Torz tükör

Előszó


Csak a sötétség és én… kettőnkön kívül senki sem volt a szobában azokon az estéken, amikor egyedül kellett aludnom. Senki nem volt csak MI. Mégis megtelt a szoba légtere, mintha hemzsegett volna az élettől. Tele volt hangokkal, érzésekkel, illatokkal. Borzasztóan féltem. Az esti forró fürdő után száradni kezdett a bőröm, a dús, világosbarna hajszálaim egyenként egyenesedtek ki, éreztem… Éreztem, ahogy valaki hozzám ér, de ezek az érintések lágyak voltak. Olyanok, mint egy gyengéd simogatás, mégis verejtékezett a homlokom, féltem. Tudtam, hogy csak ketten vagyunk és senki más. Dehát akkor ki lehet? A lámpás tévé hangosakat pattogott és akkor még nem tudtam az okát. Olyannak tűnt, mintha valaki babrálna vele. Tudtam, hogy valaki ott van és hatalmas erőfeszítésembe került, de megnéztem. Meggyőződtem arról, hogy továbbra is csak a sötétség van rajtam kívül a szobában. Mégis egyre furább lett az egész, egyre jobban fáradtam a félelemben és még elviselhetetlenebb lett. Próbáltam becsukni, majd összeszorítani a szemem és szorosan átöleltem a párnám. Ekkor recsegni kezdett a padló deszkája és megpróbált újra a gondolataimba férkőzni, meg akart győzni arról, hogy mégis van még valaki velem a sötétségben.
Egyedüllét, ez az alapfeltétele annak, hogy az ember szembesüljön az önismerettel. Ekkor láttam meg magam és amit láttam az elszomorított. Gyenge és gyáva kisfiú voltam, amit a mai napig elmondhatok magamról, (a kisfiút leszámítva, az idő múlása velem sem kivételezik). Mindenki gyávának tartott, olyan voltam, mint egy törékeny váza, ami még azt a célt sem tudta szolgálni, amire ki lett találva, merthogy a silány minősége miatt kitört az oldala a beleöntött víztől. A relativitásnak köszönhetően egyesek számára szépnek tűnt, magyarán jól mutatott a dísz a szoba szekrényén, ahol majd a sokévnyi por eltakarta. Éreztem, ahogy a körülöttem lévő emberek szemében beporosodok és ez addig megy, amíg majd teljesen eltűnök. Fájt az igazság – mint minden gyerek, én is arról álmodtam, hogy bátor leszek, aki senkitől és semmitől sem fél. Elmondom… több ezer évnek kellene eltelnie, hogy ezt elérjem, de sajnos egy ember nem él annyit, szóval egyszerűsítem és kimondom, hogy soha nem leszek az. Ám a gyengeségeink azok, amik fejlesztenek bennünket, akkoriban, már ilyen fiatalon belenyúltam az önismeretembe és megragadtam a félelmet, szembenéztem vele és dolgozni kezdtem rajta. Őszinte leszek, elsőre csak el akartam tüntetni, ha tehettem volna, legszívesebben besepertem volna a szőnyeg alá és tovább kullogtam volna, de senkit nem lepek meg azzal, hogy ezt nem lehetett így orvosolni. Ahogyan teltek az évek, egyre jobban foglalkoztatott a félelem. Megfigyeltem embereket, hogyan viselkednek e kapcsán és rájöttem, hogy mindenkinek van félelme, mindenki tart valamitől, ami eleinte csak aggódást kelt, majd pedig félelemmé válik. Mindenki tapasztalta már ezt az érzést és rájöttem, hogy nemcsak én küzdök ez ellen. Megváltozott a világnézetem, alakította a gondolkodásom és formálta a fantáziámat. Nem állítom azt, hogy teljesen megismertem önmagam, hogy már nem mutathatok többé újat önmagamnak. Viszont úgy érzem, hogy léptem és tettem annak érdekében, hogy elfogadjam önmagam és megmutassam magam másoknak. Az évek során több fejlődésen ment át a fantáziám, rengeteg történet született a fejemben, szerettem elmélkedni, gondolkodni. Egy kis külső biztatásnak köszönhetően vettem a bátorságot, hogy ezeket lapra vigyem és megörökítsem.
A novellákban embereket ismerhetünk meg és keserves, leépülő életeiket. A főszereplők tükör elé állnak és torz képet kapnak magukról. Szörnyű érzés látni önmagunkon, ahogy tönkre megyünk. Hihetetlen, mire nem képes egy ember, ha félelmet érez, ha nem érzi jól magát a bőrében.
