Lélektöredékek

Lélektöredékek

Blake N. Jessy



Formátum: 13,5*21,5
Oldalszám: 268
ISBN: 978-3-99064-823-0
Megjelenés időpontja: 2020-08-28
N. Jessy Blake könyve kuriózum a magyar irodalmi palettán. A szerző amellett, hogy érti, csodálatos módon be is tudja mutatni az emberi érzelmek teljes skáláját, mindezt úgy, hogy ezeket izgalmas, megindító történeken átszűrve helyezi kontextusba.
Fáradt vagyok. A késő délutánba nyúló műszak utolsó ledolgozott másodperce után egyszerre fellobban bennem valami finom melegség arra gondolva, hogy hamarosan hazaérhetek már, valamint hirtelen elkezdem érezni mindazt a fáradtságot, melyet a munkaidő lejárta előtt mintha nem éreztem volna még ily lüktetően.
A nehéz csomag súlya lehúzza a karomat, de a hazaúton az ember már elvisel bármit, hiszen már mindössze percek kérdése, és meglátom az utcát. A lámpához érve egy forró fürdő gondolata hoz lázba. Megnyugtat a tudat, hogy csupán pár lépés, és beérek az utcánkba. Már látom is a sarki kisbolt zöld szegélyű tábláját a járda szélén, a virágárust, a…
Egy pillanatra megtorpanok. Mintha a tömeg közepén egy máshonnan ismerős alakot vélnék hirtelen felfedezni, akiről tudom, hogy nem lehet itt. Képtelenség, hogy ő legyen az. Emlékek rohamoznak meg. Beszélgetések töredékeinek milliárdja zsong a fejemben; nevetések, sírások hangjai. Emlékszem mindenre. Az első találkozásunktól kezdve egészen az utolsó búcsúszóig, mindenre. Tudom, hogy ő az. Más nem lehet. Ezer közül is felismerem ezt az alakot, ezt a járást, ezt az örökké élettel és érdeklődéssel teli tekintetet.
Engem néz. Tekintetünk egymásba olvad egy végtelen pillanat erejéig. Szájtátva próbál valamit motyogni; képtelen elhinni, hogy itt vagyunk. Ujjaim elernyednek, kiesik a kezemből az egyik csomag. Most már tudom, semmi kétség: újból egymásra találtunk.
Átrohanok az úton és átölelem őt. A lendületem kis híján felborít mindkettőnket, de nem törődik vele. Úgy szorít magához ő is, mintha csak az élete függne tőlem.
Hátrálnom kell néhány lépést, hogy jobban szemügyre vehessem őt. Esküszöm… mintha semmit sem változott volna! Ugyanolyan karcsú, kecses és kíváncsi. Talán csak a haja árnyalata lett még világosabb. De hát mit mondhatnék? Néhány éve én magam is megtaláltam már az első ősz hajszálamat.
– Violet! Violet… istenem, hány éve is?
– Már tíz éve… Tíz végtelennek tűnő év óta nem láttuk egymást! – Újból átölelem, és nem is akarom elengedni. Elengedtem már sok-sok évvel ezelőtt, és ezt azóta sem bocsátottam meg magamnak.
Már eszembe sem jut az otthon vagy a forró fürdő. A kedvenc kávézóm mindössze ötpercnyire van innen, egyenesen odaviszem Sarah-t. Még mindig két cukorral issza a kávét, még mindig ott van az arcán az a különös, halvány mosoly, mikor egy új helyre lépek be vele; még mindig oly hevesen magyaráz minden teljesen lényegtelen apróságot, miközben még mindig nem árulja el, hogy miért van itt. Mikor ránézek, nem érzem azt a tíz hosszú évet. Olyan, mintha semmit sem változott volna, ellenben én magam öregebb lettem már… fáradtabb… talán reményvesztettebb is.
