Patriot

1. fejezet
Back to Camp


Délután lett, mire felpakolták a csere- és tartalék alkatrészek tömkelegét. A fúrós kollégák szinte végtelen listát tudtak összeállítani, mert a Zagrosz déli nyúlványai sokkal keményebbnek bizonyultak a vártnál. Mindenesetre a két Toyota dugig megtelt mindenféle hasznos alkatrésszel, amelyeket a szeizmikus mérésekhez szükséges szinkronizált robbantásokhoz mélyített lyukak lefúrásához használtak.
A Jahra Road-ot nem volt nehéz megtalálni Kuvait Cityben, majd’ mindegyik Ring Road keresztezte a Baszrába vezető széles, az Arab-öböl partvonalát követő aszfaltutat. Az utolsó, már Jahrában található benzinkútnál tele tankolták néhány kidiért (kuvaiti dinár) a két terepjárót. José megkopogtatta a vezető melletti ajtót Marco Toyotáján.
– Ne menjünk 80-nál többet, álljunk meg kezdetben sűrűn. A nagykarbantartás után bármi előfordulhat. Ja, és Marco, te menj elöl, te tudsz beszélni a helyiekkel, én meg felveszem, ha elszórsz valamit útközben.
– Ok, majd beszélgetek velük – mutatott Marco a hosszú szőrű fehér birkákat és fehér-fekete kecskéket legeltető pásztorra. A pásztor kedvesen intett Marcónak, és közölte vele, hogy Szaddam Huszein zehn, Amerika muzehn. (Zehn = jó, muzehn = nem jó.)

Elindultak ráérősen, a Nap már a bal oldalon sütött, a freonnal újratöltött AC kellemesen hűsítette a tágas belső teret. Mindketten egyedül utaztak a hétszemélyes Land Cruiserekben, leszámítva a kocsiknál sokszorosan többet érő fúróalkatrészeket. Az út bal oldalán a szír sivatag sárga homokbuckái látszottak, amerre szem ellátott, jobb oldalán pedig az Öböl északi csücskéig futó sódersivatag töltötte be a látóhatárt.
A táj méltóságos nyugalma átáradt az út mentén bandukoló tevekaravánokra és a 80-nál még motorhangot sem adó Toyotákra. Még világosban értek a határállomást jelző hosszú kocsisor végére.
A kuvaiti oldalon vámellenőrzés nem volt, útlevélellenőrzés sem. Az iraki határőrök nagyon örültek a magyar útlevélnek, mert ritkán láttak ilyet errefelé, a vámosok viszont elhűltek a rakomány láttán. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy elnapolják a vámvizsgálatot. Kedvesen a vámudvar egy kies szögletébe invitálták a két járművet. Marco és José előkapott néhány doboz Coca Colát, amitől a vámosok beszédesebbek lettek és elmesélték, hogy ilyen mennyiségben tulajdonképpen a gépkocsiforgalomban nem szabad behozni gépipari termékeket. A végleges döntést a vámparancsnok mondja ki, de csak holnap, addig is keressenek egy szállodát. Bokra inshallah, a parancsnok úr eldönti, mi lesz a vámáru sorsa.
A szállodakeresés egyszerű volt. Autójuk már nem volt, hotel pedig csak egy volt a közelben, az viszont a vámudvar közvetlen túloldalán. Gondozott, élénkzöld gyep körül földszintes bungalók sorakoztak, egyszerű belső berendezéssel, tiszta fürdőszobával, unatkozó gekkóval az ablaklégkondiban. Nem voltak szúnyogok a szobában, Marco pedig meghosszabbította szúnyogmentesítő alkalmazását a reménykedve várakozó kicsiny, de szorgos hüllőnek. Vagyis hagyta ott, ahol volt.
Néhány perces séta után megtalálták a kebabárust, aki pillanatnyilag csak báránymáj-darabokat tudott a sasliksütő rudakra tűzni. Kaptak egy-egy rudat, és lepénykenyeret.
A kenyeret egy tenyérben tartva belefektették a saslikot, majd a rudat középen tartva a saslikot a lepénybe csomagolták. Ezután úgy húzták ki a vasrudacskát, hogy a birkafalatok visszamaradjanak a lepényben. Egy szolgálatkész fiú arakot kínált 2 iraki dinárért. Mint kiderült, nem két kupicával, hanem két üveggel. Egy is elég volt, mi több. José felsóhajtott:
– Nagyszerű hely az a Kuvait, de mégiscsak legjobb itthon.
– Nahát, ha én ezt a nagyatádi Bakegérben elmesélem…
Josét nem nagyon bántotta a felhősödő jövő, inkább húzott egy jót az arakból.
– Marco, hol van az a gekkó? Szerinted mit isznak a hüllők?
– A nagyobbak vért, de az ilyen kicsik nem isznak semmit sem, megelégszenek a szúnyogok testnedveivel.
– Jól teszik, az én testnedveimet hagyják békén. Reméljük, a vámparancsnok úr sem próbálja kipréselni holnap. Marco, mindent elmondtál erről az utazásról, vagy kihagytál valamit?
– Lényegében mindent tudsz, sőt, már a vámosok is tudják, hogy te vagy a boss, merthogy tájékoztattam őket.
– Most már értem, miért kaptunk az OILIMPEX-től első osztályra jegyet a Kuvait Airwaysen. Utolsó vacsora.
– Arak nélkül. Te tudtad, hogy a Kuvait Airways az egyetlen légitársaság, amely nem szolgál fel alkoholt még az első osztályon sem?
– Nem tudtam. De te miért kaptál gin-tonikot?
– Mert véletlenül meglöktem a stewardess könyökét, mikor kihozta a tonikot tisztán, az ital az ölembe ömlött. Ezek után sűrű bocsánat kérések között megkérdezte, hogy hozhatja-e a gint. Megengedtem.

