Miért nem isznak és cigiznek a csirkék?
8.500 Ft
Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 200
ISBN: 978-3-99130-725-9
Megjelenés időpontja: 2026-02-05
Érdekes, szórakoztató történetekkel színesített önismereti könyv elsősorban azoknak, akik szeretnének kitörni a hétköznapok mókuskerekéből.
1
Az élet értelme
Az emberek döntő többsége megkeseredetten, unalmasan, igazi tartalom nélkül éli az életét. A napok valóban szürke hétköznapokká válnak: elmennek dolgozni, majd hazamennek. És ennyi. Persze közben gyereket nevelnek, mosnak, főznek, takarítanak, autót javíttatnak, bevásárolnak, esznek és tévéznek. Ahogy múlik az idő, és a gyerekek felnőnek, majd kirepülnek a családi fészekből, még tartalmatlanabbá válik az életük. Még jobban unják egymást a párok, emiatt még többet dolgoznak, még többet esznek és tévéznek. Sok mindent csinálnak, csak egy nagyon fontos dolog marad ki a listából: elfelejtenek élni. Mert mi is az élet értelme? Nos, nem a munka, nagyon nem. Az élet értelme az élmények gyűjtése, a boldog pillanatok megélése. Amikor eljön a jó öreg kaszás, és az ember befejezi – mert mindenki be fogja, ehhez szemernyi kétség nem férhet az eddigi statisztikák alapján –, több módon lehet itt hagyni a földi létet. Elégedetten, hogy megérte, és most már elmehetek, vagy egy nagy hiányérzettel, egy nagy kérdőjellel: ez volt az élet?
Az élet, ami Isten legnagyobb ajándéka, amit az ember számára adhatott, sokkal fontosabb annál, mintsem csak úgy eltékozoljuk. Az életet nem leélni, hanem megélni érdemes, csak így éri meg. Az emberek mindig kifogásokat keresnek, hogy miért szar az életük. Mindenki más hibás emiatt, csak ők nem. A politika miatt, a gazdaság miatt, a kollégák miatt, a globális felmelegedés miatt… Minden miatt, de felelősséget nem mernek vállalni, mert az nagyon fájdalmas lenne. A beismerés, hogy én csesztem el az életemet, és változtatok rajta – na, azt merik kevesen meglépni. Egyébként nincs olyan, hogy egy élet el van cseszve, mert mindig van lehetőség a változtatásra. A legfontosabb aranyszabályt az emberek szeretik elfelejteni: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa! Valóban vannak életünknek nehéz pillanatai, ez kétségtelen. De ezek a nehézségek arra sarkallnak, hogy megoldjuk őket. Nem szabad elfelejteni, hogy minden probléma, minden nehézség legyőzése jelentős endorfinlökettel jár, ennek megfelelően boldogságot fog okozni. A szőnyeg alá söprés, a felelősség áthárítása másokra sohasem visz előre. Sem megoldani nem fogjuk vele a nehézségeinket, sem boldogabbak nem leszünk tőle. A mai kor embere elsősorban problémageneráló, és nem problémamegoldó. Ráadásul a problémák, életnehézségek java részét magának idézi elő az ember. A konfliktushelyzetek, a veszekedések elkerülhetőek lennének tudatosabb gondolkodással és a felelősség vállalásával.
Sokan csak vegetálnak célok nélkül, motiválatlanul. Nem merik maguknak sem bevallani, hogy abban az élethelyzetben, amiben benne vannak, saját sorozatos hibáiknak köszönhetően kerültek bele. Mert gyávák voltak, és nem merték meglépni a változtatást. Ennek elsődleges oka a félelem. Félnek az igazságtól, félnek saját maguknak is bevallani, hogy amiben vannak, az nem jó. Mert az élet nem szabad, hogy a vegetálásról szóljon. Az élet mindenképpen el fog múlni, az óra leketyeg. Vagy így, vagy úgy, de az idő telik, a napok egymás után peregnek, és ha valaki benne ragad a vegetáció bűzös mocsarában, onnan keservesen nehéz lesz kimászni. Egyre nehezebb. Minél hamarabb jön a felismerés, hogy változtatnom kell, mert szar a jelenlegi életem, és nem vagyok boldog, annál nagyobb az esélye egy új, minőségi élet lehetőségének. És nincs kifogás, nincs a másokra mutogatás: felismerés, felelősségvállalás, döntés. Csak így működik. A legveszélyesebb tényező, ami az emberre leselkedik, a komfortzóna. Mert mi is a komfortzóna? Megszokások, berögződések tömkelege, ami hamis biztonságérzetre épül. A langyos szar. Amikor célok nélkül valaki vegetál a megszokott, biztonságosnak tűnő kis életében, a kis munkájában, a kis családi fészkében, és ELVAN. Az, hogy elvagyok, azt jelenti, hogy komfortzónában élek, egy vegetáló élőlény vagyok, gyáva, mert tudom, hogy nem vagyok boldog, de mégis jó ez nekem, mert ha ennél többet akarnék, ahhoz lépnem kellene. Az meg kockázatokkal jár, felelős döntéssel jár, tehát menjünk biztosra, maradok a jól megszokott unalmas komfortzónámban, ergo gyáva vagyok. A komfortzóna illúzió. Hamis próféta, igazából nem létezik.
