Farkas báránybőrben
Urbán Sch Erika
5.800 Ft
4.690 Ft
Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 160
ISBN: 978-3-99131-695-4
Megjelenés időpontja: 2022-11-11
A barátságos álarc rejti el valódi arcukat. Megtévesztenek, becsapnak, mert titokban akarják tartani a valódi énjüket. Miért válik valaki egy velejéig romlott gonosszá? Vajon egy szakember időben észre tudja venni, hogy az alattomos viselkedés kit takar?
Ajánló
„Áldozattá válni többféle módon lehet. Utcán, családon belül, idegenek vagy ismerősök bűnei által. Elszenvedett sérelmet nem csak a szemmel látható, fizikai atrocitás jelent, hanem a lélekben elszenvedett gyötrelem is. A Farkas báránybőrben című regény a valóság és a képzelet keskeny határvonalán nagyon érzékletesen mutatja meg a bántalmazott kiszolgáltatottságát és az agresszor kettősségét. Éppen ezért tartom nagyon fontos olvasmánynak azoknak, akik vélhetően voltak hasonló szituációban, de elhitték, mert elhitették velük, hogy megérdemlik, ami velük történik. És azoknak is, akik nem értik, hogy ilyenkor miért nem lép az áldozat, miért nem tesz feljelentést, miért hagyja magát. Kiderülhet-e az igazság és elnyeri – e a büntetését az, aki aljas módon aláz meg másokat. A könyv izgalmas, fordulatokban bővelkedő cselekménye ezekre a kérdésekre mutat rá.”
Jaksity Kata
Idézet
„Azt mondják a valóság unalmas, egyhangú és a művészet, a fantázia azért kell, hogy szórakoztasson, ezért olvassák a regényeket. Számomra, ellenkezőleg, mi lehetne fantasztikusabb és váratlanabb, mint a valóság?”
(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij)
Első fejezet
A szerkesztőségünk udvarán álló terebélyes vadgesztenyefa lombkoronáján a harminc centiméteres nagyságúra is megnőtt fehér virágokat kíméletlenül cibálja a szél, miközben a csökönyös gondolatom nem enged szabadulni a gyerekkoromban történt kínzó, rossz élményemtől. A mai napig érzem azt a bizonyos félelmet, ahányszor csak a gyerekek kiszolgáltatottságával kerülök kapcsolatba. A téma minden alkalommal, kivétel nélkül felkavaró hatást gyakorol rám. A megyei lapnál rovatvezetőként dolgozom és elsődlegesen az emberek egymás elleni atrocitásáról és erőszakos cselekedeteikről írok. Sokszor esik nehezemre szembesülni azzal a hitványsággal és alantas emberi viselkedéssel, amelyekkel a munkám során találkozom. Azért akartam újságíró lenni, hogy eljuttassam az olvasókhoz ezeket a történeteket és megértessem velük azt, hogy kötelességünk megóvni a védteleneket. Régóta tisztában vagyok azzal is, hogy akkor leszek csak hatékony, ha figyelmeztetni tudok a leselkedő veszélyekre és megrögzötten bízom abban is, hogy az írásaim fel tudják rázni az olvasókat az ehhez hasonló témákkal kapcsolatos közönyből. Bármennyire szeretnénk homokba dugni a fejünket, a közmondás igazságtartalmát nem kerülhetjük meg, mert muszáj szem előtt tartani azt, hogy az „ember embernek farkasa” lehet.
A mai reggelem a többi naphoz hasonlóan kezdődött. A szerkesztői megbeszélésen kapott információ szerint egy tizenegy év körüli kislányt megtámadott, majd berángatott a házuk liftjébe egy férfi. Ismereteink szerint, az éppen hazaérkező szomszéd meglátta a történteket és az ő közbelépésének köszönhetően sikerült időben megakadályozni és elkapni a gyerek támadóját. Ennyi információ után a kislány szüleivel időpontot egyeztettem, hogy interjút készíthessek velük, de jelen pillanatban még a felkavaró múltbeli emlékeimben igyekszem rendet teremteni, mialatt a gesztenyefát néztem, ahogyan a küzd a szél erejével. Cikázó gondolatként végigfutott a fejemben, amit annak idején, gyerekként megéltem.
– Magam sem tudom már pontosan mikor, de úgy tízéves korom körül lehetett, amikor a barátnőmmel és az ő nagymamájával az egyik népszerű fürdővárosban töltöttünk el egy hetet. Hatalmas napraforgómező közepén állt két faházikó egymás mellett. Az egyikben mi voltunk, de a másik üres volt, ott éppen nem nyaralt senki. Reggelenként, korán a nagymama gyógykezelésre ment, majd visszaérkezése után indultunk el vele közösen fürdeni. Azt az időt, amíg egyedül maradtunk, többnyire társas- vagy más egyéb játékkal töltöttük el. Előfordult, hogy a pár perc távolságra lévő sétáló utcába mentünk nézelődni, mert a kisváros semmilyen veszélyt nem jelentett kettőnk számára. Azon a bizonyos napon a barátnőmmel a séta mellett döntöttünk. A Fő utcában nézegettük a kirakatokat és azt tervezgettük, hogy mit fogunk majd vásárolni, ha egyszer lesz pénzünk. A délelőtti kellemesen meleg idő sok szabadságát töltő embert csalogatott ki az utcára. A közeli cukrászda előtti padon ült és bámészkodott egy jó erőben lévő idősebb férfi, aki amint meglátott bennünket, felállt és odalépett hozzánk.
