Illúzió
A valóság eltűnik
4.900 Ft
Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 76
ISBN: 978-3-7116-1750-7
Megjelenés időpontja: 2026-09-21
Egy mélyre hatoló utazás az emberi lélekbe, amely megélte a fényt, a sötétséget, az álmokat és a valóságot, mégis tovább remél.
A szerző előszava
Írok, aláírok – verset, novellát írok. Olykor felteszem magamnak a kérdést: mit is csinálok? Miért írok?
A válasz nem is olyan egyszerű. Valami történik, valami megérint: öröm, bánat, sírás, fájdalom, születés, halál, csalódás, elmúlás.
Vélem én, ez mind olyan érzés, amivel a majdani olvasóm maga is találkozik.
Mit is kellene, mit is írhatok magamról?
Nem azért vagyok más – mert más vagyok.
Azért vagyok más – mert más vagyok.
Te is más vagy – Ő is más.
Minden ember más.
Nehogy azt hidd, te különb vagy.
Te is csak egy ember vagy.
Vélem én, mindenkiben ott él az író, a költő. A különbség mindössze annyi, hogy a költő, az író leírja gondolatait.
Miről is írhat az író, a költő? Ha kinyitunk egy ajtót, nem tudni, odabent mi vár ránk. Aki kíváncsi, kinyitja az ajtót. Fél, mégis megteszi.
A költő, az író arról beszél, ír, ami az ajtó mögött van. Sokan vélik úgy, a versek csak az eseményeket, a történéseket jelenítik meg.
A legnagyobb író, költő maga az élet. Aki megpróbál eseményekről, történésekről írni, megfogalmazni, megérteni másokat, nehéz dologra vállalkozik.
A rohanó, változó világban sok esetben nincs időnk a részletekre figyelni, versenyt futunk az idővel. Nem vesszük észre a pillanat szépségét, elmúlik az élet.
Kérdésként gyakran elhangzik: mi az élet?
A percek, az órák, a napok összessége. Ugye milyen egyszerű? Miért? Élünk benne, ez a sorsunk.
Én is, mint mások, erről akarok írni, beszélni.
A kívülállók gyakran úgy gondolják, vélik, könnyű írni. Való igaz, látszatra egyszerűnek tűnik eljuttatni egy gondolatot az olvasó részére.
Mi az, amit észlelünk? Csalódás, siker, ismertség, szerelem, bánat, öröm.
Mindezt másképpen éli meg a múltból, jövőből, a jelenben.
Verseimben, írásaimban jómagam is erről írok, erről akarok írni.
Kedves majdani olvasó, ha kezedbe veszed könyvemet, ne várj csodára.
Én is esendő, hibázó ember vagyok. Mint ahogy jómagamat, benneteket is éltessen a remény.
A dal, az ének
Ne bántsátok a dalnokot,
Ne bántsátok a dalt,
Egykor talán nem csak a harang szól értük,
A dal, az ének majdan róluk mesél.
Mindig van mondanivalója,
Hisz’ a dalt, az éneket
Ott fent, a szférában
Az istenek is hallják.
Talán ők is, az égiek
Egymásba karolva, ámulva hallgatják
A földiek olykor kesernyés, bánatos,
Szívhez szóló, csodálatos dalainak dallamát.
Nem könnyű mindenki számára elmondani,
Mit érez, érezhet valaki,
Dalban, énekben felejteni, megosztva
Valós, személyes örömöket, bánatokat.
Mindezt közzétenni,
Merni, vállalni az élet örömeit, keserveit,
Bár tudva, nincs egyedül,
Mégis tartva attól, többen nem értik meg.
A rab madár
Hogyan kezdjem,
Mit mondjak?
Egy szárnyaszegett,
Sérült madár vagyok.
Élek most én,
Többekkel együtt,
Bezárva, behatárolva,
Egy nagy, magas kalitban.
Megsérültem,
Nem tudok repülni,
Bár szeretnék úgy, mint rég,
Sajnos nem tudom, lesz-e még rá lehetőségem?
Halkan sírok, zokog a lelkem,
Gyógyítanak, nem adom fel, reménykedem,
Talán majd egyszer
Kinyílik a bezárt ajtó!
