Emlékezz a szabadságra!

1


Összetört emlékek

A nyitott ablakon át friss kora tavaszi levegő áradt a kórterembe. A szél zúgása és a madarak éneke üdítő szimfóniává olvadt össze. Mintha semmi sem történt volna. A rügyező faágakon átszűrődő napsugarak lágyan simogatták Miklós megégett kézfejének bőrét, szelíden hirdetve, hogy az örökké megújuló természet felette áll a világ történéseinek. Bár Miklós ebből semmit sem láthatott, a föld alatt töltött, fájdalmakkal teli napok után a madarak hangja és a friss levegő illata földöntúli békességgel töltötte el. Szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart. A pompás hangversenyt időnként a szomszéd ágyon haldokló öregember sóhaja szakította félbe. Miklósnak volt alkalma hozzászokni a halálhoz, és bár mindkét szemén kötés volt, nem lehetett becsapni, messziről is megérezte az elmúlás illatát.
Kelemen doktor már megkezdte a reggeli vizitet, és szokásához híven most sem időzött hosszabban egy betegnél sem. Sietnie kellett, hiszen sokan vártak még rá. A nagyszerű sebészorvos a kórház falai között töltött hosszú évek alatt egészen olyanná vált, mint egy kaméleon: megtanult minden helyzethez alkalmazkodni. Amellett, hogy kiváló hasi sebész volt, értett a szemsérülések ellátásához is, ezen kívül, ha a helyzet úgy kívánta, szülést vezetett le, fület szúrt fel, vagy éppen koponyát lékelt. Hiába, a háború sok mindenre rákényszeríti az embert – vallotta. Bár már elmúlt hatvan éves, még mindig fiatalos volt, gyors és ügyes. Egész életét a gyógyításnak szentelte és esze ágában sem volt nyugdíjba menni – különben is nagy szükség volt rá a Szabolcs utcai kórházban. Sietős alakja legalább annyira hozzátartozott a kórtermekhez, mint a téglák, amikből az épület magas, erős falait építették.
– Sötétedés után levesszük a kötést – szólt Miklóshoz érve lágy, ugyanakkor határozott hangon. Miklós próbálta mosolyra húzni a száját, de nem sikerült. Tisztában volt vele, hogy már soha többet nem lesz képes rendesen mosolyogni, azt a szájhúzást pedig, amit épen maradt jobb arcfele lehetővé tett, aligha lehetett mosolynak nevezni. Óvatosan megtapogatta a bal arcfelén a halántékától az állkapcsáig húzódó heget, mely alatt szétroncsolódtak az idegszálak, remélve, hogy ezúttal érezni fogja az érintést, de ismét csalódnia kellett. Még nem tudott hozzászokni az arcidegbénuláshoz. Olyan volt, mintha mindig pókerarcot kellene viselnie. A robbanás elvette tőle az emberi lét egyik legfontosabb kifejező eszközét, és még sok minden mást is.
Kelemen doktor ráfirkantott valamit a lázlapra, és már ki is sietett volna a kórteremből, de Miklós gyorsan utánaszólt:
– Doktor úr, és látni is fogok?
Kelemen doktor visszafordult az ajtóból.
– Nézze, Miklós, nem vagyok jövendőmondó. Erre a kérdésre csak akkor tudok válaszolni, ha levettem a kötést – mondta együttérző hangon. Aztán halkan sóhajtott, majd újra Miklós ágyához lépett, s kezét betege vállára téve folytatta.
– Tudja, Miklós, én már sok mindent megértem és sok mindent láttam, de a betegeimhez mindig őszinte voltam. Most sem szeretnék hamis reményeket kelteni. Az igazság az, hogy nem valószínű, hogy látni fog. A szilánk, amely a szemébe fúródott, hogy is mondjam, elérte az ideghártyát. Áthatoló, roncsoló szemsérülés esetén fennáll a veszélye annak, hogy a másik szem, úgyszólván, az immunrendszer áldozatává válik.
Miklós még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy hallgatta az orvos szavait, aki érhetően és türelmesen magyarázott tovább.
