Örvény

Rivercastle-i tavasz

Fények, villanások… helyek, személyek – némelyiket látta már, a többi ismeretlen.
Érzések, hullámok, hangok, gondolatok – az egész kezd egy kaleidoszkópra hasonlítani. Vagy inkább… valami egészen másra.

Valami zavarosabbra.

Valami érthetetlenebbre.

Valami megmagyarázhatatlanra.

Az biztos, hogy itt aztán semmi sem függ össze. Legalábbis a fiú szerint, akinek szinte minden éjszaka ezzel kell szembesülnie. Nos, igen, álmodik – néha ő is tudja ezt, néha csak sodródik az árral –, de szemlátomást nem igazán élvezi a dolgot. Az élmény, amit átél, inkább felkavaró, mintsem megnyugtató. Nem az a fajta könnyed szundikálás, ami kitisztítja a fejünket egy lomha tavaszi délutánon, vagy segít megoldani egy mérnök – esetleg egy nagy matematikus – problémáját, ha az éjszakába nyúló agyalás már nem hoz eredményt.
Nem, ez egészen más. Még csak nem is olyan, mint amilyeneket kiskorában álmodott a fiú. Hosszú, terjengős mese – vagy inkább filmszerű álmok, melyekből legszívesebben sosem ébredt volna fel, vagy éppen remegve bújt takarója alá, miután felriadt belőlük, és őszintén hálás volt, hogy amit átélt, az nem valóság.
De már régóta nem így álmodik. Talán az elméjét fertőzte meg valami. Ki tudja, mi?
Elvégre éppen hogy csak átlépte a felnőttkor küszöbét, ahová – mint ahogy a legtöbb gyermek számára – kusza és rejtelmes kamaszkor vezetett. Nem csodálkozhatunk hát, ha kissé zavaros egy fiatalember, aki ráadásul apa nélkül nőtt fel. Sőt, a pszichológusok nagy részének szilárd meggyőződése, hogy akik csonka családban nőnek fel, csekély eséllyel kerülhetik el a komplexusokkal és mindenféle zavarodottsággal teli életet. Szóval, hogy mi is okoz rendre nyugtalan éjjeleket és fáradt, enervált reggeleket hősünk számára, azt most nehéz lenne kideríteni. Mint ahogy azt sem könnyű megfejteni, hogy ebben a kavargó gondolattengerben mi az, aminek értelme van, és mi az, ami joggal landol aztán – ébredéskor – a felejtés emésztőgödrében.
Azt hiszem, hogy az alvó fiú most hág kalandjának tetőfokára, mert egyre inkább hatalmába keríti a nyugtalanság. Biztos benne, hogy élményei mások számára felfoghatatlanok, elvégre ő sem érti meg őket igazán, s bár tudatállapota vibrál csupán – mint halvány lámpafény a ködben –, mégis vár valamire.
Álmaiban az évek során ugyanis csak egy biztos pontot fedezett fel ezidáig. Hogy mi az, azt ő sem tudja, de a jelenlétét érezni lehet. Sokszor látta már. Férfi, nő, kecskebak, szörnyeteg, kiskutya, csecsemő, fák, mindenféle természeti jelenségek.
Ez volt az.
És ez az, ami most is körülveszi.
Nem látja, de érzi, hogy egyre közelebb kerül hozzá. Talán meg is tudná érinteni, de most először megszólal:
– Ratio!



