Kasszasiker

Egy pénztáros lány vívódásai

Előszó


Kedves Olvasó!

A regény címe, a Kasszasiker egy szójáték ebben a könyvben: a pénztárban, azaz a kasszában elérhető sikerre utal. Tágabb értelemben arra, hogy nem feltétlen kell vállalkozónak, cégvezetőnek, szupergazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember sikeresnek érezze magát abban, amivel foglalkozik.
A könyv egy szokatlan utat, lehetőséget mutat azoknak, akik emberekkel foglalkoznak, de nem képesek tolerálni az emberek sokféleségét, akár közönséges viselkedését is.
Ugyanakkor a társadalom különböző rétegeinek az együttélését, megértését, elfogadását is segítheti, mindössze a gondolkodás, a szemlélet megváltoztatása által.
Hiszek abban, hogy ha meghallgatunk másokat, ha képesek vagyunk mások fejével gondolkodni, azzal nem kevesebbek leszünk, hanem sokkal szélesebb lesz a látókörünk.
A történet egyik szereplője, Róbert, közel 30 évig vett részt emberek kiszolgálásában, akárcsak én. Temérdek élményemnek, munkatapasztalatomnak egy töredékét tartalmazza csupán ez a regény. Bár a történet nagy része fikció, mégis Élet-írta történeteken, saját megtapasztalásaimon alapul.
Hiszem, hogy minden egyes történet, amit átélünk, üzenetet hordoz. Az Élet üzenetét, amely mellett sokszor elmegyünk. Mosolygunk csupán a velünk történt eseményeken, vagy bosszankodunk, attól függően, hogy mely érzelmeinkre hatnak.
Sok-sok év, évtized megtapasztalásait elemezve megvilágosodott előttem, hogy teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz események történnek az életünkben, azok mind óriási értékek. Értünk történnek, s ha megértjük és alkalmazzuk a levont tanulságokat az életünkben, akkor hatalmas sikereket érhetünk el általuk és a rossznak tűnő eseményeket is a javunkra fordíthatjuk.
A sztorik, melyeket csupán megosztunk, de nem fejtjük meg jelentésüket, olyanok, mint az ajándékok, amiket nem bontunk ki. Az Élet tálcán kínálja nekünk a velünk történt eseményekben az útmutatót az életünk további sikeres folytatásához. Egy feladatunk van csupán: kibontani, és megérteni az üzenetet.
Bízom benne, hogy a Kasszasiker, amellett, hogy a békés egymás mellett élést, a másik ember fejével való gondolkodást segíti, azt is megérteti, hogyan lehet az általunk megélt vidám és szomorú történeteket elemezve folytatni az utunkat, amely egyre több és nagyobb sikert hoz az életünkbe.
Egy alternatívát mutatok be, egy lehetséges, járható utat, ami az én életemben bevált és csodálatos fordulatokat hozott. Megőrizni magamnak önzőség lenne, megosztani boldog érzés.
Köszönöm a novum publishing kiadónak a lehetőséget, hogy regényem eljuthat a tisztelt olvasóhoz, s köszönöm azoknak a kedves olvasóknak, akik a kiadó oldalán található elérhetőségen megosztják velem gondolataikat a könyvről.
Számomra nagy öröm volt megírni ezt a regényt. Várnai Zseni Szeretni című versében megfogalmazott érzés vezérelt az írás közben, s ezzel a szeretettel ajánlom olvasásra a könyvet.
„Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom…
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét…
e felbolydult világon!”

Tisztelettel: Mónus Tamás




1. rész: Kifürkészhetetlen útra lépve


Ez fehérrépa?