– A bal szemében csúnya fertőzés lépett fel a sérülés következtében. Több hétig volt szüksége antibiotikum-kezelésre, hogy egyáltalán a szemgolyót sikerüljön megmenteni. Azért kellett a másik szemét is nyugalomba helyezni, mert a két szem úgynevezett összehangolt mozgást végez, ami azt jelenti, hogy ha az egyik szem mozdul, a másik követi. Ezért mind a kettőt pihentettük. A legutóbbi műtét alkalmával ismét olajat kellett fecskendezni a bal szemébe, hogy megmenthessük a szem ideghártyáját a leválástól. Tudja, ez egy új eljárás, még világviszonylatban is csak pár alkalommal alkalmazták. Sajnos nem tudhatjuk előre, milyen eredményt hoz majd, de ön is beláthatja, hogy egy ilyen súlyos sérülés után ez maradt az egyetlen esélye, ha nem is a teljes gyógyulásra, de legalább arra…
– A legutóbbi műtét… – csodálkozott Miklós. – Várjon egy pillanatot! Mégis, hány műtétem volt? – szakította félbe az orvos szavait.
– Nyolc vagy kilenc, nem tudom pontosan; a műtétek egy részét még a Sziklakórházban1 végezték. Át kell néznem a dokumentációját, hogy választ tudjak adni erre a kérdésre. Tudja, sok betegem van, és sajnos nem tudok minden adatot észben tartani, rajtam is nyomot hagyott már az idő vasfoga – mosolygott szórakozottan a doktor.
– Nyolc vagy kilenc műtét – ismételte Miklós elképedve: egyszerűen nem akart hinni a fülének. – Ezt nem értem. Én csak egy műtétre emlékszem, és arra, hogy pár nappal ezelőtt hoztak át ide.
– Ezt majd később megbeszéljük. Ne haragudjon, de most mennem kell, várnak a műtőben – zárta rövidre a beszélgetést Kelemen doktor, és cipőinek távolodó kopogása jelezte Miklós számára, hogy az orvos távozóban van.
A fiatalember így magára maradt a félelmeivel és a kétségeivel. Ez a beszélgetés teljesen összezavarta. A robbanás óta amúgy is nagyon nehezen tudta összeszedni az emlékeit, mintha az azok is szétrobbantak volna. Az azóta eltelt időből sem tudott sok mindent felidézni. Mikor magához tért, már napok óta egy kórházi ágyon feküdt bekötött szemekkel. Körülötte sebesültek tucatjainak jajgatása, és a halál illata, amely örökre beivódott az emlékezetébe, megsemmisítve a többi emléket. Még sokáig kínozta a fejfájás, de a legrosszabb mégsem ez volt, hanem a kötéscsere. A kötéscsere legalább olyan szörnyű volt, mint maga a robbanás. Testének közel negyven százaléka megégett; a bal karja és a törzsének bal oldala harmadfokú égési sérülést szenvedett. A morfin egy ideig segített, aztán mikor az is elfogyott, nem csak a fájdalommal, hanem az elvonási tünetekkel is meg kellett küzdenie. A robbanás, a fájdalom, az agyrázkódás, a gyógyszerek mellékhatása és a lekötött szemmel töltött idő rendesen összekuszáltak a fejében mindent. Aztán valahogy lassacskán abbamaradt a fájdalom, és helyét kongó üresség vette át. Csupán egy versike első két sora volt az, amire ebből az időből emlékezett, és egy csilingelő, női hang, amely időnként a fülébe súgta:
„Csend ül a magas hegyeken, néma az éjjeli táj,
A hold ragyog fent kereken, szunnyad az ólban a nyáj.”
Erre a két sorra, melynek lágy dallamossága megnyugtatóan hatott rá, tisztán emlékezett. De mi lett a többi emlékkel? Az hogy lehet, hogy kilenc műtétje volt? Miért nem emlékszik erre?
