Mr. Crow és az európaiak

Első fejezet


Emily Kenegennek hívnak. Egy olcsó albérletet bérlek Ani iskolájához viszonylag közel, New York város szívében. Az apartman régi építésű, valószínűleg az idők során egy gyár raktárépületéből alakíthatták ki, mert a régi tűzoltórendszer még mindig a mennyezetről lóg le.
Az iskola innen kb. negyedóra buszozás és metró, plusz öt perc séta a munkahelyemtől.
Ani az egyetlen kislányom, aki 8 éves kis huncutság. Dupla energiabomba, aki boldogságot hoz mindenkinek az életébe, aki csak kicsit is megismeri. Nemrég töltöttem be a 4. X-et. Későn szültem – lehet, hogy a világhoz való hozzáállásom vagy az öncentrikus életmódom miatt telt ennyi időbe, hogy megérjek igazán az anyaságra. Igazából nem tudom. Válófélben vagyok az első és egyetlen férfitól életemben. 23 éve ismerjük egymást, iskolai szerelem… egyből együttlét, egyből házasság. Igazán semmi más tapasztalatom nincs párkapcsolati téren, csak az, amit az elmúlt 2 évtizedben élhettem meg Steve-vel, a férjemmel.
Az albérlet nem egy luxus, viszont takarékos és tiszta hely. Pedáns természetemet édesanyámtól örököltem. No, nem az a fajta vagyok, akinél élén kell állnia mindennek, azonban szeretem, ha tiszta és rendezett környezetben tudom tenni a dolgaimat. A válásunk Steve-vel megvisel, annak ellenére is, hogy tudom, hogy ez az egyetlen helyes út, amit sajnos egyedül kell végigjárnom.
Nem volt szélsőségesnek mondható gond közöttünk, csak egyszerűen kiszerettünk egymásból. Létezik ilyen? Talán igen.
Habár az idő elteltével, ahogy kezdenek az érzéseim és gondolataim kitisztulni, egyre több dolog realizálódik bennem, ami együttélésünk során fel sem tűnt. Az, ahogy néha bánt velem, és érzelmileg manipulált, csak most ütközik ki rajtam, s érezteti a hatását. Sokszor csak akkor tűnnek fel a helyes és helytelen viselkedési formák, mikor azok megváltoznak, vagy éppenséggel eltűnnek hirtelenjében. S az én életemből Steve mérgező közelségét, mint kígyómérget a sebből, kiszívtam, nem csak a válással, hanem a kizárólagos gyerekfelügyeleti kötelezettség időtartamára szorításával. Annyi kontakt van közöttünk, míg Anit leadom és felveszem hétvégenként nála.
Persze kísérletezések korábban történtek a kapcsolat megmentésére, amelyek ideig-óráig működtek is, de amilyen nagy lendülettel indultak, akkora irammal is értek véget.
Időközben frusztrált mindkettőnket, hogy a folyamatos próbálkozásaink ellenére sem működik a dolog, főleg ennyi idő után. S ez sajnos heves veszekedésekben csapódott ki.
Nem tudom már, ki mondhatta ki igazán, ám a megkönnyebbülés mellett pusztító szívfájdalom, és a változástól, az újtól való félelem ütötte fel a fejét. A megszokás, ugye? Nagy úr! S persze félelem attól, hogy megállom-e egyedülálló anyaként a helyemet. De ez már a múlt: immár 14 hónapja, hogy külön vagyunk. Steve új életet kezdett, s láthatólag élvezi… a szemét!
Én a munkámba és a gyereknevelésbe menekültem. Nincs időm ismerkedni, és nem is akarok.
Csapzott hajamat próbálom kifésülni reggel. Táskásak a szemeim, mintha nem is aludtam volna; ugyanolyan fáradtan kelek, ahogy feküdtem.
Kellene egy kis pihenés már, egy kis kikapcs, minden gondtól és bajtól távol.
