Erotikus & Érzéki

a NAGY kaland

Magnetic*®

a NAGY kaland

avagy kiút a pokolból

Olvasópróba:

1.

Angel kétségbeesetten vívódott, mitévő legyen. Szombaton Codynak rögbimeccse lesz. Ez az egyetlen olyan tevékenység, amihez társra lelt fiában, amióta elváltak útjaik, és Cody az édesapjával maradt. Viszont akkor találkoznia fog Mr. Ravennel, és bizony már két és fél hónapja nem látta. Az utolsó találkozás fájdalma még mindig égette a lelkét. Végül elszánta magát, és ráírt Maryre, hogy van-e hely a buszon, amivel a csapat megy. Gondolta, itt már rábízza magát az Univerzumra, lesz, ami lesz. Hamarosan meg is érkezett a válasz: volt hely.
– Szuper! – gondolta. – Most már nincs visszaút.
Szerdán az önbizalomerősítő hanganyagok által felpörgetett Angel ennyit írt Mr. Ravennek:
TE EGY CSODÁLATOS EMBER VAGY! ♥
Sokáig nem merte az e-maileket megnézni. Talán attól félt, milyen válasz jön, vagy attól még jobban, hogy nem jön válasz. Végül 12 óra felé az alábbi levél érkezett:

Mr. Raven:
Szia! Azok az emberek tesznek ilyenné, akik körülöttem vannak, vagy megjelennek az életemben az Élet nevű film során. Te is az vagy!

Hm… keserédes válasznak érezte ezt, de úgy gondolta, folytatja.

Angel:
Szia! Ej, de sokáig tartott ez. Örülök, hogy részese lehettem, ha csak egy rövid időre is – bár ki tudja, mit hoz még a holnap… és tudom.
Mr. Raven:
Tudod, csak a szokásos. Vakargatom a popómat a melóban, és lapátolom a hópelyheket. Én örülök, hogy megismertelek, és hogy Cody kezdi elég jól érezni a játékot. Mihelyst lesz lehetőség, küldöm a válogatottba.

Angel:
Persze, tudom… Ez kicsit most fájt, bár akinek nem inge, az ne öltözködjék, ugyebár.
Pff, nagyon visszafogottnak tetszik lenni, jól érzem, hogy ne tervezzek veled? 
Jó gyerek, nagyon szeretem.
Nem hiába gyakorlunk…
Miután kicsit megviselte a térdemet a dolog, maradtunk csak a passzolgatásnál.

Mr. Raven:
Csak vicceltem, még úgy is, hogy minden viccnek van alapja, jelen esetben a hó. Talán egy kicsit vagyok visszafogott.
Gyakoroltok? Mit csináltatok? Megsérült a térded? Vigyázz magadra! 
Ha nem jön be a buszos biznisz, nyitok egy funkcionális edzőtermet a tó partján, és kell a segítség! Cca és marmar. (Ezen komolyan gondolkodtam.)
Jól tud szerelni.

Angel:
Kackac, a humorod a régi, helyes.
Meg a kérdésre nem válaszolni… Pedig megkönnyíthetnéd a dolgom, hogy egyszer s mindenkorra lezárjam. Igen, jól látod, még mindig nem vagyok gondolatolvasó.
Persze, gyakorolunk, rájöttem, hogy ez az egy, amiben nyit felém, meg élvezem is. Hát, esnem kellett volna, én meg befeszültem, kapott az amúgy is rozoga bal térdem egy „oldalerőt”, és asszongya, mediális meniscus sérülés, nem szakadt végig, így nem műtik, csak ha nem javul… Edzeni azért járok.
Hm, buszos biznisz, edzőterem? Hogy mik vannak, látom, nem tétlenkedtél az elmúlt két és fél hónapban. Khm, még valami, amiről tudnom kell?

Mr. Raven:
Nem felejtettem e, írni, csak most értem ide.
Itt vagyok Párkányban, mert szombaton ugye válogatott meccs
lesz.
Holnap több időm lesz (remélem), így még írok.

