Életem regénye

Paranoia-hívás

– Tegnap volt 21, igaz, akkor ma 22 – zihálta bele a sima levegőbe.
Körömrágás, vacogva remegés.
– Francba! – pattant fel, füzetét földhöz vágva. – Piszkosul itt kéne már lennie! – hadarta csak úgy magának.
Merre lehet?
Talán eltévedt?
Kopogott a fagyos levegő a halántékán. Nyers gőzt lehelt ki. Üvöltés tört fel belőle.
Akkor is, muszáj tudnom!
Magára zárta az ajtót, átölelte a telefont, és földre kuporodva ölelte, simogatta, csak zörögjön.
Itt kiesett kezéből a cigaretta, a földön landolt.
Fejjel lefelé tetőled el, hazug világ.
– Még mit nem! – és összeszedte magát.
Kirohanás kirohanás után.
Kirántotta a telefonzsinórt. Akkor már ne is gyere! Magára borította a lepedőt, némi melegséget csiholva a zord, kies szobában.
Csak jönne már… ilyenkor már itt szokott lenni.
Felkacagott. Könnyed tánclépésbe vonaglott át. Felöltötte kalapját.
– Hát persze, kedves Pint, mindig jössz. És kisegítesz – lihegte, miközben cigaretta után kotorászott zsebében.
Remegő kezét a másikkal kisegítve rágyújtott.
– Gyűlöllek. Mindenemet elveszed e csenevész semmiért – és tovább táncolt. Mindent vissza. Éljen, élek.
Telefon be. Nagyot szökellve a páston termett.
Felragadta a kagylót, megcsókolta szívből párszor.
Aztán levetette magát a karosszékbe. Csak úgy pattogtak a gombok a keze alatt. Mint a lélegzetért feltörő búvár a levegőt, akként kívánta a beszélgetést.
Motoszkált könnyedén. Csak úgy szaladtak az ujjak.
Röpültek az öröm füstpamacsai.
– Na, igen, halló! – bömbölte a kagylóba. – Pint? – kapdosott a remény markát fogdosva.
– Igen, itt Pint – közölte a rekedtes hang diadalmasan. Tudván tudta, hogy mennyire szomjazzák a hangját kuncsaftjai.
– Tu-tu-tu-dod – dadogott szívből –, ugye azt ígérted, tudod ugye, hogy talán pont ma, igen – és itt belelkesedett –, hogy ma jössz, és hozod nekem Maryt! – és felragyogott a tekintete.
Erélyes kacaj dördült el a túloldalon.
– Hogy Maryt? Igen, azt hiszem, le tudom szállítani. Jól vagy? – és újra kacagott. Egy újságcikken kalandozott tekintete.
– Mennyi? Úgy értem, még mennyi idő?
Kimeresztette a szemét, nem akart hinni neki, de a cikkben azt olvasta, hogy Jim, a testes, egy hete teljesen eltűnt.
– Igen, ez mérföldkő, akkor talán újra biztonságban vagy.
Persze közben leesett egy igazán nagy teher a válláról, de a vonal túlsó felén nem volt hallható a tompa puffanás.
– Hogy mikor? Idefigyelj, cimbi, van egy bitang jó hírem: öt perc, és nálad vagyok. Csak ne dadogj, tudod, hogy utálom.
– Hallottál valamit Jimről?
– Nem. Csak nincs infód? Fontos lenne.
Itt érződött: komoly pénzekről van szó.
– Pajtás, felszívódott, na. Idefigyelj, kapd össze magad, gyújts rá, főzz egy kávét, mindjárt ott vagyok.
– Rendben, kösz.
Már dobta is le a kagylót, a zenét fel, a kávét oda, figyelem a sarokban halmozódó ruhakupacra. Minden rendben – nyugtatta magát könnyeit törülgette. Mindent rendben – ismételte reménytől feltüzesedve.
Piros ing, fehér nadrág – ma urasan fogadom Maryt. Kitárta karját, és szorosan magához ölelte a csupasz semmit.
Felkurjantott:
– Itt van Pint, és hozza Maryt.
