Quo vadis Europa

2015 – Eszter a migráns terroristák nyomában


Eszter azon vette észre magát, hogy egy idő óta depresszív búskomorságba, elégedetlenségbe torkollott eddig kiegyensúlyozottnak hitt, nyugodalmas élete. A színes bulvárlapokat lapozgatva, melyek a gazdag és sikeres emberekről színes, csábító képekben adtak híradást, megvilágosodni látszott előtte az a már régóta a lelkében bujkáló érzés, hogy az ő élete mindeddig nagyon is köznapi, „kisstílű” volt. Sőt, alapjában véve, ha őszintén elemezné, jelentéktelen életet élt mindeddig…
Hogy milyen is lenne egy „nagystílű, értelmes élet”? Ezen gondolkozott éjszakákon át. Értelmesnek nevezhető talán egy politikus élete, aki valamit „megmozgat” és sikeresen előrevisz például az emberiség vagy saját hazája történetében; vagy egy költő vagy drámaíró élete, aki műveivel, alkotásaival felrázza az emberiséget; vagy egy zeneszerző, aki „halhatatlan” melódiákkal ajándékozta meg az emberiséget… igen, talán ilyen lehet egy értelmes és „nagyszerű élet”.
Neki talán Péterrel ilyen lehetett volna az élete. Ezt már akkor ösztönösen sejtette, megérezte, amikor először találkozott vele. A bölcsészeti karon az elsőéves évfolyamra 130 diákot vettek fel, Eszternek mégis csak egy arc maradt meg emlékezetében: egy feltűnően sápadt, feltűnően finom vonású arc, egy magas, sovány fiú arca, akinek szemében valami különös fény csillogott. Csak jóval később tudta meg, hogy Podmaniczky Péternek hívják, s hogy egy ősrégi magyar arisztokrata család utolsó férfisarja. Tehát megközelíthetetlen egy vidéki ügyvéd lánya számára, aki falusi környezetéből életében először került egy egyetemi nagyváros ismeretlen rengetegébe, s ebből kifolyólag nagyon félénken és bizonytalanul próbált valahogy hozzáigazodni a nagyvárosi élet számára ismeretlen szabályaihoz, rejtelmeihez. Podmaniczky Péter szabadosan, minden elfogódottság és gátlás nélkül mozgott ebben a nagyvárosi életben, sőt, mondhatni még kiváltságos helyzetét sem használta ki, pedig a nagybefolyású, országosan rettegett Kormorán elvtárs – aki kommunista klánjával Szeged egész városát a kezében tartotta – segítségével került be az egyetemre. Hogy milyen úton-módon, rejtély maradt, mert arisztokrata származású lévén, vagyis mint „osztályidegen”, Rákosi Mátyás kommunista diktatúrája idején ez szinte elképzelhetetlen kivételnek számított.
Természetesen volt az évfolyamnak a kommunista párt által kinevezett KISZ-titkára, voltak ifjúkommunista-rendezvények, felvonulások, szimpátiatüntetések, amelyeken részt venni az évfolyam minden diákjának szinte kötelező volt, egyedül Podmaniczky Pétert nem látta senki sem Lenin, Sztálin vagy Rákosi képeivel kezében felvonulni május elsején. Amúgy is ritkán látták őt évfolyamtársai még a kötelező előadásokon is, mert az egyetem pincéjének zegzugos laborjaiban tűnt el napokra, tudományos kísérleteinek szentelvén minden idejét. Azt sem tudta senki sem – még az évfolyam legkíváncsibb pletykafészkei sem –, mivel és milyen célból kísérletezik ez a zárkózott fiú. Külső megjelenése alapján a legcsinosabb fiúnak számított a városban, amolyan „don Juan” féle lehetett volna, mivel minden valamirevaló lány fantáziáját megmozgatta. Eszter is csak titokban csodálta, de messzire elkerülte, ha csak tehette, még a vele való közös délutáni szemináriumokat is gyakran kihagyta. Mígnem a véletlen úgy hozta, hogy a kiírt irodalmi pályázat győzteseinek kihirdetésekor egymás mellett álltak a rektor előtt. Péter az első díjat nyerte el, Eszter a második díjnak örülhetett. Meglepetésében és örömében először meg sem hallotta, amikor versenytársa, Péter, hozzá intézve a szót, meghívta a Hági Étterembe, hogy egy pohár sörrel ünnepeljék meg a sikerüket.