Mike Sevenge képes a számára legfontosabb személyt is eltolnia magától, a nőt, akit szeret.
Jack és Steve Korwall egymást küldik a túlvilágra, csakis a családi örökség miatt, a kis törékeny Nerb Blanka, aki élete legnagyobb találkájára készül, de megismerkedhetünk egy hölggyel is, aki férje gyilkosával él egy fedél alatt. Lesz, aki menekülésképpen a szimbolikus fehér zászlót választja. Viszont előfordulnak csodák is a kötetben, egy fiatal, csinos nő kapcsán, aki egy nem hétköznapi kisfiúval találkozik.
A történeteknek élei vannak, képesek megvágni az olvasót és sebet okozni. Megjelenhetnek bennük titokzatos személyek, félelmetes helyek és túlvilági lények, fantázia által kreált szörnyek. Nem árt óvatosnak lenni, ha valaki szereti a horrort, egyes történetekben találkozhat olyan részletekkel, ami fogára való lehet. Ám ugyanakkor nem hanyagoltam a mondanivalót, az érzelmeket és a leírásokat. Kitalált történetekről van szó, de ha valaki belelátja magát egyikbe és az nem érinti jól, mint olvasót, attól előre szeretnék elnézést kérni és sajnálom, ha valakiben ezekkel a történetekkel fájdalmat és nem kívánt érzéseket keltek.
Ezek a novellák olyanok, mint a csípőspaprika, azért szerethetik néhányan, mert kellemetlen és olykor elviselhetetlen fájdalmat okoz, de mégis izgalmas, mert nem tudhatjuk, mennyire lesz fájdalmas a következő harapás.
Most picit elkalandoztam, de vissza kell térnem a mondandóm elejére. Ugyanis nem mondtam el mindent, nagyon nem… és ha kíváncsi lennél, hogy hogyan is tudtam legyőzni a sötétségtől való félelmem, akkor most elmondom. A mai napig van velem valaki, ha félek, egy személy, aki ma már nincs velem fizikailag, de a lelkemben marad mindörökre és nem érdemli azt, hogy úgy beszéljek róla, mint aki csak volt, mert most is van és örökké lesz! Egy olyan személy, aki mindenki mással ellentétben nem azt mondta, hogy gyáva vagyok, hanem azt: „Te nem vagy szokva az egyedülléthez, ahhoz, hogy egyedül aludj.” Sosem felejtem el a szavait és azt az érzést sem, amit akkor éreztem. Ő az, aki úgy jellemzett, hogy nem volt a mondatában benne a gyáva, félős és sem a gyenge szó. Nem hagyott egyedül a sötétben, velem aludt. Ő már nagyon idős volt, tizenkét évet kaptunk, hogy együtt töltsük és nekem addig tartott a gyerekkorom. Ő az, aki simogat, ha egyedül vagyok és félek. Ő adta meg a kezdő lépést, hogy legyőzzem a sötétségtől való félelmem.
Nem szeretnélek untatni, rögtön hagyom is, hogy belekezdj a történetekbe, ám előtte mindenképp szeretnék köszönetet mondani pár személynek, elsősorban annak a hölgynek, aki biztatott, támogatott és rendszeresen javította a novelláimat. Köszönet annak a személynek, aki anyagilag támogatott és annak a személynek, aki megismertette velem a betűket és annak használatát. Nem utolsó sorban pedig köszönet a kiadónak, aki elismerte a munkámat és publikálta azt.
Egy jó tanács. Adj időt a történeteknek, hogy kibontakozzanak az elmédben, hadd járjanak át a gondolatok.




Tévés incidens


Mike a mikrohullámú sütő előtt áll. Bal kezével, idegesen a készülék oldalát kopogtatja. – Gyerünk már!
A szomszéd szobából a tévét lehet hallani, zavaró hangerőn. Borzasztóan idegesítő tud lenni, persze annak, akit nem érdekel a műsor és inkább szívesen beszélgetne, olvasna vagy tenne valami mást, de nem lehet, mert a tévé hangos. Mike-ot természetesen ez nem zavarja, mindig ilyen hangerőn funkcionál a tévé otthonában. Nagyon is érdekli a műsor és mást nem zavar vele, még a szomszédokat sem, annak ellenére, hogy a kis faviskó, amelyben egyedül él… hát nem hangszigetelt, de ki lakna még a várostól húsz kilométerre egy sötét erdő szélén Mike Sevenge szomszédságában?
Viszont üdvözlöm önöket! Itt Johnny Bonno és folytatódik a Kvíz Johnny Bonnóval műsor – hallatszik az ismert felvezetés a tévéből, amikor Mike türelme elfogy.
