Emberszelídítés

Előszó


Népszerű, biztonságos vállalkozásnak tűnhet gyarapítani a „hogyan tegyünk hatékonyan kezesbáránnyá kezelhetetlen embereket” típusú könyvek sorát. Ez a téma – még a jelenlegi, funkcionális analfabetizmusba alászálló digitális kultúránkban is – jó eséllyel kelthet érdeklődést, ezért kérem, nézzék el nekem, hogy merészeltem magam is meglátni benne a perspektívát. Csupán csak azt tudom felhozni a mentségemre, hogy az itt leírtakat az elmúlt években átéltem, megtapasztaltam, folyamatosan foglalkoztattak, töprengésre, szembesülésre, küzdelemre sarkalltak.
Abban bízom, hogy az a sok felróható hiányosság a részemről – úgymint: nem vagyok sem akadémikus tudós, sem celebguru, sem botrányosan izgalmas vagy izgalmasan botrányos médiaszemélyiség – valójában akár az olvasó előnyére is válhat, hiszen nem szükséges semmilyen megelőlegezett tisztelettel viseltetnie irántam, nyugodtan olvashatja ezt az írást egyfajta alkotó partnerként, írótársként. Valóságos multifunkciós olvasóra számítok tehát, aki egyszerre lektor, kolléga, sorstárs, aki minden gondolatomat újragondolja, és akinek a történeteimről eszébe jutnak a saját történetei.

Már csak azért is, mert a „tudományos” színezetű gondolatok, következtetések az én fejemben nem választhatók el konkrét emberektől, sorsoktól, történetektől. Emberekkel foglalkozni szükségképpen „drámai”, és sosem lehet részvétlen. Emberekkel foglalkozni szükségképpen morális tett, és így sosem lehet értéksemleges sem. A szelídség érték, a szelídítés tehát értékközvetítés, mi több: értékteremtés!



Bevezetés

Az emberi lény, mint alapvető ellentmondás:
emberi méltóság kontra emberi „rossz természet”, avagy miért van szükség emberszelídítésre?!


Az ember szerintem mélyen paradox lény – egyszerre ugyanolyan, mint mindenki, és egyszerre senki máshoz sem hasonlítható.

Alapvetés számomra, hogy abban teljesen egyformák vagyunk, hogy emberi lényként alanyi jogunk és egyben alapvető létszükségletünk, hogy szeretettek, értékesek és kompetensek legyünk. Azaz nem létezik egészséges emberi lény anélkül, hogy ne tudhatná és érezhetné azt, hogy ő szeretetre méltó, fontos és értékes, illetve produktivitásra, azaz tudásra és alkotásra képes személy.

Egy kolléganőm mesélte, hogy eltöprengett egyszer az alapvető emberi jogok legfontosabbjának mibenlétén – pedagógus volt, de „renitens”, ezért jogi tanulmányokba kezdett –, és rádöbbent, hogy nem az élethez való jog az, hiába tűnik ez magától értetődőnek. Jog ugyebár csak az lehet – magyarázta –, amit garantálni tudunk, az életet viszont még mindig nem tudjuk (természetesen az élettől való megfosztásra már számos lehetőséget biztosítottunk magunknak) kizárólagosan saját kompetenciánkból garantálni.
„Rájöttem tehát, hogy amit alapból, kiindulásként garantálni tudunk egymásnak, az kizárólag az emberi méltóság tisztelete!” Állítását úgy éltem meg, mint egyfajta kinyilatkoztatást. Tudják, arra az élményre gondolok, amikor az ember megáll a pillanatban, és egyszerre támad „heuréka” és „déjà vú” érzése, azaz úgy oldódik meg számára egy rejtély, hogy közben rádöbben, ezt mindig is tudta, hiszen ez a titok evidencia.