Egy békés kis kertes kunyhóban, az erdő közepén, ahol a patak nyaldossa a virágoskert lábát, s a foszladozó fátyolfelhők között kibújó meleg napsugarak simogatják a fényáradatban fürdőző, mosolygós arcunkat. Anival együtt, legalább egy teljes hétvégére.
Egy hangos „anyu!” zökkent ki az álmodozásomból: a kis energiabombám felébredt. Mennem kell, vagy kétségbeesett nyafogásban tör ki az anyukeresés.
– Jó reggelt, édesem!
– Szia, anyu. – Hangja reggeli rekedtes. Meg tudnám zabálni.
– Tudom, hogy rosszulesik, de kelni kell. Készülődj, kérlek, iskolába kell menni! – Nyafogódetektor visszaszámol. Három, kettő, egy!
Nem reagál, csendben felkel, dörzsöli szemeit és a fürdőszobába indul. Kikerekednek a szemeim. Basszus, ez az – belső boszorkányom hátba vereget! Így kell ezt csinálni, te vagy a főnök, és ezt most jól a tudtára adtad!
Testét vékonyan körbeölelő barna aurája álmosan pislákol, annak halvány és kellemes földillata van, mint mikor ásóval fordítasz ki hátul a kertben egy maroknyi friss termőföldet. Finom, egésznap el tudnám szagolgatni. Ja, nem is mondtam még, de érzem és látom az emberek auráját, a pillanatnyi hangulatuktól függő színét, anyagát és formáját. Az összecsapó és kibogozhatatlanul összegabalyodó két különböző aurákat, s az azokból születendő harmadikat. Van, amelyiknek még az illatát is, attól függően, milyen tiszta és erős a személy jelleme és lelke. De természetesen nem mindenkiét: csak azokét, akik közel állnak hozzám, és akiket régóta ismerek, s azét, akiben ott zubog erősen az élet. Ez a különleges képesség kiskorom óta bennem van, ha képességnek lehet nevezni… s mikor megtudtam, hogy egyedül csak én látok ilyeneket, eltitkoltam mindenki elől, nehogy megbélyegezzenek… így is nehéz gyerekkorom volt.
Képességem az elmúlt években meggyengült a házasságom alatt. Valahogy Steve-nek még ezt is sikerült elhomályosítania, kikoptatni belőlem, ezt a nem mindennapi tudást, viszont az utóbbi időben egyre erősödik bennem, s már-már annyira uralom, hogy szinte kézzel tapinthatom az aurákat, puszta akaratommal tudom áramoltatni a sajátomat, és némileg azzal befolyásolni a másikat.
De legtöbbször csak nyugtató hatással vagyok rájuk… az enyém őserdő-zöld. Hasonlót sem láttam még másban.
Ani egyéb dráma nélkül engedelmeskedik. Hogy mennyi ideje várok már én erre? Miután az ágyát elrendezem, diadalittasan, kinyomott mellkassal követem a fürdőbe. A következő kép fogad: félig letolt pizsivel fekszik a hűvös kádban, magzatpózba összehúzódva. Fogkefe lóg ki a szájából. Nagyszerű! Hadd gondoljam végig, mi is történhetett ez alatt a rövid idő alatt!
Mintha pisilni készült volna, ám félúton meggondolta magát, ezért a fogkefében szájjal megkapaszkodva esett a kádba, alulról félmeztelen. Csodás! Energiabomba, mi? Igen, csak időzítővel, s ez az időzítő mindig este kattan, mikor a legkevesebb az energiám.
Annyira cuki!
Azt hiszem most jött el az ideje egy frissítő, hideg zuhanynak.
– Anyuuu! – szakad ki belőle kétségbeesett hangon, miközben azonnal felpattan, és ugrik ki a kádból. Olykor de egy rohadék tudok lenni…
A buszon dülöngélve állunk egymás mellett. A kis morcim összehúzott szemöldökkel durcizik, maga elé tett, összefont karokkal. Hiába nyújtom a kezemet, nem fogadja el. De majd’ elesik, úgy egyensúlyozik a kanyarokban. Hagyom, hadd dühöngje ki magát. Az apjára ütött, megtanultam már kezelni ezt. Tudom, gyorsan elpárolog majd a düh zöldeskék gőze.