Szóval Párkányban van – gondolta Angel. Akkor az már biztos, hogy nem lesz a buszon (uh, egy kis könnyebbség). Hát persze, hogy nem lesz a buszon, hiszen a felnőtt férfiválogatottnál ő a technikai edző. És szombaton nagy meccs lesz.
Furcsán érezte magát. Egyszerre érezte azt, hogy megkönnyebbült, és egyszerre érzett csalódottságot.
A pénteki nap eseménytelenül telt, várta azt a bizonyos levelet, mindhiába.
Dr. Mentorral is megosztotta a fejleményeket, aki szerint nem tisztességes, amit Mr. Raven csinál, hogy nem hajlandó választ adni a NAGY kérdésre.
A szombati napot vegyes érzelmekkel kezdte – izgatott és bizakodó volt. John, az „ex” eljött érte, hogy Codyval együtt elvigye a busz indulási pontjára. A gyülekező folyamán derült ki, hogy nem lesz a csapattal a nap folyamán sem a kapitány. Angel a másfél órás út alatt teljesen átadta magát a táj látványának. A felhőn átsütő napocskasávok, a megújuló zöld természet, az emberek… Gyönyörű utakon jártak, míg elérték a végcélt.
Hűvös áprilisi nap volt. Miután a gyerekek átöltöztek, kezdődött a bemelegítés. Angel csodálattal nézte a gyerekeket. Voltak köztük icipici lánykák is – eszébe jutott oly rég dédelgetett vágya: Rozi. Szemébe könnyek szöktek, az öröm könnyei, mert tudta, hogy álma valóra fog válni.
Pillantása a messzi távolba révedt. Észrevett egy ismerős alakot. Szíve a torkában dobogott. Igen, ő volt az, Mr. Raven. Mikor közelebb ért, tekintetük egybeforrt egy pillanatra. Furcsa izgalmat érzett, egész testében bizsergett. Már több hónapja nem érezte érintését, már nagyon sok nap eltelt, amióta testük utoljára eggyé olvadt.
A férfi mosolyogva üdvözölte a kísérő szülőket, majd Angel felé is biccentett. Ő zavarodottan, mosolyra húzva száját viszonozta az üdvözlést.
A csapat egyből körülvette, kérdésekkel bombázta, így nem volt idő a beszélgetésre. Összeálltak egy fotó erejéig, mindenki ott tolongott, hogy fényképet tudjon készíteni. Egyedül Angel maradt a távolban, csak nézte a sürgölődést. Ráébredt, hogy nagyon hiányzik neki ez a férfi. Üresnek érezte az életét nélküle. Most már tudta, hogy mekkora hibát követett el azon a bizonyos februári napon. Mintha csak Mr. Raven megérezte volna a nő gondolatait, feléje nézett, és kereste a tekintetét.
A nap további részében nem találkoztak. Angel élvezte a gyerekek játékát. Teljes szívéből imádta ezt a sportot, bár bevallása szerint minden sportot szeretett. Mivel elég hideg volt, forralt borral próbálta felmelegíteni magát, plusz az ellazulásban is nagyon hasznosnak bizonyult az ital.
Délután már Maryvel és Amyvel karöltve kortyolgatták a meleg nedűt, várták, hogy elkezdődjön a felnőtt férfiválogatott meccse. Nagyon izgalmas volt. Angelt felvillanyozta a látvány: az erő, a testet testnek feszítő küzdelem. Fél szemmel mindig a férfit kereste, aki a túloldalon volt a teamben.
Végül nagy fölénnyel nyert a csapat. Mindenki örömmámorban úszott. Mr. Raven tiszteletét tette a tanítványainál. Próbált beszédbe elegyedni a nővel, de valaki folyton közbevágott. Így maradt a zavarodott mosoly és a félszavas kérdések, válaszok, majd távozott a győzelmet ünneplőkhöz.
Angel fejében kérdések dübörögtek:
– Hogyan hozhatnám rendbe a kapcsolatot ezzel a nagyszerű emberrel?
– Hogyan tudnám visszaszerezni az imádott férfi szerelmét?
Ekkor még nem tudta a választ, és ez szomorúvá tette. Próbálta leplezni fájdalmát, jókedvet erőltetett magára.