Már kifelé tartott az auditóriumból, már a nagy kijárati ajtónál érte csak utol Péter, aki nagy lihegve szaladt utána:
– Hova sietsz ennyire? Nem fogadod el a meghívásomat? Csak nem félsz tőlem? – fogta meg a karját.
– Ugyan miért félnék? – bugyant ki Eszterből akaratlanul is a gúnyos válasz. – Miért, te kinek képzeled magad? Csak mert az első díjat kaptad meg, azt hiszed, mindenki ugrik a szavadra?!
Amikor Péter elképedt, szomorú arcát észrevette, kijavította bántó, önkéntelen elszólását:
– De az igazság az, hogy nem is szeretem a sört.
– Ihatunk pezsgőt is. Na, gyere, nem szeretnék egyedül ünnepelni ezen a szép napsütéses nyári napon – karolt bele Péter, s Eszter beleborzadt ennyi sok örömbe, s ez a borzadásos öröm és boldogság végigkísérte további ismeretségük, barátságuk ideje alatt is. Eszter nem mert hinni ennyi szerencsében, boldogságban.
Az étteremben hosszasan vitatkoztak egymással, mert kiderül: Péternek József Attila volt a kedvenc költője, Eszternek meg Ady Endre.
– Csodálkozom, hiszen József Attila elsősorban proletár költőnek számít – jegyezte meg Eszter. – Valahogy nem illik hozzád.
– Miért gondolod? – szegezte Eszternek a kérdést Péter szinte kihívóan.
– Hát úgy gondolom, hogy nem éppen az arisztokraták köreiben forgolódott, nem azok problémáival foglalkozott. Hozzád jobban illene Ady Endre, ő mégiscsak nemesi származású volt, s azonkívül kozmopolita, s bejárta Párizst és egész Európát.
– Igaz, a gazdag Léda asszony elvitte Párizsba, s ott a haladó szellemű művészek köreiben sodródott, de magyarságának tudatában mindvégig hátrányos helyzetével küszködött, és mint költő, Franciaországban gyakorlatileg semmire sem vitte – jegyezte meg kissé gúnyos mosollyal Péter.
– József Attila még odáig sem jutott el – tromfolt vissza Eszter.
– Azt tudod, hogy Attila első szerelme egy pesti zsidó leányka volt, akibe halálosan szerelmes volt, akit el akart venni feleségül, s akihez gyönyörű verseket írt?
– Sosem hallottam erről – vallotta be szemét lesütve Eszter.
– Vágó Máriának hívtak, s az apja gazdag, magas rangú bankár volt, aki az 1919-es őszirózsás proletárforradalom idején Károlyi mellett állt ki mindvégig.
– Én csak a Flóra-verseket ismerem, de azok valóban szépek, csak az én ízlésemnek túlságosan nyers az őszinteségük, főleg azok a versei, amelyekben szerelmének biológiai életfolyamatait boncolgatja. Azok egyáltalán nem mondhatók romantikusnak.
– Látod, pont a „nyers hús”, az alvadt vér „és boldogan halad a salak a belek alagútjain”, ez József Attila újszerű, modern romantikája.
– Már megbocsáss, de az ilyen verssorok, mint „boldogan halad a salak a belek alagútjain”, ahogy szerelmének emésztését dicsőíti, az ilyen verseket hogyan értse meg egy romantikus lelkű kis gimnazista? Akkor már sokkal közelebb áll hozzá „a szívem egy nagy harangvirág s finom rezgések az erőim”, Ady szürrealista képei.
Még sokáig vitatkoztak, s végül abban egyeztek meg, hogy mindkét költő a maga módján forradalmár és korának legnagyobbja volt.