A komoly életváltoztatások, a komfortzónából való kilépés minden esetben fájdalommal jár. És félelemmel. Mert az ember fél az újtól: a megszokott dolgok adnak biztonságot. Ezzel nem is lenne semmi gond, hiszen nagyon sok olyan megszokott momentum van az életünkben, ami valóban örömforrás. Reggel elmenni futni, hétvégén a barátokkal találkozni, közösen enni-inni, este a szerelmemmel szeretkezni, ez mind nagyszerű és csodálatos dolog. A komfortzóna olyan megszokott dolgok tömkelege, amit nem igazán szeret az ember, ami korlátok között tartja, és nem engedi megvalósítani önmagát. Mert az nem biztonságos. Azért megszólhatnak, lenézhetnek, őrültnek gondolhatnak, mert nem a megszokottat, az elvárt dolgot cselekszi az ember.
Séta New Yorkban
Egyszer New Yorkban őrizetbe vettek egy embert, mert meztelenül sétált az utcán. Amikor bevitték a rendőrségre, és megkezdődött a kihallgatása, a tiszt megkérdezte tőle, miért csinálta. Az alábbi választ adta az ötvenes éveinek közepén járó férfi: „Egész életem a munkámról szólt. Középvezetőként dolgoztam egy műanyaggyártó cégnél. Az életem? Jó fizetés, belvárosi lakás, autó, nyaralások. Házasság, gyerekek. Reggel elmentem dolgozni, este hazajöttem. Rutinból történő beszélgetések a feleségemmel: Mi volt ma, szívem? Milyen napod volt? Bla-bla-bla.
Több mint 28 évig. Mindennap ugyanaz volt, semmi különös dolgot nem tudnék említeni az életemből, csak a napi rutinon alapuló beszélgetéseket, vitákat, kibéküléseket. Szerettem a feleségemet, majd egy idő után már nem szerettem. Dögunalmas volt ő is, a gyerekeim is, a munkám is, minden. De a cégnél nagyon megbecsültek, adtak a szavamra, ez számomra fontos volt mindig. Körülbelül 42 éves lehettem, amikor volt egy furcsa álmom, ami amellett, hogy furcsa volt, nagyon boldoggá tett is egyben. Azt álmodtam, hogy cigarettázom az erkélyünkön – az ötödik emeleten lakunk egyébként –, és nézem a hömpölygő tömeget, ahogy maguk elé bámulva, a másikról tudomást sem véve sietnek valahová. Mert azt már megfigyeltem, hogy az emberek mindig sietnek valahová. Fogalmam sincs, hogy hová. Majd később észrevettem, hogy én is mindig sietek, rohanok. Később lelassítottam. Rájöttem, ha nem rohanok állandóan, ugyanúgy odaérek, csak van időm a környezetemmel is foglalkozni. Nézni az embereket, az arcokat, a várost, a fákat. És ahogy ezt elkezdtem és egyre jobban belerázódtam, jöttem rá tulajdonképpen, hogy eddig egy nagy rakás szar voltam, és nem foglalkoztam az élettel, azzal a csodával, ami körülvesz bennünket. Ez a tudat, ez a felismerés újabb és újabb csodákat hozott az életembe. Elkezdtem odafigyelni a családomra, a feleségem és a gyerekeim valós érzéseire, és egyre jobb lett a kapcsolatunk. Ma már ott járunk, hogy újra szeretjük egymást a feleségemmel, támogatjuk egymást mindenben, és mély, érzelemben gazdag beszélgetéseket folytatunk a korábbi felszínességgel szemben. Boldog vagyok. Erre 50 évet kellett várnom. Na de vissza az álmomra. Szóval nézem a tömeget, és az jut az eszembe, hogy véget vetek ennek az unalmas, másokra nem odafigyelő rohanásnak. Polgárpukkasztást követek el, levetkőzöm, és teljesen meztelenül kimegyek az utcára. Sajnos ezt követően felébredtem, és mindig egy izgatott, nyitott kérdés maradt bennem, hogy vajon milyen reakciót válthatott ez ki az emberekből. Ez az álom megváltoztatta az életemet. Nemrég, amikor a feleségemmel közösen pezsgőztünk, beszélgettünk, táncoltunk és fantasztikusan éreztük magunkat, elmondtam, hogy hiányérzetem van az álmommal kapcsolatosan. Sohasem fogom megtudni, milyen érzés lett volna meztelenül sétálni az emberek között. Erre a feleségem, ez a csodálatos asszony azt mondta: – Tedd meg, és nagyon büszke leszek rád. Megtettem, és megkaptam a választ. Nagyon boldog vagyok, hogy megtettem. Most itt ülök a rendőrségen, egy plédbe csavarva, és kihallgatnak. Mindenki őrültnek néz. De nem zavar. Sohasem voltam még ilyen boldog és felszabadult. Csodálatosan szép az élet, biztos úr, csak merjünk hinni az álmainkban, és tegyük meg”.