– Meghívhatlak benneteket egy fagyira? – kérdezte tőlünk barátságos hangon.
Ránéztem és azon nyomban felismertem őt!
Emlékeztem, hogy az előző évben a fürdő meleg vizében ücsörgő nagyapám mellett ült és beszédbe elegyedett vele, mialatt én körülöttük úszkáltam a vízben. Rövidesen az idős férfi nyújtózkodva felállt és úgy beszélgetett tovább a papámmal, de közben engem figyelt, majd dicsérgetni kezdett rám terelve ezzel a szót.
– Látszik, hogy milyen tehetséges ez a gyerek – mondta nagyapámnak – meg kellene őt rendesen tanítani úszni és hogy ő eddig már sok fiatalnak segített, akik azóta sikeres úszókká váltak.
Semmi furcsa nem volt abban, hogy ezt a mondatát követően azt ajánlotta nekem:
– Gyere, feküdj rá a két kinyújtott karomra, megmutatom, hogyan kell helyes tartással fent maradni a vízen.
Pillanatokig tartott akkor csak a felajánlott tanítgatása és semmilyen rossz mozdulatot nem tett felém. Gyerekként mégis megmagyarázhatatlanul kényelmetlenül éreztem magamat az érintésétől, ezért kiúsztam a kezei közül és azt mondtam neki:
– Inkább én egyedül szeretnék úszkálni!
Ő volt ott aznap a Fő utca cukrászdájánál, aki megszólított bennünket ezen a reggelen. Ugyanaz a férfi, aki úszni akart tanítani engem.
A múltbeli emlékem és rossz érzésem miatt, hogy „kérünk-e fagylaltot” kérdésre azonnal rávágtam:
– Nem szabad fagyit ennünk ebéd előtt!
A férfi, mintha meg sem hallotta volna a tiltakozásomat, megvásárolta és már a kezünkbe is nyomta a hűsítő édességet.
– Gyertek velem, mutatni akarok nektek valamit! – hívott magával minket rögtön ezután.
A barátnőmmel erre már szinte egyszerre válaszoltuk:
– Nekünk már vissza kell mennünk a nyaralóba!
A férfi változatlanul ügyet sem vetett az ellentmondásunkra, hanem határozottan nézett ránk:
– Jó, akkor várjatok meg itt! Mindjárt kihozom, amit mutatni szeretnék nektek! – és azzal már el is tűnt.
Győzködni kezdtem a barátnőmet, mert nem indultunk el még ezek után sem:
– Menjünk, ne várjuk meg! – mondtam neki, majd gyorsan elmeséltem, hogy találkoztam már az előző évben ezzel a férfival és azt is, hogy nem csinált semmit, de rossz érzést okozott nekem akkor. A barátnőmet az elmondottak sem tántorították el, hajthatatlanul kíváncsi maradt és nem akarta, hogy elmenjünk. Nem igazán csodálkoztam ezen, mert ő az elmúlt télen azt sem hitte el nekem, amikor életemben először a házuktól hazafelé menet az utcán, egy magát mutogató férfi látványától halálra rémülten rohantam vissza hozzájuk. Hitetlensége miatt maradtunk ezen a délelőttön is a cukrászda előtt.
A férfi, akiről kiderült, hogy Rezső bácsinak hívják, percekkel később már vissza is érkezett. A kezében hozott egy újságpapírral körbetekert tégla formájú és nagyságú csomagot. Nem tudok visszaemlékezni, hogy miért és mi hangzott utána el, de vele együtt hárman indultunk a nyaraló felé. Kis házunknál láttam, hogy a terasz asztalán maradt egy nagyobb kés, amivel a kenyeret vágtuk reggel fel. Felnőttként már százszor is végiggondoltam, hogy vajon miért volt az első gondolatom akkor az, hogy az otthagyott késsel majd meg tudjuk védeni magunkat. Rezső bácsi leült a terasz asztala mellett álló egyik székre és az újságpapírt kihajtogatta a magával hozott csomagon, amelyből rengeteg képeslap csúszott szanaszét. Mi állva néztük őt, majd a barátnőm odalépett és felvette az ottfelejtett és útban lévő kést, amit bevitt a házba.
– Ezeket a képeslapokat mind külföldről kaptam. Azok a gyerekek küldték nekem, akiket én tanítottam meg az úszásra – mondta dicsekedve a férfi.