Aztán hónapok teltek el, amíg Eszter ismét összefutott Péterrel. Ez akkor volt, amikor asztaliteniszversenyt rendeztek a bölcsészkaron, és mindenki benevezhetett. Az elsőévesektől egészen a negyedévesekig. Eszter kedvenc sportja volt az asztalitenisz, gimnazista korában a megyei bajnokságot is megnyerte egyszer. Ott, az egyetem nagy sportcsarnokában meglepetéssel vette észre, hogy az egyik asztalnál éppen Péter harcol nagy, magas, kövér ellenfelével a győzelemért. Péter nem volt az a sportos, izmos fiútípus, inkább mint sakkbajnokot tudta volna elképzelni, de meg kellett állapítania, hogy nem játszik rosszul. Tovább nem kísérhette figyelemmel a meccsét, mert őt szólították a következő asztalhoz.
Egész délután folytak – kieséses alapon – mind az öt felállított asztalnál a küzdelmek, míg végül a lányoknál Eszter, a fiúcsapatból is csak egy versenyző került ki vereség nélkül, mint győztes, a versenyből.
Késő volt, már besötétedett, s fel kellett gyújtani a hatalmas csillárokat is a teremben, amikor a díjakat kiosztották. Eszter az első díjat nyerte el, Karcag Mari, egy negyedéves, nyerte a második díjat.
A két győztes lánynak most párost kellett játszania a két első helyezett fiúval. Karcag Marinak Barta Béla lett a párja, s Eszter mellé az első helyezett fiú került párnak, akit egyelőre azonban hiába keresett a rendezőség. Többször is bemondták a hangosbemondóban a nevét, hogy azonnal jelentkezzen, kezdődik a mindent eldöntő páros verseny. Eszter nem akart hinni a fülének: Podmaniczky Péterért tették tűvé az egész sportcsarnokot. Ha nehezen is, de előkerült valahonnan az öltözők felől, frissen mosott és vasalt teniszöltönyében.
Megindulhatott az izgalmas meccs. Eszter és Péter, mintha mindig is együtt játszottak, gyakoroltak volna, olyan összhangban ütögették a labdát, hogy kétségtelenné vált már a meccs kezdetén, hogy csak is ők ketten lehetnek a győztesek.
Ezt a győzelmet meg kellett ünnepelni. Úgy beszélték meg, hogy a Kis Hungária nevű cukrászdában találkozik mind a négy győztes, és együtt ünneplik meg a sikeres szereplést.
De Eszter nagy meglepetésére csak a negyedéves Barta Béla jelent meg, nagy virágcsokorral a kezében, melyet mély tisztelettel és meghajlással nyújtott át Eszternek.
– Hát a többiek? – kérdezte Eszter nagyot csalódva, miután már félórát is várakoztak mindketten.
– Fogalmam sincs, miért késnek – mérgelődött látszólag felháborodva Béla is. – Mindegy, mi megrendeljük a jól megérdemelt nagy fagylaltunkat, természetesen a vendégem vagy.
A fagylalt kitűnő volt és jókedvre hangolta őket, már el is feledkeztek a még mindig késő sporttársakról. Béla magas termetű, izmos, jóképü fiú volt, fekete göndör hajú, merész tekintetű, hódító jelenség. Sok lány szaladgált utána, s úgy hírlett, nemigen utasította el egyetlen női rajongóját sem; már több lány dicsekedhetett azzal, hogy rövid udvarlás után Béci megkérte a kezét, de a hivatalos eljegyzések valami miatt mindig elmaradtak…
Az már csak természetes volt, hogy az alkalmat kihasználva, hogy így kettesben maradtak, Eszternek is csapni kezdte a szelet, s mivel a lányszédítésben nagy gyakorlatra tett szert az utóbbi évek során, Eszter is egyre szívesebben hallgatta kedves, hízelgő, leplezetlen bókjait.