A történethez hozzátartozik, hogy a tiszt elengedte mindenféle büntetés és egyéb retorzió nélkül. Eljutott hozzá az üzenet. Az élet szép, csodálatos, az álmainkat pedig nem szabad elengedni. Az álmok magukban hordozzák az élet üzenetét. Nem véletlenül használjuk azt a kifejezést, hogy álomszép. A világunk, a környezetünk olyan lesz, amilyenné mi magunk varázsoljuk. Merjünk álmodni, és valósítsuk meg. Csak ez számít, semmi más.
2
A koronavírus árnyékában
Koronavírus. Covid-19. Pandémia. A csapból is ez folyik. Tragikus, megdöbbentő, szörnyű, katasztrofális, végünk van. Ezek a leggyakrabban használt kifejezések, amelyekkel bombázzák a társadalmat. Azt a társadalmat, amelyik kifejezetten vevő rá, mert lehet szörnyülködni, panaszkodni, de elsősorban beszélni valamiről. Való igaz, hogy sok problémát okoz a koronavírus megjelenése, de azért az emberek többsége nagyon rosszul kezeli az egész helyzetet. Mindig a vírusról beszélnek, mindig, minden körülmény között. Még a baráti találkozások alkalmával is, az üzletekben bevásárlás közben is, mindig-mindig a vírus. Annak negatív, horrorisztikus jelenlétéről beszélnek nonstop. Rendkívül negatív élményként élték meg az emberek a karantént, amikor be lettek zárva azokkal, akiket elvileg szeretnek. Amúgy sem bírják az összezártságot, ez megmutatkozik a karácsonyi időszakban is: mindig megugrik a családon belüli erőszak statisztikája azokban a napokban. Felszínre kerülnek régi sérelmek, kerülgetik a másikat, akit amúgy is unnak. Mert nem együtt élik meg az élet pillanatait, csak együtt élnek. Közös háztartásban, és fogalmuk sincs a másik fél vágyairól, érzéseiről, céljairól. A másik egy megtűrt személy egy kényszerhelyzetben: a szeretet ünnepén. Nagy tragédia volt a vásárlási lehetőségek kimaradása, a megszokott dolgok eltűnése a vírushelyzetben. A munkahelyek java része azáltal, hogy megszűnt vagy átállt home office üzemmódra, megint arra kényszerített sokakat, hogy otthon maradjanak. És nem lehetett elmenekülni az üzletekbe, a bevásárlóközpontokba. Az élelmiszerüzletek nyitva tartása viszont lehetőséget adott a jól bevált családi időtöltésre, a hétvégi nagybevásárlásokra. Mert ez a javarészt céltalan lézengésnek nevezett családi vásárlás maradt egy olyan program, amikor nem otthon kell lenni, és megy vele az idő. Bár a másikat akkor is el kell viselni, de mégis csak jobban eltelik, mint otthon, összezárva.
Pedig… A vírus megjelenésének ugyanolyan pozitív hozadékai is vannak, mint minden negatív dolognak. Miden rosszban van valami jó, ez így van a koronavírussal is. A vírus lehetőség a megújulásra, mind az embert, mind a környezetét tekintve. Lehetőség saját magunk, valamint elrontott emberi kapcsolataink rendbetételére. Amikor egyedül vagyunk, sok esetben, de előbb-utóbb szinte biztos, hogy elgondolkodunk az életünk dolgain. Konkrétan érezzük azt, hogy szükséges változtatni az addigi életünkön, mert nem vagyunk boldogok. Csak nem merjük meglépni, és mindig vannak a kifogások. Dolgoznom kell, a gyereket kell rendezni, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, nem érek rá. Nos, a vírus megteremtette azt a helyzetet, amikor ráérünk. Magunkkal és másokkal foglalkozni. Sok esetben, amikor szabadságot, szabadidőt kap az ember, nem igazán tud mit kezdeni vele. Ez ugyanúgy működik, mint a börtönben a fogvatartottaknál. Amikor szabadulnak, többen rövid időn belül visszakerülnek, mert nem érzik komfortosnak a külvilágot. A szabadság ugyanolyan nehéz, mint a rabság, ha nem jól gazdálkodunk vele, és nem értelmes célokra fordítjuk a ránk szakadt szabadidőt. Sok embert a hideg kirázott attól, hogy karanténba kell vonulni a családjával, a férjével vagy a feleségével hetekre, akár hónapokra. Mert ez egy teljesen új helyzetet teremtett, és azok, akik javarészt nem is folytatnak mély, tartalommal megtöltött beszélgetéseket és csak a napi rutin szerint élnek, el sem tudták képzelni, hogy mi lesz otthon. Nem a vírus volt a baj, hanem az idő, amit emiatt el kell tölteni saját magával, illetve másokkal.
