Előző életeim

Pánikrohamaim szemszögéből

A kezdetekről


Szeretettel köszöntök mindenkit, aki úgy döntött, hogy megtekinti könyvemet. Ígérem, megteszek mindent azért, hogy spirituális utamat minél élményszerűbben, tényekre, konkrétumokra alapozva és az igazság teljes hitében föltárjam önnek. Mindaz a megtapasztalás, amit itt leírok, a valóságnak megfelel, velem történt és folyamatosan történik most is. Remélem, hogy minden kedves érdeklődőnek segíthetek egy kicsit, aki hasonló élményeken megy keresztül, gyakran elkeseredik és „nem látja az alagút végét”, vagy éppen csak nem tudja, hogy mi miért történik vele. Aki még nem mélyedt el a spiritualitásban, de szeretne fejlődni, annak is igyekszem mindent érthetően föltárni.
Írásomban azt próbálom megvilágítani, hogy jelen életünk történéseit nagymértékben befolyásolják előző életeinkben tett megtapasztalásaink. Most látom magam előtt az arcát, kedves olvasó. Lehet hitetlen, esetleg kíváncsi, de az is előfordulhat, hogy azonnal leteszi a könyvet, mert kerek-perec kijelenti, hogy mindez, úgy ahogy van, egy nagy butaság. Hm. Ha tizenöt évvel ezelőtt mondanak nekem ilyeneket, akkor lehet, hogy én is teljes szkepticizmussal, vagy esetleg fölháborodással fogadom ezt a témát. Annak ellenére, hogy –így utólag visszaemlékezve – már gyerekkoromban is voltak számomra megmagyarázhatatlan megéléseim, amelyeket nem mondtam el senkinek, nehogy butának, ostobának, vagy csak „gyereknek” tartsanak, akinek nagy a képzelőereje. A döntés mindenkinek a saját kezében van, de bárhogyan is határoz, jusson eszébe, hogy nincs jó vagy rossz
döntés, hanem egyszerűen csak van.
De lássuk a tényeket! Kérdezem én: történt már olyasmi önnel, hogy megmagyarázhatatlanul félt valamitől, vagy a boltban, sorban álláskor hirtelen pánik fogta el, és nem tudta, hova is tegye a dolgot? „Mitől vagyok betojva? Hiszen megvan mindenem, amire csak szükségem van, most kaptam egy jó hírt, tele vagyok tervekkel, csak úgy ömlenek belőlem a remek ötletek. Akkor mi a csuda bajom van?” Nos, velem már előfordult ilyesmi. Vagy például találkozunk valakivel, akire úgy tekintünk, mintha már legalábbis ezer éve ismernénk, s meredten nézünk rá, mint a birka. Pedig akkor láttuk először.
Esetleg elmegyünk nyaralni, és arról a helyről, ahol még sosem jártunk, mégis úgy érezzük, hogy ismerjük minden zegzugát. Hallottam olyanról is, aki álmában folyamatosan beszélt franciául, pedig tudomása szerint egy szót nem tud ezen a nyelven, az országban sem járt. Mitől van ez?
Elgondolkodott egy kicsit?
Jó hírem van: rálépett a bölcsesség felé vezető út első fokára.
Mindannak, ami a jelen életünkben történik velünk – beleértve azt, hogy kik a szüleink, testvéreink, rokonaink, mit teszünk, hol lakunk, hogyan gondolkodunk, de még az is, hogy kikkel találkozunk stb. –, oka van. Nem a környezet felelős azért, ha úgy érezzük, hogy sorsunk nyomorult, másnak bezzeg jobb és könnyebb minden, hanem mi magunk. Mi felelünk a közérzetünkért, a szellemi és anyagi javainkért, egyszóval mindenért.
Úgy érzem, most megint „begyűjtöttem” magamnak pár ellenséget, de mielőtt felhúzná magát a kedves olvasó, bejelentem, hogy most kezdődik a történetem.
Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Dóra Tünde Mária néven születtem 1971. október 22-én, Szegeden. Ne töprengjen! Csillagjegyem mérleg, aszcendensem skorpió. A 14 éves kamasz fiammal élek együtt, s már idestova tíz éve, hogy elváltam. Azt követően volt egy hosszú kapcsolatom, ami békében véget ért. Úgy látszik, az igazi még várat magára, bár ez a rövid kitérő nem felhívás keringőre. (Ez utóbbi természetesen csak férfi olvasóimnak szól.)