Idővel történik valami,
Nem tudom elhinni, ez való csoda,
A kalit ajtaja kinyílt; ön-feledve szárnyalok,
Újra repülök, örömöm határtalan, boldog vagyok.
Nem tudom elmondani,
Bár hajlok rá, szeretném.
Szememből a meghatódottság könnyei hullanak,
A hála a legszebb szó, amire gondolok.
Az érzés
Éld meg az érzést,
Igaz, van, amit nem szabad elfelejteni.
Nézz szembe magaddal,
Ha van mersz, akarat, akarod,
Lehetséges, idővel minden megváltozhat.
Tudom, a tükör,
Rakd el, törd, zúzd össze,
Csak bátran, ne félj!
Ha ez a boldogság ára,
Meg kell tenned, tedd meg.
Ne tétovázz, mozdulj,
Emeld fel bátran a kezed,
Ne süsd le a szemed,
Nézz vele szembe, ilyen az élet,
Nem lehetsz más, ami vagy.
Hiszed véled, téged nem érint,
Valamit elfelejtettél, elfelejtesz,
A gyarló emberi természet.
Erről nem beszélnek, te is hallgatsz,
Holott te is ember vagy.
Révületben élsz,
Áltatod magad,
Titkon mégis remélsz,
Talán egyszer még
Megérint a tovatűnt érzés.
Az örök idők hajósa
A hajó napok óta
Egy helyben áll,
A jó szélre hiába vár,
Valaminek történnie kell.
Nemcsak a hajó mozdulatlan,
A végtelen víztükör is tesped,
Nem mozdul, a Nap
Árnyékba húzódott, nem látszik,
Talán ő is fél attól, ami ezután fog történni.
Sok-sok nap után
A Teremtő egykori kegyelt gyermeke
Az éjszakában megjelenik, mutatja magát, néz, néz,
Tudja, a hajón lévő emberek lelke nemsoká övé,
Megszólal: Kapitány, hozzád szólok, a jövőd vagyok.
Én, ha akarod, tudok segíteni.
Nem kérek én sokat,
Igaz, nem kevés válaszút előtt állsz,
Kérésem mindössze annyi,
Ezek után hozzám szólj, engem imádj!
A segítség, a jövő a számodra én vagyok.
Mozdulni fog a hajód,
Viharos szél duzzasztja vitorlád,
Egy időre még a sötétség is eltűnik.
Hajód kormányzásoddal a végtelen tengert járja majd,
Örök időkön át a tengeren fog siklani,
Félve, rettegve fogják neved emlegetni, említeni.
Az utolsó tánc
Kérdésként gyakran elhangzik,
Van, lehetséges, talán nincs,
Mégis reméljük, van,
Velünk, bennünk él, vigad,
Együtt lélegzik velünk.
Tudjuk, hozzánk tartozik,
Velünk sír, kacag, nevet,
Véljük, ha halljuk a zenét,
Szív a szívvel táncra perdül,
A lélek is együtt érez velünk.
Habár ő már akkor tudja,
Mindenki számára eljövé az utolsó tánc,
Véli, mielőtt vége a dalnak,
A röpke, vissza nem térő pillanat szépségét
Meg kellene örökíteni, le kellene festeni.
Maradjon örök időre emlékként a múlt,
Amire később, évek távlatából
Jó érzéssel vissza lehet tekinteni,
Fájó, remegő szívvel gondolni,
Milyen volt a múltbéli, utolsó tánc.
A felejthetetlen tűzpiros virág
Valamikor a ’70-es években történt. Kora ősszel, este a Szent István körúton sétáltam. Kellemes idő volt. Kicsit pipa voltam. A brancs nem hagyott üzenetet, hová mentek. A körúton nem volt nagy tömeg. Volt, aki majdhogynem sietett, a többség sétált, nézte a kirakatokat – látnivaló volt bőven. Mi jutott eszembe? A pesti mondás: „Ha pénzed van, mindened van”. Kurva pénz, minden erről szól.