Informatikálódott világunkban egyébként is elég nehezen megy a személyes találkozók során folytatott beszélgetés. Sokkal könnyebb a telefon mögé bújva, írásban megírni a véleményünket, mint úgy elmondani, hogy a másik fél velem szemben ül, és szó szerint szemtől szemben beszélgetni, látni a másik reakcióját, mimikáját, nemtetszését a mondatainkkal kapcsolatosan. Már megint az a fránya felelősségvállalás, ugyebár. A vírus arra kényszerítette az embereket, hogy lefolytassanak szemtől-szembeni beszélgetéseket, ezáltal felvállalva hangjukat, arcukat, rezdüléseiket. És rengeteg kapcsolat ráment erre. Ez volt a vírus igazi veszélye. Holott ezt egy áldásos állapotnak érdemes tekinteni, hiszen kidőltek a szekrényből a régen eltemetett csontvázak, és amit lehet, hogy sohasem mondtak volna ki, és leéltek volna még egymással újabb boldogtalan 20 évet, azt megtették. Úgy is értelmezhetjük, mint ahogy a pánikkeltést szupermagaslatokban alkalmazó sajtóban megjelent: sok párkapcsolat ment tönkre a koronavírus miatt. De úgy is lehet értelmezni, hogy sok ember élete vett pozitív fordulatot, miután rájöttek arra, hogy együtt nem megy, mert nem szeretjük a másikat, és egy kényszerkapcsolatban éltünk. A vírushelyzet adta lehetőségeket felsorolni is nehéz lenne, de az egyik legpozitívabb hozadéka a saját magunkkal való, érdemben megtett foglalkozás. Mert a rohanó világban az emberek sok esetben elfelejtik azt, hogy mennyire fontos saját maguk lelki és testi egyensúlyának megteremtése, a harmónia kialakítása, önnön fejlesztésünk. Elfelejtenek azokkal a dolgokkal foglalkozni, amit igazán szeretnek, ami igazi, valós értékeket jelent számukra. Ezáltal tulajdonképpen elfelejtenek élni.
Joseph karanténban
Joseph Liverpoolban élt. 36 éves volt, elfoglalt üzletember. Egyik üzletkötésről rohant a másik üzletkötésre, egyik tárgyalásról a másik tárgyalásra, közben intézte a telefonjait, e-mailjeit. Közben a közösségi oldalakkal is foglalkoznia kellett, új képeket feltenni, lájkra várni és lájkolni. Hetente több alkalommal üzleti ebédek és vacsorák, rendezvények, konferenciák. Hétvégenként közös italozások az üzlettársakkal, fókuszban a pénz, siker, csillogás. Menő üzletemberként egyik nő a másik után, akiket általában a hétvégi partikon csípett fel. A vasárnapok lassan teltek, mert eseménytelenek voltak. Joseph ezt a napot általában a pénteki és szombati berúgás regenerálódására használta ki: délig aludt, utána gyorskaját rendelt, mert az ágyból nézte a gazdasági híreket, valamint írta az üzeneteket, e-maileket. Délután sétálni ment, meglehetősen rosszul érezte magát, szüksége volt némi italra. Ilyenkor általában 4-5 sört vásárolt a hétvége levezetéseként. Iszogatás közben felhívta néhány exét, el is csalta néha valamelyiküket egy vasárnap esti szexre. Utált egyedül otthon lenni vasárnap. Majd este előkészítette jövő hetének menetrendjét, a tárgyalások sorozatát.
Hétfőn kezdődött minden elölről. Joseph azt hitte, hogy boldog, pedig nagyon nem volt az. Egy felszínes, érdekektől hemzsegő világ katonája volt, aki érzelemmentesen, az igazi értékek figyelmen kívül hagyásával élte mindennapjait. A kaviárok és pezsgős partik, a ledér nőcskék, a sikeres üzletek mind csak pillanatnyi örömöt jelentettek számára. Azért volt mindig rohanásban, azért pörgött állandóan, mert ezekre az apró örömökre vadászott szakadatlanul. Aztán beütött a szar. Karanténba helyezték egész Angliát, kijárási tilalom volt érvényben. Először egy hét, majd kettő, később korlátlan időre meghosszabbítva. Az üzletkötések leálltak, az egész világ megtorpant. Minden megállt, minden megszűnt, ami Josephnek addig fontos volt. Az első hét még elviselhető volt számára, hiszen online is tudta intézni az üzleteket. Emellett betárazott italból rendesen, és gyakorlatilag végig alkoholizálta ezeket a napokat. Rengeteget telefonált, e-mailezett, a közösségi oldalakon chatelt. Aztán végleg lehúzták a redőnyt. Teljesen megállt az üzleti élet. Joseph a szép belvárosi lakásának foglya lett, teljesen egyedül. Az ismerősök hívásai elmaradtak, eltűntek a nők is az életéből. Üzletkötések és tárgyalások híján a programok is. És ami a legszörnyűbb volt Joseph életében: elkezdett fogyni a pénze. Keményen a tartalékait emésztette fel, és hiába volt egy vaskos bankszámlája, tudta, ez így rövid időn belül véges lesz.