Másnap korán átsétáltak a vámudvarba. A vámparancsnok 11-re megérkezett.
– Ismerem az ügyet, a fontosságára való tekintettel elvámoljuk az árut, de nem itt, hanem Bagdadban. Itt most lezárjuk az árut, és önök közvetlenül a minisztériumba viszik, ahol majd megtörténik a vámolás. Ezt a levelet adják át a bagdadi vámtisztnek.
Az átadandó, lezárt levél láttán Marcón egy pillanatra átsuhant egy sötét gondolat: vajon nem az áll benne, hogy a levél átadóit pedig vágják négybe, és a darabokat tűzzék ki a vár, illetve a minisztérium négy sarkára?
Kizárt – válaszolta meg feltevését saját magának –, nem vagyunk az Oszmán Birodalomban, és a középkor is elmúlt már, hogy a hírvivőt – illetve alkatrész-szállítót – a protokoll be nem tartása miatt csak úgy felnégyeljék, esetünkben felnyolcalják. Utólag Marco korrigálta magát: a középkor már rég múlt, de Mezopotámiában voltak, amely terület a középkorban bizony az Oszmán Török Birodalom része volt.
Tíz perccel később, feledve az elmúlt évszázadok olykor brutális szokásait a szállítókkal szemben, Baszra felé robogtak.
Az 1-es autóút abban az időben még nem volt autópálya, csak imitt-amott. Természetesen mire elérték az 1-est, pontosabban azt az aszfaltutat, amelyet annak gondoltak, kezdtek kifutni az időből. Gyors döntést kellett hozni. Úgy érezték, hogy kár lenne bemenni Baszrába, levághatnak néhány kilométert, ha nem mennek be a városba. Úgy döntöttek, hogy elfordulnak rögtön balra, Nassiriya felé, ahonnan Bagdad irányába már autópálya vezet, legalábbis a térkép szerint.
A választott aszfaltút egy idő után földútra változott, majd pedig keréknyommá szelídült, amely egy töltésen haladt, melynek először csak az egyik oldalán láttak vizet, majd mindkettőn.
Egy pillanatra Marcóban felötlött, mi lesz, ha szembejön valaki, de a gondolatot gyorsan elhessegette, mint nem helyénvalót.
A keréknyom a töltésen lassan úgy fordult, hogy a nap félig a hátukba sütött. Az oldalfényben a töltés két oldalán elmaradó nádas kitágult, és eléjük tárult a nagy mocsár, melyet a mezopotámiai síkságot gazdagon termő élőhellyé öntöző két folyó, a Tigris és az Eufrátesz találkozása hozott létre. A mocsári arabok legnagyobb örömére.
A látóhatárt minden irányban betöltő hatalmas víztükörben tarka tehéncsordák bandukoltak nyakig érő vízben: előttük és mögöttük úszó nádszigeteken vert nádkunyhókban „mocsári arab” családok élték a másfél méteres vízen lebegve úszó mindennapi életüket.
Marco és José a mocsár természetes vízszintszabályzója, a kiömlő Satt Al-Arab folyó eredeténél állt. A lenyűgöző látványtól minden másról megfeledkezve, szótlanul álltak. Marco nagymamája úgy 20-25 évvel azelőtt egy képes Bibliában mutatta meg unokájának ezt a tájat. Marco ráismert: ez nem lehet más, mint a Paradicsom. A varázslatból egy idősebb arab zökkentette ki őket, aki kitartóan egy hatalmas, több méter átmérőjű, kidőlt fához próbálta tuszkolni a két idegent. Látogató nem ellenkezhet a Paradicsom lakójával, így közelebb mentek az irdatlan hosszú rönkhöz, melyen a következő feliratot olvashatták: Adam’s Tree.
Ádám fája meggyőzte őket, hogy jól látták: betévedtek a Paradicsomba. Éva nem volt sehol, nyilván almáért ment, a kígyót meg nem bánták, hogy nem tekereg arrafelé.
A Satt el-Arab mentén, az első északnak haladó utat követve, elérték a Baszrából Nassiriya felé vezető keréknyomot.
A keréknyomon 30 km-t haladva találtak egy útjelző táblát, Nassiriya felirattal. De ez már jóval napnyugta és holdkelte után történt, a felhőtlen éjszakában. A holdvilágos éjjelen Nassiriya közelében rátaláltak az épülő bagdadi autópályára. Nedzsef közelében már igen forgalmas volt az út. Marco hagyta, hogy José melléérjen.
– Na, hogy tetszett a mocsár-rally?
– Megmondom én neked kálvinista nyíltsággal, hogy piszokul meglepett, miszerint mégsem egy, a mocsárban úszó zsombékon hajtjuk álomra fejünket.
– José, ki akar itt aludni? Most, hogy már közeledünk Bagdadhoz, kár lenne holmi zsombékokra pazarolni a kiküldetési díjunkat. Nem kellene inkább a Hotel Ramsesben megpihenni, kedvenc végtelenített szalagunk fülbemászó dallamain kókadozva?
– Marco, követlek a sivatagban, mint népe Ábrahámot, de azt a szalagot hagyjuk, inkább meg se álljunk a Diyala partjáig.
A hotelből járt ki a geofizikai kutatócsoport a Diyala folyó mentén fekvő tábor megépítésére, ahonnan a föld méhének feltérképezését célzó kutatómérések sorozatát végezték az olajminisztérium részére.