A buszról leszállva pár perces séta után odaérünk az iskolájához. Egész úton nem szól semmit, és még a séta közben sem enged a távolságtartó magaviseletéből.
Leguggolok hozzá, hogy elköszönjek tőle, és mikor az arcába nézek, meghökkenve realizálom, hogy egy aszott mazsola látványa fogad engem: erőltetetten összehúzott szemöldök, már-már annyira, hogy erei duzzadnak a halántékánál. Orráig felbiggyesztett ajkak, melyeknek vékonyodó vonalai annyira összeolvadtak, hogy nem lehet megkülönböztetni, hol kezdődik az egyik, s hol végződik a másik. Fulladásig összepréselt orrcimpák, amiből vastagon áztatott, buborékos takony folyik le kétoldalt. Szemeivel mérgesen hunyorít, már annyira, hogy a nehezen ráülő szemöldöke teljesen elfedi, szinte alig láthat ki mögülük. S ez a kapucnis kabát, amiből eszkimóként csak az arca látszódik ki… zseniális! Mintha egy öreg nénit raknék ki megőrzésre, akibe belesült a reggeli nagydolga.
A látványa magával ragadó, ahogy összehúzott farpofával erőlködik, és próbálja magára erőltetni hamis kis haragját. Ez nem is marad megválaszolatlanul, és gejzírként csap ki belőlem a kacagás, majd’ orra bukva támasztom az aszfaltot, levegő után kapkodok. Kezdetben értetlenül figyeli a mély kacagással tarkított vonaglásomat, ezután ragadós jókedvem megkörnyékezi, s oldódik ő is: velem nevet, és végre hátulról megölel. Istenem, de jólesik! A szemeibe nézek, és elmondom neki, mennyire szeretem.
– Vigyázz magadra, kérlek, apa jön érted az iskola után. Érezd jól magad a hétvégén, kicsim. – Elharapott szóvégek, a sírás kerülget.
– Köszi, anya! – s megpuszilja az arcomat, bár azért elköszönésképp hozzáteszi, hogy még mindig haragszik. De már csak egészen picit.
Ez megnyugtat. Integetve tűnik el a reggeli gyerektömegben. Mehetek a munkahelyemre.
Séta közben a semmibe merülök, erősen kattogok. Szinte mindenen. Tudom, hogy ez nem vezet jóra, nem segít kilábalnom a jelenlegi helyzetemből, azonban most megengedem magamnak.
Megengedem, hogy egy kicsit elgyengüljek, egy pillanatra én is gyámoltalan legyek, akár egy gyermek, hogy ne kelljen folyamatosan az erős, megingathatatlan női és anyai szerepben játszanom, aki mindent megold magától.
Majd egy ismerős épület magasra ívelő alakja zökkent ki a kattogásomból – lassan megérkezem. A McKenzie Enterprises Holdings Inc.-nél dolgozok kerek 18 éve. Ez egy nemzetközileg is elismert multinacionális cég, több leányvállalattal külföldön, többek között Ázsiában és Európában is. Az épület hatalmas, ablakokkal teli, modern építésű felhőkarcoló, fejhosszal megelőzve bármely más épületet a közelben. Hosszú lépcsősor vezet a bejárathoz, ahol egy jól öltözött, szépkorban lévő portás várja az érkezőket. A biztonságiak beljebb helyezkednek el, és becsekkolás után mindenkit engednek a maga dolgára tovább.
Most Donald van műszakban; nagyon kedves, idős bácsi, akinek mindig van egy-egy szép szava az érkezőkhöz.
– Jó reggelt, Miss Kenegen, gyönyörű és fiatalos, mint mindig! – Kedves mosolya arcát mélyen összeráncolja. Sokat megélt mosoly ez már, megannyi emlékkel, rejtélyes történettel.