Róbert sok évet dolgozott kereskedelemben. Egy nap azonban úgy döntött, meg akarja ismerni azt a világot, ahonnan a termékek bekerülnek a boltokba: elhelyezkedett egy hatalmas raktárban, de a bolti munkát továbbra is szívügyének tekintette és kíváncsian nézte mindig, ahogy a kereskedelmi dolgozók keményen dolgoznak a vásárlókért. Ilyenkor visszaemlékezett a kellemes percekre, amiket a bolti munkája során élt át. Mert neki kellemes élmény volt az az időszak, rengeteg csodálatos embert megismert, akiktől nagyon sokat tanult. Többek között, hogy akár egyetlen kicsi gyümölcsöt mennyiféleképpen meg lehet ítélni, milyen szélsőséges igényeket lehet iránta megfogalmazni, és mennyi pozitívumot és ugyanennyi kritikát lehet ugyanarról a kis gyümölcsről hallani emberektől. És az csak egy kicsike gyümölcs…
Róbert szerette az embereket. Ez a szeretet igen mélyen gyökerezett benne: minden negatív tapasztalata ellenére megátalkodottan hitte, hogy az emberek jók és alapvetően jót akarnak, csak ostoba félreértések miatt sokszor nem értik meg egymást és eltávolodnak egymástól.
Róbert imádott vásárolni. Nem azért, mint az emberek nagy része. Nem! Őneki a vásárlás visszahozta az emlékeit, amiket a bolti munkája során szerzett. Tudta, kinek mi az igénye, látta a problémákat, szinte ránézésre meg tudta mondani, melyik ember mit gondol, anélkül, hogy az megszólalt volna. Róbertnek természetes volt, hogy a vásárló mindenek előtt van. Nem azért, mert ezt írták elő föntről, hanem mert tudta, ha a vásárló elégedett, akkor ő is rengeteg kedvességet, pozitív érzést kap tőlük. Számára ez alapvető volt. Pozitív szemlélettel nézte a világot, mert tudta, a negatív erők annyira erősek, hogy az emberek ki vannak éhezve a jó szóra, a szeretetre.
Egy ilyen vásárlás alkalmával aztán egyszer csak különös dolog történt.
A pénztárosnő, mintha Róbert ott sem lett volna, elkezdte szkennelni az áruit, amiket ő a szalagra pakolt. Róbert tudta, nem mindenkinek olyan a felfogása, mint neki, de idáig azért a köszönés alapvető volt. Ha mást nem, egy jó napot-ot azért mindig kapott, amiért vásárolt, és sokszor előfordult, hogy még búcsúzóul „szép napot” is kívántak neki.
Ezúttal azonban se köszönést, se fejbiccentést, de még csak egy tekintetet sem kapott – mintha ott sem lett volna, úgy kezdte el a pénztáros hölgy szkennelni a termékeit.
A kasszás hölgyike, míg a termékeket áthúzta a gépen, vígan beszélgetett a fülesében a kollegákkal. Semmi lényeges nem hangzott el, csak az, hogy kinek hogy telt az előző estéje. Róbert nagyon meglepődött ezen: ő még a fontos, fülesbe való kommunikációnál is megértést kért annak idején a vásárlóktól. Ő azonban ezúttal semmi ilyesmit nem tapasztalt, és lényegtelen csacsogáson kívül semmit nem hallott.