Az élet maga fenséges, méltó a tiszteletre, a megbecsülésre. Az emberi élet elidegeníthetetlen jellemzője, hogy méltósággal teli, hogy tiszteletre-csodálatra méltó! Az emberi létforma maga egy olyan „üzemmód”, amibe bele van kódolva a méltóság, az értékesség. Ha ebbe belegondolunk, akkor elkerülhetetlenül szembesülnünk kell azzal, hogy a legtöbb ember, aki valaha élt vagy éppen most él a Földön, híján van annak, ami pedig emberi mivoltánál fogva elidegeníthetetlen joga. És hiába tapasztalták meg milliók a történelem kezdete óta folyamatosan, hogy megfosztják őket a méltóságuktól, hogy gyűlöltek, megvetettek, hogy tehetetlenek, a zsigeri igény a szeretettségre, értékességre és produktivitásra megmaradt. Persze a tudatunkból hajlamosak vagyunk mindezt kiszorítani, kizárni, mert „ellenséges” közegben – ellentmondásos módon – pont az tűnik jó túlélési stratégiának, ha letagadjuk lényünk valódi létszükségeit. A tagadás, hárítás viszont gyakorta odáig fajul, hogy megtelünk, sőt azonosulunk mindazzal, amivel szemben eredetileg kézzel-lábbal védekeztünk. Túlzás nélkül nevezhetjük az így kialakult csapdahelyzetet ördögi körnek, hiszen tagadással nem lehet igenelni, bizalmatlansággal nem lehet bizalmat szerezni, hárítással nem lehet odaadást kapni, elutasítással nem lehet elfogadottságot nyerni, erőszakkal nem lehet gyengédséget kérni, közönnyel nem lehet együttérzést kelteni…

Voltaképp pofonegyszerű a képlet: nekünk, mint emberi lényeknek a szeretet, a fontosság-érzet, az alkotásra való készség „szentháromsága” arra a lényegi jellemzőnkre mutat rá, hogy pusztán az ember-mivoltunknál fogva megismételhetetlen és pótolhatatlan, EGYEDI ÉRTÉKEK vagyunk mindannyian!
Ha az emberi „mag” megkapja e hármat, mint a növényi mag a napfényt, a földet és az esőt, akkor tud egészségesen és tökéletesen kifejlődni és létezni. Miért is? Mert ez a három „erő” képes arra, hogy utat, energiát és célt adjon az embereknek, azaz megmutassa nekik, merre és hová érdemes tartaniuk, motiválja, inspirálja őket arra, hogy megtegyék a meglelt utat, és sikeresen elérjék a céljaikat.

A modern társadalommal és az emberi lélekkel foglalkozó tudományok már számos szegmensben és olvasatban megfejtették ezeket a „titkokat” és millió, bonyolult adathalmazzal bizonyították be, hogy stabil bensőséges szeretet, támogatás és felelősségteljes gondozás nélkül a gyermekek nagy része egész személyiségét és későbbi életét meghatározó mélységű sérüléseket szenved, amelyek túlélése érdekében szélsőséges – legyen szó pszichés betegségekről vagy destruktív magatartásformákról – kompenzáló mechanizmusokat fejleszt ki és használ kényszeresen. Ha egy embert élete kezdetekor elhagynak, érdektelenül, hidegen kezelnek, bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban tartanak, megaláznak, megfélemlítenek és bántalmaznak, akkor személyisége – és legfőképpen az önképe – alapjaiban mérgeződik meg és torzul el. Egy ilyen „kitaszított” szituációból elindulva még akkor is mérhetetlen és méltatlan fájdalmat kell majd elszenvednie az emberpalántának, ha pozitív módon megküzd vele és legyőzi.
Tehát bár „basic” és magától értetődő képlet ez, igen erős a kényszerítő ereje.
Valószínű, hogy ha garantáltan megkapná minden ember születésétől kezdve a fenti alapvető „javakat”, akkor jóval kevesebb, vagy talán semmi dolga nem lenne az „emberszelídítőknek”.

A tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy ez az ideális helyzet a racionalitás világában – az emberi társadalmakban – ritka, mint a fehér holló, ezért inkább azzal kell számolnunk, hogy az emberiség többségének igencsak elvadult állapotokkal szükséges megküzdenie. Egyébként is roppant gyanús, hogy az embereknek általában könnyebb elvadulniuk, mint megszelídülniük… Ezzel a kínos gyanúnkkal el is jutottunk a következő alapvetéshez. Ellentétben az előzővel – nagyon kellemetlen feltevés –, az ember, úgy tűnik, közel sem kiegyensúlyozott, „duális” lény, messze nincs egyensúlyban benne a jó és a rossz. A „rossz” bennünk olyan, akár a drogfüggőség. Akkor is kínzóan működni akar, amikor már az értelmünkkel felfogtuk, hogy tönkretesz. A rosszért nem kell megküzdeni, nem kell megtanulni, ránk ragad alattomosan, észrevétlen és ellentmondást nem tűrően. A „jó” mellett viszont mindig muszáj döntést hoznunk, a jóért dolgoznunk kell, a jót érlelni, fejleszteni és óvni szükséges magunkban. Ezzel az aránytalansággal kikerülhetetlenül szembesülünk, ha bátran és józanul végignézünk magunkon. Jómagam nagyon sokáig ragaszkodtam azon humanista „dogmához”, mely szerint az ember természeténél fogva elsősorban és mindenekelőtt jó… Megfontolandó, hogy nem eredhet-e ez a hipotézis már eleve az ember önmaga iránti elfogultságából és önigazolásából, mivel a történelmi tapasztalatok egyértelműen az ellenkezőjét látszottak mindig is bizonyítani.
Azaz jó, ha tudomásul vesszük, hogy ha „napfény, föld és eső” nélkül kell szárba szökkennünk, akkor jó eséllyel elszáradunk, elvadulunk. Nagy valószínűséggel parazita módon kihasználnánk a mindenkori másikat, folyamatosan ön- és közveszélyes módon működve. És ez a folyamat a legtöbbször örvényszerű, ha valaki az epicentrumában tartózkodik, annak már ahhoz is emberfeletti erőre van szüksége, hogy állva és helyben maradjon, nemhogy kikerüljön az egyirányú sodrásból.
Itt van tehát ez a két, egymásnak igen-igen ellentmondani látszó „axióma”: az ember emberi mivoltánál fogva értékes, méltósággal bíró, kompetens lény, ugyanakkor természetének alapvető része a rosszra való hajlam.
Úgy tűnik, pszichológiai, szociológiai nézőpontból eleddig nem igazán született erre megnyugtató, kielégítő magyarázat. Ez érthető is, hiszen a dolog gyökere sokkal inkább szellemi és morális természetű, ahogy a „jó” és „rossz” fogalma is…
Az emberi élet menetrendjében már a megfoganáskor be vannak „kódolva” a korábbi generációk, elődök felhalmozott problémái, jól begyakorolt hajlamai, természetesen egy új, egyedi kombinációban. Ez az elképzelés sokáig jobbára „csak” filozófiai jellegű volt, de mára az egzakt eszközökkel és igénnyel dolgozó társadalom- és természettudomány is sok olyan adatot gyűjtött össze és kezdett elemezni, értelmezni, ami a racionalitás felségterületén is igazolni látszik ezt. A transzgenerációs hatásokat a lélektan klinikai ága régóta jegyzi, mint rejtélyes jelenséget, amire korunkban olyan új tudományágak kezdenek kimutatható bizonyítékokat találni, mint például az epigenetika. A lélektan olyan fogalmakkal igyekszik megragadni ezeket a hatásokat, mint tüneteket, mint „szociális örökség”, „generációk közti tükröződés”, vagy „helyettes tanúság”. A pszichológia már számos megnyilvánulását, működési mechanizmusát leplezte le és „definiálta” annak, ahogy a sérüléseiket, traumáikat, életélményeiket az előző generációk továbbadják az utódaiknak. A gyermekként átélt sérelmeket, torz kapcsolódási formákat „kényszerítő normaként” működtetik és felnőtt életükben automatikusan továbbadják a következő generációknak. Lehet, hogy egy konkrét családtörténeti tragédia „néma titokként” teremt fojtogató légkört, de egy kimondatlan elvárás, hibáztatás is okozhat újabb és újabb ködös, megfoghatatlan, és ezért legyőzhetetlennek tűnő bűntudatot, ön-elvetést.
Az epigenetika génexpressziónak, azaz génkifejeződésnek nevezi a felfedezett kulcsfolyamatot, amelynek lényege, hogy nem az átörökítő DNS-t magát változtatja meg, hanem az átírhatóságát. Ami talán arra mutat rá, hogy a jó adaptációs, integrációs képességünket támadják meg az elszenvedett traumáink, azaz legyengítik az életet teremtő működésünket. Mondhatjuk, hogy szinte fizikai törvényszerűségként működik ez a bizonyos destruktív örvény.