Én is, mint sokan mások, átestem már néhány borzalmasnak megélt időszakon eddigi röpke életem során, sőt, még most is elborzadok időnként. Ezen életszakaszokért azonban nagyon hálás vagyok így utólag, és mindazoknak, akikkel „utam” során talákoztam. Hiszen ezek árán fejlődtem és tanultam. Ma már tudom, hogy minden, ami velem történt, csak a javamat szolgálta.
Természetesen a későbbiekben még elárulok néhány dolgot az életemből, de először rá szeretnék térni arra a folyamatra, amiért ezt a könyvet írom. Tisztázásképpen, munkám kezdetének napja: 2010. június 09.
A különféle tünetek, nehézségek, amelyeket magamon tapasztaltam, 2007 augusztusának környékén kezdődtek. Csak azt éreztem, hogy nagyon erőteljes egyensúlyzavarom volt az utcán sétálva, de ugyanúgy otthon is. Egészen váratlanul tört rám bárhol és bármikor. Néha meg kellett kapaszkodnom valamiben, vagy le kellett üljek, nehogy elessek, esetleg elájuljak. Először a meleg nyárra fogtam és napszúrásra gondoltam. Kétségbeestem, mert ilyenkor bizony kemény erőfeszítésembe került az, hogy egyáltalán állni tudjak. Mindemellett pánik fogott el, ami együtt járt egy heves szívdobogással. Amikor otthon voltam, valahogy megvoltam, csöndben elkínlódgattam. „Csak az utcára ne kelljen kimennem” – gondoltam.
A barátnőmnek, J. M.-nek mindent elmondtam, és ő tökéletesen értette, mi van velem.
(Itt megjegyezném, hogy mindazokat a személyeket, akiket könyvemben megemlítek, csak kitalált rövidítésekkel, vagy a keresztnevük kezdőbetűjével fogok illetni, megőrizvén személyiségük inkognitóját.) Szóval M., akivel nagyon mély barátságba kerültem – és csak hálás lehetek, hogy találkoztam vele –, érdekes dolgokat olvasgatott az interneten. (Tudom, azt is gondolhatja, hogy ott rengeteg a „szemét”, de higgye el, megannyi igazság és bölcsesség is eljut ahhoz, aki arra vevő.) M. azt mondta, hogy hamarosan sok emberben el fog indulni egy energetikai átalakulás, amely együtt jár azzal, hogy érezhetünk bizonyos tüneteket a testünkben. Ez nem ilyen bonyolult, amilyennek látszik. A régi berögzült dolgok – mint például a félelmek, aggódás, harag, gyűlölet, pletykálkodás, mások fenyegetése stb. – idővel elengedődnek. Ezeket előző életeinkből, azaz karmáinkból szépen begyűjtögettük, és sajnos jelen életünkben is „gondoskodunk” arról, hogy rakjunk hozzájuk még pár hasonlóan negatív érzelmet. Minden érzelem, és minden negatív érzelem egy energiahalmaz. Ezek helyébe lép majd egy új energia, amit szeretetnek hívnak. Mivel az ember hajlamos arra, hogy különbséget tegyen jó és rossz között, a világ abba az irányba mozdul el ezek során a változások során, hogy idővel megszűnik ez a fajta dualitás. Az emberi elmében már nem a kettősség lesz a „főszereplő”, ami a folytonos ítélkezést eredményezte az ego hatása által, hanem csak az, hogy: „ez van”. (Az egóról még olvashat később.)
Röviden ezt szűrtem le abból, amit ő elmondott az olvasmányaiból. Azt kell, mondjam, hogy igencsak kikerekedett a szemem. Az egész dolog hihetetlennek, értelmetlennek tűnt, de mégis elgondolkodtatott. Nagyon sokat foglalkoztam, tanultam, olvastam addig is a spirituális szemléletről, és azt hittem, hogy nekem már semmi újat nem lehet mondani. (Ezekről is említést teszek a későbbiekben.) Eltelt egy kis idő, a tüneteim csökkenni látszottak. Persze M.-mel szinte napi kapcsolatban voltam – vagyok a jelen percig is –, és ha valami kérdésem támadt, hívtam. Szóval, a szédülés idővel elmúlt, de azért a „fejemben ott motoszkált a kisördög”: ennek még biztosan nincs vége. Még nem nagyon érzem azt a várva várt boldogságot. Vajon honnan jöttek, pontosan mire akartak utalni, esetleg miben segítettek ezek az érzések, amelyek a kellemetlen közérzetemet okozták? Nem kellett sokat várnom arra, hogy kapjak néhány választ a kérdéseimre.