A pénztárosnő, aki nagyon aktív volt a fülesbe való beszédben, egyszer csak átszólt a másik kasszában ülő kolleganőjének:
– Marica!
Mire ő így kiáltott vissza:
– Na?!
– Megnéztük reggel a zöldségárakat? Vagy az nem a mi dolgunk?
– Szerintem nem – jött a válasz.
Majd a pénztárosnő, továbbra sem nézve Róbertre, feltette a következő kérdését a fülesbe, mintha csak valami kényszerítené arra, hogy beszéljen bele:
– Ki megy először szünetre?
Ezt már végképp nem értette Róbert, mivel reggel 6 óra után volt pár perccel mindez, éppen, hogy megnyitott az üzlet.
Míg pakolta el az árut Róbert, és azon gondolkodott, hogy ennél még az önkassza is jobb választás lenne, egyszer csak ezt kérdezte tőle a pénztárosnő:
– Ez fehérrépa?
Bár továbbra sem nézett Róbert szemébe, ő feltételezte, hogy ezt nem a kollegáktól kérdezi, ezért visszakérdezett:
– Ezt tőlem tetszik kérdezni?
– Kitől kérdezném ön szerint? – kérdezett vissza értetlen nézéssel, ekkor már mélyen belenézve Róbert szemeibe, ám pillantásában inkább megvetés látszódott, semmint megértés, elgondolkodás.
– Csak nem tudtam, hogy észrevett… Petrezselyemgyökér a neve – válaszolta Róbert.
– Szóval nem paszternák, az a lényeg – vágta rá a kasszásnő. – De mi volt ez a megjegyzése, hogy észrevettem?
– Hát csak mert idáig úgy éreztem, én csak egy mellékszereplő vagyok ebben a vásárlásban – válaszolta Róbert.
– Mért, nem az? – kérdezte csodálkozva a kasszás.
Mivel láthatta Róberten a csalódott arckifejezést, hirtelen észbe kapott, és valami elnézésfélét próbált kérni:
– Nem úgy gondolom, ahogy maga!
– Honnan tudja, hogy én hogy gondolom? – kérdezett vissza Róbert.
– Persze, hogy nem mellékszereplő. Tudom, maga a vásárló, akinek mindig igaza van… – mondta unott arccal.
– Én nem erre gondoltam.
– Hanem?
– Én is dolgoztam kereskedelemben, és… de ezt most itt nincs idő és lehetőség kifejteni, ám ha valóban érdekli, szívesen meghívom egy kávéra és ott elmondom – próbálta menteni a helyzetet Róbert.
– Bocsi, de munkahelyen nem ismerkedem – válaszolta a pénztárosnő, s szemeiben, arckifejezésében megvetés ábrázolódott.
– Én nem ismerkedni akarok, rengeteg embert ismerek már, csak szerettem volna kifejteni nyugodt körülmények között a válaszomat. De tudja mit? Felejtsük el az egészet! – zárta le Róbert ezt a különös beszélgetést.
Amikor fizetett és éppen ellépett a kasszától, hallotta, amint a fülesébe már mondja is a szenzációs hírt a kollegáknak a kasszásnő:
– Gyerekek, én akarok először szünetre menni. Korán reggel szétb…-ták a fejem.
Róbert, bár nagyon pozitív gondolkodású és vidám ember volt, ezúttal szontyolodva, értetlenül hagyta el a boltot…