...
Az élet értelme
Az emberek döntő többsége megkeseredetten, unalmasan, igazi tartalom nélkül éli az életét. A napok valóban szürke hétköznapokká válnak: elmennek dolgozni, majd hazamennek. És ennyi. Persze közben gyereket nevelnek, mosnak, főznek, takarítanak, autót javíttatnak, bevásárolnak, esznek és tévéznek. Ahogy múlik az idő, és a gyerekek felnőnek, majd kirepülnek a családi fészekből, még tartalmatlanabbá válik az életük. Még jobban unják egymást a párok, emiatt még többet dolgoznak, még többet esznek és tévéznek. Sok mindent csinálnak, csak egy nagyon fontos dolog marad ki a listából: elfelejtenek élni. Mert mi is az élet értelme? Nos, nem a munka, nagyon nem. Az élet értelme az élmények gyűjtése, a boldog pillanatok megélése. Amikor eljön a jó öreg kaszás, és az ember befejezi – mert mindenki be fogja, ehhez szemernyi kétség nem férhet az eddigi statisztikák alapján –, több módon lehet itt hagyni a földi létet. Elégedetten, hogy megérte, és most már elmehetek, vagy egy nagy hiányérzettel, egy nagy kérdőjellel: ez volt az élet?
Az élet, ami Isten legnagyobb ajándéka, amit az ember számára adhatott, sokkal fontosabb annál, mintsem csak úgy eltékozoljuk. Az életet nem leélni, hanem megélni érdemes, csak így éri meg. Az emberek mindig kifogásokat keresnek, hogy miért szar az életük. Mindenki más hibás emiatt, csak ők nem. A politika miatt, a gazdaság miatt, a kollégák miatt, a globális felmelegedés miatt… Minden miatt, de felelősséget nem mernek vállalni, mert az nagyon fájdalmas lenne. A beismerés, hogy én csesztem el az életemet, és változtatok rajta – na, azt merik kevesen meglépni. Egyébként nincs olyan, hogy egy élet el van cseszve, mert mindig van lehetőség a változtatásra. A legfontosabb aranyszabályt az emberek szeretik elfelejteni: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa! Valóban vannak életünknek nehéz pillanatai, ez kétségtelen. De ezek a nehézségek arra sarkallnak, hogy megoldjuk őket. Nem szabad elfelejteni, hogy minden probléma, minden nehézség legyőzése jelentős endorfinlökettel jár, ennek megfelelően boldogságot fog okozni. A szőnyeg alá söprés, a felelősség áthárítása másokra sohasem visz előre. Sem megoldani nem fogjuk vele a nehézségeinket, sem boldogabbak nem leszünk tőle. A mai kor embere elsősorban problémageneráló, és nem problémamegoldó. Ráadásul a problémák, életnehézségek java részét magának idézi elő az ember. A konfliktushelyzetek, a veszekedések elkerülhetőek lennének tudatosabb gondolkodással és a felelősség vállalásával.
Sokan csak vegetálnak célok nélkül, motiválatlanul. Nem merik maguknak sem bevallani, hogy abban az élethelyzetben, amiben benne vannak, saját sorozatos hibáiknak köszönhetően kerültek bele. Mert gyávák voltak, és nem merték meglépni a változtatást. Ennek elsődleges oka a félelem. Félnek az igazságtól, félnek saját maguknak is bevallani, hogy amiben vannak, az nem jó. Mert az élet nem szabad, hogy a vegetálásról szóljon. Az élet mindenképpen el fog múlni, az óra leketyeg. Vagy így, vagy úgy, de az idő telik, a napok egymás után peregnek, és ha valaki benne ragad a vegetáció bűzös mocsarában, onnan keservesen nehéz lesz kimászni. Egyre nehezebb. Minél hamarabb jön a felismerés, hogy változtatnom kell, mert szar a jelenlegi életem, és nem vagyok boldog, annál nagyobb az esélye egy új, minőségi élet lehetőségének. És nincs kifogás, nincs a másokra mutogatás: felismerés, felelősségvállalás, döntés. Csak így működik. A legveszélyesebb tényező, ami az emberre leselkedik, a komfortzóna. Mert mi is a komfortzóna? Megszokások, berögződések tömkelege, ami hamis biztonságérzetre épül. A langyos szar. Amikor célok nélkül valaki vegetál a megszokott, biztonságosnak tűnő kis életében, a kis munkájában, a kis családi fészkében, és ELVAN. Az, hogy elvagyok, azt jelenti, hogy komfortzónában élek, egy vegetáló élőlény vagyok, gyáva, mert tudom, hogy nem vagyok boldog, de mégis jó ez nekem, mert ha ennél többet akarnék, ahhoz lépnem kellene. Az meg kockázatokkal jár, felelős döntéssel jár, tehát menjünk biztosra, maradok a jól megszokott unalmas komfortzónámban, ergo gyáva vagyok. A komfortzóna illúzió. Hamis próféta, igazából nem létezik.