1. Ratio…

Ahogy felébredt, még mindig ott csengett fülében ez az egyszerű szó. Mintha csak megszólították volna.
Merthogy igen, őt csakugyan Ratiónak hívták.
Körbenézett szobájában, melyben – minthogy északi fekvésű volt – rendszerint félhomály uralkodott egész délelőtt s ebből a homályból szépen, lassan előbújtak azok a megszokott tárgyak, melyek ezt az álmos ifjút kezdték a szobájára emlékeztetni.
A nagy, barna foltból szekrény lett, a hatalmas farönkön ücsörgő fehér bagoly egy számítógép monitorjává változott. Az asztal, a polcok a rajtuk lévő holmikkal együtt, valamint az egyre színesedő poszterek is a falon kezdtek élesedni, ráadásul arról a nagy, bizarr, vibráló lámpáról is kiderült, hogy végül is az az ablak.
Azonban ami Ratiót leginkább izgatta, az közvetlenül mellette – a kis éjjeliszekrényen – foglalt helyet. Bizony az ő vörös szemű ellensége volt ez.
Az ébresztőóra.
Többször is meg kellett dörgölnie álmatag szemeit, hogy le tudja olvasni a pontos időt, s mikor ez végre összejött, visszadobta fejét a párnára és felsóhajtott:
– Fantasztikus! – mondta iróniától eltelve. – Már megint sikerült felébrednem ébresztő előtt tizenkét perccel!
Tovább gondolkodott:
– Nem elég, hogy amúgy is botrányosan korán kell kelni suliidőben. Nem! Mr. Stanson még rátesz egy lapáttal, és felébred tizenkét perccel előbb, igaz?! Nem tudna, mondjuk… két-három órával előbb felébredni, hogy esetleg érdemes legyen még visszaaludni. Ah… Ráadásul természetesen klotyóra is ki kell mennem, hogy még reménytelenebb legyen a visszaalvás.
Ahogy ezeken elmélkedett, egyre mérgesebb lett, s a düh valamelyest kiűzte az álmot a szeméből. Ledobta hát magáról a takarót, belebújt papucsába, és szép lassan kibattyogott a mosdóba.
Mire Ratio összeszedte magát, felöltözködött és kivánszorgott a konyhába, édesanyja, Myriam, már feltálalta reggelijét és éppen becsomagolta az uzsonnáját. Mindig jóval előbb kelt fiánál, hogy mindent el tudjon végezni munkába indulás előtt. Ám amennyivel előbb kelt, szemlátomást annyival frissebb is volt Ratiónál.
Igen. Csak úgy áradt belőle az üdeség reggelente, s olyan lendülettel végezte teendőit, hogy az a fiú számára mindig is csodálatra méltó volt. Akarva-akaratlanul felpezsdítette őt is, és az igazat megvallva, szüksége is volt erre a lendületre, hogy fel tudjon pörögni nap mint nap.
Myriam alig múlt negyven éves, és a korához képest igencsak szép asszony volt. Hosszú, sötét haja, karcsú alakja és puha, bársonyos bőre miatt jóval fiatalabbnak tűnt, s ezt életének feszes tempója sem hazudtolta meg. Tanárként dolgozott a helyi nyelviskolában, és gyakran adott magánórákat is otthonukban. Mindig szakított időt a testmozgásra is a házimunka és egyéb teendői mellett, melyekbe fiát csak nagy ritkán tudta bevonni. Mindig törekedett rá, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából életének minden területén, ám a gyermeknevelésben – bármennyire igyekezett is – nem igazán jeleskedett.
Alaposan elkényeztette Ratiót.
– Jó reggelt, kisfiam!
Kis hatásszünet után Ratio is visszamormogott valami köszöntésfélét, s leült az asztalhoz.
– Jó étvágyat, fiam!
Ratio nem felelt. Még csak egy „köszi”-t sem – nem volt szokása reggelente. Pontosabban szokása volt nem válaszolni semmire sem, amíg nem érezte elég ébernek magát a társalgáshoz.
A „jó étvágyat” és az efféle sablonos köszöntéseket különösen feleslegesnek tartotta, mert hát a családjának amúgy is mindig a legjobbat kívánja az ember. Nem igaz? Minek mondja, hogy: „Jó étvágyat!”, ha a másik enni kezd, vagy „Egészségedre!”, ha éppen tüsszent?
Persze társaságban – iskolában, edzésen, alkalmakon –, az más. Mindannyiunknak zsigereiben van, hogy ott bizony annak is jó étvágyat kívánjunk, akinek szeretnénk, ha inkább a torkán akadna a falat, és akkor is azt mondjuk: „Egészségedre!”, ha az illető halálát inkább kívánnánk. Nem is igazán tudjuk, hogy mit is mondunk, csak mondjuk a helyes időben vagy szituációban. Ratio is pontosan így volt ezzel, s mint formalitást, idegennek érezte családi körben.