– Jó reggelt, Donald. Köszönöm szépen a túlzott bókjait, igen jólesnek így kora reggel.
Viszont kérem, hívjon csak Emilynek. Több éve már, hogy ismerjük mi egymást! – S tényleg, hihetetlen, hogy repül az idő.
– Értettem, Miss Kenegen, legyen nagyon szép napja. – Ravaszkás mosolyából ítélve szerintem direkt csinálja.
A bejáratnál lehúzom a személyre szóló, fényképes céges igazolványomat; csak ilyen rendszerrel lehet bejutni az épületbe. A munkavállalók és a vendégek személyes biztonsága mindig is prioritást érdemelt a cégnél. Nem csak a piacon, hanem ebben is élvezető pozíciót foglal el a vállalat. Ahogy belépek, Sophie fogad azzal a gyermeki örömmel, ami messze földön egyedi sajátossága. Kicsapongó személyiség, vonzó külsővel. A természet igen kegyes volt hozzá: homokóra-alak, minden ízlésnek megfelelő formák. S ő ezt tudja… tudja, és kihasználja, öltözködése is ezt erősíti meg, habár hülye lenne nem előnyt kovácsolni belőle.
Sokan ítélkeznek anélkül, hogy megismernék őt, de csak az irigység ütközik ki rajtuk, ami teljesen eltorzítja az önképüket. Szép arca fiatalosan telt, egyetlen ránc még széles mosolya nyomán sincs… kis mocsok. A húszas évei végén jár, ám le merem fogadni, hogy nagyon hosszú ideig nem fogják még a kegyetlen idő csontot és fiatalságot őrlő, tépő és zápfogai.
Most testhez simuló, barackszínű egybe ruha van rajta, ami tökéletesen követi dögös alakjának vonalát. Szerencséje, hogy nincs dresszkód a cégnél, habár szerintem egy szakadt zsákban is jól nézne ki – ellentétben velem.
Még női szemmel is nagyon vonzó. Letisztult, minimális smink, kis szemceruza, és a jól megszokott halvány vörös rúzs húsos ajkain, ami nyomatékosítja a munkahelyen belüli szépség dominanciáját. Láttára önkéntelenül is beleharap az ember az ajkaiba.
Némi kiegészítő a ruhához: karkötő és fülbevaló, ami nagyon illik hozzá. Nyaklánc nincs, nem szereti, volt egy igen rossz élménye vele, azóta nem hord. S persze a kedvenc retikül, ami feneketlen, mint minden nőnél. Egyszer láttam, hogy előhúz belőle egy legalább félkilós szalámis szendvicset, amit egy ültő helyében be is vágott. Na, igen, a genetikája sem rossz. Én egy pohár víztől is hízom, csak rá kell néznem.
Lassan hat éve már, hogy az iskola után itt kezdte a munkavállalói karrierjét a cégnél. Hozzám tették betanításra, és azóta sem tudott leválni rólam; tapad, mint egy polip korongja. De nem kellett sok idő, és megszerettük egymást, azóta meg a legjobb barátnők lettünk.
– Sziaaa, Emi! – Az elnyújtott köszönést egy meleg ölelés kíséri. Ez más, mint Anié, viszont ez is nagyon jólesik: rég érintettek, rég öleltek meg már így.
– Jó reggelt, Sophie, én is örülök neked. Mikor is volt már? Oh, igen, talán tegnap este, hogy utoljára beszéltünk? – Hangomból nehéz nem kihallani a gúnyt.
– Kabbe, csajszi, csak úgy örülök, hogy végre egy normális ember is bejött dolgozni. No, meg a tegnap esti mozgás is pezsdíti a reggelemet. – Homlokát nyaldossa a vigyora; le sem tagadhatja, hogy tegnap este hancúrozott.
– Ne, most komoly? Megint visszaengedted azt a fatökűt? – korholom kemény hangsúllyal.