Nem panaszkodhattam, az átlagfizetés többszörösét kerestem. Persze ennek ára volt: előfordult, hogy egy hétig benn voltam a gyárban készültségben. Ha áru jött, ki kellett pakolni a vagonból azt, ha nagy bálában volt a szőrme, kapartam magam. Targonca ide-oda, le-fel, a rámpa mindig csúszott.
Az üzletekben, kirakatokban cipő, ruha, ékszer, régiség, festmény: ha pénzed volt, nyerő voltál. Megálltam az Aranypók kirakatánál. Néztem, mi van kirakva. A fenébe, jó az az ing, tetszetős. Betértem az üzletbe. Az eladó köszönt, én is. Udvarias volt a „kishölgy”:
– Segíthetek valamiben?
– Igen, szeretnék felpróbálni egy inget, valami hasonlót, mint ami a kirakatban látható.
– Tudok olyat adni, tessék! Ott a próbafülke.
Felvettem az inget, a tükör előtt pózoltam. Nyerő volt számomra.
– Kérem, fizetek.
Az ára is „jó” volt: majd’ egyhavi fizetésem. Gond egy szál se, Andrej tartozik néhány tucat százassal.
Az inget le sem vettem, a régi került a szatyorba. Ismét a körúton sétáltam. Hoppá, stop! Mit látok? Motoroscsizmák a vitrinben 35 000 Ft-ért már meg is kaphatom. Néhány hónapos fizetésem, ha összerakom. Motorom nincs, a csizmát el kell felejtenem. (Akinek pénze volt, ilyenben lejtett.)
Valaki meglökte a karom. Megfordultam. Na, nézd kit látok: Ludmi őnagysága.
Köszönt. Megpuszilt. Meglepődtem. Ezt idáig sohasem csinálta. Kérdezte tőlem:
– Hogyhogy itt téblábolsz?
A kurva brancs nem hagyott üzenetet, hol találom őket.
Kérdésre kérdés:
– Te hogyhogy itt így, egyedül?
(Menyasszony volt.)
– A marhát berendelték – a vőlegényről volt szó – a miniszteri titkárságra. A fene az anyját!
(Több nyelven beszélő lány volt. Ha pipa volt, a kocsisnak útmutatóként szolgálhatott.)
Ludmit szépségkirálynőként emlegették baráti körben. (A brancs is odavolt érte.) Szó szerint olyan lány volt, hogy a férfiak sóhajtoztak, ha meglátták, a nők irigykedtek. Én sem voltam kivétel. Láttam, hogy pipa – fújt egyet –, ilyenkor jobb volt hallgatni. Rám nézett.
– Benne vagy?
– Miben?
– Születésnapom van, igyunk valamit!
A nők a jóisten különleges teremtményei. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Néhányszor megfordult a pincér az asztalunknál. Ludmi felpattant.
– Gyere, Schön, táncoljunk!
Ránéztem, a fejemben az járt: „Gyönyörű ez a nő”. Megrázta magát, s nevetve mondta:
– Tetszik a látvány?
– Méghogy tetszik, odavagyok érte.
(A férfi barátság – egy vőlegény.) Kimondtam, amit éreztem. Könnycseppeket láttam Ludmi szemében. Fújt egyet (a párduc ugrani készül)…
– Szóval jelentek neked valamit.
Elakadt a lélegzetem. Méghogy jelent? Ludmi ezt tudta.
– Menjünk.
Fizettem. Belém karolt.
– Menjünk át a Nirvánába. Most én fizetek. – (Valutát is elfogadtak.)
Korábban voltam néhányszor a Nirvánában. Az IBUSZ-lakásban, ahol laktam, a Jugoszláv Nagykövetség egyik „munkatársa” volt a szobatársam. Esetenként együtt „jártuk” a pesti éjszakákat, olykor „betévedtünk” a Nirvánába. Pálmafák dézsában, előtér. Portás. Köszöntöttük egymást. (Kisnövésű volt a maga két méterével.) Szólt:
– Időben vagytok, még van hely.
Ludmi csak nézett.
– Te jársz ide?
– Néha.
Kemény pénzbe került egy éjszaka. Tudtam, Ludmi felmenője értékesítési igazgató egy export-importtal foglalkozó nagyvállalatnál. Mit mondjak, nem egy klubba jártunk. Ismeretségünk a „véletlennek” (nincsenek véletlenek – sorsszerűség) volt betudható.