A komoly életváltoztatások, a komfortzónából való kilépés minden esetben fájdalommal jár. És félelemmel. Mert az ember fél az újtól: a megszokott dolgok adnak biztonságot. Ezzel nem is lenne semmi gond, hiszen nagyon sok olyan megszokott momentum van az életünkben, ami valóban örömforrás. Reggel elmenni futni, hétvégén a barátokkal találkozni, közösen enni-inni, este a szerelmemmel szeretkezni, ez mind nagyszerű és csodálatos dolog. A komfortzóna olyan megszokott dolgok tömkelege, amit nem igazán szeret az ember, ami korlátok között tartja, és nem engedi megvalósítani önmagát. Mert az nem biztonságos. Azért megszólhatnak, lenézhetnek, őrültnek gondolhatnak, mert nem a megszokottat, az elvárt dolgot cselekszi az ember.
Séta New Yorkban
Egyszer New Yorkban őrizetbe vettek egy embert, mert meztelenül sétált az utcán. Amikor bevitték a rendőrségre, és megkezdődött a kihallgatása, a tiszt megkérdezte tőle, miért csinálta. Az alábbi választ adta az ötvenes éveinek közepén járó férfi: „Egész életem a munkámról szólt. Középvezetőként dolgoztam egy műanyaggyártó cégnél. Az életem? Jó fizetés, belvárosi lakás, autó, nyaralások. Házasság, gyerekek. Reggel elmentem dolgozni, este hazajöttem. Rutinból történő beszélgetések a feleségemmel: Mi volt ma, szívem? Milyen napod volt? Bla-bla-bla.
Több mint 28 évig. Mindennap ugyanaz volt, semmi különös dolgot nem tudnék említeni az életemből, csak a napi rutinon alapuló beszélgetéseket, vitákat, kibéküléseket. Szerettem a feleségemet, majd egy idő után már nem szerettem. Dögunalmas volt ő is, a gyerekeim is, a munkám is, minden. De a cégnél nagyon megbecsültek, adtak a szavamra, ez számomra fontos volt mindig. Körülbelül 42 éves lehettem, amikor volt egy furcsa álmom, ami amellett, hogy furcsa volt, nagyon boldoggá tett is egyben. Azt álmodtam, hogy cigarettázom az erkélyünkön – az ötödik emeleten lakunk egyébként –, és nézem a hömpölygő tömeget, ahogy maguk elé bámulva, a másikról tudomást sem véve sietnek valahová. Mert azt már megfigyeltem, hogy az emberek mindig sietnek valahová. Fogalmam sincs, hogy hová. Majd később észrevettem, hogy én is mindig sietek, rohanok. Később lelassítottam. Rájöttem, ha nem rohanok állandóan, ugyanúgy odaérek, csak van időm a környezetemmel is foglalkozni. Nézni az embereket, az arcokat, a várost, a fákat. És ahogy ezt elkezdtem és egyre jobban belerázódtam, jöttem rá tulajdonképpen, hogy eddig egy nagy rakás szar voltam, és nem foglalkoztam az élettel, azzal a csodával, ami körülvesz bennünket. Ez a tudat, ez a felismerés újabb és újabb csodákat hozott az életembe. Elkezdtem odafigyelni a családomra, a feleségem és a gyerekeim valós érzéseire, és egyre jobb lett a kapcsolatunk. Ma már ott járunk, hogy újra szeretjük egymást a feleségemmel, támogatjuk egymást mindenben, és mély, érzelemben gazdag beszélgetéseket folytatunk a korábbi felszínességgel szemben. Boldog vagyok. Erre 50 évet kellett várnom. Na de vissza az álmomra. Szóval nézem a tömeget, és az jut az eszembe, hogy véget vetek ennek az unalmas, másokra nem odafigyelő rohanásnak. Polgárpukkasztást követek el, levetkőzöm, és teljesen meztelenül kimegyek az utcára. Sajnos ezt követően felébredtem, és mindig egy izgatott, nyitott kérdés maradt bennem, hogy vajon milyen reakciót válthatott ez ki az emberekből. Ez az álom megváltoztatta az életemet. Nemrég, amikor a feleségemmel közösen pezsgőztünk, beszélgettünk, táncoltunk és fantasztikusan éreztük magunkat, elmondtam, hogy hiányérzetem van az álmommal kapcsolatosan. Sohasem fogom megtudni, milyen érzés lett volna meztelenül sétálni az emberek között. Erre a feleségem, ez a csodálatos asszony azt mondta: – Tedd meg, és nagyon büszke leszek rád. Megtettem, és megkaptam a választ. Nagyon boldog vagyok, hogy megtettem. Most itt ülök a rendőrségen, egy plédbe csavarva, és kihallgatnak. Mindenki őrültnek néz. De nem zavar. Sohasem voltam még ilyen boldog és felszabadult. Csodálatosan szép az élet, biztos úr, csak merjünk hinni az álmainkban, és tegyük meg”.