2008 januárjában a régi tünetek megint kezdtek megjelenni. Úgy éreztem, vége a világnak. Egy ismerősöm ajánlására fölkerestem T. S.-t, aki egy elég jó hírben álló, nagy tudású kineziológus. Addig nem igazán tudtam semmit erről a nagyszerű tudományról, mely az ő „beavatásával” szinte maga volt a csoda. Annyira lenyűgözött, amit csinált, hogy akkor már elhatároztam, ezt én is megtanulom. Erre még azóta sajnos nem került sor: biztosan ennek is megvan a maga oka. De nem akarok ennyire előreszaladni. Ez a tudomány az én saját igazságomból tekintve egy „kérdezz-felelek” játék. A kineziológus megkérdezi a páciens testét „igen”-nel és „nem”-mel azokról a blokkokról, amelyek a testben keletkeztek, úgy, hogy közben fogja a kezét. A test így azonnal válaszol. Az érthetőség kedvéért: megkeresi azt az eseményt, ami blokkot okozott az emberben, így az ő fizikai testében különféle tünetek, esetleg betegségek jelentkeztek. Ha megvannak ezek a pontok, a szakember kioldja őket, és megszűnik a tünet.
Most visszakanyarodnék T. S.-re. Ez a hölgy fölvilágosított arról, hogy egész testünkben és testünk összes sejtjében megőriztünk minden eddig átélt információt. A következő pár sor az én személyes tapasztalataimból, olvasmányaimból, megéléseimből fakad. Jelen esetben: minden egyes gondolatunk, érzésünk változást idéz elő sejtjeinkben, így fizikai­ – és láthatatlan testeinkben. A fizikai (látható) testünket körbeveszi több láthatatlan testünk is. Azért láthatatlanok, mert fizikai testünk sokkal sűrűbb energiából, anyagból van, mint ezek a testek. Ők is a védelmünket szolgálják, hozzátartoznak egészséges, egységes létezésünkhöz. Még egyszer: minden gondolatunk, tapasztalatunk és érzelmünk előző életeinkből, a fogantatástól kezdve a jelenig tárolódik is. T. S. segített elengedni, oldani azt a blokkot, amelyet születésem egyik szakaszában átéltem. Többek közt felszínre került a tudatalattimból egy kellemetlen gyerekkori élmény is, ami a rossz közérzetemet okozta. Az oldás után sokkal jobban, megkönnyebbülten éreztem magam.
Néhány nappal ezen események után megjött a vérzésem, ami önmagában nem egy oltári nagy hír. Azonban nem nagyon akart elmúlni. Tizennyolc nap után számomra betelt a pohár. Annyira erőtlennek, gyöngének éreztem magam, hogy elmentem a nőgyógyászatra a barátnőm kíséretében, aki mindvégig azt állította, hogy butaságot csinálok, nincs semmi bajom.
Az orvos kétféle gyógyszert is javasolt, amit természetesen elkezdtem szedni, egészen pontosan 2008. június 18-ától. A dátumot azért tudom ilyen konkrétan, mert 2008-tól magtartottam a naptárjaimat, amelyekben a fontosabb eseményeket feljegyeztem. Örültem, mert másnapra már el is múlt a vérzés, bár a gyógyszer legtöbb mellékhatását éreztem. Aztán rá két hétre megint volt egy pár napos vérzés, és a végén kikötöttem a körzeti orvosnál. A vérnyomásom néha megemelkedett 140-150 közé, kivert a verejték, a pulzusom szapora volt. Éjjel nem tudtam aludni, néha rám tört a halálfélelem. A doktornő fölírt valami vérnyomáscsökkentőt és nyugtatót, mondván, az előző gyógyszerek hozták ki ezeket a tüneteket. Kezdtem nagyon pipa lenni az egész helyzet miatt, és egyre inkább úgy éreztem, hogy az orvosoknak fogalmuk sincs néhány dologról.
