Kétségek kudarca

Bevezetés


Mennyi méltóság van benned, amit cipelned kell? A méltóságod. Ami motivál napról napra arra, hogy képes legyél felkelni. Újra csodát remélni, tündérek csókját várni, vagy azok mosolyában megfürödni. Kacajukban megmártózni. Megrázni magad, hogy még mindig élsz. Lerázni a tegnapi fájdalom könnycseppjeit feszes szárnyaidról, évek tollaiból, melyek pihékből serkentek születésedtől, hogy megerősödve a magasban tartsanak. Emeljenek mind magasabbra, míg a szivárvány minden színét meg nem ismered. Ott, a magasban, ahová szárnyaid emeltek. Ahol a világot nem látod, hanem érzed. Ahol a ragyogás nem tűzijáték vagy villanás. Átitatott valóság, öröm és boldogság. Méltóságteljes beteljesedés… a benned lévő vibrálás sokasága, annak ezernyi harmóniája. Hisz’ te alkottad, építetted a reményteli szándékot, mi szerint élni akarok.



Első fejezet: Angyalok kegyeltjei


Itt felejtettek. Nem kéne itt lennem. Közösségben nevelődtem, szocializálódtam, nem választott idegenek között. Mostohák között. Aztán közösségben hirdettem, amit idegen közösségtől tanultam meg a hosszú évek során. Idegenektől idegenek kezébe adva azt. Nem a tudást. A lexikális tudást, melyet iskolákban sajátítasz el. Nem tudás volt, hanem bölcsesség. Ajándék, avagy büntetés… Kétségtelen hogy az élet tervezett velem, hisz’ meghalni nem hagyott, bár próbált megölni megannyiszor. Így itt maradtam. Még nem végzett ki. Még nem teljesen. Nem azért, mert erős vagyok, hanem azért, mert a méltóságom az. Megpróbált százszor, és én megfeleltem ezerszer. Így feladatot bízott rám. Azt, hogy mindezek okán írjam meg a könyvet. Ezt úgy kérte az élet, hogy előtte kihívások elé állított. Elvett tőlem mindent. Amiről írok, az nem lehet fikció. Arról, amiről írok, azt át kellett élnem. Keresnem kellett a fájdalmat, hogy azt átélve hitelesen adhassam vissza mindazt, amin keresztül kellett, hogy menjek. Mesés, de amíg kerestem azt a bizonyos fájdalmat, az idő előtt rám talált. Így nem volt már mit keresnem. Hittem, belevágtam, hogy átéljem a nehézségeit emberi sorsoknak. „Belebújtam a bőrükbe”, hogy hitelesen adjam vissza a tapasztalatot. Kaptam nevet, de az elkopott az évek során. Kódom van csupán. LGW. A szerzőmtől, aki a kezembe adta a tollat. A mesés gondolatvarázslóm. A tudatalatti énem. Egyfajta alteregóm. Large Genius Doublejú. LGW. Így kódolt engem. Ezt a nevet adta nekem: Large Genius Doublejú. Ártatlan hiábavalóságból cseppentem százszorszép reményekbe, mikor szembesülnöm kellett az angyalok, kiváltságosok életvitelével. Amikor behunytam a szemem, halottam őket. Amikor a fülem befogtam, láttam őket. Álmodtam. Őszintén. De élnem kellett velük. Akkor bizony kiderült, soha nem lehetek közöttük, mert ők egymás között sincsenek, csak léteznek egymással. Mi keresnivalóm lenne ott, ahol sohasem voltam? Hát semmi. Önmagam csupán. Azt viszont nem ott fogom megtalálni. Ott ordított a kontraszt. Mégis lelkünk rajta.
Idegen világ volt az övék, és nekik is az enyém. Az enyém üres volt. Az övék teljes. A hölgy az angyalok között nőtt fel, hiányt nem szenvedve. Azt hazudta nekem:
– Gyere be. Feltétel nélküli szeretetben lesz részed.