A szép lapok látványától, úgy emlékszem, mintha kicsit enyhült volna bennem a félelem, de valamiért mégis jobbnak láttam bemenni és megnézni, hogy hová került az előzőleg bevitt kés. Amikor bementem a házba, a barátnőm a képeslapokat kezdte nézegetni Rezső bácsival a teraszon. Nem tudom már, hogy miért, de nem mentem azonnal vissza a teraszra, de amikor már éppen kifelé indultam volna, a barátnőm rémült arccal pördült be a szobába. Szó nélkül az emeletes ágyhoz lépett és az ágytakaróval erősen dörzsölgetni kezdte a száját, mert a távollétem néhány perces időtartama alatt a férfi magához húzta és szájon csókolta őt. Szavak nélkül is megértettem és kétségbeesetten néztünk egymásra, miközben azt hallottuk, ahogy Rezső bácsi a székét hátra tolja, majd feláll. A dermedt mozdulatlanságunkat az törte meg, hogy láttuk, amint köszönés nélkül indult el a kapu felé.
Régóta biztos vagyok abban, hogy csak a szerencsénknek tudható be az, hogy a férfi meglátta a közeledő nagymamát jönni, a napraforgók közötti poros úton.
A visszaemlékezésemet az szakította meg, hogy a csukott irodaajtómon keresztül hallottam a főszerkesztő hangos kiáltását, amint engem keres.
– Kira, hol vagy már?! El kell indulnod és előtte még beszélni szeretnék veled.
Elfeledkeztem arról, hogy megkért, beszéljünk még, mielőtt elmennék a külső helyszínre. Belebotlottam amikor benyitott a szobámba.
– Tessék Főnök, itt vagyok! Mit szeretnél velem egyeztetni? – kérdeztem.
– Gyere, menjünk vissza a szobádba – tolt maga előtt, miközben becsukta a háta mögött az ajtót – Arról szeretnék beszélni veled, ami már napok óta nem hagy nyugodni. Emlékszel, hogy a műtétemet követően évek óta nem volt semmilyen tünetem? Igazság szerint most viszont kicsit megrémültem, ami igazán nem jellemző rám. Fáradékonyabb vagyok és nem jó a közérzetem sem és a legrosszabb, hogy a betegségemet megelőzően is hasonlókat éreztem.
Néztem ezt a kedves férfit, akit – amióta ismerem – nagyon tisztelek. A szemei alatt lévő sötét karikák mindig egyforma fáradságra utaltak és a riadt arcán kívül semmilyen változást nem láttam rajta. Reggel minden nap ő érkezett legelőször és este mindig ő volt az utolsó, aki hazament. A gyerekei már felnőttek, a felesége pedig odaadó társként segítette és megértette az ízig-vérig újságíró férjét. Soha nem tudtam őt a keresztnevén, Lacinak szólítani. A Főnök mindig arra emlékeztetett, hogy az én szememben ő az, aki mindent tud és bármiben, bármikor számíthatok rá. De azt hiszem, hogy minden kollégám ugyanezt gondolta róla.
A mondatai után aggódást keltett bennem a félelme, amit érez, de igyekeztem eltitkolni:
– Nem gondolhatsz mindjárt rosszra! – mondtam – Te annyit dolgozol, hogy neked inkább a sok munkától lehetnek tüneteid, de azt hidd el, hogy nem akarom elviccelni azt, amit most érzel. Elképzelésem sincs arról, milyen nehéz lehet neked még a betegségnek a gondolata is. Ugye azt tudod, hogy mindenben számíthatsz rám, de én elsősorban azt hiszem, hogy a múlt rossz eseményéből táplálkozó félelem gyötör téged.
– Kira – szólt közbe, figyelmen kívül hagyva szavaimat – senkinek nem beszéltem erről az egészről, ami most foglalkoztat. Kérlek, ha véletlenül a feleségemmel beszélnél, neki se említsd meg! Nem akarom megrémíteni, hogy feleslegesen kezdjen el aggódni, mert tudod jól, hogy ő a betegségem óta, mennyire félt engem.
– Főnök, teljes mértékben bízhatsz bennem és egy percig se izgulj, senkinek nem fogom mondani! – válaszoltam.
– Kérni szeretnék még valamit tőled Kira, amivel a szerkesztőségi ülésünkön nem akartam előhozakodni. Mindenki tudja rólam, hogy csak okkal mondok le munkát, de most az előbb említett nem lehetett publikus. Tudom, hogy ma lesz elég elfoglaltságod és a liftes támadással kapcsolatos interjút is el kell készítened, de ma hat órai kezdettel hivatalos vagyok a lakótelepi új óvoda átadási ünnepségére. A polgármester asszony és az óvodát pénzügyileg támogató cég tulajdonosa is jelen lesz. Be kellene számolni erről az eseményről esetleg egy rövid interjú kíséretében – rám nézve még hozzátette – Nagyon fontos lenne erről tudósítanunk, mert jó, ha az emberek pozitív eseményekről, dolgokról is olvashatnak. Nekem sajnos éppen erre az időpontra kell odaérnem az orvoshoz, ezért szeretnélek megkérni, menj el oda helyettem.