A történethez hozzátartozik, hogy a tiszt elengedte mindenféle büntetés és egyéb retorzió nélkül. Eljutott hozzá az üzenet. Az élet szép, csodálatos, az álmainkat pedig nem szabad elengedni. Az álmok magukban hordozzák az élet üzenetét. Nem véletlenül használjuk azt a kifejezést, hogy álomszép. A világunk, a környezetünk olyan lesz, amilyenné mi magunk varázsoljuk. Merjünk álmodni, és valósítsuk meg. Csak ez számít, semmi más.
2
A koronavírus árnyékában
Koronavírus. Covid-19. Pandémia. A csapból is ez folyik. Tragikus, megdöbbentő, szörnyű, katasztrofális, végünk van. Ezek a leggyakrabban használt kifejezések, amelyekkel bombázzák a társadalmat. Azt a társadalmat, amelyik kifejezetten vevő rá, mert lehet szörnyülködni, panaszkodni, de elsősorban beszélni valamiről. Való igaz, hogy sok problémát okoz a koronavírus megjelenése, de azért az emberek többsége nagyon rosszul kezeli az egész helyzetet. Mindig a vírusról beszélnek, mindig, minden körülmény között. Még a baráti találkozások alkalmával is, az üzletekben bevásárlás közben is, mindig-mindig a vírus. Annak negatív, horrorisztikus jelenlétéről beszélnek nonstop. Rendkívül negatív élményként élték meg az emberek a karantént, amikor be lettek zárva azokkal, akiket elvileg szeretnek. Amúgy sem bírják az összezártságot, ez megmutatkozik a karácsonyi időszakban is: mindig megugrik a családon belüli erőszak statisztikája azokban a napokban. Felszínre kerülnek régi sérelmek, kerülgetik a másikat, akit amúgy is unnak. Mert nem együtt élik meg az élet pillanatait, csak együtt élnek. Közös háztartásban, és fogalmuk sincs a másik fél vágyairól, érzéseiről, céljairól. A másik egy megtűrt személy egy kényszerhelyzetben: a szeretet ünnepén. Nagy tragédia volt a vásárlási lehetőségek kimaradása, a megszokott dolgok eltűnése a vírushelyzetben. A munkahelyek java része azáltal, hogy megszűnt vagy átállt home office üzemmódra, megint arra kényszerített sokakat, hogy otthon maradjanak. És nem lehetett elmenekülni az üzletekbe, a bevásárlóközpontokba. Az élelmiszerüzletek nyitva tartása viszont lehetőséget adott a jól bevált családi időtöltésre, a hétvégi nagybevásárlásokra. Mert ez a javarészt céltalan lézengésnek nevezett családi vásárlás maradt egy olyan program, amikor nem otthon kell lenni, és megy vele az idő. Bár a másikat akkor is el kell viselni, de mégis csak jobban eltelik, mint otthon, összezárva.
Pedig… A vírus megjelenésének ugyanolyan pozitív hozadékai is vannak, mint minden negatív dolognak. Miden rosszban van valami jó, ez így van a koronavírussal is. A vírus lehetőség a megújulásra, mind az embert, mind a környezetét tekintve. Lehetőség saját magunk, valamint elrontott emberi kapcsolataink rendbetételére. Amikor egyedül vagyunk, sok esetben, de előbb-utóbb szinte biztos, hogy elgondolkodunk az életünk dolgain. Konkrétan érezzük azt, hogy szükséges változtatni az addigi életünkön, mert nem vagyunk boldogok. Csak nem merjük meglépni, és mindig vannak a kifogások. Dolgoznom kell, a gyereket kell rendezni, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, nem érek rá. Nos, a vírus megteremtette azt a helyzetet, amikor ráérünk. Magunkkal és másokkal foglalkozni. Sok esetben, amikor szabadságot, szabadidőt kap az ember, nem igazán tud mit kezdeni vele. Ez ugyanúgy működik, mint a börtönben a fogvatartottaknál. Amikor szabadulnak, többen rövid időn belül visszakerülnek, mert nem érzik komfortosnak a külvilágot. A szabadság ugyanolyan nehéz, mint a rabság, ha nem jól gazdálkodunk vele, és nem értelmes célokra fordítjuk a ránk szakadt szabadidőt. Sok embert a hideg kirázott attól, hogy karanténba kell vonulni a családjával, a férjével vagy a feleségével hetekre, akár hónapokra. Mert ez egy teljesen új helyzetet teremtett, és azok, akik javarészt nem is folytatnak mély, tartalommal megtöltött beszélgetéseket és csak a napi rutin szerint élnek, el sem tudták képzelni, hogy mi lesz otthon. Nem a vírus volt a baj, hanem az idő, amit emiatt el kell tölteni saját magával, illetve másokkal.