Elméje olyan volt, mint egy kiszáradt tó, melynek medrében apró kavicsok formájában maradtak meg az emlékképek. Inkább érzések voltak ezek, mint konkrét emlékek. Néha álmában látott két csontos női kezet, amelyek a kenyeret dagasztották egy kicsiny vályogház konyhájának régi asztalán, és tudta, hogy az az otthon, és őt ebbe az otthonba most is hazavárják. De azt nem tudta, hogy hol van ez az otthon, és miért történt vele mindez. Egy ideig élet és halál között lebegett – ebből az időből annyit tudott érzékelni, mintha két ellentétes erő rángatná hol erre, hol arra, éppen mikor melyiküknek sikerült felül kerekednie. Csak jött egyik nap a másik után. Újabb nap, újabb fájdalom, újabb adag morfin, és a halál nehéz, semmivel sem összetéveszthető illata, ami minden percben minden porcikáját átjárta.
Most pedig üres fejjel feküdt egy kórházi ágyon a szikrázó tavaszi napsütésben, amiből semmit sem láthatott, de az ablakon beáradó friss levegő és napfény, amely heges bőrét simogatta, a lelkét is jóleső melegséggel járta át. A kegyetlen szenvedés után reménnyel töltötte el az üdítő reggeli szimfónia. Ha a természet képes minden évben az elmúlás romjai alól kitörni, és egy újat építeni, akkor ezt neki is meg kell próbálnia. Ebben a pillanatban egyedül az nyújtott számára valamiféle vigaszt, hogy végre leveszik a kötést a szemeiről. Amióta magához tért, erre a napra várt, és most, hogy eljött, nem csak örömöt, hanem félelmet és bizonytalanságot is hozott magával. Igen, este leveszik a kötést. De mi lesz azután? Ha újra látni fog, az vajon segít majd, hogy emlékezzen is?
Úgy rémlett neki, hogy pár napja került át a Szabolcs utcai kórházba. Az elmúlt napokban igyekezett összeszedni a megmaradt emlékfoszlányait, de csak a robbanás előtti néhány percet sikerült felidéznie. Fogalma sem volt, hogyan került a Széna térre. Mikor meglátta a Krisztina körút irányából érkező tankokat, a Retek utca felé kezdett futni. Nem sokkal később a Retek utcába is befordult egy páncélos. Aztán valaki azt kiabálta, hogy „gyorsan a földre!”, és egy velőt rázó robbanás következett. Miklós a detonáció következtében a földre esett, a feje pedig hatalmasat koppant a járdaszegélyen. Valahogy sikerült a hátára fordulnia, amikor is arcának bal oldalán éles fájdalmat érzett. Ösztönösen odanyúlt, hogy megtapogassa a sebet, ekkor látta, hogy meggyulladt a kabátujja, hamarosan pedig az egész kabátja lángra kapott.
Ennél többre nem tudott visszaemlékezni. Mikor magához tért, már a Sziklakórház egyik zsúfolt, levegőtlen kórtermében feküdt. Hogy hogyan került oda és mennyi ideje volt már ott, nem tudta megmondani. Valami történt a fejével, érezte ezt már rögtön, ahogy eszméletére tért. A szemei be voltak kötve, nem láthatta, hogy mi történik körülötte, csak a halál illatát érezte mindig és mindenhol, mely mélyen beivódott a falakba, a hangokba, a mozdulatokba, állandóan jelen volt a levegőben. Néha az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, mintha hallaná a Sátán kacaját.
Csak feküdt a tavaszi napfényben, és próbált görcsösen visszautazni a múltba. Szerette volna agyának hátsó, rejtett tartalmát a felszínre hozni, hogy megtalálja a választ a kérdéseire, köztük a legfontosabbra: arra, hogy kicsoda ő. Azt tudta, hogy Miklósnak hívják. Amikor a kötözések alkalmával a nevét kérdezték, mindig csak ennyit mondott: Miklós. Az, hogy ez hogyan maradhatott meg az emlékezetében, talány volt számára. Később már abban sem volt biztos, hogy tényleg így hívják-e. De legalább volt valami, ami önazonosságot adott neki. Valami, amibe kapaszkodhatott. Valami, ami emberivé tette.