Sophie már régóta harcol volt párjával, Jackkel. Egy nyálcsorgató szerencsétlenség, aki csak kihasználja ezt a butus lányt, amikor a kedve tartja. Az elmúlt egy éve olyan volt, mint a hullámvasút, kevés magaslattal, ám annál több mélyponttal. Csakis e miatt a hülye miatt, akitől egyszerűen nem tud elszakadni, pedig gyönyörű teremtés kívül, s belül is. Sokan összetennék a két kezüket érte.
– Tudtam, hogy le fogsz cseszni érte, ahelyett, hogy inkább velem együtt örülnél. Most más lesz, érzem. – Hangja tele reménykedéssel.
– Ez a hányadik most? Sosem tanulsz, Sophie? – Nem akarom elrontani a napját, de ki fogja kinyitni a szemét, ha nem én?
– Mindegy is. Gyere, menjünk, mert el fogunk késni, erről majd később még beszélgetünk. – zárom le a diskurzust a hall és az embertömeg közepén. Ideje elfoglalnunk a helyünket.
Egyszerre felenged, hónom alá fog, és szinte pattogva vezet a lifthez, mintha a második gyermekemet kísérném iskolába. Kis bolond, de imádom!
Ismét a kártyánkat használjuk – több ellenőrzési pont is el van helyezve az épületen belül, szinte minden emeleten, és van belőle legalább száz.
A hall igényesen van berendezve, modern, mégis nem túl tolakodó. Inkább a funkcionalitás van előtérben, mintsem a divat hóbortos befolyása.
A liftbe lépve ketten maradunk Sophie-val. Mindketten azonos emeleten dolgozunk, egy egymás melletti kis irodában, a költségvetés-részlegen.
– Ugye hallottad, hogy Mr. McKenzie nemsokára visszavonul, és a külföldön élő fiára hagyja a cég vezetését? – töri meg a csendet Sophie.
– Igen. Reménykedjünk, hogy ugyanolyan szakértelemmel és a munkavállalókhoz való lojalitással fogja továbbvinni a vállalat érdekeit, mint az apja! – A hangom kicsit bizalmatlan.
– Nem sok mindent lehet tudni erről az emberről, szinte egy egész mítosz épült köré. A kinti leányvállalatokat mind sikerre vitte, de szinte senki sem találkozott vele.
Az a hír járja, hogy még azt sem tudják, hogy néz ki, csak a nagyon szűk bizalmi körén keresztül intézte a cégen belüli és kívüli dolgait.
– Oh, igazán? Egy szellem, aki ért az irányításhoz? Nagyon izgalmasnak hangzik.
Kilépünk a liftből, és hosszú sorokon megyünk végig, mígnem elérjük az egymás melletti kis panelirodánkat. A napi teendők mellett a rám bízott heti tárgyalás könyvelési adataival is foglalkoznom kell, kissé sok, de nem bánom. Így legalább elterelődnek a gondolataim a jelenlegi életem katasztrofális helyzetéről.
A délelőtt viszonylag csendben telik el. Annyira belefeledkezem a melóba, hogy észre sem veszem, de delet üt az óra.
– Gyere, Emi, menjünk, együnk valamit, igyunk meg egy kávét és szívjunk el egy cigit! –Sophie néz át a kettőnk közötti panelon, miközben sóhajtva nyújtózkodik.
– Már annyi lenne az idő?




Második fejezet


Ebéd után a kantin dohányzásra kijelölt helyén isszuk a kávét és szívjuk a cigit.
– Kezdek kipattogni, nézd, mekkora ragyák jönnek ki az arcomon, zacskót húznék a fejemre – panaszkodom Sophie-nak, miközben ujjammal birizgálom az újabb piros kis dombocskát a halántékom környékén, ami megveszekedett vulkánként tört ki tegnap este a tükör előtt. Tényleg, mintha a második tinédzserkoromat élném.
– A rendszertelen nemi élet következménye – húzódik gúnyos félmosolyra Sophie szája, a cigi végigköveti.
