem engedett haza, de duzzadó libidód enyhítésére bármikor adott egy eltávozást.
Laktanyák között igazán lényeges különbségek nem voltak. Többnyire egy tizennyolc hónapos ciklus alatt több laktanyát is kipróbálhattál. Általában ha valahol kihúztad a gyufát vagy rendkívüli eseményt idéztél elő, akkor továbbvezényeltek. Én az a gyufakihúzós típus voltam, ergo öt laktanyát végigjártam-végigültem.
Az ötödik laktanyában volt életem legemlékezetesebb eligazítása és szemináriuma, amit egy olyan alezredes tartott, mint politikai tiszt, akinek a cortexe az almahéjra hasonlított. Röviden a lényege ez volt:
– Na, elvtársak, mielőtt elkezdeném a szemináriumot, rövid eligazítást tartok. Az alegységügyelet és a kapuszolgálat tarcsa egymással a konfliktust! Mit röhögnek? Kontaktust akartam mondani én is! Azért, mert nem végeztem egyemetöt, attul még vagyok olyan fenomé, mint bárki. Na, vágjunk bele akkor a szemináriumba. Mit röhög már mögint, Szöllősy? Tudja, Szöllősy honvéd, itt nálunk a legfontosabb a maguk ideológiai képzése, ezért ne röhögjön, mert rögvest lecsukatom. Ma két fontos dolgot tudatok magukkal. Az egyik: talán elmondanám, hogy a Csepel teherautókat ugyan mán nem gyárcsák, de bármikor mög tudjuk állítani velük a NATO csapatait.
– Gyártják.
– Hülye maga, Szöllősy, nem figyel? Most mondtam, hogy nem gyárcsák! A másik: a szocializmus eddig a világ egytizedén győzött már. De tudja, mit mondok magának? A világ egy század-, sőt továbbmegyek, a világ egy ezredrészén is győzni fog.
Kis barátom, az alezredes elvtársnak komoly problémái voltak a törtekkel. Azt hitte, hogy ha a nevezőt növeli, akkor…
Persze voltak igazán szomorú esetek is. Emlékszel még, kis barátom az EDDA Torony című számára? Eszmei mondanivalója körülbelül ennyi: őrzöd a semmit.
Egy dél-alföldi laktanyában, Hmvhelyen az egyik őr az őrtoronyba felvitt egy hősugárzót (elektromosat), meg egy üveg hosszúnyakú bort. A hősugárzót az őrsuba alá tette (úgy mínusz 15 fok lehetett a toronyban), a bort pedig megitta. Kitalálhatod a továbbiakat. Elaludt, a suba meggyulladt, az őr megégett. A kórház a laktanyától két kilométerre lehetett, de az ügyeletes tiszt úgy döntött, a Kecskeméti Honvédkórházba kell vinni a saját katonai mentőnkkel. Esélyünk sem volt, hogy száz kilométerre élve odaérjünk vele. Az első húsz kilométer alatt elviselhetetlenül ordított fájdalmában, de a negyvenedik kilométert már nem élte meg. Feleúton járhattunk, amikor már teljesen hideg volt a teste, hiszen az összes ablak le volt nyitva, ugyanis elviselhetetlen volt az égett hús szaga. Éjfél fele járhatott az idő, amikor megálltunk egy bizonytalan kocsma, vagy éjjeli bár előtt. Egy üveg konyakot és két sört kértünk. A kísérő tiszt és a pultos között az alábbi párbeszéd zajlott:
– Hova mennek?
– Kecskemétre, a központi katonai kórházba.
– Melyikük a beteg?
– Egyikünk sem.
– Hát akkor visznek valamit ilyen későn?
– Csak egy hullát.
– Nagyon humoros – mondta, majd egy mozdulattal besöpörte a pultról a pénzt a kasszába.