Nem hallom, amit mond. Egy percre elveszek a múltban. Gyerek voltam még, mikor megismertem őt. Egy rettegő gyermek egy walesi árvaházban, akárcsak ő. Nehezen illeszkedtem be, ellenben őt mindenki szerette. Én folyton bajba kerültem, ő folyton segített nekem. Mikor először nyújtotta felém a kezét, mikor először ölelt át és vigasztalt engem, én pedig kapaszkodtam belé, már akkor tudtam, hogy számomra ő nem csak ideiglenes remény. Ő volt a legjobb barátom. Az egyetlen igazi barátom, és bármit megtettem volna érte, bármikor.
Egymás mellett maradtunk mindvégig. A bizonytalanságban is, a jókedvben is, a nagyvilágban is. Egy irodában dolgoztunk, egy utcában is laktunk. A mostani szomszédomnak épphogy csak a nevét tudom. De őt… őt mindenestül ismertem és szerettem, úgy, ahogy volt.
Én kényelmesen megvoltam ott. Szerettem ott élni, mellette biztonságban érezhettem magamat. Beilleszkedtem, meglehet, hogy ott is maradtam volna örökre, ám ő nem tudott nyugodni. A múltat akarta. Engem nem érdekelt soha sem, hogy ki vagyok, nem érdekelt, hogy volt-e családom, vajon a szegénység miatt dobtak-e el maguktól, csak nem kellettem nekik, vagy meghaltak esetleg…
Valahogy nem gondolkoztam azon, hogy mi volt azelőtt. Nem törődtem azzal, hogy milyen lehetne velük az életem. Nekem volt ott egy nővérem, Sarah, és nekem elég volt ennyi. Sosem tudtam, milyen érzés családba születni, milyen az a szeretet, de azt tudtam, hogy annál a köteléknél, mely kettőnk közt szövődött, semmi sem lehet erősebb.
Ám Sarah kíváncsisága talán mégis csak erősebbnek bizonyult. Meg akarta keresni a családját. Vagy legalábbis megtudni azt, hogy mi történt. Tudni akarta, hogy ki volt, vagy ki lett volna. Tudni akarta, hogy honnan jön. Mit tehettem volna? Előbb vagy utóbb mindenképp elindult volna. Így vele tartottam.
Angliába jöttünk, hogy a múltunk után kutassunk. Nem tudtunk sokat. Egy-egy várost, nevet… szinte semmit sem. Úgy hitte, a szíve azonnal megdobban majd, ha arra a földre lép, ha megpillantja azokat a házakat, embereket, de úgy tűnt, idegenek voltunk otthon is. Én mindenképpen. Ő hamar beilleszkedett, hajtotta a vágy, kutatott, ameddig bírt. A múlt szava engem Selbybe, őt Bristolba szólította el. Vele akartam tartani, hogy együtt tegyük meg útjainkat, de ő arra kért, hogy váljunk el egy időre. Úgy érezte, hogy ő, a jelenem, visszatartana attól, hogy valóban megkeressem a múltamat. Megbeszéltük, hogy hol és mikor találkozunk majd újból, de mélyen belül mindketten tudtuk, hogy soha többé nem látjuk viszont egymást.
Selbyben maradtam végül. Beilleszkedtem, de belül még mindig idegennek érzem magamat. Vagy talán csak magányosnak, elveszettnek. Mikor rátekintek, hirtelen a reményt pillantom meg. Egy percre újból megtelik a szívem, elnyomja azt a hiányt, mely éget engem.
Arról kérdez, hogy találtam-e valamit. Találtam, és nem tetszett az, amit megtudtam. A múltam, a családom eddig pár névtelen, arctalan alak volt csupán, akik nem ártottak nekem soha. A temetőbe lépve azonban mégis gyász fog el a nő iránt, aki megszült, akkor is, ha a nevén kívül mást aligha tudok róla. Szégyent érzek akkor, amikor arra gondolok, hogy kinek a lánya vagyok. Az apám börtönben van, és én sosem akarom látni őt.