Bravó, kolléga! – gratulált magának. Köszönöm, köszönöm, köszönöm és köszönöm. Szaladt, míg a friss levegő belengte a szobát kávétól ázottan.
Bajnok vagy – és már szervírozott is két főre.
Még egyszer a tükör elé. Pompás. Figyelmen kívül hagyta, hogy tekintetét áthatotta a négy napja tartó ébrenlét, de ez már csak ilyen.
No de mi lehet Jimmel? – tette fel a kérdést szívből felderülve. Ahogy szívét felderítette ez a tény, fejébe szöget ütött. No, ide figyelj, te mamlasz, ma mulatsz, és holnap dolgozol. És reménykedett.
Hirtelen a sarkon megpillantotta Pintet. Kihajolt, és kezeit lóbálva üdvözölte. Ma Mary valahogy különösen szép volt.
Bravó, pajtás, nagyszerű üzlet.
Pint észrevette, nagyot emelt kalapján, közben Mary fordult egy szemet gyönyörködtetőt.
– Üdvözlöm, Mary.
Itt már – és nem csak a szeme – majdnem kiesett.
El tudok veszni ezekben a pompás barna szemekben.
Most nem gondolkodott. Hisz’ nincs itt Jim – kapcsolt, és rohant, rohant sebesen lefelé. Maryhez.
Mary prostituált volt, pontosítok, igazi társalkodóhölgy, akinek fő feladata a szórakoztatás. A kuncsaftok szórakoztatása. És ide tessék beleérteni az üzleti megbeszéléseken való részvételt, a vacsorákat, illetve a szórakozóhelyeken való megjelenést. Igazán kiművelődött. Hetente négyszer-ötször járt színházba. A legalapvetőbb sportokat – mint a golf vagy a tenisz vagy éppen a vívás – magas fokon művelte. Egy szó, mint száz, mestere volt szakmájának.
De kezdjük az elején. Marseille-ben született, Marc Grand-Médoc du Pont és Zaiba Gongababa gyermekeként. Tehát apai ágon francia polgár, míg anyai ágon Zambia szülötte volt. Apjától a Grand-Médoc du Pont nevet kapta, míg anyjától a Christina nevet örökölte. Belegondolva, normális és stabil élet elé nézett, és minden ennek megfelelően alakult. A Codol sétányon álló kertes házban, két testvérével, Sebastiannal és Julie-val igazán gondtalan gyerekkorban részesültek. Szépen növekedtek és fejlődtek. Már a gimnázium derekánál tartott, mikor számára váratlan fordulatot tartogatott az élet. Épp kilépett a kapun, mikor beleütközött az utcán gyanútlanul sétálgató Pierre Marié Valois-ba. Pierre Marié nagyon rendesen viselkedett, felsegítette Christinát, majd ezt követően széles mosollyal meginvitálta egy kávéra. Mint mondottuk, Christina nagyon hiszékeny volt. De oka sem volt jelen esetben a gyanakodásra. Beszélgetésbe kezdtek hát, ami szépen szövődött. Messze jártak a gondolatai. Mikor kapcsolt, hogy már vége az iskolának, és rohannia kell haza, ha nem akar kikapni a szüleitől, Pierre Marie-nek ez ellen semmi kifogása nem volt. De megajándékozta fiatal hősünket egy telefonszámmal.
– Hívj bátran, kicsim, majd érted jövök – mondta.
Ő jelentős fejbólintások mellett helyeselt. Hazarohant, de valami megváltozott az életében. Na, igen. Pierre Marié igen elbűvölő teremtés volt. Korunk egyik férfiideálja lehetett volna, ha nem a La Voux elnevezésű alvilági szervezetet üzemeltette volna. Lényeg a lényeg: egyre sűrűbbek lettek a találkozások. És Pierre Marie nagyon rendes volt. Mindig hozott valami ajándékot. Elhalmozta Christinánkat ékszerekkel, ruhákkal, koncertjegyekkel és -lemezekkel. A legfrissebb slágereket hallgathatta Christina otthon bakeliten. Egyre jobban érezte, hogy megtalálta a férfit, akire szüksége van. Gyakran érte meglepetés, és hősünk szerette a meglepetéseket. Úgyhogy minden a legjobban alakult. De kitekintésünket korlátozzuk csupán a lényegre, úgyhogy ugornunk kell.