Az első újjászületésem egyébként 1983. január 21-én történt. Egy bakonyi hadgyakorlatról tértünk volna haza, kevesebb mint mínusz 10 fok volt. Rakodtunk holtfáradtan a vagonokba. Amikor kész lettünk, elcsigázva álltunk a kocsik mellett a rohadt hidegben. Egy tiszt megsajnált bennünket, és engedte, hogy beszálljunk három kocsiba, mielőtt a mozdony rácsatlakozott volna. Sokan gyorsan elaludtak a fáradtságtól, én ébren maradtam. Majd arra lettem figyelmes, hogy a szerelvény lassan elindul, de nem volt érezhető, hogy mozdony húzna bennünket. Szóltam is a haveromnak, de azt mondta, valószínű tolnak bennünket. Ez volt élete utolsó mondata. A televízió hírei úgy mondták be, hogy három vagon megfutamodott. Igazából nem voltak jól kiékelve, és elszabadultak. A lejtős pályán hamarosan begyorsultak, és 130 kilométer per órás sebességgel beleszaladtunk az előttünk lassan haladó tehervonatba. Ez volt a herendi vasúti szerencsétlenség.
Öt kiskatona a helyszínen meghalt. Nagyon sok volt a sebesült, én kirepültem többedmagammal az ablakon. Karcolásokkal, zúzódásokkal megúsztam. Egyik srác, aki folyton zabált, ahogyan akkor is, szájzárat kapott a sokktól és fuldoklott. Zsebkéssel feszítettem szét a száját, közben az első fogait letördelve, a résen próbáltam kiszedni a szájából az ételmaradékot, hogy meg ne fulladjon. Leszerelésig úgy csúfoltuk a fogai miatt, hogy „csorbacsík minden szarba belecsíp”. Kicsi Polauf, azóta biztosan megcsináltattad a kirakatot, mert elég hülyén néztél ki, de legalább túlélted.

Aztán, kis barátom, ismét rám mosolygott a halál. Szintén hadgyakorlaton történt, méghozzá a baráti szovjet katonaelvtársakkal összevont gyakorlaton. A szovjet kiskatonákkal gyakorlatozni annyira volt biztonságos, mint egy öngyilkos terroristát szorosan átölelni, mielőtt működésbe hozza a magára erősített bombát. Én már el sem akartam menni rá, mert nem éreztem jól magam, meg voltam fázva, hőemelkedés stb. Jelentkeztem is a gyengélkedőn, de a vasesztergályos egészségügyi katona azt mondta, szimulálok. Így hát, mint híradós honvéd, a vízszintes hóesésben építettem ki a hegyekben a telefonvonalakat. Majd másnap kitalálta egy retardált tiszt, hogy játsszunk olyat, hogy „kilőtték” a konyhát, ergo 24 óráig nem lehet semmit enni. (Persze a tisztek két pofára zabáltak végig, és volt olyan, aki az egyhetes hadgyakorlatra 14 liter pálinkát hozott magával).
Nekem volt egy dugi májkrémkonzervem – lehetett vagy 3 éves – a rosszabb napokra, és úgy döntöttem, hogy most ez az. Mivel szigorított fogdába került az, aki evett a „kilőtt konyha” ideje alatt, úgy láttam jónak, ha ezt a WC-nek becézett szarógödör mellett titokban megeszem, amíg egyáltalán a mínusz 10 fokban az elgémberedett ujjaimmal fel tudom bontani. Majd letelt a 24 órás „konyhakilövés”, és a szakács gulyáslevest főzött, jó sűrűn és sok hússal. A kétszáz literes kondérban megfőtt az a finom étek, de a szakács iszonyatosan be volt rúgva a táplálkozás-stop dacára, valószínűleg attól a pálinkától, amit az a tiszt árult ötszáz százalékos árréssel, aki a 14 litert magával hozta.
Majd elkezdődött volna a kaja kiosztása; szerintem így várhatták valamikos a Messiást. A szakács mozgáskoordinációja nem volt már megfelelő, megtántorodott, a kondér fölé hajolt, és sugárban beleokádott a levesbe. Úgy ledöbbentünk, hogy nem tudtunk mozdulni. Aztán a legkonstruktívabb haverom tésztaszűrővel elkezdte leszűrni a hányadékot a leves tetejéről, majd az így ÁNTSZ által is higiénésnek nyilvánított levest elkezdtük felzabálni. A fagocitálás befejezése után viszont szakácsot még nem vertek el úgy, ahogy azt mi tettük.
...