Összeomlás

Öt nap elteltével, amikor Róbert ismét vásárolni indult, már majdnem teljesen elfelejtette a kasszás hölggyel való dialógusát. Amint belépett a boltba, és meglátta ezúttal árut pakolni a hölgyet, felelevenedtek az emlékek, de tüstént elhatározta, amit már jóval korábban megfogadott, hogy felnőtt embereket nem fog nevelni: nem is dolga, és nem is igazán látta értelmét. Mindenkinek van egy meggyőződése, hogy ő bizony jól csinálja a dolgait és mások azok, akikkel valami gond van. Ezt látta rengeteg párkapcsolatnál, és sok más emberi kapcsolatnál is. Felülemelkedve ezen az általános nézeten magát mindig kritikusan figyelte, és hajlamos volt másoknak igazat adni, s a saját véleményét elhallgattatni. Így tett ezúttal is. Azzal az elhatározással kezdte a vásárlást, hogy bármi is történik, nem tesz megjegyzést, hiszen lehet, hogy benne van a hiba, ő látja rosszul a dolgokat és fogalma sincs fontos részletekről, amik miatt pl. a szünet sorrendjének megbeszélése fontosabb volt a vásárló köszöntésénél reggel 6 órakor, néhány napja. Úgy döntött, valódi tiszteletet ad, ami, hasonlóan a valódi szeretethez, nem csak addig tart, amíg a másik fél is kedves, hanem azután is, hogy őt vélt vagy valós sérelem éri. Mindenesetre megpróbált észrevétlenül elhaladni az eladó lány mellett, és kerülni bármiféle konfrontációt.
A hölgy azonban észrevette Róbertet, és félig hangosan, lehetőség szerint, hogy Róbert is meghallja, beszólt a fülesébe:
– Ezt nem hiszem el, megint itt van ez a tahó! – Majd kis csend után: –Tudod, aki pénteken felhúzta az agyam. Ma vajon mit szól be?
Róbert úgy tett, mintha nem is hallotta volna meg, amit mond a nő. Úgy tett, de ugyanakkor nagyon elszomorodott, hogy ezt a következtetést vonta le az egészből. Róbert magát kezdte okolni, amiért nem tudta megértetni a lényeget, s egyáltalán, hogy megjegyzést tett az általa illetlennek tartott viselkedése miatt.
Gondolatban már-már teljesen azonosult vele és magát tartotta tahónak, a szegény dolgozókat kioktatónak, amikor egy idős, nehezen mozgó asszonyra ráripakodott a hölgy:
– Odaengedne, hogy ki tudjam pakolni az árut?
Az idős néni nem győzött elnézést kérni, amiért útban volt. S hiába ment arrébb kedvesen, mosolyogva, az eladónő meg sem köszönte, azt sem mondta, hogy semmi baj, egyszerűen csapkodva, vörös fejjel pakolta az árut, s látszott egész megjelenésében az elégedetlenség, a gyűlölet más emberek, egyáltalán a világ felé, és saját életének a sajnálata. Már-már valódi könnyek szöktek a szemébe, amikor ismét a varázseszközéhez nyúlt, a füleséhez:
– Annyira, de annyira elegem van már az emberekből. Komolyan mondom, ezek azt hiszik, hogy mi szórakozunk itt? Nem tudok kipakolni egy nyomorult raklapot, mert hol a kasszába hívnak, hol valami nyomi elállja az utat. Esküszöm nektek, mindjárt hazamegyek.
Róbert látta rajta, hogy valódi áldozatnak tekinti magát az eladónő, akit már majdnem meg is sajnált. De csak majdnem… Mert akkor eszébe jutott, hogy évekig ennél sokkalta mostohább körülmények között, jóval szűkösebb helyen és nagyobb tömegben kellett elvégeznie ugyanezt a munkát, de neki akkor is mindig nagyon jó kedve volt.
Ezért sajnálat helyett jobbnak látta nem gondolkodni rajta, és tovább tolta a bevásárlókocsiját.
Már egész távol járt, szinte a bolt másik végében, amikor nagyon hangos kiabálásra lett figyelmes.
– Én sem megyek oda a maga munkahelyére, és nem mondom meg, hogy mit csináljon! – üvöltötte valaki, és a hangja alapján Róbert sejtette is, hogy ki. Kicsit közelebb ment, hogy megnézze, mi történt, és ahogy sejtette, az eladónő volt az, aki ezúttal az emberére talált. Egy határozott, középkorú hölgy állt vele szemben, aki nem hagyta annyiban a dolgot:
– Én nem mondtam magának, hogy mit csináljon, csak annyit kértem, hogy egy kis átjárót igazán hagyhatna. Nem tud az ember elmenni, csak ha megkerüli az egész sort.
– Fejezze be most már, vagy tessék, pakolja ki maga az árut! – üvöltött rá a magát kontrollálni képtelen eladónő.
– Mit képzel? Tisztában van vele, hogy miket beszél? – emelte fel hangját a vásárló hölgy.
– Igen. Azt hiszi, maga a vásárló, így mindent megtehet?
– Milyen mindent?! Most már elég volt, az üzletvezetővel akarok beszélni.
Ekkorra pont megjelent az üzletvezető asszony, akinek látszólag fogalma sem volt, hogy most ki mellé is kellene állnia.
– Én vagyok a vezető – kezdte halkan –, miben segíthetek?
– Üdvözlöm, Sugár Beatrix vagyok – nyújtotta kezét az üzletvezető felé, aki mérlegelve, de illemtudóan kezet fogott a hölggyel. – Megkértem a kolleganőjét, hogy legyen kedves elengedni, mire ő rám förmedt, hogy amíg nem pakolt ki, addig elmehettem volna, de én direkt válogattam és arra vártam, hogy lepakoljon, hogy zaklathassam őt.
A boltvezető zavartan nézett, és megkérdezte a kolleganőt:
– Így volt, Tündike?
– Én el akartam engedni, de ő nem akart menni. Mér’ akkor indul el direkt, amikor pont elkezdek pakolni? Hogy van az, hogy addig annyira ráért válogatni, amíg szabad volt az út, és amikor elkezdek pakolni, hirtelen olyan sietős?
– Nem is láttam magát, miről beszél? – förmedt rá vissza a határozott nő. – Gondolja, hogy azt figyelem, hogy maga mit csinál? Én csak el akartam menni, de maga elfoglalta az egész utat.
– Jó-jó! – szólt halkan és finoman a boltvezetőnő, igyekezve senkivel nem konfrontálódni. – Nem lehetne ezt békésen lezárni?
...