Tehát általános tapasztalat, hogy minden megszülető embercsemete alapvetően kiszolgáltatott a kezdetektől fogva, hiszen hiperérzékeny a szülei, emberi környezete viszonyulásaira. Elég csak tudat alatt elutasítania az anyának vagy akár más közeli hozzátartozónak a gyermeket, máris ott van az a hajszálrepedés, amelyen keresztül behatolhat az elvetettség. Válságos, frusztráló társadalmi helyzetekben, korszakokban az emberek olyannyira be vannak fedve a nyomorúság, a hiábavalóság, a tehetetlenség felhőivel, hogy garantáltan nem tud érintetlen maradni tőlük senki. A helyzet persze öngerjesztő, hiszen ön-elvető, önértékelés és önbecsülés nélküli emberek törvényszerűen nem képesek megbecsülést adni másoknak sem. Csak azt tudjuk adni, amink van. Olyan ez, mint egy dominósor. Elég az elsőt meglökni, és egymás után felborul az összes többi…
Összefoglalva: egyszerre igaz ránk, hogy elidegeníthetetlen alanyi jogunk, szükségletünk, hogy szeretettek, fontosak, produktívak, azaz ÉRTÉKESEK legyünk, és egyszerre igaz az is, hogy belénk kódolódott a rosszra való hajlam, amivel kényszeresen generáljuk újra és újra a problémákat, a traumákat.

Olyan fák vagyunk, akik arra vagyunk hivatottak és arra van szükségünk, hogy folyó mellé legyünk ültetve, jó földbe, és süssön ránk a nap, de ehelyett legtöbbünk már mag korában eróziót okozó, romboló sodrású örvénybe kerül.

Így hát „félvadan” születünk meg, és rendszerint tovább vadulunk az életünk folyamán.

A fentiek fényében bizonyára nem meglepő, hogy az ember megszelídítése igazi kihívást jelentő vállalkozás, amelyben olyan ellenséges erőkkel szemben vonulunk hadba, amelyek jelen életkörülményeink között teljesen „természetesek”.
Habár az én szeretett vademberkéim (egy ún. deviáns ifjúsági tagozat szép reményű tanulói) szerint azok, akik erre a fennkölt feladatra vállalkoznak, nemes egyszerűséggel szólva „lúzerek”, én jelen írásban őket idézném meg, hogy cáfolják meg maguk ezt a méltatlan hipotézist! :-)



Odatartom a másik arcomat is…

A „kenyérrel való visszadobálás” művészete és a „bumeráng-effektus”


Aki emberszelídítésre vállalkozik, annak nem árt felkészülnie a karmolásokra, marásokra, ütésekre, rúgásokra. Nemcsak arról van szó, hogy „simán” el kell ezeket tűrnie, hanem, hogy türelemmel, méltósággal szükséges fogadnia és hordoznia az egyébként megalázó és sokszor teljesen indokolatlan támadásokat, sérüléseket is. Merthogy ezek igenis sebek, és ezt semmi esetre sem szabad letagadni. Ha nem éreznénk ezeket, akkor érzéketlenek lennénk, érzéketlenül viszont nem lehet szelídíteni. Amikor az embert megsértik, megbántják, sőt megalázzák, és ő kő helyett kenyeret dob vissza, akkor a legnagyobb küzdelmet, harcot nem a támadóval, hanem saját magával kényszerül megvívni. Minél hangosabb, dühödtebb, hisztisebb a belső hangunk, ami „kikéri magának” a másik fél negatív viszonyulását, sajnos annál valószínűbb, hogy nem az egészséges és jogos önbecsülés, hanem a gőg, az önigazolás, a sérült önérzetesség hangját halljuk rikácsolni. Ez is egy jellemző paradoxon. Ha rendben vagyunk magunkkal, tudjuk azt, hogy tiszteletre méltóak, értékesek vagyunk, akkor ez ad egyfajta immunitást, védőpajzsot számunkra. Ilyenkor az önmagunkról alkotott képünk pozitív és stabil, amit nem képes lebontani, megkérdőjelezni egy másik embertől jövő becsmérlés. Csakhogy társas lényként a kezdetektől kiszolgáltatottak vagyunk a másik felénk való viszonyulásának. A többiek ítélete az önképünk alapja, még akkor is – sőt akkor igazán –, ha egész életünkben teljes erőnkkel azon vagyunk, hogy kompenzáljuk azt. Nem nagyon szeretjük meglátni annak a logikáját, hogy amikor kétségbeesetten igyekszünk elhárítani egy kívülről jövő sérelmet, akkor pont azzal engedjük be és hagyjuk pusztítóan hatni, hogy a kivédésükre irányuló kompenzációk kényszerzubbonyába bújunk.
Talán konstruktívabb lenne, ha a kimerítő „ellenállás” helyett inkább meghoznánk azt a döntést, hogy elfogadjuk magunkkal kapcsolatban alapvetésként azt, ami ugyebár alanyi jogon jár. Ebből pedig máris az következne, hogy tudhatnánk: ezt senki nem veheti el tőlünk. E döntésnek a gyakorlati folyományaként azonnal védőpajzsot nyernénk, hiszen többé nem lennénk hajlandóak magunkra venni, beengedni a hozzánk vagdosott köveket. Bizarrnak hangzik, de – ahogy egy harcedzett bajtársam mondta – a hatalmunkban áll eldönteni, hogy mi fájjon és mi nem. Ebben az esetben ugyanis nem hárításról van szó, nem arról, hogy letagadjuk a fájdalmas voltát annak, ami az, hiszen ha kővel dobálnak, az igenis fájdalmas – annak is szánják. Ezen nem változtathatunk, azon viszont igen, hogy megengedjük-e azt nekik, hogy meg is sebezzenek azokkal a kövekkel. Már csak azért sem célszerű letagadni a kő kő mivoltát, mert esetleg maguk a dobálók is letagadják. A „vademberkéinkben” sok más erényük mellett az is megbecsülendő volt mindig, hogy ők, amikor bántani akartak, akkor azt nyíltan tették: nemhogy nem fedték el alattomos módon „gyilkos” szándékaikat, hanem még direkt fel is címkézték, hogy biztosak lehessünk benne, ami brutális kőhajigálás volt, azzal kék-zöld foltokat akartak okozni, cserébe a tőlünk kapott, „jót akarunk” felkiáltásba csomagolt nevelési akcióinkért, amelyek persze nem kevésbé voltak számukra fájdalmasak és megalázóak.