Akkor azt hittem, talán a fele igaz. Semmi sem volt igaz. Az igazság így utólag, minden kétséget kizárva, kétségtelenül: nem is létezett. Nem véletlen kételkedtem kissé. Időközben a tudatalatti énem megalkotott bennem valamit az idő alatt, míg életszerűen éltem az életem a maga emberi valóságában. Mégpedig íróját annak, amit kitalált. L.G. Whitelord néven megvalósítani azt, amit folyamatosan mélyített bennem. White, mint fehér. Ez lett a közös nevünk. A valóság én voltam, ő a motiválóm. A gondolatvarázslóm. Nem vettem komolyan, így, ahogy említettem, éltem a hétköznapi valóságomat. Szóval ez a hölgy feltétel nélküli szeretetben részesített, amit elhittem. Addigi életét a méltóság tette édessé. Angyalok pihe-puha tollai óvták a világ sanyargatásaitól. Őt akkor ez nem érdekelte, hanem megpróbálta az ígéretet, melyet az angyalok súgtak a fülébe nap mint nap. Elengedni a kényelmet, és nehézségekben utat törni a valóságba, közösen megalkotva azt a valóságot. Lecserélte kényelmét, hogy egység szülessen. Megértésben, hasznos célkitűzéssel a beteljesedésre vágyva. Azt közös munkával megalkotva. Lemondva mindarról, amit addigi élete adott neki. Elengedte azt, és új életre készült. Mi lehet képes erre, ha nem az őszinte szeretet?
A lány, aki szeretni vágyott. Semmit nem kért cserébe, csak törődést. Ez sok lemondással járt. Amíg ezeken a dolgokon elmélkedtem, egyszer azon kaptam magam, hogy a tudatalatti gondolatvarázslóm folytatja a történetet, így mesélve azt.
Egy télen LGW a lányhoz sietett, amikor őt a hó több napra odaszorította egy Kincsesbánya nevű településre. A fiú elindult a havasokból, hogy mielőbb találkozhasson a lánnyal. A lány reszketve állt a Napsugár motel előtt, mikor LGW odaért hajnalban, a fagyos tél közepette. A pillanat ragyogása, a jövőkép szellemisége velük volt. A kis, kulcsos szoba menedéket adott a kibontakozásnak. Mindketten elcsigázottak és fáradtak voltak, de ott nézték egymás tekintetét a pillanat varázsában. A lány megkérdezte:
– Mit szeretnél?
– Beszélgetni – mondta a fiú.
– Miről? De igazán, mit szeretnél?
– Simogasd meg a hátamat, kérlek.
A lány simogatni kezdte a fiú hátát, aki hosszú kilométerek után fáradtan hasalt. Egy idő után megszólalt:
– A hátamat, ne a pulcsimat.
A lány szégyen ide, szégyen oda, kecses tenyerét belopta a fiú pulcsija alá, és annak bársonyos hátát simogatta körmeivel. És ennyi volt, de minden benne volt. Sokáig. Tizennyolc éven keresztül. Felemelően közös harc, nevetéstől zokogásig.
LGW teremtője vagyok, a tudatalatti énje. A családja is egyben, hisz’ senkije sem volt. Csak ezt a lányt kapta ajándékba, aki számára mindent hiány pótolhatott. Minden veszteséget. És ők elkötelezetten, kétségek nélkül alkotni akartak egy közös életet. Nem avatkozhattam bele, csak láttam, hogy szép és szeretetteljes. Akkor még nem tudtam, hogy LGW a tudatos és mily’ módon szenvedi végig a közös utunkat arra, hogy elérje az L.G. Whitelord – LGW rangot. Szurkoltam neki és választott kedvesének. Bizony kizártam minden kétséget, hogy kudarcot vall. Meg kell tanulnia, hogy éli túl a kihívásokat, annak megpróbáltatásait hogyan fordítsa saját javára. Nem aggódtam, hiszen már nincs egyedül. A lány, az a kedves, vidám lány mellette van. Mi baj lehet akkor?