Violet sosem értette, hogy miért nem akarok tudni róluk. Hát pontosan ezért nem. Eddig nem éreztem magamban azt az ürességet, mely az ő szívében tátongott. Eddig nem éreztem semmit sem, mikor rájuk gondoltam. De most gyászt érzek, fájdalmat és szégyent. Megbánást, amiért nem kerestem meg anyámat már jóval korábban. Még életben volt, mikor az árvaházból kikerültem. Ismerhettem volna. Ha nem tudom, ki ő… Sosem érdekelt ez, most mégis fáj.
Eddig úgy hittem, a magam útját járom, de mióta tudom, hogy honnan jövök, hogy ki vagyok, úgy érzem, meg vagyok bélyegezve. A könnyű bizonytalanság helyett most már a tények vaslánca húzza le a lelkemet.
Úgy hittem, legalább az ő szíve felengedhetett már, de megtudom, hogy az ő helyzete sem jobb semmivel sem. Egyik szülője sem él már, de nem adta fel a reményt, hogy megtalálja a családját.
– Van egy testvérem. Egy féltestvérem. Most utána kutatok. Mert meg fogom találni őt, hallod? Megtalálom őt, Violet! Édes Violetem. – Egy pillanatra elmosolyodom. Nem igazán értem, amit mond. Nem értem, hogy hihet még mindig ennyire, mégis nevetek. Édes Violetem.
Mindig így hívott. Mintha nem telt volna el az a tíz szörnyű év, mintha ugyanonnan folytathatnánk, ahol elváltunk egymástól annak idején.
Azt kérdezi, hogy van-e családom. Ugyan! Magányos voltam mindig is, most is. Nekem egy valódi családom volt csak, egyedül ő jelentett nekem bármit is, de ezt inkább nem mondom ki hangosan. Előveszi a tárcáját, és néhány képet mutat nekem. Ő férjhez ment azóta, két gyermeket nevel. A kisebbiket, a lányt, utánam nevezte el. Meg akart keresni számtalanszor, de sosem találtuk egymást.
Hirtelen mégis mérhetetlenül örülök annak, hogy nem adta fel az őrült tervét. Hiszen akkor nem jön ide, és nem találom meg. Aztán újból fájdalom mar a szívembe. Mi van, ha megint elmegy? Talán másodjára már el sem tudom viselni a hiányát, hogy még egyszer elhagyjam őt?
Azt mondja, hogy ha megtalálja a testvérét, ideköltözik. Vele marad. Semmi mást nem akar, csak hogy megtalálja végre a családját. Nem egészen értem, hogy a vérvonal miért ennyire fontos, de elfogadom, hogy ez minden vágya.
Arra kér, hogy menjek vele. Arra kér, hogy legyek jelen élete legfontosabb lépésénél. Mit tehetnék? Ha arra kérne, hogy hozzam le neki a holdat, azt is megtenném, csak maradjon még. Csak maradjon még egy kicsit.
Felszállunk a metróra. Együtt utazunk, megint. Együtt nevetünk. Megint. Mintha semmi sem változott volna, mégis tudom, hogy minden más lett azóta.
– Minden félretett pénzemet arra a nyomozóra költöttem, aki kiderítette nekem, hogy ki az, és hogy hol lakik.
– És, mit fogsz neki mondani?
– Vagy százszor elpróbáltam már a szöveget, de tudom, hogy abban a percben, ahogy meglátom őt, semmi nem fog majd eszembe jutni. Emlékszel? Régen is mindig ez volt, mikor valami fontos dolog előtt álltam.
Mosolygok. Tessék, sosem akartam tudni a múltamat, mert ő volt a jelenem. Most a jelent nem értem, de van múltam. Ő…
Jelez nekem, hogy leszállunk a metróról. Azt hittem, messzebbre megyünk, de indulok rögtön utána, nem várakoztatom. Hevesen magyaráz, mutogat. Még sosem járt erre, de tudja, hogy ez az. Érzi… érez valamit. Befordul az utcába, a szíve egyre vadabbul zakatol. Ez az az utca, ezek azok a kövek, ezek azok a házak…
– Biztosan ez az utca? Mutasd csak azt a papírt!