– A legtehetségesebb asztalitenisz-bajnoknő vagy, akit valaha is láttam. Olyan kecsesen mozogsz, szinte libegsz az asztal körül, mégis olyan váratlanul erős lecsapásaid vannak, hogy az embernek eláll a lélegzete – hízelgett neki a jóképű atléta. – De ennél is szebb, ahogy mosolyogsz azzal a pici száddal – fokozta fel rohamát Béla, látva, hogy igyekezete nem kilátástalan. Mivel a másik két játékos órák múlva sem tűnt fel a megbeszélt találkozón, Eszter és Béci elindultak a holdvilágos Tisza-parti sétányon hazafelé, Eszter a leánykollégiumba, Béci a Jancsónak nevezett fiúkollégium felé.
Amikor elsétáltak a híres cigányprímás, Dankó Pista Hungária Szálloda előtt felállított szobra előtt, akit a szobrász hegedűjét az álla alá szorítva ábrázolt, mint aki éppen legszebb nótáját játssza, Béci hirtelen megállt, s váratlanul Eszternek szegezte a kérdést:
– Azt mondják, ha a szobor előtt egy szűz lány sétál el, akkor valóban megszólal a hegedűje. Hallottad?
– Nem, nem hallottam – vallotta be őszintén Eszter, Béci pedig hangos nevetésre fakadt. – Bevetted a cselt te is! – kacagott jóízűen Béci. Eszter csak utólag jött rá, hogy milyen csapdába esett, s mérgesen lökte el Béla, a magas langaléta kezét. – Igazán nem szép tőled!
Nem volt ideje tovább beszélni, mert Béla sem volt rest, s a karjába kapta Esztert, s minden áron csókot akart rabolni tőle. De a lány ügyesen kisiklott karjaiból, s előreszaladt a folyóparti sétányon.
– Úgysem érsz utol! – kiáltotta vissza csúfondárosan, s szaladt sebesen, mint a nyíl. Béla csak a leánykollégium kapujában érte utol nagy lihegve.
– Azért mégis nagyon szép volt együtt lenni! – kiáltott a lány után, amikor az eltűnt a kollégium vaskos tölgyfakapuja mögött.
Podmaniczky Péterről semmi hír sem érkezett, meg sem próbált mentegetőzni, megmagyarázni a közös ünneplésről való távolmaradását. Eszter csalódását enyhítette Béla figyelmessége, aki továbbra is bókjaival és apróbb ajándékokkal halmozta el.
Csak amikor Karcag Marival összefutott a menzán, s kérdőre vonta, miért is nem jött el a megbeszélt találkozóra a Kis Hungária cukrászdába, akkor józanodott ki bódulatából. Elképedt Mari válaszán:
– Hát te mondtad le, s még nekem teszel szemrehányást? Béla mondta le a találkozót a te nevedben, mert állítólag neked jött valami közbe.
– Nekem?
– Igen, neked! Azt is mondta, hogy nem akarsz Péterrel találkozni, mert az egy beképzelt alak, aki már többször szemtelenkedett veled – hányta Eszter szemére Mari. – Szórakozz másokkal, de engem hagyjál békén! – fogta mérgesen az étellel megrakott tálcáját, és elrohant az étkező legtávolabbi sarkába.
Szóval Béla, aki állítólag a legjobban tiszteli, sőt szereti őt… Ő volt képes ilyen hamis játékra. De vajon miért tette? – töprengett Eszter sokáig, míg végül hosszú megfontolás után világos lett előtte, mi adhatott okot erre a hamis játékra: Pétertől akarta távol tartani őt. Oh, milyen nevetségesen gyermekes és átlátszó volt Béla taktikája! – mosolyodott el bosszúsan Eszter. Péterrel ezt a félreértést mindenképpen és mielőbb tisztáznia kell – határozta el.
Péter negyedikes volt, s befejezte tanulmányait a bölcsészeti karon. Szokás volt ilyenkor a „ballagás”, az öregdiákok ünnepélyes búcsúztatása.