Marco Irakba érkezésekor Bagdad belvárosában, a Hotel Ramsesben kapott szállást. Augusztus volt, és az arab időszámítás szerint Ramadán hónapja. A hotel küszöbén alvó fiatal férfi homlokáról elhessegette a rajta alvó legyeket, melyek unottan átrepültek egy másik alvó arcára. A negyven fokos hőségben böjtölő férfiak alvással tették elviselhetővé az egy hónapos, napkeltétől napnyugtáig tartó, étlen-szomjan létet. A napnyugtát jelző ágyúlövéstől megelevenedett a város. Datolyát majszoló férfiak mosque felé tartó serege özönlötte el az utcákat. Akinek a mecseten belül nem jutott hely, azok az úttesten leborulva imádkoztak. Az ima végeztével megteltek a grillcsirkés falatozók és a Saadoun Street fényes éttermei nevetgélő, hangoskodó férfiakkal. Kicsit furcsa volt látni, hogy csak férfiak voltak az utcán, de itt mások a szokások.
Marco és José még délelőtt áthajtott a fővároson, kora este megérkeztek a táborhelyre Mukhdadiya közelében.
A szeizmikus kutatási terület egyre jobban észak–északkelet irányba húzódott. Keleti irányban megközelítették 300 m-re az iráni határt. Az arab segítő személyzet egyre nyugtalanabb lett, végül tolmácsukon keresztül bejelentették, hogy félnek az iráni határhoz ilyen közel dolgozni. Természetesen a magyar fúrósok azonnal kíváncsiak lettek Iránra. A geodéták méréseivel és a megrendelő minisztérium által adott térkép segítségével meghatározták, hol lehet a határ.
A geodéták nagyon megörültek, hogy találtak egy kisebb kőrakást a közelben: ez a határkő jó lesz a mérési vonal kezdőpontjának.
– Ne bontsátok meg a kőrakást, még skorpiók is lakhatnak benne! – óvott mindenkit az egyik fúrómester.
Közben az egyik arab segítő, akiről kiderült, hogy iraki örmény, egy közeledő jeep porfelhőjére lett figyelmes, majd aggodalmas; végül futásnak eredt nyugat felé, de közben még hátrakiáltott:
– Vissza, vissza… irániak… futás!
A maroknyi csapatnak nem kellett kétszer szólni. Beugrottak a geodéta Toyotába, és követték az örmény kollégát, akit 200 méterrel távolabb utolértek és fölvettek.
– Shukran, eini (köszönöm, barátaim). Ide már nem követhetnek minket, úgyhogy nem kell tovább visszavonulni – szólt az örmény. – Vitatott területen vagyunk. Nem valószínű, hogy tovább követnek bennünket.
Valóban, az iráni jeep a kis kőkupacuknál megállt.
– Úgy látszik, ez nem az iraki határkő, hanem az iráni határkő. A miénk is teljesen ilyen – folytatta emlékezését örmény barátjuk és kollégájuk.
Másnap Marco be lett rendelve a minisztériumba, és becsületszóra átadtak neki egy újabb kori térképet a kutatási területről.