A veszteségek eltörpülnek az angyalok csókjainak megannyi ígérete mellett. Felelős vagyok érte, odafigyelek rá, és ha eljön az idő, meg fogom védeni. Az egységünket, mely oly sok mindenben közös véleményen van.

A férfi tele van vággyal, szándékkal. Így jött a világra. A megvalósítás a génjeibe van kódolva. Motivációja a nő. Megismételhetetlen személyiség mindkettő. Nincs cél elérni való, hacsak nincs motiváció. A nő gondolata. Hogy értelme legyen felkelni, hogy kiteljesedjen a harmónia. A pillanatban az örökkévalóság a földi mennyország, mert ott van, és fogja a kezeidet este. Miután megvívtad napi harcaidat, letörli homlokodról a kétségeket. A nő, aki szeret. Aki elengedett, hazavár és tovább szeret. A nő, aki elengedett. Aki veled volt egész nap. A nő, aki komolyan veszi az életét. Nem tétovázik, nem lenge jellem. Gyengéje az erőssége. Hogy „úgy szeretlek ma is, mint ahogy tegnap elengedtelek”. Veled van. Így céltudatos. Akinek a szappanopera még nem mosta gondolatait szivárványosra. Kívánom, legyen része mindenkinek a harmóniában. Létezik.
A lány elkötelezte magát, hogy LGW kibontakozhasson mellette. A fiú egy kedves virágot is kapott, cserépben. Így köszönte meg a lánynak:
– Hoztad. Vigyázok rájuk. Szépek lesznek. Bíznak bennem, ahogy én benned. Ígértél, s én megértettelek. Láttalak téged. Hittel, odafigyeléssel, törődéssel. Bizony szépek lesznek a virágok. Mert hoztad. Kaptam. Törékenyek, mint a porcelán. Drága porcelánom, törékeny… porcelánom.
Így elindultak egy közös úton az ismeretlenbe. Tervekből valóságot szőttek, álmodva új célokat a hit és a szeretet szivárványa alatt. A realitás talaján. Ez azért fontos, mert a lány elkötelezettje volt egy bizonyos közösségnek. Hitte, de akkor még egyensúly volt a hit és a realitás között. A hit LGW számára is fontos volt, de ettől még nem érezte magát mindenhatónak. Azt vallotta, ha annak érzed magad, egyszerűen csak állítsd meg a szelet. Mindezt kissé elvonatkoztatva mondta a rátarti sanyargatóknak, kik lehet, hogy hitetlenek. Dorbézolnak és embereket foglalkoztatnak a maguk gazdag ürességében, semmibe véve azokat, akik termelnek nekik. LGW benne volt, így megfogalmazódott benne egy gondolat.
– Zsiványok trógerek, kihasználók és stréberek. Kerüljétek a becsületemet. Egy villanás a múlt, és vége lesz. Zsiványok, trógerek, kihasználók. Zsíros jelenben csodálkozók. Ímmel-ámmal falatozók. De vége lesz. Egy villanás a múlt. Kerüljétek a becsületemet, mert én ott leszek. Zsiványok, trógerek, kihasználók, zsíros fejű tányérnyalók. Ott leszek. Az a villanás lesz a múlt. A kiérdemelt rémálmod. Ha már mindent megtettél érte…
Kétségtelen hogy a jóra való szándék, a törekvés élt a lányban és a fiúban egyaránt. A legjobb gondolatok és tettek is fennakadtak valamiféle ilyen hálóban. Azonban ez a páros hitte, hogy a tiszta lelkiismeret a legpuhább vánkos. Azzal kelsz, és azzal fekszel. Az ötlethiénák tették a dolgukat. Szétziláltak minden utat. Azt, hogy építő jellegű terveink megvalósuljanak. A csalódások után így vélekedett LGW, egységünk tudatos énje.