Mélyről jövő szeretetemmel néztem a szemébe:
– Feltétlenül elmegyek és holnapra hozom neked a kész anyagot. Számíthatsz rám!
A Főnök mielőtt kiment a szobámból szó nélkül hozzám lépett és átölelt és talán nem is tudja, hogy az első naptól, amióta itt dolgozom, ő a példaképem.
Rövid időn belül, már másodszor hallottam a lenémított telefonom rezgését. Enikő hívott!
Második fejezet
Évekkel ezelőtt az érettségi bankettemre készültem, miközben a ruháim az ágyra dobálva sorakoztak és én kétségbeesetten csak ugyanazt a kérdést ismételgettem magamban: „Mit vegyek fel?” Nehezen kiválasztottam a szolidan elegáns, előnyös ruhámat, amelyet a színes kiegészítőkkel elfogadhatónak gondoltam erre az eseményre. A külsőmről alkotott elégedetlenségem elég erőt adott ahhoz, hogy mindenkor magabiztosnak mutassam magamat. Nagyjából három szabad órám volt még hátra, miközben már teljesen elkészülten néztem a tükörképemet. Hét órakor kezdődött a bál a város központjában levő elegáns étteremben, ami tizenöt percnyi sétára van a házunktól. A ráérő időm hasznos eltöltésére eszembe villant egy ötlet. Csinosan vagyok felöltözve és ez tökéletes alkalom arra, hogy bemutatkozzak valakinek, akit eddig csak telefonbeszélgetéseinken keresztül ismerhettem meg. Teljes eltökéltséggel, magabiztosan léptem ki a nyári forróságba, amit a délutáni órák sem enyhítettek. Az utcán sétálók reakcióiból próbáltam felmérni, hogy rendben van-e a külsőm. A rajtam átsikló tekintetek elégedettséggel töltöttek el, miközben eszembe jutott az évekkel ezelőtti, nyolcadik osztályos korombéli hiúságom. Igaz, hogy akkor azt az esetet, egyáltalán nem találtam viccesnek, de amikor visszagondolok rá, már mosolyognom kell rajta.
Az általános iskolából hazafelé jövet először vettem észre azt, hogy érdeklődéssel néznek meg azok az emberek, akik szembe jönnek velem az utcán. Furcsának találtam, mert kivétel nélkül feltűnően felejtették rajtam a tekintetüket. Ismeretlen és boldog érzés öntött el, mert azt hittem, hogy nagyon jól nézhetek ki. A pillanatnyi örömteljes hiúságomra rövidesen a csalódás vetett sötét árnyat, mert otthon az előszoba tükréből egy pulykatojás kinézetű arc köszönt vissza rám. Az iskolai utolsó rajzórán az ecsetből rám fröccsent, színes festékpöttyök tarkították és tették feltűnővé a bőrömet.
Sétálva értem a város központjához, ahonnan egy szűk kis utcába fordultam, a megyei lap szerkesztősége felé. Körülbelül egy éve történt, amikor a kamaszokra jellemző merészséggel felhívtam az újság kiadóját. Jogi pályára ügyvédnek készültem abban az időben, de arra jöttem rá, hogy esetleg az újságírás is lehet az én jövőm, mert nagyon szeretek írni. Az elhatározásomat tett követte, mert telefonáltam és ritka szerencsémnek köszönhetően olyan újságíróval sikerült beszélnem, aki türelmesen hallgatott végig és meglepő választ kaptam tőle. Azt mondta, hogy küldjek rövid, öt-tíz soros, színes híreket arról, ami a városunkban történik. Szerintem ő sem gondolta, hogy valaha is még egyszer keresni fogom. A következő napokban rácáfoltam erre, mert rendszeres hírszállítóvá váltam. Olyan „nagy sztorikról” tudósítottam például, hogy kisoroszlán született az állatkertben vagy a helyi nyugdíjasok kórusa első lett az énekversenyen. Ettől kezdve – kevés kivétellel – napi telefonos kapcsolatot ápoltunk Sándorral, aki a színes hírek rovatvezetőjeként dolgozott a lapnál. Majdnem minden pár soros információm javítás nélkül került be a napilapba, amire igazán büszke voltam.
Egyik alkalommal, amikor telefonáltam, Sándor szobájában levő másik készülék hangos csörgése félbeszakította az éppen aktuális megbeszélnivalónkat.
– Ezt muszáj felvennem, tartsd addig a vonalat. – mondta nekem a férfi és felvette a másik, hangos csörgéssel követelőző készüléket.
Akaratomon kívül történt, de hallottam a túl hangosra állított másik vonalon elhangzott párbeszédet. Dombos Zsuzsa nevű nő hívta, akivel könyvről és egy bemutatkozó találkozásról egyeztettek, de az időpontja ennek még kérdésesnek bizonyult.