Eszter egy szép, cserepes hortenziacsokrot küldetett Péter címére a Jancsó kollégiumba. Melléje kis kártyára írta: „A szívem egy nagy harangvirág, s gratulál neked ezúton is a sikeres vizsgákhoz. Sok szeretettel: Eszter.”
Nem számított arra, ami ezek után következett: Péter meghívta a búcsúbálra, melyre a Hungária Szálloda összes termeiben került sor: ilyenkor a város legelőkelőbbnek számító szórakozóhelyén táncolhatott a város jeles ifjúsága.
Eszter nagyon megörült a meghívásnak, a kezdeti örömmámort azonban hamarosan felváltotta a kétségbeesés, a fiatal lányok örökös problémája: „Mit vegyek fel? Hiszen nincsen oda illő, szép estélyi ruhám.”
Eszter az egyetem leánykollégiumában öt társával lakott egy szobában. Két emeletes ágy volt a kis szobában, és egy pótágy, amely Eszter alvóhelye volt. Most mind az öt lány előszedte legszebbnek tartott ruháit, táskáit és cipőit, hogy méltóképpen felöltöztessék szobatársukat, Esztert a nagy báli eseményre. S mondhatni, a legnagyobb sikerrel. Eszter a kölcsönzött türkizzöld szatén kisestélyiben mindenki figyelmét felkeltette.
Sikere még nagyobb arányokat öltött, amikor Podmaniczky Péter párjaként lejtett végig a táncparketten. Csodálatos éjszaka volt, akárcsak Hamupipőke egyetlen boldog éjszakája, mert Eszter nagyon is tisztában volt azzal, hogy másnap Péter végleg eltűnik az életéből. Miközben szédült iramban forogtak a Strauss-keringő ütemére, Péter eldicsekedett vele, hogy a budapesti bölcsészeti karon kapott tanársegédi állást.
Másnap Eszter kialvatlanul, fáradtan és elkeseredetten kiszédelgett a pályaudvarra, elbújt a váróteremben, s csak akkor ugrott elő, amikor Péter vonata nagy sípolással elindult Budapest felé. Integetett szomorú, vörös, könnyes szemekkel, még szerencse, hogy Péter ezt nem látta… nem is láthatta. A fiú megígérte ugyan, hogy írni fog, de levél hónapokig sem jött tőle.
Mindeközben Barta Béla változatlan igyekezettel hívogatta hol moziba, hol diákbálra, hol múzeumi képbemutatókra, de Eszter csak Péter levelét várta, a postást leste.
Születésnapján érte el Péter első levele; nagyobb, szebb ajándékot nem is kaphatott volna. Kedves sorait természetesen azonnal megköszönte, s a válasz nem váratott sokáig magára. Levelezésük egyre intenzívebb formát öltött, s Eszternek sokszor az az érzése támadt, hogy Péternek is hiányozhat talán, de ennél többről nem is mert álmodozni, holott igen gyakran álmodott vele. Olyankor boldogan ébredt fel, és sajnálta, hogy az álombeli, nagyon is szoros együttlét – csókok, ölelések – csak a fantázia szüleményei voltak. Akárhogyan is próbálta elnyomni érzéseit, végül őszintén be kellett vallania magának, hogy fülig szerelmes a távol levő Péterbe. Igaznak bizonyultak volna az akkor divatos sláger elcsépelt sorai? „A nagy szerelmi tüzeket a távollét nem oltja el, hanem csak fokozza…”
Péter kezdett egyre gyakrabban visszajárni az Alma Materba. Állítólag a Somogyi könyvtárban végzett kutatómunka miatt tűnt fel egyre sűrűben az egyetemi városban, de idejének legnagyobb részét mégsem a neves könyvtárban, hanem Eszter társaságában töltötte el.
Egy rangos tudományos előadásra is kissé megkésve próbáltak besurranni, oly halkan, ahogy csak lehetett, mégis, a hírneves pszichológus professzor, megszakítva előadását, mindenki meglepetésére így köszöntötte a későn jövő párt: „Miután Eurydice és Orfeusz is előkerültek az alvilágból, remélem, most már zavartalanul folytathatom előadásomat”.