– Jó langyosan is... – ezzel hirtelen ki is veszi a tejet a mik- róból, majd pedig az asztalra előkészített, müzlivel teli tálba tölti. Johnny mosolyára érkezik meg és leül a szűk hálóban az ágy szélére. Majszolni kezd és ajkai közül egy kis tej préselődik ki, mely lefolyik az álla csúcsáig és egy nagyobb cseppben gyűl. A tévé váltakozó fénye csillan meg rajta, egyben a huszonnyolc éves férfi teljes arcán. Egy pillanatra elmosolyodik, ahogy a karakteres Johnny egy gúnyos viccel szégyeníti meg az egyik fiatal résztvevőt. Persze ez Mike számára nem olyan vicces mint elsőre, de még vagy ötvenedjére is elmosolyodik a pofás vicceken.
Johnny Bonno műsora tizenkét éven át virágzott a televíziók képernyőjén, igazi nevén John Bonnora képernyőkön való megjelenésétől, azaz ’79 óta egészen ’91 tavaszáig, amikor is be kellett vonulnia a San Quentin Állami Börtönbe. Egy kis adócsalás és talán túlságosan kisméretű lánybugyikat gyűjtött, amiket persze nem a fehérnemű boltokban szerzett be. Az utóbbit persze nem a sajtó hozta nyilvánosságra, hanem azok a pletykás szájak, amik egyszerűen képtelenek becsukódva maradni egyetlenegy másodpercre is. Egyesek szerint ebben semmi igazság nincs, mások szerint a helyzet sokkal súlyosabb egy kis adócsalásnál.
A tizenharmadik évad egy másik műsorvezetővel kezdődött el. Ez a változtatás, érthető módon a műsor vesztét okozta. Itt minden Johnny körül forgott és hát nélküle olyan lett az egész, mint az óceán víz nélkül vagy a sivatag, amelyben egyetlenegy homokszem sem található.
Az újonc az alig 27 éves Tom Lake lett, aki valami borzasztó undorító módon próbálta utánozni Johnnyt és még a Johnny Bonno nevet is felvette a műsor kedvéért, hisz a műsor nevét, „Kvíz Johnny Bonnóval”, nem akarták változtatni. Tom egy teljesen más figura volt, mint Johnny és ez nem is az ő hibája volt, hanem a szerkesztőségé, akik kérték, hogy próbáljon mihamarabb elődje bőrébe bújni. Mégis mindenki a fiatal Tomot kövezte. Szegény srác… biztosan elvesztette minden szeretetét a műsorvezetés iránt. Néha előfordul, hogy az ember nem hibás és mégis annak tekintik, ennek kellemetlen következményei lehetnek. Nem hinném, hogy egyhamar találna magának állást ezen a pályán. Itt is, mint mindenhol a világon, jelen volt az emberi gonoszság és hamis vádemelés.
Mike nem hibáztatta Tomot, viszont azzal egyetértett, hogy a műsor elvesztette minden varázsát és sikerét, amit a félvilágnyi szempár nézett minden szerda este annyi éven át. „Ez a tizenhárom év hamar elrepült.” valahogy így mondaná egy élettapasztalat, de ennyi idő nem kevés, főleg nem ebben az esetben. A tizenhárom év alatt egy rutin alakult ki az emberekben, a műsor minden héten szerda este hattól jelent meg a tévé képernyőjén. Bármennyire is furán hangzik, de ekkor mindenki úgy vonult a készülék elé, mint vasárnap a templomba. Hát ez ment annyi éven keresztül és amikor a címlapokon megjelent Johnny Bonno neve, valahogy így: „Letartóztatták a híres műsorvezetőt, John Bonnorát”, a templomot felrobbantották és az a fél világnyi ember, akik Johnny hívei voltak, haragra gerjedtek és ezt a feszültséget nem máson, mint a fiatal Tomon vezették le. Az emberekben ezzel egy hatalmas lyuk, üresség lett. A szerkesztőség megpróbálta ezt befoltozni Tommal, de ő sajnos nem volt elegendő és átesett a lyukon. A legrövidebb időn belül egy műsorvezetőre volt szükség, hogy kimaradás nélkül folytatódjon a műsor, persze itt mindenki fejében a pénz gondolata járt, amelytől elesnek a kimaradás miatt. Így a nagy sietségben sikerült kiválasztani Tomot. Na most fájhat igazán a szerkesztőség feje, hogy a világ egyik legsikeresebb műsorát alig pár nap alatt a sírba tették.