Megfeszítette az izmait, még a gyomra is görcsbe rándult, annyira szerette volna, hogy végre más is az eszébe jusson. Egy dátum, egy név, egy esemény – mindegy. Csak legalább még egyvalami. Magában mondani kezdte a versikét:
– „Csend ül a magas hegyeken, néma az éjjeli táj…” – ismételgette sérült arcfelének köszönhetően kissé nehezen formálva meg a szavakat, és akkor mintha csak egy vetített filmet nézett volna, lelki szemei előtt életre kelt az emberáradat, amely a Felvonulás tér2 irányába tartott. A felvonulók kezében pedig ott volt a lyukas zászló. „A Hold ragyog fent kereken…” – kapaszkodott az ismerős verssorokba.
Ekkor a hatalmas bronzszobor lábánál állt, és figyelte, ahogy a drótkötelek megfeszülnek a diktátor nyaka és a hangosan pöfékelő teherautók között. A zsarnoki hatalom azonban nem engedte magát letaszítani, és a drótból font kötelek, akárha csak pántlikák lettek volna, egymás után pattantak el. Mást kellett kieszelni. Miközben a tömeg közel duplájára nőtt a téren, néhány, a gépiparban tanuló diák lángvágóval a kezében utat kért magának az emberáradatban. Hamar beindították a gépeket, és ott kezdték el a szobor megsemmisítését, ahol az a legsebezhetőbbnek bizonyult: pontosan a csizmaszárak fölött. Mire végeztek a fáradságos munkával, már mindenhol bámészkodók álltak, amerre csak a szem ellátott. A szobor elvontatását nem tudták elkezdeni mindaddig, amíg az embereket el nem terelték a tribün elől. Miklós is segített szelíden, ugyanakkor határozottan kiüresíteni az emelvény előtti teret, ahol néhány másodperccel később a hatalmas monstrum iszonyatos csörömpölés kíséretében arccal a betonba vágódott. Rövid csendet követően a folyamatosan duzzadó tömeg üdvrivalgásban tört ki, a tapsvihar még percekig betöltötte az időközben sötétségbe burkolózó teret és a környező utcákat, még több embert csalogatva a nem mindennapi látványhoz. Miklós a taps után elégedetten engedte le a kezeit, amikor is egy kecses, ámde erős tenyér simult az övéhez.
– Anna! – kiáltott fel hirtelen. Ez a név úgy tört a tudatába, mint amikor a tűzhányó belsejéből tör elő a forró láva. Anna is ott volt a ledöntött szobornál, és Annáé volt az a női hang, amely a versikét súgta a fülébe! De hol van most Anna? A Sziklakórházban maradt? Miklós szeretett volna azonnal kiugrani az ágyból, és megkeresni Annát. Próbálta kinyitni a szemeit, de a géz nem engedte. A fejéhez kapott és cibálni kezdte a gézcsíkokat, amikor Jolán nővér belépett a kórterembe.
– Még nem veheti le a kötést! – kiáltotta rémülten, és Miklóshoz sietett. – Kérem, nyugodjon meg! – mondta első rémületéből felocsúdva kissé gépiesen, és elkapta Miklós kezeit. – Meg kell értenie, hogy végzetes hibát követne el azzal, ha most levenné a kötést. Meg kell várnia, amíg Kelemen doktor délután visszajön.
– Én most azonnal meg akarok tőle szabadulni! – kiabálta Miklós elkeseredetten. – Tudnom kell, látnom kell…
– Idefigyeljen – csattant fel a nővérke –, ha most leveszi, lehet, hogy örökre tönkremegy a szeme! Hónapokig le volt kötve, nincs hozzászokva a nappali fényhez.
Ez meggyőzte Miklóst, aki megadva magát, erőtlenül roskadt vissza az ágyra. Igazat kellett adnia a nővérnek: a sietséggel csak még nagyobb kárt okozhat. Be kellett látnia, hogy ezt a kis időt igazán érdemes kivárni, hiszen szenvedett már éppen eleget, egy meggondolatlan mozdulattal nem kárhoztathatja magát örök vakságra.
A nővérke kisietett a kórteremből, és hamarosan egy fecskendővel tért vissza. A biztonság kedvéért hozott egy kis nyugtatót, és a beteg épen maradt karjába fecskendezte. Miklósnak már nem volt ereje tiltakozni, megadta magát az orvostudomány egyik leghatékonyabb fegyverének.