– Egy tehetséges írónő volt, aki hívott. – kapcsolódott vissza a beszélgetésünkbe Sándor – vele se találkoztam még személyesen, bár régebb óta ismerem őt, mint téged. Hamarosan meg fog jelenni majd az új könyve és én abban fogok segíteni neki. Ezek után rövidre fogtuk és mi is elköszöntünk egymástól.
„Áldozattá válni többféle módon lehet. Utcán, családon belül, idegenek vagy ismerősök bűnei által. Elszenvedett sérelmet nem csak a szemmel látható, fizikai atrocitás jelent, hanem a lélekben elszenvedett gyötrelem is. A Farkas báránybőrben című regény a valóság és a képzelet keskeny határvonalán nagyon érzékletesen mutatja meg a bántalmazott kiszolgáltatottságát és az agresszor kettősségét. Éppen ezért tartom nagyon fontos olvasmánynak azoknak, akik vélhetően voltak hasonló szituációban, de elhitték, mert elhitették velük, hogy megérdemlik, ami velük történik. És azoknak is, akik nem értik, hogy ilyenkor miért nem lép az áldozat, miért nem tesz feljelentést, miért hagyja magát. Kiderülhet-e az igazság és elnyeri – e a büntetését az, aki aljas módon aláz meg másokat. A könyv izgalmas, fordulatokban bővelkedő cselekménye ezekre a kérdésekre mutat rá.”
Jaksity Kata
Idézet
„Azt mondják a valóság unalmas, egyhangú és a művészet, a fantázia azért kell, hogy szórakoztasson, ezért olvassák a regényeket. Számomra, ellenkezőleg, mi lehetne fantasztikusabb és váratlanabb, mint a valóság?”
(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij)
Első fejezet
A szerkesztőségünk udvarán álló terebélyes vadgesztenyefa lombkoronáján a harminc centiméteres nagyságúra is megnőtt fehér virágokat kíméletlenül cibálja a szél, miközben a csökönyös gondolatom nem enged szabadulni a gyerekkoromban történt kínzó, rossz élményemtől. A mai napig érzem azt a bizonyos félelmet, ahányszor csak a gyerekek kiszolgáltatottságával kerülök kapcsolatba. A téma minden alkalommal, kivétel nélkül felkavaró hatást gyakorol rám. A megyei lapnál rovatvezetőként dolgozom és elsődlegesen az emberek egymás elleni atrocitásáról és erőszakos cselekedeteikről írok. Sokszor esik nehezemre szembesülni azzal a hitványsággal és alantas emberi viselkedéssel, amelyekkel a munkám során találkozom. Azért akartam újságíró lenni, hogy eljuttassam az olvasókhoz ezeket a történeteket és megértessem velük azt, hogy kötelességünk megóvni a védteleneket. Régóta tisztában vagyok azzal is, hogy akkor leszek csak hatékony, ha figyelmeztetni tudok a leselkedő veszélyekre és megrögzötten bízom abban is, hogy az írásaim fel tudják rázni az olvasókat az ehhez hasonló témákkal kapcsolatos közönyből. Bármennyire szeretnénk homokba dugni a fejünket, a közmondás igazságtartalmát nem kerülhetjük meg, mert muszáj szem előtt tartani azt, hogy az „ember embernek farkasa” lehet.
A mai reggelem a többi naphoz hasonlóan kezdődött. A szerkesztői megbeszélésen kapott információ szerint egy tizenegy év körüli kislányt megtámadott, majd berángatott a házuk liftjébe egy férfi. Ismereteink szerint, az éppen hazaérkező szomszéd meglátta a történteket és az ő közbelépésének köszönhetően sikerült időben megakadályozni és elkapni a gyerek támadóját. Ennyi információ után a kislány szüleivel időpontot egyeztettem, hogy interjút készíthessek velük, de jelen pillanatban még a felkavaró múltbeli emlékeimben igyekszem rendet teremteni, mialatt a gesztenyefát néztem, ahogyan a küzd a szél erejével. Cikázó gondolatként végigfutott a fejemben, amit annak idején, gyerekként megéltem.
– Magam sem tudom már pontosan mikor, de úgy tízéves korom körül lehetett, amikor a barátnőmmel és az ő nagymamájával az egyik népszerű fürdővárosban töltöttünk el egy hetet. Hatalmas napraforgómező közepén állt két faházikó egymás mellett. Az egyikben mi voltunk, de a másik üres volt, ott éppen nem nyaralt senki. Reggelenként, korán a nagymama gyógykezelésre ment, majd visszaérkezése után indultunk el vele közösen fürdeni. Azt az időt, amíg egyedül maradtunk, többnyire társas- vagy más egyéb játékkal töltöttük el. Előfordult, hogy a pár perc távolságra lévő sétáló utcába mentünk nézelődni, mert a kisváros semmilyen veszélyt nem jelentett kettőnk számára. Azon a bizonyos napon a barátnőmmel a séta mellett döntöttünk. A Fő utcában nézegettük a kirakatokat és azt tervezgettük, hogy mit fogunk majd vásárolni, ha egyszer lesz pénzünk. A délelőtti kellemesen meleg idő sok szabadságát töltő embert csalogatott ki az utcára. A közeli cukrászda előtti padon ült és bámészkodott egy jó erőben lévő idősebb férfi, aki amint meglátott bennünket, felállt és odalépett hozzánk.