Stade de Horizon, 7:09, buszpályaudvar, esik az eső, utcai telefonfülke.
– Halló, Pierre!
– Igen, kicsim! Ugye nem felejtetted el az esti vacsorát? A legjobb formánkat kell hoznunk.
– Jaj, dehogyis, készülök rá én is. De van valami, amit el kell, hogy mondjak.
– Parancsolj, állok rendelkezésedre.
– Az igazság az, hogy veled akarok tartani Guitonne-ba.
– Nagyszerű, akkor úgy foglalok szállást.
– Köszönöm.
– Akkor este hat.
– Persze ott leszek. Szeretlek, szerelmem.
– Én is szeretlek, kicsim.
És most csöppenjünk bele egy tipikus üzleti vacsorába. Pierre, mint mindig, most is ragyog. Vele szemben három tisztes úr. Valami belsőépítészfélék. Festők, akik lakásfelújítással foglalkoznak. A legfőbb beszédtéma a város felosztásáról szólt. Nyilván, hogy mindenkinek elég munkája legyen, úgyhogy hol az egyik, hol a másik úriember nyújtott be igényt több területre, és Pierre mindig elintézte valahogy, úgyhogy a szakszervezet remekül működött. Rengeteget tudott meg Christina itt a különböző anyagokról, melyek az építkezésekhez elengedhetetlenek. Itt kiderült, hogy a tíz kiló mészből már csak négy van raktáron, míg hat elfogyott. Amott kiderült, hogy az ecset nyele könnyen törik, úgyhogy meg kell vasalni. És hősünk mindent elhitt. A tisztes urak mindig elégedetten távoztak. És Pierre továbbra is ragyogott.
Ma este is egy ilyen vacsora elé néztek. De ma valami újra váratlan fordulatot hoz a kicsi, amúgy már 18 éves Christina életében.
A három tisztes úr már ott ült, mikor megérkeztek, érződött a levegőn, hogy valami nincs rendben. A feszültség függönyt bontott. Nem lehetett nem észrevenni: sebesen beszéltek egymással. Mikor az örökké derűs Pierre oldalán Christinávál belépett az ajtón, a szokásosnál is nagyobb tisztelettel nyújtottak kezet a tisztes urak. Le Cox, a Gyerek, le Trou, a csúf, és la Spouse, a házastárs. Legelőször le Cox emelkedett szóra, elmondva, hogy pokoli nagy szószban van, ugyanis a beszállító átadta az árut, de fizetés nélkül meglépett a megbízott, úgyhogy most se áru, se pénz. Felhorkantak, majd összeröffentek. Kinyúltak. Ujjal mutogattak, mint a részegek, nem lehetett érteni a szavukat. De Pierre egy ponton megunta. Két karjával utat tört a szavainak, és helyükre ültette az urakat.
– Először is – mondta –, nem olyan nagy a baj. – Előfordult már hasonló, és nem haltunk bele. A megbízott valószínűleg beteg, de már küldjük is neki az orvost.
Remekül szónokolt, a teremben mindenki őt figyelte.
– Csak kell egy új, amíg helyre nem jön.
– Christina, drága, van egy nagyszerű hírem: holnap Peruba utazol.
Felderült Christina arca. Szorosan átkarolta Pierre vállait és a fülébe suttogta: – Szeretlek, nagyon.
Itt pecsételődött meg az a bitang sors. És Pierre szárnyalt az este, a szokottnál is jobban izzott. Az egekig srófolta a hangulatot, és Christina örült, mert boldognak, s hatalmasnak látta.