Késő délután volt, mikor felébredt. Azonnal érezte, hogy egyedül van a kórteremben. Bár a szomszéd ágyon fekvő beteg élettelen testét már egy órával korábban kitolták a szobából, a halál átható, nyomasztó és mindent megsemmisítő illata még a levegőben keringett.
– A Jóisten csodálatosan alkotta meg az emberi szervezetet – jutottak eszébe Kelemen doktor szavai. – Ha az egyik érzékszerv nem működik, akkor a többi érzékenyebb lesz.
Így volt ez Miklóssal is. A vakon töltött idő alatt szaglása kifinomodott, hallása élesebb lett. De nem csak a fizikai értelemben vett érzékszervek működése erősödött fel, hanem az a bizonyos hatodik érzék is egyre intenzívebben közvetítette számára a körülötte zajló eseményeket, a ki nem mondott szavak és a mozdulatok mögötti érzelmeket és indulatokat.
Óvatosan felemelkedett az ágyban. Hallotta, hogy valaki benyit az ajtón.
– Felébredt végre? – kérdezte Jolán nővér, bár ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Azonnal szólok Kelemen doktornak, hogy jöhet! – és már el is viharzott. Nem sokkal később a doktor senkiével sem összekeverhető, sietős lépteinek zaja ütötte meg a fiatalember füleit.
– Miklós, most le fogom venni a kötést – szólt az ismerős hang a beteg ágyához lépve –, de a szemét még nem nyithatja ki, majd csak akkor, ha szólok. Azt nem ígérhetem, hogy látni is fog –igyekezett a tőle megszokott tárgyilagossággal beszélni, miközben próbálta lélekben felkészíteni a betegét arra, amire nem lehet felkészülni. – Jolánka, kérem, hozza közelebb a kötözőkocsit!
Miklós még kicsit kába volt a nyugtatótól, így hirtelen nem tudta, hogy hol van és miről beszél az orvos. Ösztönösen összerezzent, mikor meghallotta a kötözőkocsi zörgését a kórterem kövezetén.
Jolán nővérnek, mint mindig, most is jó kedve volt. Szinte énekelve mondta:
– Már itt is vagyok. Adhatom az ollót, doktor úr?
Jolán nővér kicsattanó jókedvét az egyszerű szemlélődő ezekben a nehéz, kegyetlen időkben talán könnyelmű kacérságnak tartotta volna. Ám akik vele dolgoztak, tudták, hogy a jókedv és a mosoly komoly fegyver, ami nélkül nem lehetne megharcolni a mindennapokat. Igazi pajzs, ami mögé elrejthető a küzdelmes hétköznapok hiábavalóságának nyomasztó érzése. Az ilyen titkokat csak azok tudhatják, akik Jolán nővérhez hasonlóan nap mint nap szétszakadt testekkel és derékba tört életekkel találkoznak.
– Adja, kérem! – bólintott rá a doktor, mire a nővér egy határozott mozdulattal az orvos markába tette a gézvágó ollót.
Miklós ekkor értette meg, hogy mi történik körülötte. Egy hideg fémet érzett a halántékánál, és a füléhez egészen közel kellemetlen, sercegő hangot hallott – uralkodnia kellett magán, hogy ne húzza el a fejét. Érezte, ahogy a doktor bontani kezdi a kötést, és félelemmel vegyes izgalom járta át erőtlen tagjait. Végül lekerült az utolsó gézlap is.
– Jolánka, legyen kedves lemosni a szemhéjakat! – törte meg a feszült csendet Kelemen doktor mindig halk, ugyanakkor határozott hangja. – Köszönöm, kérem, készítse elő a Bunsen-égőt! Most lekapcsolhatja a villanyt – hangzottak az újabb utasítások. Miklós szíve a torkában dobogott.
– Rendben van, óvatosan kinyithatja a szemeit – mondta a doktor, most már a fiatalemberhez fordulva.