...
Írok, aláírok – verset, novellát írok. Olykor felteszem magamnak a kérdést: mit is csinálok? Miért írok?
A válasz nem is olyan egyszerű. Valami történik, valami megérint: öröm, bánat, sírás, fájdalom, születés, halál, csalódás, elmúlás.
Vélem én, ez mind olyan érzés, amivel a majdani olvasóm maga is találkozik.
Mit is kellene, mit is írhatok magamról?
Nem azért vagyok más – mert más vagyok.
Azért vagyok más – mert más vagyok.
Te is más vagy – Ő is más.
Minden ember más.
Nehogy azt hidd, te különb vagy.
Te is csak egy ember vagy.
Vélem én, mindenkiben ott él az író, a költő. A különbség mindössze annyi, hogy a költő, az író leírja gondolatait.
Miről is írhat az író, a költő? Ha kinyitunk egy ajtót, nem tudni, odabent mi vár ránk. Aki kíváncsi, kinyitja az ajtót. Fél, mégis megteszi.
A költő, az író arról beszél, ír, ami az ajtó mögött van. Sokan vélik úgy, a versek csak az eseményeket, a történéseket jelenítik meg.
A legnagyobb író, költő maga az élet. Aki megpróbál eseményekről, történésekről írni, megfogalmazni, megérteni másokat, nehéz dologra vállalkozik.
A rohanó, változó világban sok esetben nincs időnk a részletekre figyelni, versenyt futunk az idővel. Nem vesszük észre a pillanat szépségét, elmúlik az élet.
Kérdésként gyakran elhangzik: mi az élet?
A percek, az órák, a napok összessége. Ugye milyen egyszerű? Miért? Élünk benne, ez a sorsunk.
Én is, mint mások, erről akarok írni, beszélni.
A kívülállók gyakran úgy gondolják, vélik, könnyű írni. Való igaz, látszatra egyszerűnek tűnik eljuttatni egy gondolatot az olvasó részére.
Mi az, amit észlelünk? Csalódás, siker, ismertség, szerelem, bánat, öröm.
Mindezt másképpen éli meg a múltból, jövőből, a jelenben.
Verseimben, írásaimban jómagam is erről írok, erről akarok írni.
Kedves majdani olvasó, ha kezedbe veszed könyvemet, ne várj csodára.
Én is esendő, hibázó ember vagyok. Mint ahogy jómagamat, benneteket is éltessen a remény.
A dal, az ének
Ne bántsátok a dalnokot,
Ne bántsátok a dalt,
Egykor talán nem csak a harang szól értük,
A dal, az ének majdan róluk mesél.
Mindig van mondanivalója,
Hisz’ a dalt, az éneket
Ott fent, a szférában
Az istenek is hallják.
Talán ők is, az égiek
Egymásba karolva, ámulva hallgatják
A földiek olykor kesernyés, bánatos,
Szívhez szóló, csodálatos dalainak dallamát.
Nem könnyű mindenki számára elmondani,
Mit érez, érezhet valaki,
Dalban, énekben felejteni, megosztva
Valós, személyes örömöket, bánatokat.
Mindezt közzétenni,
Merni, vállalni az élet örömeit, keserveit,
Bár tudva, nincs egyedül,
Mégis tartva attól, többen nem értik meg.
A rab madár
Hogyan kezdjem,
Mit mondjak?
Egy szárnyaszegett,
Sérült madár vagyok.
Élek most én,
Többekkel együtt,
Bezárva, behatárolva,
Egy nagy, magas kalitban.
Megsérültem,
Nem tudok repülni,
Bár szeretnék úgy, mint rég,
Sajnos nem tudom, lesz-e még rá lehetőségem?
Halkan sírok, zokog a lelkem,
Gyógyítanak, nem adom fel, reménykedem,
Talán majd egyszer
Kinyílik a bezárt ajtó!
Idővel történik valami,
Nem tudom elhinni, ez való csoda,
A kalit ajtaja kinyílt; ön-feledve szárnyalok,
Újra repülök, örömöm határtalan, boldog vagyok.