2008. augusztus 7-én fölkerestem M. L.-t, egy másik kineziológust, mivel T. S. nem volt elérhető. Éreztem, hogy ezek az akkori tünetek is sokkal mélyebb „helyről” erednek. Ő is oldott valamit, viszont nem volt az az igazi megkönnyebbülés, mint amit T. S. munkája „okozott”. Egy kicsit csalódtam, mert csak részben szűnt meg a problémám. Mindegy, leszűrtem belőle, hogy szakemberek között is különbség van, pedig ő is egy kedves, jóindulatú hölgynek látszott. Aztán szenvedtem még egy kis ideig, majd ismét fölkerestem T. S.-t, és jött a várva várt megkönnyebbülés. Mit gondol, mi történt ezután?
Talált, süllyedt. Kezdődött elölről az egész rémálom. Gondolom, ezeket a sorokat fárasztó lehet olvasni is, hát még benne lenni. Nem értettem, hogy amikor az oldásoktól, kezelésektől jobban leszek, miért nem szűnnek meg végleg a panaszok, hiszen pontosan ezek a tények bizonyítják, hogy nem a „most” eseményei zaklatnak föl annyira, amiért ilyen kellemetlenül érzem magam. Dühös, elkeseredett, frusztrált voltam. Ha valamit „kioldottunk”, és semmi bajom, akkor mi az oka, a még mindig rossz állapotomnak?
A húgom javaslatára fölkerestem Z. N.-t, aki egy orvos-természetgyógyász hölgy, s szintén végzett oldásokat. Nagyon föllélegeztem. Úgy éreztem, hogy nála jó kezekben vagyok, és megtalálom a számításaimat. Ő szembesített azzal a ténnyel, hogy a szorongást, pánikot kell oldani. A születésem IV. szakaszában történt egy számomra negatív élmény, akkor azt „mondta” a testem, hogy ez az oka a panaszoknak. Két óra hosszát töltöttem nála, és már akkor éreztem, hogy javulok, kezdek megerősödni. „Végre vége, és célba értem” – gondoltam.
Korán örültem. 2008. október 29-én ismét megjelentem Z. N.-nél. A két rekeszizmom közötti ponton folyamatosan „kiszippantotta” valami az erőmet. Sajnos olyan gyenge voltam, hogy alig álltam a lábamon. Akkoriban ráadásul gyakran keltem hajnali négy-öt óra között, mivel hatra jártam dolgozni. Z. N. „kiderítette” testem válaszaiból, hogy a korai kelés volt az oka ennek az érzetnek. Valahol sejtettem, hogy ez így van. Visszavezetett a születésem III. szakaszába, ami elmondása szerint a tüdő aktiválódásának ideje.
Az egészet még tetőzte az a tény is, hogy reggel öt órakor születtem. Ugye, milyen érdekes? Egy „kizárólag” nyugati orvos mit kezdene egy ilyen tünettel? Megállapítaná, hogy semmi bajom, az egész biztosan pszichés eredetű, ha meg rosszindulatú is, föltételezi, hogy talán nem akarok dolgozni, és kijelenti, hogy nem tud mit tenni. Szerencsére kihagytam ezt az élményt, de sajnos tudom, hogy hogyan működnek a dolgok. Ezek után végleg megszabadultam ettől a „beszippantós” érzéstől. Megettem a részemre készített homeopátiás szereket, és mondogattam a napi megerősítéseket, melyeket fölírt még nekem. Jól lettem.
Majd egy egészen más típusú nehézség következett. Ez év decemberében ismételten megjött a menzeszem (sokáig kimaradt), ami úgy tűnt, hogy megint tartani fog a végtelenségig. Képzelhetik: minden tartalék türelmem és erőm elfogyott.