Miklósnak pár másodpercig erőlködnie kellett, mire több hónapnyi lezártság után végre fel tudta nyitni a szemhéjait. Nem látott semmit. Egy pillanatra úgy érezte, hogy összedől körülötte a világ. Megkapaszkodott az ágy szélében. Fojtogató csend telepedett a kórteremre. Kelemen doktor jól értett a betegek nyelvén, és azonnal megérezte a hallgatás mögötti félelmet.
– Ne ijedjen meg, ha most még nem lát semmit, várunk egy pár percet – biztatta betegét. – Az ideghártyán lévő fényérzékelő receptoroknak szükségük van egy kis időre, amíg magukhoz térnek – mondta, majd magában hozzátette: Már ha maradtak egyáltalán.
Kis idő elteltével Miklós pislákoló fényt pillantott meg a szoba egyik sarkában, majd lassan kivette a helyiség és egy emberi alak körvonalait – utóbbi egy árnyalatnyival sötétebbnek tűnt a környezeténél.
– Doktor úr, az ablak előtt áll? – kérdezte kitörő örömmel.
– Maga lát engem, Miklós? – kérdezett vissza az orvos leplezetlen csodálkozással.
– Ez igazi csoda! – csapta össze a kezeit Jolán nővér.
– Igazán csodálatos – jegyezte meg zavarodottan Kelemen doktor, aki továbbra sem merte elhinni, hogy a beteg valóban lát.
Miklós örömmámorban úszott. Annyi fájdalom és szenvedés, és olyan hosszú, vakon töltött idő után már kezdett lemondani arról, hogy visszakaphatja a látását. Úgy érezte, hogy győzelmet aratott a gonosz felett, és jutalmul, hogy kibírta mindazt a szenvedést, amit a sors rámért, szerette volna elkapni a Sátán grabancát, hogy most az egyszer ő nevethessen az örökké kárörvendő arcába. Megpróbált mosolyogni, de a sérült arcidege ismét megakadályozta ebben. Ez kijózanítóan hatott rá: be kellett látnia, hogy sérüléseinek nyomaival örökre együtt kell élnie. Megégett bal karját sem tudta maradéktalanul minden irányban mozgatni – a hegek és kontraktúrák nem engedték.
– Mi történt a közvilágítással, miért nem égnek kint a lámpák? – kérdezte, miután gondolataiból visszatérve sikerült szemügyre vennie a környezetét, és észrevette, hogy a kórtermet a Bunsen-égő pislákoló lángja mellett egyedül az újhold sovány fénye világítja be.
– Már egy ideje nem működik – érkezett a kimért válasz Kelemen doktor felől a szokottnál kissé fáradtabb, szomorkásabb hanglejtéssel.
– Doktor úr – kezdte Miklós bátortalanul –, valami történt a fejemmel. A robbanásra emlékszem, de olyan, mintha az emlékeim is megsemmisültek volna. Néha álmomban tisztán hallok egy női hangot. Azt hiszem, hogy édesanyám hangja ez, de nem vagyok benne egészen biztos. Aztán a robbanás, Anna, és ennyi. Többre nem emlékszem.
– Adjon magának időt Miklós! – köszörülte meg a torkát Kelemen doktor. – Még csak most kezdenek kiürülni a gyógyszerek a szervezetéből. Egyáltalán nem meglepő, hogy nem emlékszik mindenre azok után, amin keresztülment. Tudja, az emlékezet egy nagyon összetett dolog. Önt nem csak fizikai sérülés, de érzelmi megrázkódtatás is érte, ami minden sérülés velejárója, főleg ha ilyen súlyos, mint az öné. Majd szépen helyreáll minden. Bizonyos hangok, képek, szagok, érzelmek elindíthatják az emlékek folyamát.
Miklósnak egyáltalán nem tetszett, amit hallott. Megégett kezével ideges mozdulatot tett, mintha ezzel siettethetné az emlékezés folyamatát. Kelemen doktor értette a ki nem mondott szavakat is.
– Tudja mit? Tegyünk egy próbát! – javasolta. – Felteszek néhány kérdést, és meglátjuk, hogy mire emlékszik. Azt meg tudja mondani, hogy mikor született?
...