Márciusban elmúlt a tél, több eső már nem esett. Egy hét alatt kizöldült, majd kisárgult a Khanaqin melletti agyagsivatag. Amerre a szem ellátott, sárga törpetulipánok bújtak ki az agyagdombok oldalán. A levegőben zöld színű, papagájtestű, de hegyes fekete csőrű madárkák rikoltoztak.
A wadi vize elapadt, majd ősszel újraindul, ha megint esik a Zagroszban. A kiszáradt folyómederben sok helyen 2-3 méter mélységű, különböző hosszú tavacskák maradtak vissza, melyek további hónapokig létezve kérészéletű, de 20-30 centis, fogyasztásra alkalmas halaknak adtak otthont. A sivatagi utak mentén mini dinoszauruszok versenyeztek a fúrási pontokra robogó GAZ teherautókkal. A tojásból néhány hete kibújt kis hüllők gyakran próbára tették fúrósaink defenzív vezetési képességét a sivatag megismerése közben. Szerencsére mulatságos futásuk miatt nem lehetett nem észrevenni őket. Hanem amikor mozdulatlanul pihentek, akár két méter távolságból sem lehetett látni őket, színük annyira beleolvadt a sivatagi környezetbe. Megjelenésük egybeesett az agyagdombok közötti rövidebb-hosszabb völgyekben termesztett, rövid szárú és rövid tenyészidejű búza, rozs beérésével. Az érett kalászok türelmesen vártak a betakarító gépekre, lehetőséget adva fura kis hüllőinknek a termés kényelmes megdézsmálására, valamint elraktározni is belőlük agyagba fúrt fészkeikben, a hosszú, forró, terméketlen nyárra.
A wadi a dombok közül kiérve a síkságon kilométer szélességű, fehér kősivataggá terebélyesedett. Az egyik befejezett mérési ponton, a robbantási pont helyén vízforrás tört felszínre, amely megalapozta egy új oázis létrejöttét. A sivatagban újonnan született zöld területet már magáénak, pontosabban birkáiénak vallotta egy helyi pásztor, aki megengedte a fúrókocsinknak, hogy vizet vegyen a szárazságban.
Az észak–déli irányú szeizmikus mérések területe könnyebben megközelíthetővé vált. Az agyagsivatag szépségeire kevésbé fogékony expedíciótagok, a szeizmikus exploráció mellett, spontán felfedezőutakon megtalálták a nagyatádi Bakegér mezopotámiai változatát.
Hagyományos, vályogkunyhós falu mellett épült kerthelyiségben csapolt sört, egyszerű ételeket árultak a leendő olajmező lovagjainak és arra tévedt vándoroknak.
A sörhöz mindenki kapott fejessaláta-leveleket és friss kecskejoghurtot. Az expedíció hamar hozzászokott a Bakegérben ismeretlen étkezési szokásokhoz. A salátaleveleket a joghurtba mártva fogyasztották a sörhöz.
A hangulatos kerthelyiség mellett a délutáni hőség idején a söntés hűvöse nyújtott menedéket a vendégeknek. A kellemes klímáról két hagyományos, freongáz nélküli légkondicionáló gondoskodott. Ezekhez hasonló, temperáló berendezések a múlt század ’70-es éveiben még igen népszerűek voltak Mezopotámia-szerte. A vizes légkondi működési elve szintén a „párolgás hőt von el” tételen alapul. A házon kívül, az ablak teljes szélességét betöltő, rácsos oldalszerkezetű dobozban elhelyezett ventilátor külső oldalán beszívja a meleg és enyhén poros levegőt, a szemben lévő oldalon befújja a helyiségbe a lehűtött, tiszta levegőt. A doboz felső pereméről, egy körben futó lyukas csőből, vizet csorgatnak le a doboz oldalán elhelyezett, gyékényszerű növényből font hálóban. A hálóban lefelé csordogáló víz egy része, az átáramló meleg levegő hőenergiáját elvonva, elpárolog. Párolgás közben az áthaladó levegő lehűl. A szobába lépő környezetnél hűvösebb, enyhén nedves levegő felüdülés a helyiségben tartózkodóknak. A doboz alján az el nem párolgott víz egy tálcában összegyűlik, melyet egy kis szivattyú visszapumpál a doboz felső peremén körbefutó lyukacsos csőbe. A doboz alján lévő tálcán történik az elpárolgott víz pótlása, egy szintszabályzó, úszó gömb által vezérelt, automatikusan nyitó-záró szeleppel.
A vizes légkondit lassan kiszorítja a freongázos változat a nagyobb hűtőteljesítmény miatt, de nem fog eltűnni a használatból, mert nem terheli a környezetet, egészségesebb levegőt biztosít (tisztít, párásít, frissít).
Az aranygép érkezésekor a Budapest Liszt Ferenc repülőtér érkezési oldala mindig túl kicsinek bizonyult. A Kuvaitból érkező MALÉV TU-154-et becézték így az Arab/Perzsa-öbölben kiküldetésben dolgozó mérnökök, szakmunkások hazatérő csoportjairól.
Abban az időben a tartós külszolgálatban dolgozó, nem diplomata státuszban lévő magyar állampolgároknak korlátozás nélkül engedélyezve volt aranyat behozni, amennyiben hazatérés után rövid időn belül felajánlották azt az államnak megvételre a kijelölt ékszerboltokban.
1989 előtt a legvidámabb barakknak titulált Magyarországon már szervezett formában támogatták a külföldi munkavégzést, ha a központi költségvetés megkapta a hőn áhított kemény valutát vagy aranyat. A kiküldöttek megtakarításaikra a legjobb átváltási arányt az államtól kapták.
A szinte évente kölcsönöket felvevő, és a lejáró kölcsönöket az új kölcsönökből fizető állam fiskális vezetésénél már egyre többen látták, hogy a trend szomorú jövőt ígér. A szatellitállamok politikai döntésekkel irányított gazdasága külső pénzügyi támogatás nélkül a biztos összeomlás felé tartott. A nagy brother összeomlását csak sejtették, mint macska az esőt, de kimondani még nem lehetett, legfeljebb célozgatni lehetett rá a kabaréban. Készülődni a kemény földet érésre már érdemes volt, hiszen a hatalmat átadni esze ágában sem volt a hatalmon lévő elitnek.