– Ez csak egy állomás. Egy terv és rengeteg munka volt csupán, mit mások tettek tönkre. Igen, a tányérnyalók és az irigyek. Azt, hogy terveink megvalósuljanak. De nincs még befejezve. Mert még nem fejeztem be!
A lány akkor egy smaragd szigetről álmodott. LGW tudta, meseországba mennek. Koboldok és tündék közé. Belfast volt az úti cél, hogy megvalósítsák azt az egységet, miben hittek. Elmenni otthonról a sehová. Ismeretlen világba, a kétséges jövő felé. Bátorságpróba volt, de nem hiábavaló. Persze csalódások sokasága nehezítette életüket ott. Anyagi okokból terveztek, de utólag annak a mesevilágnak a misztériuma, a smaragd sziget varázsa csak LGW lelkébe épült be mélyen. Ő annak részévé vált.
Együtt vitték tovább a gondolatot. Kéz a kézben. Egymásért felelősséget vállalva, bizakodva, egy gondtalanabb jövő felé. Együtt. Akkor, ott távol, néhány év után kattant valami. Az öntudat. A hovatartozás megszilárdult. Szolgáltak egy idegen népet nem anyanyelvükön évekig. A magyar Himnusz édesebb volt, mint itthon bármikor. Időseket gondoztak. A Rosmary lodge-ban. LGW a konyhából szolgálta az idős bentlakók kívánságait. A lány, az a kedves lány, aki ígérte, hogy „feltétel nélküli szeretetben lesz részed”, önnönmagán felülemelkedve teljesített, és tanulta az alázatot. Mindketten elsajátították azt. Aztán eljött az idő, hogy hazaköltözzenek évek után, hogy megvalósítsák álmaikat. Magyarországon. Észak-Írország már csak emlék. A mesés smaragdsziget. Emlék.



Második fejezet: Együtt


Azt a céltudatos harmóniát csak az élhette át, aki benne létezett. Élte azt. Volt benne spiritusz. A smaragdzöld sziget megfoghatatlan misztikuma hazakísért. Ereje, mondanivalója beépült a tudatomba. De a késztetés, hogy magyar vagyok, eleven volt a szívemben. A késztetés megvalósult. Az elképzelés, hogy Magyarország rejtett kincseit lefotózzák, annak eredetét feltárják. Hogy választ találjanak arra, mitől szép ez az ország. 150 magyar alkotót kerestek fel. A turné két évig tartott. Bizony, egy szép napon elkezdődött. LGW és a lány, Catie, személyesen keresték fel az alkotókat. Iparművészeket, festőket, keramikusokat, szobrászokat és megannyi magyar alkotót. A cél az volt, hogy felnyissák azon emberek szemét, akik a TV-ben látják Magyarországot. Bizony, láttam ezt a Magyarországot. Alkotókat, akik az országot fényezik. Láttam, milyen sanyarú körülmények között élnek és alkotnak. Hogyan őrzik a hagyományokat. Sok esetben egyes érdekek betakarították ezen alkotók gyümölcseit. Ez azonban egyetlen alkotót sem érdekelt. Náluk zsigerből jött megvalósítani az elképzelt alkotást. Egyfajta késztetés, alázat. Az ősök temperamentuma. A szépre való igény. Nem lehet ellene tenni. Az ősök táplálják a tudást, mely Magyarország gyökereiből fakad. Az alkotó a szívét adta bele, s ha munkája nem kellett, csalódással alszik el azért, hogy egy újat álmodjon Magyarországért.