2.
Szokatlanul korán ébredt fel vasárnap, még sötéten ásítozott a vidék. Mivel nem tudott visszaaludni, elindított egy megerősítéses meditációs gyakorlatot. (Louise L. Hay – ezt is neked köszönhetem, Peter Mester)
Ezek a könyvek, előadások, hanganyagok az elmúlt időszakban nagy segítséget jelentettek számára. Rádöbbent több olyan dologra, amit ha akkor tudott volna már, most nem itt tartana. A felismerés ugyan késői, de ha nem akar ugyanabba a hibába esni, és változtatni akar, akkor itt az idő. Mert örök igazság, hogy mindenkinek saját magának kell akarnia a változást. Ne a másikat akarja megváltoztatni!
Gondolataiban cikáztak az elmúlt hónapok eseményei. Elővette naplóját, és felidézte a szakítás utáni gyötrő napokat.
2017. február 1.
Ez volt az a nap, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből. Mily meglepő, de így visszagondolva akadt már egy-két ilyen alkalom az életemben. Furcsa, hogy az ember elkövet egy hibát, annak ellenére is, hogy tudja, ez a legnagyobb butaság, amit megtehet. És mégis…
Soha nem felejtem el, amikor azon a bizonyos szerda estén utoljára láttam. Sértett voltam, féltékeny voltam, dühös és kétségbeesett. A nap folyamán, ahogy nőtt a haragom – vagy inkább a féltékenységem –, összepakoltam egy kupacba az összes cuccát, ami nálam volt. Akkor annyira biztos voltam magamban, abban, hogy a döntésem helyes, hogy teljes mértékben elhittem, hogy nekem van igazam.
Mikor megérkezett, egyből látta, hogy számára itt valami véget ért, pedig nem úgy érkezett, sőt, én sem ezt szerettem volna. Ha jól emlékszem, mintha azt motyogta volna:
– Nem szakítani jöttem.
Az az arckifejezés beleégett az agyamba. Egy kétségbeesett kisfiúarcot láttam magam előtt. Figyeltem, ahogy a gondolatok cikáznak át az agyán: Most hogyan tovább? Mi legyen?
Majd’ összerogytam, a rosszullét kerülgetett, alig jöttek a számra a szavak. Nem tudtam semmi értelmeset kinyögni. Csak a szemeim könyörögtek: Maradj! Kérlek, maradj!
– Mit szeretnél, mi legyen? – kérdezte Mr. Raven.
– Azt szeretném, ha maradnál – válaszoltam szinte kétségbeesetten.
Nyomasztó volt az a csönd, ami ezután következett. Végül halkan közölte:
– Most inkább mennék.
Úgy éreztem, hogy kést döfködnek a szívembe. Csak néztem, és nem értettem, hogyan lyukadtunk ki ide. A kalandos megismerkedés és egymásra találás, az alig másfél hónapos együttélés után itt tartottunk.
Minden összeomlott bennem, de felkeltem, és elkezdtem összerakni a többi holmit is. Nem szerettem volna, ha egy darabja is itt marad belőle. Nem élném túl – gondoltam akkor, és ma már tudom, majdnem igazam volt.
Kihordott a kocsiba mindent. Rossz volt látni, ahogyan elköltözik. Vitt mindent, ami rá emlékeztethetett volna – vitte a szívemet is. Utoljára kísértem ki. Olyan gyorsan peregtek az események, a percek, a pillanatok, hogy szinte fel sem ocsúdtam, és már ott sem volt.
Üres lett minden: a ház, a lelkem, a szívem. A testem sikoltott, hogy ismét magányra ítéltettem, de már késő volt, bekövetkezett…
It is over – folyamatosan ez zakatolt az agyamban. Elvesztettem őt, végérvényesen elvesztettem. Zokogva merültem álomba, de még az álom sem volt nyugalmas: vadállatokkal harcoltam. Egyre különösen jól emlékszem, egy zöld szemű szörnyre, aki felülkerekedett rajtam. Úgy éreztem, ezennel alul maradtam.
A következő nap folyamatos önváddal telt. Hogyan lehettem ekkora barom? Tudtam, hogy nem kellett volna, mégis megtettem. Mi zajlik ilyenkor az emberben? Mi folyik itt? Elmagyarázhatná végre valaki, milyen tanító céllal történik mindez. (Akkor még nem tudtam…)
Estére eljutottam odáig, hogy megfogalmaztam egy levelet, az érzéseimet, a vágyaimat. Kísérletet tettem arra, hogy helyrehozzam a kapcsolatunkat. Íme, a nagy mű:
2017. február 2.
Szia!
Sajnálom, hogy így alakult. Megfogant bennem egy-két gondolat, megosztom veled. Egyrészt igazad volt abban, hogy attól félek, hogy ha nem hozzám jössz haza, elveszítelek…
Másrészt azt érzem, hogy én vagyok kevés neked…
Mikor dr. Mentor rám írt, hogy hallotta Lisától, mi történt, akkor csak annyit írtam neki, hogy „elengedtem a sast”.
Ez volt a válasza: „Pont akartam erről írni neked… Annyiszor gondoltam rá, amikor írtad nekem ugyanezt… Azt hiszem, mindketten inkább mi vagyunk a sas, és magunkat zárjuk kalitkába azzal, hogy mindent feladunk, hogy csak a másikra koncentrálunk, és mivel ő nem ezt teszi, elégedetlenkedünk. Mi csinálunk magunkból megunt sast. Nem ugyanazt csináljuk, mint akkor, amikor belénk szerettek…”
És azt hiszem, igaza van…
De! Én veled együtt szeretnék szárnyalni, és hiszem, hogy ez a kapcsolat nem csak ebből állt, többre hivatott ez ennél. Képtelen vagyok megszakítani veled a kapcsolatot, nem megy…
Segíts nekem, kommunikálj velem, beszélj hozzám, higgy bennem, szeress!
Köszönöm! Szeretlek!
Én itt vagyok, ahol…
Várlak.