Nem tudom elmondani,
Bár hajlok rá, szeretném.
Szememből a meghatódottság könnyei hullanak,
A hála a legszebb szó, amire gondolok.
Az érzés
Éld meg az érzést,
Igaz, van, amit nem szabad elfelejteni.
Nézz szembe magaddal,
Ha van mersz, akarat, akarod,
Lehetséges, idővel minden megváltozhat.
Tudom, a tükör,
Rakd el, törd, zúzd össze,
Csak bátran, ne félj!
Ha ez a boldogság ára,
Meg kell tenned, tedd meg.
Ne tétovázz, mozdulj,
Emeld fel bátran a kezed,
Ne süsd le a szemed,
Nézz vele szembe, ilyen az élet,
Nem lehetsz más, ami vagy.
Hiszed véled, téged nem érint,
Valamit elfelejtettél, elfelejtesz,
A gyarló emberi természet.
Erről nem beszélnek, te is hallgatsz,
Holott te is ember vagy.
Révületben élsz,
Áltatod magad,
Titkon mégis remélsz,
Talán egyszer még
Megérint a tovatűnt érzés.
Az örök idők hajósa
A hajó napok óta
Egy helyben áll,
A jó szélre hiába vár,
Valaminek történnie kell.
Nemcsak a hajó mozdulatlan,
A végtelen víztükör is tesped,
Nem mozdul, a Nap
Árnyékba húzódott, nem látszik,
Talán ő is fél attól, ami ezután fog történni.
Sok-sok nap után
A Teremtő egykori kegyelt gyermeke
Az éjszakában megjelenik, mutatja magát, néz, néz,
Tudja, a hajón lévő emberek lelke nemsoká övé,
Megszólal: Kapitány, hozzád szólok, a jövőd vagyok.
Én, ha akarod, tudok segíteni.
Nem kérek én sokat,
Igaz, nem kevés válaszút előtt állsz,
Kérésem mindössze annyi,
Ezek után hozzám szólj, engem imádj!
A segítség, a jövő a számodra én vagyok.
Mozdulni fog a hajód,
Viharos szél duzzasztja vitorlád,
Egy időre még a sötétség is eltűnik.
Hajód kormányzásoddal a végtelen tengert járja majd,
Örök időkön át a tengeren fog siklani,
Félve, rettegve fogják neved emlegetni, említeni.
Az utolsó tánc
Kérdésként gyakran elhangzik,
Van, lehetséges, talán nincs,
Mégis reméljük, van,
Velünk, bennünk él, vigad,
Együtt lélegzik velünk.
Tudjuk, hozzánk tartozik,
Velünk sír, kacag, nevet,
Véljük, ha halljuk a zenét,
Szív a szívvel táncra perdül,
A lélek is együtt érez velünk.
Habár ő már akkor tudja,
Mindenki számára eljövé az utolsó tánc,
Véli, mielőtt vége a dalnak,
A röpke, vissza nem térő pillanat szépségét
Meg kellene örökíteni, le kellene festeni.
Maradjon örök időre emlékként a múlt,
Amire később, évek távlatából
Jó érzéssel vissza lehet tekinteni,
Fájó, remegő szívvel gondolni,
Milyen volt a múltbéli, utolsó tánc.
A felejthetetlen tűzpiros virág
Valamikor a ’70-es években történt. Kora ősszel, este a Szent István körúton sétáltam. Kellemes idő volt. Kicsit pipa voltam. A brancs nem hagyott üzenetet, hová mentek. A körúton nem volt nagy tömeg. Volt, aki majdhogynem sietett, a többség sétált, nézte a kirakatokat – látnivaló volt bőven. Mi jutott eszembe? A pesti mondás: „Ha pénzed van, mindened van”. Kurva pénz, minden erről szól.
Nem panaszkodhattam, az átlagfizetés többszörösét kerestem. Persze ennek ára volt: előfordult, hogy egy hétig benn voltam a gyárban készültségben. Ha áru jött, ki kellett pakolni a vagonból azt, ha nagy bálában volt a szőrme, kapartam magam. Targonca ide-oda, le-fel, a rámpa mindig csúszott.