Nos, képzeljünk magunk elé egy olyan szituációt (a legjobb, ha mindenki behelyettesíti azzal a dobálódzó felebarátjával, aki legtöbbször szokta éles kavicsokkal megkínálni), amiben minden a megszokott forgatókönyv szerint megy addig a pontig, hogy a kövek kilövésre kerültek. Ekkor egy nagy levegővétellel mosolyogva szembenézünk velük, majd tudatosan lassan – de azért oldottan – nyújtsuk oda az illetőnek azt a bizonyos kenyeret. Azért tudatosan és lassan, hogy a másik is észlelhesse, nem balekságból, lúzerségből, elmebajból reagálunk jóval a rosszra. A tudatosság részünkről képes a másikban is tudatosságot, felismerést-ráismerést generálni, és így megtörténhet az, amit „bumeráng-effektusnak” szoktam hívni.
A bumerángnál pedig kevés jobb „nevelő” eszköz létezik, amikor ugyanis a rosszra jóval válaszolunk, a rosszért jót adunk, akkor automatikusan tükröt tartunk a másik elé, és finoman, de tűpontosan visszairányítjuk azt a bizonyos követ a feladóhoz. Így nyílik a legnagyobb esély arra, hogy a másik meglássa és megítélje tette valódi minőségét. Valójában mi, emberek, relatíve ritkán cselekedjük a rosszat direkt, tudatosan a másikkal. Ez a cinizmus nagyon kevesek sajátja. A többségnek égető szüksége van arra, hogy tisztára mossa még a nyilvánvalóan alávaló, piszkos, rosszindulatú, sőt gonosz cselekedeteit is! Az önigazolási igény az egyik legerősebb késztetésünk. Mivel értékesek és kompetensek akarunk lenni, ugyanakkor ezerrel működik bennünk az a bizonyos rosszra való hajlam is, „muszáj” vagyunk ezt a kettőt valahogy kiegyenlíteni, összebékíteni, azaz kompenzálni. Úgy tűnik, az önigazolás a leghatékonyabb módszerünk minderre. Amikor viszont visszaérkezik hozzánk az általunk eldobott kő, akkor egy pillanatra, legalább egy pillanatra szembesülhetünk vele, hogy bizony az kemény, éles, fájdalmat okozó. Ebben a „kegyelmi” pillanatban gyógyító szégyenérzet öntheti el az embert. Persze az, hogy mit kezdünk ezzel a villanásnyi tisztánlátással, az már a mi döntésünk. Egy biztos: habár szabadságunk van rá, hogy akár már a következő pillanatban letagadjuk, elhárítsuk, megmagyarázzuk, sőt el is felejtsük, meg nem történtté már nem tehetjük. Ne felejtsük el, legtöbb cselekedetünk, kőhajigálásunk nem független, légüres térben kivitelezett akció, hanem egy hosszú, jobbára átláthatatlan, kusza, mégis ijesztően sok tekintetben determinált láncfolyamat része. Minél inkább hagyjuk, hogy az indulataink, „vérünk”, automatikus reakcióink vezessenek, annál inkább!