Újraírt sorsok

Tartalom

Adriana Bernardi és Roberto Lombardi első látásra szerelmesek lesznek 16 éves korukban, de szerelmi történetüknek egy tragédia vet véget két évvel később. Roberto évekre börtönbe kerül. A szabadulása után New Yorkba veszi az irányt, tanulni szeretne, mert híres séf akar lenni. Közben egy gazdag nőt vesz feleségül, aki pénzeli a karrierjét. A házasságuk szimplán üzleti alapú. Adriana is férjhez ment közben, és gyereket szült, új életet kezdett Triesztben. Azonban a sors furcsa fintora úgy hozza, hogy 20 évvel később újra találkoznak, mikor mind a ketten visszaköltöznek szülővárosukba, Bardolinóba, a Garda-tó melletti kisvárosba. Tragikus események sorozata kényszeríti őket erre a döntésre egy jobb és boldogabb élet reményében, de sajnos néha a múlt nem csak múlt marad. Egyszer csak, mint egy rémálom, újra visszatér, és nagyobb erővel sújt le, mint gondolnák. Közben rá kell ébredniük, hogy a szerelmük nem múlt el, hiába telt el 20 év, ugyanolyan lángon lobog, mint akkor. Hiába szeretik szenvedélyesen egymást, Adriana Rómába menekül Gabi barátnőjéhez. Közben Roberto barátja, Giovanni próbál segíteni nekik kibékülni. Ő és Gabi szerelmesek lesznek egymásba. Adriana rádöbben, hogy babát vár, és nagy nehezen kibékülnek. Mind a ketten makacs természetűek, így hol az egyikük, hol a másikuk sértődik meg a másik döntései miatt. A sok megpróbáltatás és probléma elhárítása után már úgy gondolnák, hogy boldogok tudnak végre lenni, de a sors még tartogat számukra pár meglepetést!


„És akkor megértettem.
Már régen elengedtelek anélkül, hogy észrevettem
volna, és ezért szeretnék ennyire görcsösen
emlékezni rád, mert félek, hogy idővel megfakul
ez a kép.
Mert idővel megfakulsz majd te is.
Bár ne tennéd…”



1. Adriana

1992 augusztus

Izgatottan vártam már a szombat délutánt, mert a legjobb barátaimat áthívtam a nyolcadik szülinapi zsúromra. Természetesen a szüleim megcsinálták a szokásos pompát hozzá. Rendeltek egy halom lufit egy három emeletes tortát, ami tele volt szórva csillámporral, és egy unikornis csücsült a tetején. Volt egy ugrálóvár, és anyám egyik barátnője ült a medencénk mellett, aki hennafestéssel foglalkozott.
A barátaim szülei is átjöttek hozzánk természetesen. A pompa fele igazából Rosalie-nak szólt, a kishúgomnak. Ő volt oda a csillámporért és a hennafestésért, engem igazából csak a torta és a lufik érdekeltek. Anyám felállíttatott egy külön bárpultot is a felnőttek számára, hogy nyugodtan tudjanak koktélozni a parti alatt. A buli vidáman indult, mindenki a medencében lubickolt; a felnőtteket kivéve arra vártunk, hogy mindenki megérkezzen és akkor felvághatjuk a tortát.
– Adriana, szívem, kérlek, figyelj közben a húgodra is! – kiabálta a bárpult felől anyám, majd folytatta a nevetgélős diszkurzust egy másik anyukával.
Hát persze, az én szülinapom van, mégis nekem kell megint Rosalie-ra figyelnem. Legalább ilyenkor levehetnék a vállamról a terhet, de hát a maguk kényelme mindig is fontosabb volt, mint az, hogy én mit is akarok.
Végre megérkezett mindenki, és anyám összeterelte az embereket a torta köré. Meggyújtotta az összes gyertyát, majd hangosan elkezdték énekelni a Boldog születésnapot című dalt. Hatalmas tapsvihar követte az éneklést, és örömujjongás, majd szépen elkezdtem felvágni a szülinapi tortámat. Vidáman szedtem tányérokra sorban a tortaszeleteket, majd egyik-másik barátom eltűnt a szemem elől. Pillantásommal próbáltam Rosalie-t és a szüleimet megkeresni, de nagyon távol láttam őket. Kiabáltam Rosalie-nak, hogy jöjjön tortát enni, de mintha meg sem hallotta volna. Anyám pedig még mindig egy koktélt szorongatott a kezében – vagy talán ez már egy másik koktél volt. Ki tudja! Nagy sokára végeztem a tortaszeleteléssel, s már alig vártam, hogy végre én is megkóstoljam, mikor egy hatalmas sikítást hallottunk. Mindannyian a ricsaj irányába fordultunk, majd a tányér a kezemből a betonra esett és széttörött.
– Rosalie! – ordította anyám teljes torkaszakadtából, majd a medence felé rohant.
Rosalie élettelen teste lebegett a medence vizének tetején. Apám pillanatok alatt kihúzta onnan, és elkezdte újraéleszteni. Lassú léptekkel mentem feléjük, és közben éreztem, hogy meghalok. Ez nem lehet igaz! A kishúgom! Az egyik vendég közben telefonált, és hallottam is hamarosan a szirénákat. Aztán két mentős rohant a medencéhez, majd átvették az újraélesztést. Előszedték az oxigénpumpát és a defibrillátort, és valamit belé fecskendeztek.
Anyám hisztériás rohamot kapott, a többi vendég pedig elhűlve várta, mi fog történni. Az én lábaim feladták a szolgálatot és a földre roskadtam. Lélegzet-visszafojtva néztem a történéseket, miközben folyamatosan zokogtam. A mentősök hősként küzdöttek Rosalie-ért, de mindhiába. A kishúgom feladta a harcot és meghalt. Ez a nap volt az utolsó alkalom, hogy megünnepeltem volna a szülinapomat, vagy bármi mást, ami ünneplést kívánt volna. Ez a tragédia kettétörte a családunkat, és az életünket végérvényesen megpecsételte.
Anyámék a következő években alkoholfüggők lettek a történtek után, és persze minden-minden az én hibám volt, és ahelyett, hogy szerettek volna, csak ellöktek maguktól. A szívem megkeményedett, mert úgy éreztem, nem vagyok méltó a szeretetre. Nem gondoltam volna ekkor, hogy valaki szerethet még engem, és én ugyanazzal az erővel viszonozhatom neki.