– Meghívhatlak benneteket egy fagyira? – kérdezte tőlünk barátságos hangon.
Ránéztem és azon nyomban felismertem őt!
Emlékeztem, hogy az előző évben a fürdő meleg vizében ücsörgő nagyapám mellett ült és beszédbe elegyedett vele, mialatt én körülöttük úszkáltam a vízben. Rövidesen az idős férfi nyújtózkodva felállt és úgy beszélgetett tovább a papámmal, de közben engem figyelt, majd dicsérgetni kezdett rám terelve ezzel a szót.
– Látszik, hogy milyen tehetséges ez a gyerek – mondta nagyapámnak – meg kellene őt rendesen tanítani úszni és hogy ő eddig már sok fiatalnak segített, akik azóta sikeres úszókká váltak.
Semmi furcsa nem volt abban, hogy ezt a mondatát követően azt ajánlotta nekem:
– Gyere, feküdj rá a két kinyújtott karomra, megmutatom, hogyan kell helyes tartással fent maradni a vízen.
Pillanatokig tartott akkor csak a felajánlott tanítgatása és semmilyen rossz mozdulatot nem tett felém. Gyerekként mégis megmagyarázhatatlanul kényelmetlenül éreztem magamat az érintésétől, ezért kiúsztam a kezei közül és azt mondtam neki:
– Inkább én egyedül szeretnék úszkálni!
Ő volt ott aznap a Fő utca cukrászdájánál, aki megszólított bennünket ezen a reggelen. Ugyanaz a férfi, aki úszni akart tanítani engem.
A múltbeli emlékem és rossz érzésem miatt, hogy „kérünk-e fagylaltot” kérdésre azonnal rávágtam:
– Nem szabad fagyit ennünk ebéd előtt!
A férfi, mintha meg sem hallotta volna a tiltakozásomat, megvásárolta és már a kezünkbe is nyomta a hűsítő édességet.
– Gyertek velem, mutatni akarok nektek valamit! – hívott magával minket rögtön ezután.
A barátnőmmel erre már szinte egyszerre válaszoltuk:
– Nekünk már vissza kell mennünk a nyaralóba!
A férfi változatlanul ügyet sem vetett az ellentmondásunkra, hanem határozottan nézett ránk:
– Jó, akkor várjatok meg itt! Mindjárt kihozom, amit mutatni szeretnék nektek! – és azzal már el is tűnt.
Győzködni kezdtem a barátnőmet, mert nem indultunk el még ezek után sem:
– Menjünk, ne várjuk meg! – mondtam neki, majd gyorsan elmeséltem, hogy találkoztam már az előző évben ezzel a férfival és azt is, hogy nem csinált semmit, de rossz érzést okozott nekem akkor. A barátnőmet az elmondottak sem tántorították el, hajthatatlanul kíváncsi maradt és nem akarta, hogy elmenjünk. Nem igazán csodálkoztam ezen, mert ő az elmúlt télen azt sem hitte el nekem, amikor életemben először a házuktól hazafelé menet az utcán, egy magát mutogató férfi látványától halálra rémülten rohantam vissza hozzájuk. Hitetlensége miatt maradtunk ezen a délelőttön is a cukrászda előtt.
A férfi, akiről kiderült, hogy Rezső bácsinak hívják, percekkel később már vissza is érkezett. A kezében hozott egy újságpapírral körbetekert tégla formájú és nagyságú csomagot. Nem tudok visszaemlékezni, hogy miért és mi hangzott utána el, de vele együtt hárman indultunk a nyaraló felé. Kis házunknál láttam, hogy a terasz asztalán maradt egy nagyobb kés, amivel a kenyeret vágtuk reggel fel. Felnőttként már százszor is végiggondoltam, hogy vajon miért volt az első gondolatom akkor az, hogy az otthagyott késsel majd meg tudjuk védeni magunkat. Rezső bácsi leült a terasz asztala mellett álló egyik székre és az újságpapírt kihajtogatta a magával hozott csomagon, amelyből rengeteg képeslap csúszott szanaszét. Mi állva néztük őt, majd a barátnőm odalépett és felvette az ottfelejtett és útban lévő kést, amit bevitt a házba.
– Ezeket a képeslapokat mind külföldről kaptam. Azok a gyerekek küldték nekem, akiket én tanítottam meg az úszásra – mondta dicsekedve a férfi.