2009. január 28-án nőgyógyászati küreten voltam a klinikán, ami után kezdtem megnyugodni. (Titokban még mindig bíztam egy kicsit az orvosokban, nem tudom, mi okból kifolyólag.) Két hétre rá elmúlt a vérzés, így föllélegezhettem. Aztán, mit ad Isten, február közepe táján újra elkezdődött. Annyira elkeseredtem, hogy kétségbeesetten rohangáltam fűhöz-fához segítségért. Kerestem egy másik nőgyógyászt, hátha az „okosabb” a többinél, aki fölírta ugyanazt a gyógyszert, amit előző évben beszedtem, érezvén az összes mellékhatását. Mondtam, hogy az nem jó. (Ki sem váltottam.) Erre ő széttárta a kezét, és teljes tanácstalanság áradt a tekintetéből. Majd következett az endokrinológus, aki megállapította, hogy PCO. Azzal biztatott, hogy ez tulajdonképpen nem betegség, hanem egy hormonális állapot, ha gondolom, szedjek fogamzásgátlót, és ezzel el volt intézve. Hiába hajtogattam, hogy nem bírja a szervezetem ezeket a szereket, megint csak az üres, értetlen ábrázatot láttam. Gyönge voltam, levert, és ismét tanácstalan. Természetesen annyira szerettem volna meggyógyulni, hogy kerestem egy másik természetgyógyászt, aki különféle tisztításokkal, akupunktúrával, energetikával, homeopátiával kezelt. Istenien éreztem magam a kezelés közben, holott tisztában voltam vele, hogy ez is „csak” egy tüneti kezelés. Megerősödtem a rendszeres járástól, annak ellenére, hogy a vérzésem nem múlt el, csak csökkent. (Ebben az időben a pánikot szerencsére nemigen éreztem.) Ez a hölgy megvigasztalt; ne aggódjak, semmi bajom, a hormonrendszerem igencsak fölborult a sok beavatkozástól.
Körülbelül 2009. június közepéig tartott ez a folyamat, kisebb-nagyobb megszakításokkal. A vége felé már türelmesebb voltam magamhoz, de még mindig érteni akartam az egészet. Nem tudtam belenyugodni, hogy miért történik ez velem. Rám vall, hogy közben járogattam más kineziológushoz, szakemberhez is, hiszen biztos voltam benne, hogy valaki csak választ ad a kérdésemre. Kiderült, hogy valamikor a nővé válásom idején sérülhettem, és azért volt ez a rengeteg vérzés. Elkezdtük föltárni az okokat, és a jelen életemből hirtelen sok minden a felszínre került ezzel kapcsolatosan. Nem gondoltam volna. Gyakorlatilag tizenhat – és huszonkét éves korom között történtek olyan események, amelyek során erősen csökkent az önbizalmam, sokféle atrocitás, szégyenérzet ért. Pontosabban, így éltem meg azt az időszakot. Akkor szépen a szőnyeg alá söpörtem azokat az úgynevezett fiútémákat. Amikor az ezzel kapcsolatos összes létező gócpontot „kibogoztam” segítséggel, és még mindig vérezgettem, már nem tudtam mire vélni a dolgot.
Elkezdtem nyaggatni M. barátnőmet, mit tegyek. Ő más szemszögből igyekezett megvilágítani a dolgokat. Tulajdonképpen világosan a tudtomra adta, hogy nem vagyok teljesen komplett. Rohangálok ide-oda segítségért, egy nagy csomó pénzt elköltöttem, odaadtam másoknak, ahelyett, hogy végre magamat kérdezném meg arról, hogy mi van. „A pénzköltésben teljesen igaza van” – gondoltam, de nem igazán értettem, hogy a csudába kérdezzem meg magamat. A lelkem mélyén mégis úgy éreztem, hogy egy kicsit minden ember segített, akihez fordultam, annak ellenére, hogy az igazi választ nem kaptam meg. Hálás vagyok nekik, mert mindegyikőjüktől tanultam valamit, amely tudásból leszűrtem a saját „magam igazságát”.
Szóval ott tartottam, hogy M. azt mondta, csukjam be a szemem és nézzek a szívembe, majd a lelkem megadja a választ. Akkor számomra megtörtént a csoda. Hogy, hogy nem, elkezdtek valahonnan mindenféle képek beugrani. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem a képzeletem szüleményei, nem látomások és álomképek. Megtörténtek velem, én vagyok a főszereplőjük. Elkezdtem emlékezni. Csodálatos, fantasztikus, félelmetes, izgalmas volt mindez egyben. Szembenéztem magammal; egyedül. Mindent újból átéltem, ami már egyszer megtörtént velem. (Arra, hogy miért jó, ha az ember emlékszik, és átmegy a már megtörtént régi folyamaton, egy későbbi „tanító” adta meg a választ.) Akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez a reinkarnáció, vagyis a lélekvándorlás. Sajnos, ebben az időben ezeket az emlékeket még nem jegyeztem föl, így az írásomban ismételten „megkérem” magamat, hogy próbáljak meg emlékezni mindarra, amit már láttam, tudván azt a tényt, hogy a múlt eseményei nem fognak még egyszer fölkavarni, hiszen már megszűnt a negatív hatásuk.