Informatikálódott világunkban egyébként is elég nehezen megy a személyes találkozók során folytatott beszélgetés. Sokkal könnyebb a telefon mögé bújva, írásban megírni a véleményünket, mint úgy elmondani, hogy a másik fél velem szemben ül, és szó szerint szemtől szemben beszélgetni, látni a másik reakcióját, mimikáját, nemtetszését a mondatainkkal kapcsolatosan. Már megint az a fránya felelősségvállalás, ugyebár. A vírus arra kényszerítette az embereket, hogy lefolytassanak szemtől-szembeni beszélgetéseket, ezáltal felvállalva hangjukat, arcukat, rezdüléseiket. És rengeteg kapcsolat ráment erre. Ez volt a vírus igazi veszélye. Holott ezt egy áldásos állapotnak érdemes tekinteni, hiszen kidőltek a szekrényből a régen eltemetett csontvázak, és amit lehet, hogy sohasem mondtak volna ki, és leéltek volna még egymással újabb boldogtalan 20 évet, azt megtették. Úgy is értelmezhetjük, mint ahogy a pánikkeltést szupermagaslatokban alkalmazó sajtóban megjelent: sok párkapcsolat ment tönkre a koronavírus miatt. De úgy is lehet értelmezni, hogy sok ember élete vett pozitív fordulatot, miután rájöttek arra, hogy együtt nem megy, mert nem szeretjük a másikat, és egy kényszerkapcsolatban éltünk. A vírushelyzet adta lehetőségeket felsorolni is nehéz lenne, de az egyik legpozitívabb hozadéka a saját magunkkal való, érdemben megtett foglalkozás. Mert a rohanó világban az emberek sok esetben elfelejtik azt, hogy mennyire fontos saját maguk lelki és testi egyensúlyának megteremtése, a harmónia kialakítása, önnön fejlesztésünk. Elfelejtenek azokkal a dolgokkal foglalkozni, amit igazán szeretnek, ami igazi, valós értékeket jelent számukra. Ezáltal tulajdonképpen elfelejtenek élni.
Joseph karanténban
Joseph Liverpoolban élt. 36 éves volt, elfoglalt üzletember. Egyik üzletkötésről rohant a másik üzletkötésre, egyik tárgyalásról a másik tárgyalásra, közben intézte a telefonjait, e-mailjeit. Közben a közösségi oldalakkal is foglalkoznia kellett, új képeket feltenni, lájkra várni és lájkolni. Hetente több alkalommal üzleti ebédek és vacsorák, rendezvények, konferenciák. Hétvégenként közös italozások az üzlettársakkal, fókuszban a pénz, siker, csillogás. Menő üzletemberként egyik nő a másik után, akiket általában a hétvégi partikon csípett fel. A vasárnapok lassan teltek, mert eseménytelenek voltak. Joseph ezt a napot általában a pénteki és szombati berúgás regenerálódására használta ki: délig aludt, utána gyorskaját rendelt, mert az ágyból nézte a gazdasági híreket, valamint írta az üzeneteket, e-maileket. Délután sétálni ment, meglehetősen rosszul érezte magát, szüksége volt némi italra. Ilyenkor általában 4-5 sört vásárolt a hétvége levezetéseként. Iszogatás közben felhívta néhány exét, el is csalta néha valamelyiküket egy vasárnap esti szexre. Utált egyedül otthon lenni vasárnap. Majd este előkészítette jövő hetének menetrendjét, a tárgyalások sorozatát.
Hétfőn kezdődött minden elölről. Joseph azt hitte, hogy boldog, pedig nagyon nem volt az. Egy felszínes, érdekektől hemzsegő világ katonája volt, aki érzelemmentesen, az igazi értékek figyelmen kívül hagyásával élte mindennapjait. A kaviárok és pezsgős partik, a ledér nőcskék, a sikeres üzletek mind csak pillanatnyi örömöt jelentettek számára. Azért volt mindig rohanásban, azért pörgött állandóan, mert ezekre az apró örömökre vadászott szakadatlanul. Aztán beütött a szar. Karanténba helyezték egész Angliát, kijárási tilalom volt érvényben. Először egy hét, majd kettő, később korlátlan időre meghosszabbítva. Az üzletkötések leálltak, az egész világ megtorpant. Minden megállt, minden megszűnt, ami Josephnek addig fontos volt. Az első hét még elviselhető volt számára, hiszen online is tudta intézni az üzleteket. Emellett betárazott italból rendesen, és gyakorlatilag végig alkoholizálta ezeket a napokat. Rengeteget telefonált, e-mailezett, a közösségi oldalakon chatelt. Aztán végleg lehúzták a redőnyt. Teljesen megállt az üzleti élet. Joseph a szép belvárosi lakásának foglya lett, teljesen egyedül. Az ismerősök hívásai elmaradtak, eltűntek a nők is az életéből. Üzletkötések és tárgyalások híján a programok is. És ami a legszörnyűbb volt Joseph életében: elkezdett fogyni a pénze. Keményen a tartalékait emésztette fel, és hiába volt egy vaskos bankszámlája, tudta, ez így rövid időn belül véges lesz.
...