– Igen, kezdi színét veszteni a hajam, és a bőröm is, fakó már mindenem – egyezek bele komoran.
– Legfőképpen a szemed csillogása – teszi hozzá.
Tényleg ekkora lenne a baj?
– Nincs sejtszintű megújulás! – kuncogunk össze hangosan.
– De hát ha nincs kivel, mit csináljak?
– Szerezz valakit. Jó csaj vagy, ott van Clark a tizedikről, odavan érted.
A szememet forgatom Clark neve hallatán. Akárhányszor lejön a srác, maga előtt tolva a kis postakocsiját, hogy kiossza közöttünk a 10.-ről kapott ellenőrzési feladatokat, hosszú percekig elidőz nálam, ügyetlenül udvarolva. Megmosolyogtat, és őszintén jólesik az érdeklődése, azonban nem hinném, hogy működne közöttünk.
– Kedvelem Clarkot, de most nem akarok ismerkedni. Nem akarom, hogy a rendeződni látszó életünket Anival valaki felbolygassa.
Sophie kétkedve néz rám, ám szúrós tekintetem kifejezése miatt inkább nem akadékoskodik tovább.
– Akkor itt van ez! – Arca elkomolyodik, a nála tartott retiküljébe nyúl, és egy hirtelen mozdulattal előránt egy vibrátor formájú dolgot.
Basszus, ez nem egy vibrátor formájú dolog, hanem egy vibrátor!
Előránt az étkező közepén, ami tele van emberekkel, egy szexuális játékszert! Meglepetésemben akkorát szívok a cigimből, hogy nedves ajkaimon megcsúszva már az uvulámat kongatja a filter, mint a déli harangszót. Farpofámat az erőlködéstől összehúzom, és ösztönösen, nagyokat krahácsolva kapok a hengeres tárgyért.
Mi a fenét csinálok?
Kikaptam a kezéből, és most én fogom. Lelkierőm utolsó jelenlétével a blúzom alá rejtem. Még szerencse, hogy nem öltözöm olyan passzentosan, mint ez a megháborodott hülye.
Belső boszorkányom nyáladzva felnyerít, szinte kibújik a bőréből örömében, és magasra emelt lábakkal körbetáncolja bensőmet. Megbizsereg a fejbőröm, hogy végre valami változás léphet be a szexuális életünkben.
– Jól van, jól van, Emi, nyugi kölcsönadom! Látom, tényleg ki vagy már éhezve!
– Te nagyon hülye, egy… egy ilyent, itt, csak úgy előveszel? – Lángol az arcom, s kissé túlságosan erős hangon korholom, miközben a cigi keserű hamuját prüszkölöm ki számból.
A hirtelen vett nagyobb mennyiségű levegő besodorta, és tele lett a szájüregem vele. A nyelvem hegyén, nem is, szinte az egész felületén érzem a forró hamu lágy porának száraz és korántsem kellemes utóízét. Tényleg le kéne már szoknom a bagózásról.
– Mégis mi a francnak van munka közben nálad? – faggatom még mindig teljes sokkban.
– Valamivel le kell vezetni a munkahelyi feszültséget – válaszolja, közben hanyagul vállat von, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
– A bubi nejlonok múltkor elfogytak, szerinted miért vagyok mindig annyit a mellékhelyiségekben? – mesél rezzenéstelen arccal.
Ezt a nőt nem hozza semmi sem zavarba? Már attól kezd melegem lenni, ahogy hallgatom őt. Vagy én lennék túlságosan prűd?
– Most ez komoly? – vörösödöm el zavaromban, s kapkodom a fejemet az ebédlőben étkező, társalgó embereket végigpásztázva, hátha látta valaki.
– Emi, nyugi! Ez csak egy műbroki, ne csinálj már ekkora ügyet belőle. Mától úgyis egyedül vagy otthon, siess haza, helyezkedj kényelembe, és szerezz magadnak egy kis örömet – mondja teljesen komolyan, és még kacsint is egyet.
Most ugye csak viccel?
...