Szóval a lány partner volt a megvalósításban. Néhány cél sikerült, néhány elbukott. LGW azt hitte, csak végig kell menni az úton, amit terveztek. Elfelejtette, hogy az élet nem álom és szivárvány. Undok, kegyetlen hely is lehet, ahol az irigyek térdre kényszerítenek. Aztán az együtt töltött évek megmutatták, hogy az épületes kis sikerek kevesek a megvalósításhoz. A lány kétségbe esett. A zöld sziget meseszerű varázsa csak LGW-ben maradt meg. Neki kell továbbvinnie azt. A lány egy napon elfordult tőle. Bátran tehette, hisz’ ő már kész volt. Felépült az oktatás. Vállalkozó lett, feladva mindent, ami addig közhasznú volt. Azt, miben LGW hitt. Hát voltak tanácsadói. Ördögök és boszorkányok. Nyálas talpú csúszómászók. Azok az emberek, kiknek nincs saját életük, így ráérnek tönkretenni másokét. A lány visszakerült oda, amiről meggyőzték. LGW már senki nem volt számára. Így a fiú egyedül maradt. Csalódottan, hátba döfve. Évek sokasága omlott a nyakába. Törmeléke annak, mit együtt építettek. Miben hittek. Bedőlt az álom, bedőlt a cél, 18 év után. LGW egyedül maradt. A szó legszorosabb értelmében. Szülei idejekorán meghaltak. Édesanyját ápolta, a legfontosabb köteléket, mikor az így szólt:
– Fiam. A második lettél – értette ezt egy meseíró pályázatra anno, mikor LGW még gyerek volt. – Fiatal vagy még, de ígérd meg nekem, hogy leszel az első valamikor. Nem számít, mikor. A másodikat elérted. Legyél az első valamikor az életedben.
– Első leszek, anyám – ígérte a fiú. Az utolsó szavak voltak ezek. Az EKG csipogó hangja hosszabb szünetekkel jelezte, hogy édesanyja teste, lelke elfáradt. Magára fogja hagyni LGW-t. Így lett. Ez csak egy kis visszatekintés volt a múltba. Dupla megpróbáltatás volt ez, hisz’ a lány maradt minden, amit abban az időben LGW családnak hívhatott. Így írt le néhány gondolatot a veszteségekről. Csak a szél fúj. Nem száguldó gondolatok, nem rohanó kövek. Ha behunyod a szemed, nem létezik más, csak a szél fúj. Ne félj, amikor el kell fogadni az igazságot hamis emberektől, tudván, nem őszinte. Hunyd le a szemed, mert csak a szél fúj. Már nem vagyok ott a hazugok között, mert a szél fúj. Szerteszét. Szárnyaira ébred az igaz valóság, szél szárnyán repül tova az illúzió, az álom és a csalódás. Tovatűnik sebes, nehéz kövek sokasága alatt. De kövek alatt kis virág bújik. Már nem vagyok ott a hazugok között, mert a szél fúj. Szerteszét.



Harmadik fejezet: A szakadás csókja


S ím, fergeteg kerekedett, hogy elsodorjon vagy vigyen mindent, mi méltatlan hozzád. Veled együtt a valóságodat, a létedet, vagy az emlékeidet. Mindent. S ím, a fergeteg gyökerestől tépi ki a méltóságot. Ledönt és megtép, ha hagyod. Ábrándot, mely a szemedben ragyog. Életet, jövőt. Erényt. Semmiből tart sehová. Sehonnan jött fergeteg. Szél-fújta, hiábavalóságos semmibe kapaszkodik viharos kedvére, csak vigyen mindent, amit tud. Melegséget, összetartozást. Csak harmóniát tépjen szét. Csak elvigyen mindent. A fergeteg.
A lány egy biblia előlapjára írta az akkori valóságot. Így fogalmazott.
– Mint almafa az erdő fái közt, olyan a szerelmesem a legények között. A férfinak, akit szeretek. A férfinak, akit mellém rendelt a sors.
A fiú erre így válaszolt:
– Bizonyságul szolgáljon néktek ez a könyv, mit útravalónak néktek adok, hogy soha ne feledjétek, milyen áron kaptátok a boldogságot. Valamint bizonyságot adok néktek, hogy az út végén lázas munkátok nem volt hiábavaló. Persze ha tisztán meg tudjátok őrizni az egymásban való hiteteket, melyet kaptatok.