2002 júniusa

A felkelő nap lassan bukkant elő a horizontnál a Garda-tó lankái mögül, hogy sugarával bearanyozza a tó gyönyörű panorámáját, aminél szebbet még sohasem láttam. Az aranyló sugarak és a víz kékje pompás színkavalkádot alkottak. Mindig csodálatos látványt nyújtott a napfelkelte itt a szülővárosomban, Bardolinóban, de most az egyszer nem tudtam csodálni. Hiába nyújtózkodtak az aranyló sugarak, az éjszaka tragikus sötétjét mégsem tudták bearanyozni.
Szokták mondani, hogy a történelem megismétli önmagát. Tíz éve pontosan ugyanilyen elhagyatottnak és sokkoltnak éreztem magam. Görcsösen ültem a parton, arcomat térdeim közé fúrtam, az agyam tompa volt az éjszaka történései után. Sötét, hullámos hajamat fújta a szellő, arcomra szárította könnyeim. Gondolkodnom kellene, de képtelen vagyok. Egy lágy fuvallat végigfut a hátamon, megborzongok. A sírásom időközben már elapadt, hatalmas űrt hagyva a lelkemben. Az éjszaka borzalma beleégett a retinámba, ahogy az élettelen test a földön hevert, miután lezuhant a szakadékba, és a sok vér tócsában állt körülötte mindenhol. Mint egy rémálom, melyből soha nem ébredek fel. Az ember azt gondolja, fiatal és előtte az élet, és akkor maga az élet az, aki megmutatja magát és váratlanul fel kell nőni, felnőtté kell válnunk.
A tragédia után a földre hullottam fájdalmamban és csak zokogtam rendületlenül, a szívem összetörött, az elmém összezavarodott, az életemnek, úgy éreztem, vége van. Ugyanaz az érzés tört rám, mint mikor a kishúgom meghalt, ugyanaz a kétségbeesés és megsemmisülés vett körbe. Órákon át ültem a kihallgatóteremben a rendőrségen, és mindenféle kérdésekre kellett válaszolnom. Fel kellett elevenítenem újra és újra a tragédia részleteit magamban, aztán megosztani a nyomozókkal. Minden egyes emlék újabb fájó sebet tépett fel bennem. Ez volt életem legpokolibb éjszakája. Legalábbis ekkor ezt gondoltam.