Mr. Raven:
Szia!
Most megyek edzésre, de összeszedem a gondolataimat, és holnap válaszolok.
Nem vagy kevés!

Én:
Oks, rendben, jó edzést!
2017. február 3.
Mr. Raven:
Szia!
Érdekes gondolatok, azt gondolom, maximálisan igazak. Bevallom, meglepett, hogy még nem töröltél. Szerintem egy percig nem kell magadat ostoroznod negatív gondolatokkal. Érdekes és értékes ember vagy. Én sem szeretném megszakítani veled a kapcsolatot. Nagyon jókat tudtunk nevetni, enni együtt stb. Hiszek benned, és kommunikálok is veled. Most pihenőre veszem, mert holnap hosszú lesz a nap. Jó pihenést vasárnapra, cccaaa!
2017. február 4.
Én:
Hát, ezt jó sokáig tartott megírnod, és igazából nem sokat értek belőle. Tudod, nem vagyok gondolatolvasó, és a sorok közt sem tudok olvasni, sajnos…
De ugye az tiszta számodra, hogy nem egy barát akarok lenni, hanem a társad?
Viszont a válaszodból nem tudom, te mit akarsz tőlem, ezért azt szeretném, ha kifejtenéd. Nem akarom magamat hamis illúzióknak kitenni, hogy reménykedem valamiben, amiben nem kellett volna – főként, ha tudod rá a választ.
Köszi!
Jó munkát mára, és sok sikert!
Ja, és ezek szerint meguntál, remek…