Készülődés az utazásra

Christina nem aludt otthon, bár az utóbbi időben ez nem volt ritka. Vettek egy nagy utazótáskát, amelybe különleges, igazán gyönyörű ruhákat válogatott össze ruhatárából. Egész éjszaka csókban úszva, szorosan ölelkezve feküdtek, és mindketten boldogok voltak. Minden porcikájukban érezték, hogy szerelmük egy életre szól, és elégedettek voltak.
Reggel hatkor nehéz az ébredés. Pierre kényelmesen rágyújt az ágyban, és Christina fülébe suttogja:
– Ébredj, kicsim, lassan indulni kell.
– Te, Pierre, hunyd le a szemed, egy kis meglepetéssel készültem.
– Hohó, remek – mondta, és feltüzesedett.
Christina félrevonult a fürdőszobába pár kivételes ruhadarab társaságában. Azúrkék volt a cipő, a nadrág, az ing és a kalap is. Az ellentétek tomboltak, ébenfekete testén megfeszült a viselet. Úgy nézett ki most, mint egy földre szállt angyal. Várt, tétovázott, majd kilépett Pierre elé.
– Itt is vagyok – közölte, és hangján érződött a meglepetés erejébe vetett hite.
Pierre habozott, majd, mint egy igazi farkas, rávetette tekintetét Christinára.
Szóhoz sem jutott.
– Elbűvölő vagy.
És igazat mondott.
– Akár egy valóságos angyal.
Intett jobb karjával, és egy csókban elmerültek.
Taxit rendelt gyorsan, és már úton is volt a meseszép Christina Pierre társaságában a marseille-i repülőtérre.
Útközben azon tanakodtak, hogy Peruban vajon először a hegyyeket nézze-e meg Christina, vagy előbb a munka legyen meg. Végül úgy döntöttek, hogy csak így érdemes: előbb egy kis szórakozás, utána munka.
Lelkesedéstől eltelve és szerelemtől megrészegülve lépett hát fel fiatal hősünk a repülőgépre. A táskájában, a ruhakupac tetején, ott lapult egy fényképezőgép. A repülőgépen utazva ennek a használatáról olvasott. Dédelgetett régi álma volt, hogy egyszer egy igazi újságnak szállítson képeket. Azt érezte magában, hogy most eljött az idő. Hátradőlt a kényelmes székben, olvasgatott, és közben Pierre-re gondolt. Milyen fantasztikus volt a találkozásuk, és mennyit köszönhet neki, – gyakorlatilag mindent. És Pierre igazi férfi. Lehet benne hibát találni? Mindig tüneményes, sosem beszél a munkaügyekről, csak a legfontosabbakat. Nincs olyan helyzet, amire ne tudná a megoldást. És itt esik ki a toll a kezemből, hisz’ hősünk ezt tényleg elhiszi, és a gyanakvás legkisebb morzsája sincs szívében.
Utazzunk hát kicsit, és várjuk feszülten a folytatást.
Kellemes volt az utazás. A gép este nyolckor landolt Limában.
A leszállás jól ment, és itt egy szívderítő meglepetés következik. Mikor túljutott az ellenőrzőpontokon, és már csomagját is megkaparintotta, egy kis zenészcsoportot pillantott meg, akik egy óriási táblával hirdették: Grand-Médoc du Pont Christina érkezésére várnak. A zenészek hősünket meglátva még nagyobb lelkesedéssel játszottak, s a háttérből egy iszonyat pompás tánclépéssel Pierre pattant ki mögülük.

Christinának leesett az álla.
De hát hogyan? Hisz’ nem utazott a repülőgépen.
Ekkor szerelme a következő dalra zendített rá:

A homályos utcán nőttem fel,
Szívemben a gyomok erősödtek,
Mégis én voltam az erősebb,
Köszönöm az Istennek.