De nem akarok ennyire előreszaladni, megpróbálok még néhány dologra rávilágítani, a megértés és az elfogadás végett. Kérem, nyugodtan dőljön hátra, nemsokára elérkezik a legizgalmasabb rész is, azaz az emlékképek fölidézése! Türelem, türelem, türelem.
Most az jön, amit még nem tudnak rólam, és nem is igen szoktam mondani azoknak, akikkel mostanában találkozom. Jelenleg 2010-et írunk, s én idestova már nyolc éve gyakorlom a jógát. Ez a tudomány gyakorlati és elméleti ismereteken alapszik. A tökéletes testi-lelki egészséget jelenti, s a folyamatos, rendszeres gyakorlás, napi meditáció útján pedig elérhetjük a belső békét, még akkor is, ha a környezetünkben minden a feje tetején áll. Igen, megint látom magam előtt a csodálkozó arcát. Ha ezt gyakorolom, akkor miért nem érzem jól magam a bőrömben, mégis? Ezt a kérdést én is föltettem magamnak egy párszor. Pontosan ez az oka annak, hogy nem dicsekedtem el vele. Nem nagyon lennék hiteles. Igaz? Szóval, azt vettem észre magamon, hogy az egyes gyakorlatok, ászanák után feltöltődöm energiával, nyugodt vagyok, sikerül lecsendesíteni az elmémet. Viszont, a későbbiekben nem marad meg tartósan a nap folyamán ez az állapot. Ennek a kérdésnek a miértje akkor fogalmazódott meg bennem, amikor még nemigen tudtam azt, hogy a karmáim (előző életeim) a felszínre törnek. A jógaiskolában „karmaégetésről” tanított az oktató. A kineziológia az oldást, elengedést hangsúlyozza. Mindkettő igaz, és rendben van. Az „égetés” azt jelenti, mintha megelőznénk a bajt. Minden múltbeli történést „elégetünk” különféle módszerekkel, így azok már nem zavarhatnak bennünket a jelenben és a jövőben sem. Magyarul, nem érezzük a negatív hatásukat. Természetesen ezzel a pozitív karmánk is eltűnik idővel, amikor úgymond „jók” voltunk, de ennek nincs különösebb következménye. Az oldással viszont azokon az eseményeken dolgozunk, amelyek már elkerülhetetlenül megérkeztek a felszínre, és érezzük negatív hatásaikat. Na, hát ez az, ami nemrég „esett le”. Valamilyen oknál fogva nem nagyon foglalkoztam ezzel a „karmaégetéssel”, amikor pedig már elkezdtem volna a meditációt, késő volt. Ha csináltam, akkor is elindult a lavina. Ennek valószínűleg így kellett történnie. (Persze ki ne örülne annak, ha kínok nélkül tudna átmenni az élet útjain?) Jómagam talán sosem jöttem volna rá arra, hogy tudok emlékezni, és nem születne meg ez a könyv sem, ha minden olyan simán ment volna.
A jógában léteznek olyan hosszan tartó technikák, úgymond feladatok, amelyek segítségével bepillantást nyerhetünk az előző életeinkbe. Nyilván ezek titkos tanítások, csak a beavatottak tudhatnak róla. Amikor a társaimmal erről beszélgettünk, és elmondtam nekik, hogy én ezek nélkül is képes vagyok emlékezni, elcsodálkoztak, hiszen egyikükkel sem fordult még elő ilyesmi. Azt hitték, talán végeztem valami reinkarnációs tanfolyamot. Pedig a képek maguktól jöttek, és jönnek a mai napig is.
Remélem, így már sikerült megértetni azt, hogy miért nem beszéltem a jógáról.
Most pár szó magamról, aztán egy kis tudomány. Közben vegyen néhány mély levegőt, meglátja, jót tesz!
Amint már az elején írtam, Szegeden születtem, nevelkedtem, és élek ma is. A gyerekkoromban az volt a legpozitívabb, hogy minden évben utazgattunk valamerre, leginkább a Balatonra, a nyári szünetben. A mindennapokról sajnos már nincsenek ilyen jó élményeim. Túl sok önbizalmat sosem kaptam, de megfogadtam, hogy nem ítélkezem a szüleim felett: valószínűleg ők is azt a mintát adhatták tovább nekem, amit otthonról hoztak.
...