2. Roberto

2000 szeptember

Nyárbúcsúztatót tartottunk a haverokkal a Garda-tó partján. A szüleim úgy döntöttek, hogy szeptembertől inkább Bardolinóban folytassam a tanulmányaimat, s külföld várhat még rám. Ez volt a magyarázat arra, hogy inkább szem előtt akarnak tartani.
Hát legyen!
Imádtam Bardolinót, szóval nem is érdekelt, hogy itt kell lennem. Igazából még örültem is, hiszen itt volt a legjobb barátom, Giovanni. Emberemlékezet óta jó barátok vagyunk. A srácok elhívtak a bulira pár csajt is, ne csak pasik legyünk. Hogy nézne már ki?
És akkor egy kacajra lettem figyelmes. A hang irányába fordítottam a fejem, és a szívem hirtelen nagyot dobbant. Ott állt egy gyönyörű, barna hajú lány, akinek csilingelő volt a kacaja és édes a mosolya. A szellő lágyan borzolta hullámos haját a szürkületben. A többi lánnyal valamin nagyon nevetgéltek, és én csak bámultam őket szemrebbenés nélkül.
– Roberto, van söröd, vagy hozzak neked is? – kiabált oda Giovanni, kibillentve az elmélkedésemből.
– Őőő, van, igen – mutattam felé a sörömet. – Figyelj csak! Ki az a hosszú barna hajú lány, az a nagyon szép arcú?
– Adriana Bernardi. Emlékszel, az ő kishúga fulladt meg a medencéjükben.
– Jézusom, tényleg, már emlékszem. Nem mutatnál be neki? – kérdeztem óvatosan, mire Giovanni sejtelmesen rám mosolygott.
– Bemutatni, mi? Hát persze, gyere velem – intett a kezével, majd elindultunk a lányok irányába.
Ahogyan közeledtünk, minden egyes lépésnél hevesebben kalimpált a szívem és kivert a víz. Mi a franc történik velem? Aztán mikor odaértünk, Adriana rám nézett. Gyönyörű zöld szeme csak úgy csillogott az esti fényekben. Annyira letaglózott ez a látvány, hogy meg sem tudtam szólalni.
– Lányok, aki esetleg nem ismerné jó barátomat, szeretném bemutatni. Ő itt Roberto Lombardi. Nemrég tért vissza külföldről, egyelőre Bardolinóban marad és itt folytatja tovább a tanulmányait – mesélte lelkendezve Giovanni. – Jól mondom, barátom?
Enyhén bólintottam válasz gyanánt.
– Szia, Roberto! – A gyönyörű szemű lány egyszer csak hozzám lépett, és felém nyújtotta a kezét. – Adriana vagyok. Örülök, hogy megismertelek, illetve, hogy újra találkoztunk, mert úgy rémlik, gyerekkorunkban már ismertük egymást, nem igaz? – kacsintott, majd kuncogott egyet, és én csak álltam ott meredten, meg sem bírtam szólalni. Ezt ő észrevehette, mert folytatta tovább a mondandóját:
– Tudod, hallottuk a lányokkal, hogy visszajöttél, és jó, hogy itt vagy. – Egy kis szünetet tartott, majd ismét folytatta: – Hát nem vagy egy szószátyár gyerek! Mit szólnál hozzá, ha innánk valamit?
– Az nagyon jó lenne – nyögtem ki gyorsan, majd újra elnémultam. Mosolyogva belém karolt, majd elindultunk a piás asztal felé, ahol mindenféle ital volt. Mindenki hozott valamit, amit éppen otthon talált. A söröm közben kifogyott, így bontottam egy újat magamnak, Adrianának pedig rozé bort töltöttem egy műanyag pohárba.
– Nincs kedved kicsit sétálni a parton? – kérdeztem tőle váratlanul, magamat is meglepve. Válaszként rám mosolygott, és bólintott egyet. Zöld szemei teljesen megbabonáztak. Legszívesebben most rögtön felkaptam és megcsókoltam volna.
– Egyébként mit is tanulsz, Roberto? – kérdezte kedvesen. Oh, még a hangjától is megőrülök, úgy érzem!
– Szakács szeretnék lenni, méghozzá a legjobb – feleltem vigyorogva. – Mit szólnál, ha főznék majd neked valamikor valamit? Mi a kedvenc ételed?
– Oh, kérem, ez aztán a burkolt randira hívás, vagy tévedek? – F­­elnevetett. – Egyébként a carbonara – mondta, majd a szabadon lévő kezével belém bokszolt.
– Baj lenne, ha elhívnálak? – kérdeztem zavartan, majd megtorpantam, és komolyan néztem rá.
– Nem, Roberto, egyáltalán nem baj – suttogta. Kivettem a kezéből a poharat, és leraktam egy pad elé a sörömmel együtt. Gyengéden megsimogattam az arcát, és lágyan megcsókoltam. Nem tiltakozott. Úgy éreztem, egy villám hasított belém. A csók után mélyen egymás szemébe néztünk, majd még nagyobb hévvel folytattuk. Vadul kerestük egymás nyelvét, közben keményen a hajamba túrt és én az övébe. Majd váratlanul eltávolodott.
– Roberto, várj, lassíts, kérlek, nem kapok levegőt! – suttogta halkan, majd a fejét a mellkasomba fúrta, s éreztem, ahogyan a teste megremeg. Vajon ugyanazt érzi, amit én – nála is jött egy villámcsapás? Finoman simogattam a hátát, és szorosan magamhoz húztam. Majd eltoltam magamtól, és belenéztem a szép smaragdzöld szemébe.
– Nem tehetek róla, Adriana, de muszáj téged tovább csókolnom – majd választ sem várva folytattuk, közben leültünk a padra és olyan vadul csókolóztunk, hogy szinte érezni lehetett, ahogy a lelkeink átölelik egymást. Néha-néha szünetet tartottunk, de akkor is csak néztük egymást mosolyogva, szótlanul.
– Megígéred, hogy holnap is találkozunk itt este? – kérdeztem a fülébe suttogva. – Itt foglak várni este hatkor.
– Már alig várom, Roberto – felelte lágyan, és forrón megcsókolta az arcomat, aztán újból heves csókolózásba kezdtünk.
– Azt hiszem, meg kellene innunk az italainkat, mielőtt megmelegszik, nem gondolod? – kacsintottam rá vigyorogva, mire belefészkelte magát az ölelésembe és koccintottunk. – Igyunk ránk, mit szólsz? – néztem mélyen a szemébe. El tudtam volna veszni ezekben a zöld szemekben.
– Igyunk ránk – emelte poharát –, de akkor fenékig ám, különben nem ér az egész. – Nagyot nevetett, majd lehúzta a nagy pohár bort.
– Hát jó, végül is igazad van – válaszoltam megadóan, majd fogtam a sörömet, ami még félig teli volt, és lehúztam.
Miután kiittunk mindent, egymás arcát simogattuk, és vizsgáltuk a másik vonalait, szeme formáját, homlokát, szemöldöke ívét. Közben egy-egy csókot váltottunk egymással.
– Adriana, azt hiszem, hogy a mai nappal megváltozott az életem végérvényesen. Valami hihetetlen, hogy találkoztunk.
– Mától indul az életem, Roberto, az ég küldött hozzám – felelte, majd ismét csókolózni kezdtünk.
Késő éjszaka volt már, mikor hazakísértem. A buliból a többiek nem kerestek minket, amit mi egyáltalán nem bántunk. Aznap éjjel róla álmodtam, és másnap reggel vele ébredtem. A szívem szaporán vert, és újra a percet vártam, hogy végre meglássam őt.