– Mi a baj? – kérdezi bátortalanul.
– Semmi, csak furcsa. Én is itt lakom.
– Melyik házban? – kérdezi izgatottan, de némileg kételkedve.
– A tizenkettesben.
– Az nem lehet! – kiáltja. – Ott Violet Stanley lakik! Az én testvérem!
– Add ide! – Kitépem a kezéből a lapot. Az nem lehet. Mondani akarok valamit, de szinte megszólalni sincsen erőm. A szívem oly vadul zakatol, hogy úgy érzem, mentem megfulladok.
– Miután megtudtam, hogy ki az apám, úgy éreztem, megbélyegeztek. Megváltoztattam a vezetéknevemet, hogy az emberek ne hozzá kössenek.
Ő a nővérem. A nő, aki a családomat jelképezte, akit a testvéremként szerettem hatéves korom óta. A nővérem. Sarah keze remeg, mély levegőket kell vennie. Szóra nyitja az ajkait, de hang nem jön ki rajtuk, képtelen megszólalni. Mellé lépek, és magamhoz szorítom. Soha többé nem engedem el, de most már szükség sincsen erre.
Még mindig csak hebeg, kissé érthetetlenül. Bevezetem a házba, majd lerogyok a székre. Még nem fogtam felm, egy darabig talán még nem is fogom.
Valami zajt hallok odakint, a szomszédom matat valamit a kertben. A lánya egyfolytában ugrál körülötte, a nyomában pedig egy kiskutya liheg. Még nem láttam eddig az állatot, vagy csak nem érdekelt. Az azonban, amit a nő most tesz, valósággal megbabonáz. Egy táblát állít fel éppen a kertben – a hatalmas, fehér, festett betűk különös szót alkotnak. Eladó. Elmélázó tekintetemet a nővéremre szegezem, aki pontosan tudja, mire gondolok.
– Ugyanott vagyunk – suttogom. – Hát erre kellett neked tíz év?
– Nem. Most már legalább itthon vagyunk, mégis csak más ez így…
– De hát én mindig is otthon voltam, mert melletted voltam.




Váratlan vigasz
Stella Walker – 2002. szeptember

Az órát figyelem. A másodpercek kínzó lassúsággal telnek, éveknek tűnnek a szörnyű percek. Ajkam néma marad, tekintetem üres. Elmém mélyén egyetlen gondolat sem zakatol.
Kényszeredetten fordítom vissza fejemet az asztalon fekvő, megkezdett festményhez. Reszkető ujjaim igyekeznek követni az előttem felállított kép vonalait, persze hiába. Nincsen erőm gondolkozni, nincsen erőm érezni. Tompa agyam hiába mozgatja merev karjaimat, hiába látok, hiába lélegzem, a szívem, úgy érzem, megállt. Gyenge dobbanásai monoton dobszóként csengenek a némaságban. Működik, zakatol szüntelen, de már nem éltet. Létezem csupán, de már nem érzek.
Kezemből kiesik az ecset, még csak utána sem nézek. Szenvedély nélkül ez csak festék és vászon, de nem kép, nem festmény. Érzelmek nélkül ez mindössze néhány vonal, értelmetlenül, céltalanul lebegve a semmi közepén. Értéktelen, mert semmit nem mond, semmit nem fejez ki, így üres és néma marad, akárcsak én. Hiába, elmém mozgatja az ujjaimat, de lélek nélkül festeni lehetetlen.
Fáradt vagyok. Kezem unottan nyúl a pohár után, hűsítő víz helyett azonban keserű, sűrű folyadék csordul le a torkomon. Az a hideg, ólmos íz azon nyomban felfedi előttem az akril jellegzetes nyomait. Miért is a tiszta vizet emeltem volna fel az asztalról a festékes helyett?