Csak meredten nézett maga elé, miközben szépen lassan a szájához emelte a kanalát, és komótosan rágcsálni kezdte száraz kukoricapelyhét.
Az emberiség döntő többségével szemben ugyanis ő kifejezetten gyűlölte, ha felöntötték tejjel, s ezt dühösen kifejezésre is tudta juttatni, ha édesanyja nagy ritkán figyelmetlen volt. Természetesen éppen ezért aznap reggel is gondosan a kukoricapehely mellé volt tálalva a tej, kakaó gyanánt.
Csakhogy a felelőtlen anya aznap másként volt figyelmetlen, és mintegy megfeledkezve önmagáról – és persze a ház szigorú íratlan szabályairól –, vakmerően kérdést mert intézni a fiatalúrhoz.
– Hogy aludtál, édesem?
S kérdezte ezt arcán olyan mosollyal, s hangjában olyan kedvességgel, hogy még az egyiptomi fáraó szíve is meglágyult volna tőle Mózes idejében.
Csakhogy Lord Stansont keményebb fából faragták az összes fáraónál és királynál, és szíve legalább olyan rideg volt, mint a kanál, amely megállt félúton tálkája és a szája közt. Komor, lassú tempóban emelte fel pillantását édesanyjára, ki ekkor már tisztában volt vétkének súlyával.
– Szarul… – s a szavak elejét úgy nyomkodta meg, mint mikor az ember a bőröndjébe akarja betuszkolni az utolsó pár papucsot nyaralás előtt. – Szokás… szerint… szarul!
A kegyetlen alliteráció olyan volt édesanyája számára, mintha apró késekkel döfködnék szívét.
Ezzel véget is ért a beszélgetés.
Bár jól ismerte fiát és tisztában volt személyiségének minden apró kis megnyilvánulásával, mégis igen rosszul estek neki ezek a jelenetek. Annyi ilyet kapott már, és mégis mindig belesajdult a szíve, mikor kicsi, egyke, elkényeztetett gyermeke nem bírt magával. Főleg azért, mert általánosságban nem is volt ilyen.
Napközben – mikor nem volt fáradt – sokszor kenyérre lehetett kenni. Segítőkész és kedves volt. Néha még rosszkedvében is szelíd és közlékeny volt anyjával, és sok mindent megosztott vele. Olyan dolgokat is, amelyekre egyáltalán nem is számított.
De amikor Ratio ideges volt, sértett és undok, mindig úgy érezte, hogy ő a hibás, s hogy nem kellett volna felidegesítenie vagy megbántania. A szülői felelősség ilyenkor nyomasztóan nehezedett gyönge lelkére, és akarva-akaratlanul is az járt a fejében, hogyan engesztelhetné ki. Erre azonban már csak délután lesz lehetősége, annál is inkább, mivel Ratio szó nélkül felkelt és elrohant az iskolába. Csak félig ette meg kukoricapelyhet, de legalább az uzsonnáját elvitte.

Tavaszodott. Rivercastle virágzott. Szó szerint. Az útmenti cseresznye-, meggy- és barackfák már hullatták is szirmaikat, s ez sok helyütt tarka szőnyegként borította be a járdákat reggelente. Ráadásul szinte minden villanyoszlopról kaspók lógtak, bennük különféle színes virágokkal. Nem is beszélve a beültetett közterekről, parkokról, ligetekről, és persze a polgármester kedvenceiről, a körforgalmakról, melyek közepét – ahol csak lehetőség volt rá – szökőkutak díszítették.
Carl Dawson – a város polgármestere – csakugyan vonzódhatott ezekhez a mesterséges közúti képződményekhez, legalábbis ez tűnt ki abból a statisztikai adatból, miszerint csupán akkori ciklusa alatt majdhogynem megduplázódott a körforgalmak és szökőkutak száma a városban. Többen viccesen meg is jegyezték: „Lassan a körforgalmak és szökőkutak városa lesz, nem a csak virágoké!”
A város amúgy is különlegességnek számított New York állam szívében. Merőben eltért a környező településektől. Alapítói révén – a környéken kimondottan szokatlan – tizenkilencedik századi, európai stílus jellemezte, főként a központját. A házak építészeti és stílusjegyeinek keveredése kellően színessé és érdekessé tette a városkát, s ez kissé úgy hatott, mintha különböző nemzetek és kultúrák egyesültek volna benne, mégis egyfajta egységet, harmóniát képezve egymással.
Klasszikus köralakú, térkövezett főtere egyedinek számított az egész államban, nem beszélve nagy, gótikus katedrálisáról és a patinás, barokk stílusú városházáról. Utcarendszere is eltért az arrafelé megszokottól. A szokásos párhuzamos rendszer helyett itt többnyire a központból kiindulva, pókhálószerűen futottak az utak, rendszertelenül itt-ott összekapcsolódva. A turisták vagy látogatók gyakorta eltévedtek, vagy nem találták következő úticéljukat a GPS kora előtt. Volt is belőlük bőven az év szinte mindegyik szakában. Sokak szerint a város legfőként belőlük élt. Nos, ha ez nem is volt teljesen igaz, tény, hogy jelentős bevételhez juttatták a települést, és Rivercastle rendkívül jó vendéglátónak bizonyult.
Egymás mellett sorakoztak a hotelek, panziók, éttermek, kávézók, magán szállásadó helyek, nem beszélve a városi fürdőről és a „kisvasútról”, mely reggeltől estig rótta az utcákat, útba ejtve minden látványosságot, ami csak egy idegent érdekelhet.
Ezek közé tartozott többek között a Lafayette Gimnázium is, ahová Ratio járt. A nemrégiben műemlékké nyilvánított épület valaha vadászkastély volt, melyről gazdag birtokosai lemondtak a város javára annak idején, a tudomány és a bölcsesség szolgálatába állítva azt. Legalábbis így tartja a városi legenda.
Talán csak a hiszékeny diákokat etették ezzel a tanárok, hogy még inkább elmélyítsék az iskola „dicső múltját” a fejekben, s még büszkébbé tegyék tanulóikat. Igaz, ami igaz, a gimnázium csakugyan jelentős múltra tekinthetett vissza, hiszen pár éve múlt, hogy emléktáblát avattak az aulában az intézmény fennállásának századik évfordulója alkalmából, s ezzel messze a legöregebb iskolának számított a városban.