A szép lapok látványától, úgy emlékszem, mintha kicsit enyhült volna bennem a félelem, de valamiért mégis jobbnak láttam bemenni és megnézni, hogy hová került az előzőleg bevitt kés. Amikor bementem a házba, a barátnőm a képeslapokat kezdte nézegetni Rezső bácsival a teraszon. Nem tudom már, hogy miért, de nem mentem azonnal vissza a teraszra, de amikor már éppen kifelé indultam volna, a barátnőm rémült arccal pördült be a szobába. Szó nélkül az emeletes ágyhoz lépett és az ágytakaróval erősen dörzsölgetni kezdte a száját, mert a távollétem néhány perces időtartama alatt a férfi magához húzta és szájon csókolta őt. Szavak nélkül is megértettem és kétségbeesetten néztünk egymásra, miközben azt hallottuk, ahogy Rezső bácsi a székét hátra tolja, majd feláll. A dermedt mozdulatlanságunkat az törte meg, hogy láttuk, amint köszönés nélkül indult el a kapu felé.
Régóta biztos vagyok abban, hogy csak a szerencsénknek tudható be az, hogy a férfi meglátta a közeledő nagymamát jönni, a napraforgók közötti poros úton.
A visszaemlékezésemet az szakította meg, hogy a csukott irodaajtómon keresztül hallottam a főszerkesztő hangos kiáltását, amint engem keres.
– Kira, hol vagy már?! El kell indulnod és előtte még beszélni szeretnék veled.
Elfeledkeztem arról, hogy megkért, beszéljünk még, mielőtt elmennék a külső helyszínre. Belebotlottam amikor benyitott a szobámba.
– Tessék Főnök, itt vagyok! Mit szeretnél velem egyeztetni? – kérdeztem.
– Gyere, menjünk vissza a szobádba – tolt maga előtt, miközben becsukta a háta mögött az ajtót – Arról szeretnék beszélni veled, ami már napok óta nem hagy nyugodni. Emlékszel, hogy a műtétemet követően évek óta nem volt semmilyen tünetem? Igazság szerint most viszont kicsit megrémültem, ami igazán nem jellemző rám. Fáradékonyabb vagyok és nem jó a közérzetem sem és a legrosszabb, hogy a betegségemet megelőzően is hasonlókat éreztem.
Néztem ezt a kedves férfit, akit – amióta ismerem – nagyon tisztelek. A szemei alatt lévő sötét karikák mindig egyforma fáradságra utaltak és a riadt arcán kívül semmilyen változást nem láttam rajta. Reggel minden nap ő érkezett legelőször és este mindig ő volt az utolsó, aki hazament. A gyerekei már felnőttek, a felesége pedig odaadó társként segítette és megértette az ízig-vérig újságíró férjét. Soha nem tudtam őt a keresztnevén, Lacinak szólítani. A Főnök mindig arra emlékeztetett, hogy az én szememben ő az, aki mindent tud és bármiben, bármikor számíthatok rá. De azt hiszem, hogy minden kollégám ugyanezt gondolta róla.
A mondatai után aggódást keltett bennem a félelme, amit érez, de igyekeztem eltitkolni:
– Nem gondolhatsz mindjárt rosszra! – mondtam – Te annyit dolgozol, hogy neked inkább a sok munkától lehetnek tüneteid, de azt hidd el, hogy nem akarom elviccelni azt, amit most érzel. Elképzelésem sincs arról, milyen nehéz lehet neked még a betegségnek a gondolata is. Ugye azt tudod, hogy mindenben számíthatsz rám, de én elsősorban azt hiszem, hogy a múlt rossz eseményéből táplálkozó félelem gyötör téged.
– Kira – szólt közbe, figyelmen kívül hagyva szavaimat – senkinek nem beszéltem erről az egészről, ami most foglalkoztat. Kérlek, ha véletlenül a feleségemmel beszélnél, neki se említsd meg! Nem akarom megrémíteni, hogy feleslegesen kezdjen el aggódni, mert tudod jól, hogy ő a betegségem óta, mennyire félt engem.
– Főnök, teljes mértékben bízhatsz bennem és egy percig se izgulj, senkinek nem fogom mondani! – válaszoltam.
– Kérni szeretnék még valamit tőled Kira, amivel a szerkesztőségi ülésünkön nem akartam előhozakodni. Mindenki tudja rólam, hogy csak okkal mondok le munkát, de most az előbb említett nem lehetett publikus. Tudom, hogy ma lesz elég elfoglaltságod és a liftes támadással kapcsolatos interjút is el kell készítened, de ma hat órai kezdettel hivatalos vagyok a lakótelepi új óvoda átadási ünnepségére. A polgármester asszony és az óvodát pénzügyileg támogató cég tulajdonosa is jelen lesz. Be kellene számolni erről az eseményről esetleg egy rövid interjú kíséretében – rám nézve még hozzátette – Nagyon fontos lenne erről tudósítanunk, mert jó, ha az emberek pozitív eseményekről, dolgokról is olvashatnak. Nekem sajnos éppen erre az időpontra kell odaérnem az orvoshoz, ezért szeretnélek megkérni, menj el oda helyettem.
Mélyről jövő szeretetemmel néztem a szemébe:
– Feltétlenül elmegyek és holnapra hozom neked a kész anyagot. Számíthatsz rám!