Nos, valaha így volt, de tudomásul kellett venni, hogy minden személyiség egyedülálló és megismételhetetlen. Minden anima egy új lehetőség csíráját kapta. Más kérdés, hogy hogyan fejezi be, ha az idő eljön. LGW tudta, hogy ezt tiszteletben kell tartania. Erről így gondolt: Egyedül jöttél a világra, és egyedül kell elmenned innen. Örömteli lehet az, ha valaki megfogja majd a kezed. Mindenkit megillet a döntési jog szabadsága. Ha eljön ez a késztetés, találja meg abban azt a boldogságot, amit keres. Átgondolva azt. Mert a változásért árat kell fizetni. Bizony, bele is lehet halni. Vannak, akik azt mondják, ez így igazságos. Mert hát a halál ingyen van. Nem hinném. Az életeddel fizetsz érte. Viszont ha valaki megtalálta a vágyott boldogságát, akkor örömmel kell elfogadni azt. Ha egyedül is, amikor a magány lesz a társad. LGW így gondolkodott erről: Nocsak. Emberek ki-be járnak a szívemben. Kedvük szerint. Elképzeléseik szerint. Ha kell, képesek gyökerestől tépni ki a megszelídített öntudatot. Kirángatnának a bőrömből harminc ezüstért. Kell ez nekem, vagy a szívemet adom az embereknek? Ingyen. Így nem kell elvenni azt. Bocsánat, de ez az én életem. Azt ingyen adom. Odaadom. Ígéretért? Harminc ezüstért? Nem. Ingyen. Egy őszinte mosolyért. Egy igaz szándékért. Egyetlen mosolyért, ami végre őszinte. Nocsak. Nincs jelentkező. Már senki nem tud őszintén mosolyogni? Perszónája mögé bújva lesi, hogy kinek a mosolya eladó harminc ezüstért. Úgy kezdi, hogy reggel belenéz a tükörbe. Azután kinéz szobája ablakán, és utána már nem néz tükörbe aznap. Az én tükröm, az én valóságom. S ez legyen az, mire hivatott. Egyetlen mosolyért, ami végre őszinte.
Így a lány visszakerült oda, ahol mindig is járt. A záporvirág ledobta szirmait, azokat magával ragadta a fergeteg. Ez volt a szakadás utolsó csókja, a fiút ezzel a döntéssel egy ismeretlen útra kényszerítve. Egyenesen az ürességbe, ahol léteznie kellett, de élnie nem szabadott. Elkezdte egyedüli életét, keményebben, mint valaha. Összezavarodott körülötte a harmónia. Édesanyjára emlékezve vigasztalódott. Anyák napján egy szál gyertya mellett így próbált erőt meríteni: Volt egy pillantás. A pillanatban, mikor villant az élet. Elsőként tekintett rám anyám szemével, a szeretet szemével. Alkotott a sors, mint ahogy mindnyájunkat. Egy pillantás alatt. Mind ez egy pillantással kezdődik, és az is marad. Mint maga az élet. Egy pillantás. Hacsak azt nem töltjük fel építő tartalommal. Ha sikerül, látni is képesek leszünk, nem csak pislogni. Észrevenni azt, mit nap mint nap látni szeretnénk. Amit szeretni fogunk látni. Mert az élet bizony egy pillantás alatt tovatűnik a maga felfoghatatlan hiábavalóságából a maga sajátos természetébe, mely építő, vagy épp leépítő. Teheti ezt egy pillantás alatt. Rajtunk múlik, mi lesz, vagy milyen lesz benne a tartalom. Vagy csupán az lesz benne, amit mások beleerőszakolnak az életünkbe. A pillanat tükrében ott lesz a valóság. Nem fog kérdezni. Teszi a dolgát szemrebbenés nélkül.