Portré

Szülőfalvam


Hol felcseperedtem s ébredtem.
Ébredtem tanra, s létre.
Tanultam, mert tanítottak.
Kik voltak ők?
Tán láttak jót, s szerethetőt.
Nevelhetőt, ki befogad.
Befogad tudást s érzést,
Hogy majdan ő is felelősen létezzen s érezzen,
De ne ítélkezzen, viszont ha kell, cselekedjen.
Tegyen, alkosson, gondolkozzon.
S megbocsásson.
Még akkor is, mikor habzó szájak mardossák lépteit.
Eljő majd az idő, mikor békét lel a megfáradt s tépett Vándor.
Mert van lant, még ott van a kézben.
S húrjai még épen, készen… Egy utolsó szimfóniához.




Tova


Poros utat jártam.
Só és fűszer után kutatva
leltem a sűrűben kövezett
utamra.
Gallyakat hajtva indultam,
Lábam rőzse s egres szabdalta,
melynek íze vérrel itatva
zamattá vált csendben s titokban.
Rögökön át léptem, arcom a földnek
szegezve, feszítve testem maradék erejét.
Fáradt fejemet felemelve kiáltok a
végtelenbe…
Tán lesz, ki meghallja e mesét.
Csend van…

Megtöri kicsiny léptek hangja,
Földre szállva áll ő előttem.
Szemeibe néztem, s szerettem.
Hangja, mint lándzsa hatolt belém;
így engedve szabadjára láncra vert lelkem.
Kiáltásom meghallván,
Könnyes szemmel borul reám.
Fülembe suttogva: Jöjj,
Szeress, hogy szerethesselek;
Jövődben szívednek lehessek;
Lelkedet ringathassam, s az égnek kiálthassam:
SZERETLEK!
Szemeibe nézvén mosoly fakad
orcája szélén.
Kezét nyújtván talpra segít;
Csókot adván tovarepít.




A csend


Mikor látom a természet csendjét,
S hallom a békéjét,
Megnyugvást hoz.
Lelkem harmonizál
Mindazzal, mi körülvesz.
De a magány keserűsége
Megtöri e békét,
S kiáltásom csak én hallom.




Csend


A természet csendje a pillanat varázslója,
Mely most mindent maga köré ölel.
Az erdő is rezzenéstelen.
Mintha fogadalma
A némaság volna.
Ebben a csendben
Létezésem értelmét, érzem, meglelhetem.




Egyetlen csendes perc


Ültem, csak ültem a fák alatt.
A tavasz köszönt, a nyár még csak inteni sem akart.
Egyetlen csendes perc.
Még nincsenek fesztivál-felépítmények,
Melyek fényei alatt
Szívem nap nap után porrá hamvad.
Nem…
Nem vesztek el az érzések,
Csupán más lett.
A túlon mindkét oldal
Válogatja belépőkártyáit.




Nesztelen


Még perzsel a Nap,
De ideje már fogytán,
A fűz levelei lassan hullva,
Vízbe érvén átázva
süllyednek mély álomba.
Kelőben a Hold,
S konok mosolya lett a napnak siratója.
A víz partján ragadt leveleket
Lábak tapossák,
S porrá zúzódva festik a tájat
Mindenhol bíborrá.
Felére fogyott a Hold.
Vörösre festve tündököl.
Lassan ő is átadja helyét
A csillagokkal teli, végtelen világnak,
Hol a kóborló lelkek
Végül békét lelnek.
Hideg van,
Hideg.
Emlékszem, volt meleg.
Egykor, a tűz mellett.
Perzselve. Merengve.
Nesztelen.




Ott leszek


Mikor egyedül leszel, s felölel a magány
A csillagokat nézve bizsergő nyári éjszakán,
Gondolataid tengerében
kirajzolódik előtted arcom,
Én ott leszek…
Örökkön-örökké.




Vándor


Hajnaltájt lehetett, mire a vihar levonult.
Lassacskán a felhők mögül kibújt a nap, s fénye
beterítette az egész vidéket.
A napraforgó is követte.
Egy aprócska pont tűnt fel a messzeségben,
S egyre csak közeledett.
Mikor mellém ért, üdvözölt.
Vándor volt ő,
homokszem a sivatagban.
Egy gondolatot osztott meg velem:
Ha most éget is,
Itthon otthon vagy.




Elveszve


Elveszve a világban,
kavalkádjában,
Káosz uralkodik felettem.
A problémák nem láttatnak
Megoldást.
Kétségbeesés.
Keresem kiutam,
Fohászkodom,
Nem hall senki.
Fohászkodom.
Érzem, lesz…
Keresem.
...