A Főnök mielőtt kiment a szobámból szó nélkül hozzám lépett és átölelt és talán nem is tudja, hogy az első naptól, amióta itt dolgozom, ő a példaképem.
Rövid időn belül, már másodszor hallottam a lenémított telefonom rezgését. Enikő hívott!
Második fejezet
Évekkel ezelőtt az érettségi bankettemre készültem, miközben a ruháim az ágyra dobálva sorakoztak és én kétségbeesetten csak ugyanazt a kérdést ismételgettem magamban: „Mit vegyek fel?” Nehezen kiválasztottam a szolidan elegáns, előnyös ruhámat, amelyet a színes kiegészítőkkel elfogadhatónak gondoltam erre az eseményre. A külsőmről alkotott elégedetlenségem elég erőt adott ahhoz, hogy mindenkor magabiztosnak mutassam magamat. Nagyjából három szabad órám volt még hátra, miközben már teljesen elkészülten néztem a tükörképemet. Hét órakor kezdődött a bál a város központjában levő elegáns étteremben, ami tizenöt percnyi sétára van a házunktól. A ráérő időm hasznos eltöltésére eszembe villant egy ötlet. Csinosan vagyok felöltözve és ez tökéletes alkalom arra, hogy bemutatkozzak valakinek, akit eddig csak telefonbeszélgetéseinken keresztül ismerhettem meg. Teljes eltökéltséggel, magabiztosan léptem ki a nyári forróságba, amit a délutáni órák sem enyhítettek. Az utcán sétálók reakcióiból próbáltam felmérni, hogy rendben van-e a külsőm. A rajtam átsikló tekintetek elégedettséggel töltöttek el, miközben eszembe jutott az évekkel ezelőtti, nyolcadik osztályos korombéli hiúságom. Igaz, hogy akkor azt az esetet, egyáltalán nem találtam viccesnek, de amikor visszagondolok rá, már mosolyognom kell rajta.
Az általános iskolából hazafelé jövet először vettem észre azt, hogy érdeklődéssel néznek meg azok az emberek, akik szembe jönnek velem az utcán. Furcsának találtam, mert kivétel nélkül feltűnően felejtették rajtam a tekintetüket. Ismeretlen és boldog érzés öntött el, mert azt hittem, hogy nagyon jól nézhetek ki. A pillanatnyi örömteljes hiúságomra rövidesen a csalódás vetett sötét árnyat, mert otthon az előszoba tükréből egy pulykatojás kinézetű arc köszönt vissza rám. Az iskolai utolsó rajzórán az ecsetből rám fröccsent, színes festékpöttyök tarkították és tették feltűnővé a bőrömet.
Sétálva értem a város központjához, ahonnan egy szűk kis utcába fordultam, a megyei lap szerkesztősége felé. Körülbelül egy éve történt, amikor a kamaszokra jellemző merészséggel felhívtam az újság kiadóját. Jogi pályára ügyvédnek készültem abban az időben, de arra jöttem rá, hogy esetleg az újságírás is lehet az én jövőm, mert nagyon szeretek írni. Az elhatározásomat tett követte, mert telefonáltam és ritka szerencsémnek köszönhetően olyan újságíróval sikerült beszélnem, aki türelmesen hallgatott végig és meglepő választ kaptam tőle. Azt mondta, hogy küldjek rövid, öt-tíz soros, színes híreket arról, ami a városunkban történik. Szerintem ő sem gondolta, hogy valaha is még egyszer keresni fogom. A következő napokban rácáfoltam erre, mert rendszeres hírszállítóvá váltam. Olyan „nagy sztorikról” tudósítottam például, hogy kisoroszlán született az állatkertben vagy a helyi nyugdíjasok kórusa első lett az énekversenyen. Ettől kezdve – kevés kivétellel – napi telefonos kapcsolatot ápoltunk Sándorral, aki a színes hírek rovatvezetőjeként dolgozott a lapnál. Majdnem minden pár soros információm javítás nélkül került be a napilapba, amire igazán büszke voltam.
Egyik alkalommal, amikor telefonáltam, Sándor szobájában levő másik készülék hangos csörgése félbeszakította az éppen aktuális megbeszélnivalónkat.
– Ezt muszáj felvennem, tartsd addig a vonalat. – mondta nekem a férfi és felvette a másik, hangos csörgéssel követelőző készüléket.
Akaratomon kívül történt, de hallottam a túl hangosra állított másik vonalon elhangzott párbeszédet. Dombos Zsuzsa nevű nő hívta, akivel könyvről és egy bemutatkozó találkozásról egyeztettek, de az időpontja ennek még kérdésesnek bizonyult.
– Egy tehetséges írónő volt, aki hívott. – kapcsolódott vissza a beszélgetésünkbe Sándor – vele se találkoztam még személyesen, bár régebb óta ismerem őt, mint téged. Hamarosan meg fog jelenni majd az új könyve és én abban fogok segíteni neki. Ezek után rövidre fogtuk és mi is elköszöntünk egymástól.