Mike álla hirtelen mozdulatlanná válik. A tejtől és nyáltól ázott müzli egyre jóbban préselődik a fogak között. Ezzel egyidőben a fiatalember idegszálai is koponyája belsejében, szemében könny gyűlik fel és még mielőtt csordultig telnének és elkezdene leperegni arcán, kezével letörli. Az álma jár fejében, ami már nem teljesülhet és mellette józan normál élete, amiről lemondott az álma megvalósításának érdekében.
Két-három perc is eltelik, amíg újra rágni kezd és ez idő alatt, mint egy félig megszáradt ragasztó, olyanná válik a müzli és kissé nehézkesen válik el a két fogsor egymástól. A tálból szürcsöli ki a maradék tejet és feláll, majd pedig a konyha fele indul el. A tálat a kanállal együtt a többi mosatlan közé teszi, gondosan, hogy nehogy eldőljön a rakás a mosogatóban, amely zsíros tányérokból és evőeszközökből épült fel, mind egy hét alatt és még lakói is vannak, jó pár légy, csótány és előfordul, hogy más is keveredik a kis élősködők szállodájába.
Mike a bejárati ajtót becsapja maga után, majd a viskót megkerülve a mögötte levő sötét erdő felé indul. Az egyik hatalmas fa tövében áll meg, majd sliccét letolva levizeli a fa déli oldalát. Ezek után megy az erdő sűrűjébe, amíg még épp a holdvilág bevilágít. Egy vén odvas fa tövében a generátor püfög, ami gondosan nejlon alá van helyezve. Kissé megemeli a több rétegbe tűrt átlátszó fóliát és addig tartja nyomva a fullasztó gombot, mígnem az utolsókat is kipöfögi az egyhengeres négyütemű motor.
Egy pillantást vet az égre. A falombok között helyenként felhőket lát és langyos meleg szél lengedez. Gondosan visszatakarja a generátort, gondolva, ebből még lehet eső is. Mindez a háztól több mint ötven méternyi távolságban.
Félelmetes néma csend váltja fel a benzinmotor hangját. Mike a ház felé heves léptekkel halad vissza. A lehulló falevelek alatt vékony elszáradt faágakra lép, a reccsenésbe az egész erdő belecsendül és visszhangban tér vissza az erdő másik feléről, mintha valaki ugyanezt tenné ott. A háta mögé tekint egy pillanatra, majd vissza és pár lépésre a háztól egy bagoly hideg tekintetén akad meg szeme. A termetes állat a holdból takar ki egy részt, ahogy egy faágon nézelődik. Bámuló bagoly a holdfényben, egy horrorfilm alapkellékei. A hátán feláll a szőr a pillanatnyi borzongástól. Az állat végig azt nézi, ahogy Mike a ház széléig ér, és azt is, hogy a földről felszedett faággal próbálja eltalálni. – Na gyerünk húzz el innen! – de az ág nemhogy célba ért volna, hanem annyira gyenge volt a dobás, hogy még félútig sem ért el. – Oké, maradjál… mit bánom én, csak viselkedj!
A házba belépve elfordítja a kulcsot a zárban, az elemlámpát leakasztja a kulcstartóról, bekapcsolja és a hálóba megy. Leveti felső öltözetét és paplan alá bújik. A kislámpát kikapcsolva az éjjeli szekrény fiókjába teszi és szemeit lecsukja.
Mike mély álomba merülése után a tévé képernyőjén egy vakító fény csillan meg és egy fura sípoló hangot ad ki, mindezt alig egy másodpercig.

– Szóval azt mondja, hogy látott valami furát tegnap hajnalban. Így van ez?
– Igen láttam… na, de mit kapok ezért cserébe?
– Előbb beszéljük John Bonnoráról, majd pedig az ön igényeit is fontolóra vesszük.
– Na persze…
– Felőlem mehet vissza a kis cellájába azonnal és akkor senki sem kap semmit! Majd keresünk másvalakit, biztosan van még szemtanúja ennek a nem mindennapi ügynek.
A férfi kiveszi az asztal alól bilincsbe zárt kezeit, könyökével az asztal szélére ereszkedik és közelebb hajol a kihallgató rendőrhöz, aki szemben ül vele az asztal túloldalán. Az ajtónál álló kemény, fekete rendőr, aki hasánál mindkét kezével az övét szorongatja, közelebb lép. A kihallgató legyint, hogy nincs semmi gáz és hogy nyugodtan visszamehet helyére.