Az épületet nemrégiben korhűen restaurálták, s kibővítették egy igencsak tekintélyes tornacsarnokkal, mely a testnevelésóráknak, a házibajnokságoknak, és az iskolai fórumoknak, egyaránt teret adott.
Utóbbiból persze volt bőven. Az új igazgatónak mondhatni heppje volt összehívni a diákokat és a tanári kart, hogy közölhessen velük olyan dolgokat, melyekről valószínűleg addigra már mindenki értesült a hangosbemondóból vagy osztályfőnökétől.
Ki tudja? Talán csak szerepelni akart, de lehetséges, hogy így kívánta megszilárdítani a tekintélyét új pozíciójában.
Tény azonban, hogy a felújított iskolaépület felettébb mutatós volt. Megőrizte klasszikus jellegét, mely leginkább a tetőzetén és nyílászáróin mutatkozott meg. Rusztikus, vörös betoncserepek fedték, míg falai sárgára voltak festve. Autentikus fa ablakkeretei fehérlettek a napfényben, akárcsak tágas bejárata, melyen sietve esett be éppen Ratio.
– Épp időben! – mondta a portás. – Ha egy perccel később jössz, ugrik az ellenőrződ!
A Lafayette-ben ugyanis minden késő ellenőrzőjét begyűjtötték, hogy aztán továbbítsák az osztályfőnököknek.
– Nehéz kiesni belőle – válaszolt Ratio félvállról.
– Na, menj már, mert elkésel!
Ezt a fiú már meg sem hallotta. Átviharzott az aulán, majd hármasával szedte a lépcsőket egészen a harmadikig, ahonnan csak pár lépésnyire volt a 39-es tanterem.
Mire betoppant, a létszám már nagyjából teljes volt, leszámítva az állami versenyen résztvevőket, és persze Joeyt.
Joey lakott a legközelebb az iskolához. Tulajdonképpen vele srégen, szemben az utcasarkon, s ebből természetszerűen következett, hogy mindig utolsónak ért be az első órára – már ha beért egyáltalán.
Ratio köszönt, és sietve leült a középső padsor utolsó előtti padjába, Phil mellé. Most nem köszönt és kezelt le mindenkivel, mint szokott. Még mindig nem volt valami nagy társasági kedve.
Philnek viszont annál inkább.
– Ratty! Mi újság, haver?
– Nem sok. Minden oké… legalább már csütörtök.
– Az ám! Holnap végre péntek! Nagy buli lesz a Gardenben. Belecsapunk, ugye, haver? Szombaton meg ott a Crown! Oda is benézhetünk…
– Nyugi van, Phil – mosolyodott el. – Meghúzzuk a hétvégét, ígérem.
Phil az utóbbi időben nagyon fel volt pörögve. Nem volt túlzottan népszerű srác, s ebből kifolyólag a lányoknál sem volt túl nagy szerencséje. Többen nem is értették, hogy Ratio miért barátkozik vele egyáltalán, hiszen szinte semmiben sem hasonlítottak.
Ratio magas volt és jóképű, bár egy kissé vékony. Nem ő volt a legnépszerűbb srác a suliban, de sok barátja volt, szinte mindenki ismerte, és a legtöbb körben otthonosan mozgott.
Ezzel szemben Phil a középszerűség illusztrációja lehetett volna az enciklopédiában: átlagos magasság, átlagos testalkat, átlagos arc – melyet még mindig pattanások tarkítottak, ezzel is rontva az amúgy sem valami fényes összképet. Nem beszélve a rendkívül gyorsan zsírosodó, seszínű hajáról, melyet próbált ugyan belőni mindig az aktuális divat szerint, de valahogy sosem jött neki igazán össze.