3. Adriana

2000 szeptember

Annak ellenére, hogy az éjszaka közepén sikerült hazapottyannom, már hajnalban kidobott az ágy. Első gondolatom egyből Roberto volt. Te jó ég, mi történt velem? Mikor megláttam őt, még a lélegzetem is elállt. Annyira zavarban voltam, hogy egyből elé ugrottam bemutatkozni, és beszélgetni akartam vele. Azok a gyönyörű mélykék szemek! Istenem, azt hiszem elvesztem, és amikor megcsókolt, mintha a villám hasított volna belém, annyira csodálatos volt.
Ránéztem a telefonomra, és megdöbbentem. Jézusom, még csak hajnali öt óra van! Nagyot fújtam, és fordultam egyet az ágyban az ablak felé. A nap hajnali pírja óvatosan lopódzott be az ablakomon.
– Még a telefonszámomat sem tudja – suttogtam magam elé. Azt mondta, este hatkor ott vár a tóparton, ahol este is voltunk. És mi van, ha nem jön el? Á, azt nem hiszem… vagy mégis? Abban biztos voltam, hogy én ott leszek. Felveszem a legszebb virágos ruhámat, amit a nyári zsebpénzemből vettem.
Próbáltam az agyamban végigpörgetni a tegnapi nap eseményeit. A bemutatkozástól a búcsúzásig. Minden egyes percét élvezet volt újra átélnem, és megállapítottam, hogy ő hasonlóképp van velem, mint ahogyan én vele. Ez nem is lehet másként! Ha mégsem jön el, annak biztos nyomós oka lesz, nem pedig az, hogy nem is akart.
Jaj, tiszta hülye vagyok! Este hatig be is golyózok, ha ezen agyalok továbbra is. Nyolc óráig forgolódtam az ágyban, majd úgy döntöttem, elmegyek futni: megpróbálom levezetni a feszültséget, amely szétfeszít teljesen. A szokásosnál is gyorsabban futottam le a megszokott útvonalamat, majd beálltam a forró zuhany alá. Annyira elernyedtem, hogy visszabújtam az ágyba pihenni. Anyám ordibálására ébredtem fel, hogy dél van, mit heverészek, és mégis mit képzelek magamról, valamint a szokásos többi megszokott ostobaság. A húgom halála óta beszélnek így velem. Igazából már nem is érdekelt, mit magyaráznak. Tanultam rendesen, a zsebpénzemet pedig megoldottam diákmunkákból. Nem szorultam rájuk egyáltalán. A szeretetüket nem kaphattam meg, a többiből nem kértem.
…