Az üzletekben, kirakatokban cipő, ruha, ékszer, régiség, festmény: ha pénzed volt, nyerő voltál. Megálltam az Aranypók kirakatánál. Néztem, mi van kirakva. A fenébe, jó az az ing, tetszetős. Betértem az üzletbe. Az eladó köszönt, én is. Udvarias volt a „kishölgy”:
– Segíthetek valamiben?
– Igen, szeretnék felpróbálni egy inget, valami hasonlót, mint ami a kirakatban látható.
– Tudok olyat adni, tessék! Ott a próbafülke.
Felvettem az inget, a tükör előtt pózoltam. Nyerő volt számomra.
– Kérem, fizetek.
Az ára is „jó” volt: majd’ egyhavi fizetésem. Gond egy szál se, Andrej tartozik néhány tucat százassal.
Az inget le sem vettem, a régi került a szatyorba. Ismét a körúton sétáltam. Hoppá, stop! Mit látok? Motoroscsizmák a vitrinben 35 000 Ft-ért már meg is kaphatom. Néhány hónapos fizetésem, ha összerakom. Motorom nincs, a csizmát el kell felejtenem. (Akinek pénze volt, ilyenben lejtett.)
Valaki meglökte a karom. Megfordultam. Na, nézd kit látok: Ludmi őnagysága.
Köszönt. Megpuszilt. Meglepődtem. Ezt idáig sohasem csinálta. Kérdezte tőlem:
– Hogyhogy itt téblábolsz?
A kurva brancs nem hagyott üzenetet, hol találom őket.
Kérdésre kérdés:
– Te hogyhogy itt így, egyedül?
(Menyasszony volt.)
– A marhát berendelték – a vőlegényről volt szó – a miniszteri titkárságra. A fene az anyját!
(Több nyelven beszélő lány volt. Ha pipa volt, a kocsisnak útmutatóként szolgálhatott.)
Ludmit szépségkirálynőként emlegették baráti körben. (A brancs is odavolt érte.) Szó szerint olyan lány volt, hogy a férfiak sóhajtoztak, ha meglátták, a nők irigykedtek. Én sem voltam kivétel. Láttam, hogy pipa – fújt egyet –, ilyenkor jobb volt hallgatni. Rám nézett.
– Benne vagy?
– Miben?
– Születésnapom van, igyunk valamit!
A nők a jóisten különleges teremtményei. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Néhányszor megfordult a pincér az asztalunknál. Ludmi felpattant.
– Gyere, Schön, táncoljunk!
Ránéztem, a fejemben az járt: „Gyönyörű ez a nő”. Megrázta magát, s nevetve mondta:
– Tetszik a látvány?
– Méghogy tetszik, odavagyok érte.
(A férfi barátság – egy vőlegény.) Kimondtam, amit éreztem. Könnycseppeket láttam Ludmi szemében. Fújt egyet (a párduc ugrani készül)…
– Szóval jelentek neked valamit.
Elakadt a lélegzetem. Méghogy jelent? Ludmi ezt tudta.
– Menjünk.
Fizettem. Belém karolt.
– Menjünk át a Nirvánába. Most én fizetek. – (Valutát is elfogadtak.)
Korábban voltam néhányszor a Nirvánában. Az IBUSZ-lakásban, ahol laktam, a Jugoszláv Nagykövetség egyik „munkatársa” volt a szobatársam. Esetenként együtt „jártuk” a pesti éjszakákat, olykor „betévedtünk” a Nirvánába. Pálmafák dézsában, előtér. Portás. Köszöntöttük egymást. (Kisnövésű volt a maga két méterével.) Szólt:
– Időben vagytok, még van hely.
Ludmi csak nézett.
– Te jársz ide?
– Néha.
Kemény pénzbe került egy éjszaka. Tudtam, Ludmi felmenője értékesítési igazgató egy export-importtal foglalkozó nagyvállalatnál. Mit mondjak, nem egy klubba jártunk. Ismeretségünk a „véletlennek” (nincsenek véletlenek – sorsszerűség) volt betudható.
...
Ez is tetszhet Önnek :