Végzősök voltak, és bár valamennyi osztály- és évfolyamtársa kimászni látszott a pubertás mély és mocskos medréből, Phil mintha épp a közepében vergődött volna.
A kinézetével még nem is lett volna akkora baj, hiszen sok nála szerényebb külsejű fiú volt népszerű, vagy legalább volt csaja. Ám belőle hiányzott az, ami bennük nagyon is megvolt: az attitűd, a szöveg, és az indokolatlan önbizalom.
Nem arról volt szó, hogy nem tudott volna szót váltani lányokkal, de az a típus volt, akin egyből látszik, ha zavarban van vagy izgul. Felelések alkalmával például rendszerint elváltozott arcának nem csak a színe, de formája is, miközben a tanár a naplót lapozgatta áldozatot keresve. Ezért nem ment neki többek között a puskázás sem. Bár kilencedikben még megpróbálkozott vele párszor, hamar rájött, hogy ez nem az ő műfaja. Minden egyes alkalommal lebukott, kivétel nélkül.
Viszont amióta Ratiónak sikerült elcsalnia egy iskolai buliba, ahol véletlenül összekeveredett egy elsős kiscsajjal egy tánc erejéig, vérszemet kapott, s attól fogva szinte minden hétvégén bulizni akart. Persze csak ha Ratio is ráért. Az sem izgatta különösebben, hogy az érettségi időszak már vészesen közeledett.
Nem mintha Ratiót izgatta volna. Már rég nem érdekelte az iskola. Nem aggódott a továbbtanulás miatt, mert fogalma sem volt róla, hogy akar-e egyáltalán továbbtanulni. Pedig édesanyja rengeteg időt szánt rá hogy együtt orientálódjanak bármiféle pálya felé, ami csak egy kicsit is megpiszkálja fiacskája érdeklődését, de hiába. A fiú már rég feladta a harcot, pedig nem volt rossz tanuló: átlaga 4,5 körül volt eddig minden tanévben.
Mindig is irigykedve hallgatta azokat, akik már szinte gyerekkoruktól kezdve egy pályára készültek, s makacsul ki is tartottak mellette. Már az általánosban eldöntötték, hogy orvosok, tanítók, ügyvédek, vegyészek vagy mérnökök lesznek. E szerint választottak középiskolát, majd később egyetemet.
Titokban ő is vágyakozott erre a végtelen biztosságra, erre az elhivatott céltudatosságra.
Vagy talán csak arra az identitástudatra, ami lényegében határozza meg az embert. Ami biztossá teszi lépéseit, ami irányítja akaratát. Ami értelmet és célt ad életének.
Ennek tudatában választ az ember hivatást, s így a hivatás nem cél lesz, hanem eszköz. Mégpedig az önmegvalósítás végső eszköze.
Sokszor sóvárgott – tudva vagy tudatlanul – ez után a valami után, mely sosem adatott meg neki.
De már nem törődött vele. A jelentkezését ugyan beadta a UoR-ra, de őszintén nem érdekelte, felveszik-e vagy sem. Nem volt benne izgalom vagy várakozás, sem félelem vagy bizonytalanság.
Egyszerűen tett rá. Tett a továbbtanulásra, tett az iskolára, a tanárokra, a házi feladatra…
A házi feladat!
– Phil, a házid!
– Mi van vele?
– Kész van, megcsináltad?
Phil egyből tudta, hogy mi a pálya. Sietve kotorta elő a füzetét, kinyitva a fogalmazásnál, és Ratio elé tolta.
De már későn.
A Cigány sietve lépett be a tanterembe.
…