Féltem a választól, egy hétig nem is merészkedtem egyik közösségi oldalra sem (így utólag belegondolva, ezek a remek fórumok okozták minden bánatomat…). Majd a kíváncsiság győzött, vasárnap bejelentkeztem, és abban a pillanatban jelzett a messenger: „Üzeneted érkezett”. A torkomban dobogott a szívem, lüktetett egy ér a halántékomon. Lássuk, mire jutott Mr. Raven.
2017. február 12.
Mr. Raven:

Szia!
Semmilyen sérelmem nincs, és nem is lehet veled szemben. Azt gondolom, hogy egy NAGYSZERŰ, ODAADÓ, KEDVES, GONDOSKODÓ, SZEXI NŐ vagy. Nem csináltál semmi rosszat. Én érzem magamat kevésnek a kettőnk közt lévő párkapcsolatban.
Nagyon sok olyan feladatom van, ami nem otthon zajlik. Ráadásul a munkám sem olyan, hogy 16:00-kor kiesik a kezemből a toll. Korábban is volt emiatt némi fennakadás, és a döntésemmel inkább elé mentem a dolognak, mielőtt teljesen elfajul.
Természetesen ahová el tudtalak volna vinni magammal, oda elvittelek volna, ez nem kérdés. De nem éltem meg jól azokat a „beszólásokat”, amiket kaptam. (Abszolút megértem, hiszen természetes egy párkapcsolatban, hogy a másik kifejezi a gondolatait.)
Sohasem méregettem az új kapcsolatomat a régihez, semmilyen szinten. Minden ember más és más. Én így álltam és állok a dolgokhoz. Én sem olyan embert kerestem, aki mindenhez asszisztál és bólogató Jánosként viselkedik. Úgy voltam vele, hogy kell ez nekem? Egy embernek csalódást okozok, magamnak meg állandó feszültséget.
Én nem gondolok rád semmilyen rossz érzéssel. Szeretném, ha nem magadat okolnád! Ez az én döntésem volt. Nem zárkózom el a jövőbeni találkozások elől. Az együtt töltött időből csak a jó dolgokra emlékszem (nem mintha lett volna rossz). Te mondtad, hogy ilyenkor megszakítasz mindent a másikkal, ezért nem írtam eddig.
Az edzések és a meccsek mindig nyitva állnak előtted, hogy Codyt megnézd. Én szeretném, ha tudnánk beszélgetni, viccelődni. Akár még barátként segíteni egymásnak. Részemről nyitott vagyok erre. Nekem egyelőre a saját élet van. Sajnálom. (Kihasználni a szexuális vonzalmat, azt gondolom, nem lenne szép dolog.)
Maradok szeretettel:
Mr. Raven

Én:
Saját élet van?
Tudod, soha nem árultam zsákbamacskát, mindig őszinte voltam. Úgy látom, ez sem kifizetődő…
Miért jutottál erre? Nem értem.

Mr. Raven:
Egy percig ne gondold azt, amit az őszinteséggel kapcsolatban gondoltál. Sajnálom a dolgokat, hogy összezavartalak.

Én:
Azt gondolom, hogy az első akadály után nem szokás megfutamodni, hanem dolgozni rajta… De ezek szerint ugródeszka voltam neked. Tudod, mi a legszomorúbb az egészben? Hogy most ugyanolyan gödörben vagyok, mint egy éve.


Mr. Raven:
Nagyon sajnálom, eszem ágában sem volt ilyet tenni veled. Egy percig ne hibáztasd magad. Ahogy írtam korábban (ma), NAGYSZERŰ ember vagy. Mindent vállalok. Tisztában vagyok vele, hogy az én hibám.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 184
ISBN: 978-3-99064-230-6
Megjelenés időpontja: 2018-10-24
Átlagértékelés : 5
 4.770 Ft