Christina ledobta a csomagot, és most nem tudta, először fényképezzen, vagy először kedvesét rohamozza meg öleléseivel. Átmeneti megoldást választott: futás közben lőtt egy sorozatot, majd rohant Pierre-hez. Mint mágnes a mágneshez, úgy tapadtak egymáshoz, elválaszthatatlanul. És lobogott fekete haja, és pörögve szántották fel a repülőtér lassan kiüresedő folyosóját. Nem törődtek semmivel. A zene kellemesen terjengett, és elvesztek a táncban. Na, de vissza két lépést. Mi a helyzet, írókám? Elfelejtetted, hogy mindig a rossznak kell győznie? De ez nem törvényszerű. És igenis, a jónak meg kell adni az összes őt megillető esélyt.
És Christina egy erős marok rázogatására ébredt.
– Megérkeztünk, fiatal hölgy – mondta egy kellemes, lágy hang.
Az utaskísérő volt. Megérkezett a gép Limába, és le kell szállni. Nincs mese.
Egyet érzett erősen, hogy hiányzik Pierre: mikor vele van, nem kérdés, hogy sikerülnek-e a dolgok. Tudta, most is minden le van szervezve, el sem lehet rontani. Már várja a kocsi, ami felviszi a hegyekbe.
Kiért az épület elé, és mikor lelépett a járdáról, felgyulladt a gépjármű lámpája. A fényárban érezte a biztonság meleg érzetét. Bepattant, a sofőr illedelmesen köszönt. Egy térképpel a kezében magyarázott, hogy most Otopa városába kell menniük, onnan pedig egyenes úton haladnak tovább üzemanyag beszerzése után a meseszép Kiriachiba, ahol az indiánok isteneiknek emelt különleges és lélegzetelállító épületegyüttesét lehet megpillantani.
Christina boldog volt, az autó robogott Otopa felé, és minden a tervnek megfelelően alakult. De tartsunk kis szünetet, mert a mesélő torka kiszáradt, a szereplők fáradtak, és egyébként is este van, ilyenkor ennek van ideje. Hősnőnk hátradőlt, és énekelt, a kellemes levegő az arcába dobta a tavasz összes vadságát, és a végletességig tökéletesnek érezte az utazást.
A kocsi gyorsan haladt, nem ütköztek akadályba sehol sem. És minden jót ígért.
Christina átdobta egyik lábát a másikon, átkulcsolta kezeivel, most messze járt, a csendes blues messzire repítette. Pierre-re gondolt, és utolsó közös éjszakájukra, és kiteljesedett a harmónia. A szerpentinen halkan suhant végig az autó. Nem volt semmi, ami a hangulatot rosszra hangolta volna. De térjünk vissza kicsit Marseille-be. Nehogy lemaradjunk valamiről, ami fontos.



Codillac eleste:

Le Trou magából kikelve üvöltött és egy térképre mutogatott, amin egy kövér piros paca uralkodott el.
– Uraim, elvesztünk, hadállásainkat lassan betemetik a romok – viharzottak ki száján a szavak.
De miről is volt szó? A Codillac negyed a banda főhadiszállása volt. Közös gyermekkoruk színhelye. Sűrű, kalandos utcák, borzas terekkel. A levegőt karcos füst borította még nyáron is. Valami mindig füstölt – leginkább a gyárak –, és az emberek mindent tűrtek, és helyesen is tették, mert aki már itt sem tudott házat venni, az ugyan sehol. Na, kérem, ez a negyed a tisztes uraknak afféle szentély volt. Sérthetetlen. És tessék, most elözönlötték az idegenek, főleg a koreaiak, és nekik, ahogy látszik, semmi sem volt szent.
– Fényes nappal három keverő esett el. Szörnyűséges.
Kövér teste zihált az idegtől. Fogta és rázta a térképet. De Pierre hideg nyugalmával ismét nem tudott versenyre kelni. Letessékelte az urakat az asztalról, és beszélni kezdett:
– Mélyen tisztelt társaim, barátaim, testvérek. Nem kerülhette el figyelmeteket az utóbbi napok borzalma. Három igen kedves emberünk veszett oda. De figyelem, mi nem, és amíg mi élünk, a banda is él. Az embereket pótoljuk, megüzenjük az Új Koreának, hogy igencsak eltévedtek, és nem történt semmi. Bátorságunk nem szenvedett csorbát, erényeink mind megvannak. Bízzatok benne! – és itt érződött, hogy egy könnyet bizony nehezen nyomott el a szeme sarkában. Kijelölte az új hadállásokat, és dörgedelmesen leszögezte:
– Magam megyek beszélni Wu Hiennnel.
De ez egy külön történet.