– Talán hajlani 5-6 óra lehetett, nem tudom… beszélgetést hallottam a szomszéd cellából. Hallottam Bonnora hangját is. Csendesen beszéltek, nem miattuk ébredtem meg. Mostanában nem alszom valami jól. Gyakran megébredek és amikor alszom is, hülyeségeket álmodom. Reggel azt hittem, hogy ez is csak egy szaros álom volt, de amikor megtudtam, hogy Bonno eltűnt, nagyon elképedtem. Most teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem álom volt. Na de ígérje meg biztos úr, hogy nem küld vissza ahhoz az agyturkászhoz!
– Nem! Nem küldöm oda, abban biztos lehet. Csak folytassa… legyen szíves.
A 225 évnyi fegyházra ítélt férfi csuklóját a rendőr arca elé emeli. – A bilincset legyen szíves, biztosúr.
– Mit?!
– A bilincset vegye le kérem. Olyan, mintha egy fogatlan kutya marcangolná a csuklóimat… idegesítő.
A kihallgató hátradől székében, egy pillantást vet a plafonra, kezét szájához emeli. – Roger! – inti a biztonságinak – vegye le az úr kezéről a bilincset.
– Köszönöm! – A két gyilkosságot elkövető férfi alaposan átdörzsöli csuklóit, majd pedig folytatja mondókáját.
– Nos… Láttam három alakot, akik elsétáltak a cellám előtt. Egy magas férfit, nagyon magas volt. Talán lehetett két méter felett is. Fekete, hátrafésült haj. Fekete öltöny, fehér ing, nyakkendő.
– Volt valami olyan jel, ami nem annyira átlagos? Anyajegyek, sebhelyek…
Egy pillanatra elmosolyodik a férfi, majd hirtelen visszatér a komolyság arcára. – Az arca… viasz volt vagy porcelán, valami olyan. Sima és fényes, hatalmas gúnyos mosollyal. Szemei üveggolyók, vak feketék. Utána egy hölgy ment. Ugyan ez a leírás. Öltöny, ing, nyakkendő. Fényes, torz arc. Üvegszemek. Csak a haja tért el. Hosszú volt, fekete, úgy derékig érő. Borzasztó vigyor, vörös ajkak. Utána meg jött Bonnora. Ő a mi öltözetünkben volt, börtönruhában. Ami talán érdekes, hogy ő is ugyanúgy mosolygott, mint a másik két személy. Jaj, és még valami… mindhármuk bőre fehér volt, mint a papír.
A rendőr kezében úgy járt a golyóstoll hegye a jegyzetfüzeten, mint egy varrógép tűje. – Őröket nem látott vagy hallott ekkor?
– Nem. Néma csend volt. Vagyis most, hogy kérdi… hallottam valami zúgó hangót lentről, amerre ők is mentek. Tévé lehetett vagy rádió, talán.
– Szóval azt állítja, hogy a nő és férfi, akik segítették Bonnorát a szökésben álarcot viseltek.
– Nem! – fejét csóválja a szemtanú, akin látszik az egyre nagyobb feszültség. – Valamit félreértett biztos úr. Ezek a valamik ilyenek voltak, ilyen volt az arcuk. Egy pillantást vetettem az egyik kezére. Vékony és hosszú ujjai voltak, sápadt fehér színű. Az öltöny ujja egy kissé hosszabb volt, eltakarta a kézfejet, csak a borzalmas csontos ujjak látszottak. – Megvakarja a homlokát, majd a rendőr szemébe néz. Mélyen és őszintén. -NEM VOLT SEMMI MASZK! – A hangja megbicsaklik a mondat végén.
– Rendben. Nyugodjon meg… Tessék megihatja a kávémat. Tej és egy cukor. Kéri?
– Igen. Köszönöm – hatalmasat kortyol a kávéból és visszateszi az asztalra, kissé remegő kézzel. – Héhé, ez nem elégíti ki…
– Tudom, tudom… Na és mit kér ezért az egészért? -vág szavába a rendőr.
– Egy hatalmas kést!
– Hogy micsodát? Jól hallottam, hogy egy gyilkos egy kést kér a börtönben?
– KÉREM, ha ezek az alakok eljönnek értem is, szanaszéjjel kaszabolom őket. Egy baseball ütő, vagy valami. Kér…
– Szó sem lehet róla! Kizárt! Még viccnek is rossz.
A kihallgató rendőr összeszedi a dolgait és kimegy a teremből. Még mielőtt becsukná maga után az ajtót, egy pillantást vet a bőgő rabra, aki pisis kislány módjára sír. Közben Roger a karkötőjét helyezi fel kezeire.
– Még gondolkodjon el azon, hogy mit szeretne.
...