A dobozban kezdek el keresgélni, kezem a tubus után kutat. Úgy emlékszem, az akril mérgező. Hirtelen megrémülök. Nem attól, ahogyan elképzelem, amint megpillantom a mérgező feliratot a címkén. Nem attól a tudattól, melyet a már félig lekopott betűk jelenthetnek, hanem magamtól. A gondolattól. Tudom, mit tennék, ha valóban megpillantanám azt a szót. Nem borzadnék el. A magam egészségére emelném vissza ajkamhoz az üveget, és üríteném ki az utolsó cseppig. Talán még mosolyognék is…
Az üres némaságba szinte idegen, ellenséges behatolóként tör be a telefonom halk rezgése. Komótosan kelek fel a székből, és hagyom el a műhelyt. Az előszobából beáradó tiszta fény és friss levegő életszagot áraszt, mely hirtelen émelyítő érzést kelt bennem. Elhaladok a kisszoba mellett, melynek zárt ajtajára még csak rá sem pillantok. A hallba érek, Jack az ágyon ül, egy fényképalbumot tesz félre.
– Mit akarsz? – kérdezem halkan. Valaha gyengédség sugárzott a hangomból, mikor hozzá beszéltem. Valaha szavak sem kellettek ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Valaha szerettem még ezt a férfit, együtt vágtunk bele az életbe, együtt terveztünk jövőt, együtt fogadtuk meg, hogy jóban és rosszban is kitartunk egymás mellett, de nekem ez már nem megy. Én már nem tudok ígérni, nem tudok szeretni, nem tudok élni sem.
– Talán csak látni akartalak, hallani a hangodat.
Én csak azt hallom a hangján, hogy ivott, és vélhetően hetek óta alig aludt. Ami azt illeti, azóta nem aludt… Jack felejteni próbál, eljár olyan idióta körökbe, kibeszéli magát. Engem is magával próbál hurcolni állandóan, de nem megyek. Nem tudok, nincs hozzá erőm.
– Komolyan azt hiszed, hogy ha kimondom, akkor változik bármi is? Hogy ha beszélek róla, akkor jobb lesz? Sosem lesz már jobb, Jack! Sosem lesz semmi sem rendben! Érted? – Nem kiabálok, bár eleinte úgy tűnhet, a hangom erőteljesebb, a hangsúlyom továbbra is változatlan. Nincs erőm a dühhöz, nincs erőm a félelemhez, a megértéshez. – Mit akarsz tőlem?
– Azt hiszed, nekem könnyebb, mint neked? – kérdi halkan. Szeme sarkában halvány könnycseppek gyülekeznek, ő nem titkolja el az érzéseit, ő erre képtelen. – De könnyebbé tenné az, ha egymást nem veszítenénk el.
– Főzök kávét. Te is kérsz? – kérdezem erőltetett, tettetett félmosollyal az ajkamon, mintha csak pincérnő volnék, miközben szándékosan figyelmen kívül hagyom a számomra érthetetlen kijelentését. Hagyom a levegőben lógni az egészet, mintha így ki nem mondottá tehetném a szavait. Mintha így nem kéne törődnöm azzal, amit valójában jelent.
Jack lehajtja a fejét, némán bólint. Nincs értelme a szónak, hiszen már réges-rég elveszített engem. Kisétálok a szobából, a mosdó felé veszem az irányt. A kezem ragad a festéktől, le akarom mosni magamról. Le akarom mosni magamról a koszt, a fájdalmat, az életet, a múltat… kitörölni elmémből minden emléket.
Elzárom a csapot, a küszöb felé fordulok, de mozdulni nem bírok. Egy pillanatra meg kell kapaszkodnom a csempében, úgy érzem, nem bírom tovább. Nem tudom, nem bírom. Én ehhez kevés vagyok.
Négy éve még hittem a csodában. Hittem a buta mesékben, melyek bárgyú dallamait az orvosok elhitetni igyekeztek velem. Már akkor látnom kellett volna, tudnom kellett volna, hogy sosem gyógyul meg, és hogy én sem leszek sohasem jobban. Ennél több nekem sosem lesz már…
Tekintetem a tükörre téved, torzult, szörnyű arcképem másától azonban görcsbe rándul a gyomrom. Hányingerem támad, hányingerem van saját magamtól. Az arcom vonásai mit sem változtak az elmúlt két év alatt, szemem színe, orrom alakja. Embert próbáló gyötrelmeim nem látszódnak már. Fakó arcomat kellő smink segítségével ugyanolyan rózsássá teremtem, kialvatlan szemeim alól ügyesen tüntetem el a sötét karikákat.