2. fejezet
Utrecht


Az utrechti városi erőműben a gépészek Marco megérkezésekor már a hot tesztre készültek a széntüzelésről gáztüzelésre átalakított kazánnal. A friss levegőt befúvó ventilátorok helyére két gázturbina lett beépítve, a gázturbinák kilépő füstgáz-energiája váltotta fel a széntüzelést. A füstgázcsatornába beépített hővisszanyerő economizer rendszer hozzáadásával a már meglévő gőzturbina hatásfokjavítását kívánták maximalizálni.
Marcónak ezen a projekten a szabályzórendszer végső strukturálása, finombeállítása, optimalizálása jutott. A gázturbina kilépő, forró füstgázával „tüzelés” a széntüzeléshez képest eltérő kazánhőmérséklet karakterisztikát produkált. A meglévő tápvíz és gőz hőmérsékletszabályzását hozzá kellett alakítani a gázhoz.
Marco munkáját a népszerű lego játékhoz hasonlította.
Az erőműben a lego építőelemek helyett software építőelemeket kellett úgy összerakni, hogy azok egymásra épülő szabályzórendszert, kaszkád szabályzóegyüttest alkossanak.
A szabályzók konfigurálását hideg próba követte, majd pedig a paraméterek finombeállítása. Az új blokk ezután automatikus üzemmódban át lett adva az efficiency-t (hatékonyságot) kutató kalorikus mérnököknek tesztelésre.

Mivel a strukturálási munkák tesztelése gyakran késő estébe nyúlt, Marco többnyire sötétedés után fejezte be napját az erőműben. Egyik este, az épületek közötti füvesített területen, legnagyobb meglepetésére egy üreginyúl-családdal találkozott. A nyulak rá sem hederítettek Marcóra, bizonyára hozzászoktak már az emberekhez.
Amikor a parkolóba ért, nem várt meglepetés érte. Kocsiját feltörve, nyitva találta. Blaupunkt autórádiója eltűnt, valamint a vacsorára vásárolt gyümölcsjoghurt is, a péksüteményekkel együtt.
– Drogos dologtalanok csinálták – szólt ki egy közeli ház ablakából egy hölgy. – Hívtam a rendőrséget, de nem jöttek ki, mert autófeltörésre pillanatnyilag nincs emberük – tette hozzá, sajnálkozással hangjában.
...