Ekkor döbbent rá Eszter, hogy kapcsolata Péterrel már nyílt titok és közbeszéd tárgya a városban.
Eszter az államvizsga elött visszavonult a kollégium tanulótermébe, teljesen elszigetelte magát a város és az egyetem eseményeitől abban a reményben, hogy sikeres vizsgája után végre „szabad lesz”, s akárhová pályázhat majd állásért, még talán Budapestre is, ha szerencséje lesz. Azonban a biztos tudat, hogy Péter majd eljön a „ballagására”, szárnyakat adott neki a tanulásban és boldog jövőjébe vetett hitében, reményeiben.
Nem telt bele egy hét, az államvizsga napja vészesen közeledett, amikor azt vette észre, hogy amikor este kibújt barlangjából, a tanulóteremből, szobatársai olyan furcsán, sajnálkozóan néznek rá, de nem szólnak semmit, kerülik a vele való beszélgetést.
A harmadik estén Eszter, érezve a feszélyezett hangulatot, megkérdezte:
– Nektek meg mi bajotok van? Miért hallgattok el hirtelen, ha belépek a szobába?
Keszei Anna, aki szabadidejének legnagyobb részét az ágyában fekve töltötte, elmerülve Rejtő Jenő valamelyik kalandos regényébe, miközben izgalmában hangos ropogással egyik almát a másik után kebelezte be, végül is kibökte:
– Ne tegyél úgy, mintha nem jelentene neked semmit Podmaniczky Péter szerencsétlen balesete! Mintha hidegen hagyna, hogy a sebészeti klinika intenzív osztályán küzdenek az életéért, s te, mintha mi sem történt volna, egyszerűen beveszed magad a tanulóba s úgy teszel, mintha semmi közöd sem lenne Péterhez! Még meg sem látogattad a klinikán, fogadom – vetette szemére Keszei Anna.
Eszterrel megfordult a világ, s forogni kezdett vele szélsebesen a szoba, a bútorok, a lámpa s a benne levő, komor, megrovó arcú szobatársak. Eszméletét vesztette, s amikor magához tért, csak akkor tudta meg, mi történt Péterrel.
Budapestről még éjfél után autóval száguldott nagy sebességgel az országúton, hogy mielőbb ideérjen Eszter ballagására, s útközben a volán mögött elaludt. Csak pár másodpercre, de ez elég volt ahhoz, hogy nekirohanjon egy fának, s autójával együtt felboruljon. Csak órákkal később találta meg egy teherkocsi sofőrje, eszméletlen állapotban.
Eszter legszívesebben azonnal berohant volna az I. Sebészeti Klinikára, ahol a traumatológiai osztály intenzív osztályán feküdt Péter, de éjszaka nem volt semmi értelme, hogy kísérletet tegyen a látogatásra. Másnap délelőtt 10 óra tájban lépett be félősen, zavartan a klinikára, s csak hosszas keresgélés után találta meg a traumatológiai osztályt. Az intenzív osztály folyosója előtt többen is várakoztak már. Amikor végre megjelent egy ápolónő, Eszter elébe ugrott s kérte, szeretné meglátogatni Podmaniczky Pétert minél előbb.
– Rokona a betegnek? – kérdezte a fehérköpenyes nővérke, miközben sietve folytatta útját a labor felé.
– Nem, rokona nem vagyok, csak jó barátja, ismerőse – felelte remegő hangon Eszter.
– Akkor sajnos nem engedhetem be, csak a legközelebbi rokonait engedhetem hozzá – felelte a nővér, miközben továbbsietett a folyosón.
– De legalább valami kis felvilágosítást kaphatnék a beteg állapotáról? – szaladt utána Eszter.
– Felvilágosítást a beteg állapotáról is csak legközelebbi hozzátartozóinak adhatunk – mondta elutasító hangon a nővér, és eltűnt a labor ajtaja mögött.
Eszter tehetetlenségében és kétségbeesésében hangosan sírva fakadt.
Ekkor melléje lépett egy idősebb hölgy, és átkarolta.