Meglehet, hogy pontosan ez zavar, hogy minden belső háború kínjának ellenére ugyanúgy nézek ki. Nem mutatom a valóság felé a valódi arcomat. Meglehet, hogy ez a túlzó kontraszt rémített el, vagy… Ugyan, magamat is csupán áltatom. Nem ez borzaszt el, hanem a szemem. Mit is takargatok? Semmit. Már nem vívódom, nem gyászolom, nem kell a szenvedéseimet elrejtenem. Mi van bennem? Semmi. Semmi sincsen. Üres vagyok, érzelmek nélkül. Már nem látok magamban fájdalmat, keserűséget vagy kínt, csak a semmit.
Semmit sem érzek! Rózsás színekkel a belsőmet felemésztő ürességet festem ki. Arcom nyugodt, rezdüléstelen, élettelen. A tükörbe nézek és rádöbbenek arra, hogy egy halott emberrel nézek szembe. Egy halottal, akit erőltetetten az élők sorába húznak vissza.
Zokogni akarok, csak egyetlen könnycseppet legalább! Szemem azonban üres, szívem monoton ritmusban dobog, értelmetlenül ver tovább. Könyörgöm! Érezzek fájdalmat, dühöt, hadd szenvedjek! Inkább, inkább, mint ezt. Égjek a fájdalom kínjától minden percben, csak érezzek valamit! Valamit, bármit.
De szívem éppoly gépiesen dobol, nem hallgat rám, süket. Lelkem pedig néma, akárcsak ajkam. Üresség. Semmi mást nem érzek. Semmit sem érzek. A fájdalomról tudod, hogy egyszer alábbhagy majd, hogy egyszer lazít majd a szívedet szorongató köteléken. Tudod, hogy elmúlik, s talán egyszer, évekkel később visszaránthat oda, ahonnan elindultál. A könnyek emlékeket rejtenek, a boldogság egyre halványuló fénye szül nedvességet a szembe. A semmi azonban nem emlékszik arra, hogy volt vidámság. A semmi nem emlékszik a gyászra, csak hagyja, hogy felemésztődj magadban, és őrlődj, vagy talán azt sem. Nem kínoz, csak magadra hagy, és elsétál melletted a remény gondolatával. Elveszi tőled örökre, sosem lesz már a tied sem az emléke, sem a jövő édes reménye.
Egy pillanatra visszatérek Jackhez, ám szinte észre sem veszi, hogy a szobába léptem. Már szinte nem is emlékszem, milyen az érintése, milyen ízű a csókja, milyen az igazi hangja. Két évvel ezelőtt mögé bújtam volna, átöleltem volna, és a fülébe suttogtam volna, hogy együtt megoldjuk. Végigsimítottam volna a fakó arcát, ő megfogta volna a kezemet. Valaha így lett volna, de most már nem azok vagyunk.
Megfordulok, és a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Most képtelen vagyok egy légtérben maradni vele. Fuldoklom. Émelygek. Haldoklom. Felkapom a kabátomat és kirohanok a lakásból. Levegőre van szükségem, menekülni akarok innen.
Fél éve nem jártam már a papírboltban, keresek magamnak valamit. Azonban bármit is ajánl nekem Mrs. Whitmore, semmi nem ragadja meg a fantáziámat, semmihez sincs erőm. Ő alkotói válságnak nevezi, azt mondja, pár hónap, és kilábalok a gödörből. Fogalma nincs arról, hogy nem válság szállt meg, hanem a Semmi, és ebből mindössze egyetlen kiút maradt csak.

Ez is tetszhet Önnek :

Lélektöredékek

novum #4

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők