Semmivel szorzó
(Szatíra tér)
7.600 Ft
Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 396
ISBN: 978-3-7116-1139-0
Megjelenés időpontja: 2025-10-08
Pusztai Lajos groteszk humora a ’80-as és ’90-es évek magyar valóságát idézi meg – parádés nyelvi leleménnyel, fájdalmas nevetéssel, ismerős abszurditással. Egy korszak, amit már csak nevetve lehet túlélni – vagy újraértelmezni. Ne hagyja ki!
001
Szerzőről – a kötetről
Pusztai Lajos (1952.10.06.) a nyugat-bácskai Doroszlón él, de polgári foglalkozását Zomborban űzi tervező villamosmérnökként, amikor hirtelen felindulásból publikálni kezd és írásait elhelyezni a vajdasági médiatereken. A legkülönbözőbb irodalmi és publicisztikai műfajok kísértik meg, majd egyre inkább beszorul a szatíra és költészet közé.
Gondolkodására és írásaira erősen hat a Herceg Jánossal való találkozás, így a mindennapos hosszú beszélgetések és viták mély nyomokat hagynak látásmódján és írásain.
Kiötlője és vezetője lesz az 1988.04.07. napján megalakult IRO-M nevű irodalmi és képzőművészeti csoportosulásnak, amelyhez csatlakozásával rangot ad többek között a faluban élő Herceg János, Fehér Ferenc és Hász Róbert is.
A vajdasági, azon belül a kisbácskai magyarság helyzetét látva a széthulló délszláv országban, harmad-magával elérkezettnek látja az időt egy magyar érdekképviseleti szervezet megalakítására. Miután másnap megjelenik az újságban, hogy Újvidéken megalakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), csatlakoznak a kezdeményezéshez. Pár napra rá szinte a falu teljes felnőtt lakosságát beszervezik a magyar közösségbe, majd kezdeményezik további alapszervezetek megalakítását a térségben. Ennek az aktivitásnak köszönhetően 1990. 03. 31. napján Doroszló adhatott otthont a VMDK alapító Közgyűlésének.A „Téves csatatér” elől 1991. 10. 11. napján családostól Szegedre „költözik”. Mivel szakmájában nem tud elhelyezkedni, sokféle munkát elvállal. Többek között folyóiratot szerkeszt és a legkülönbözőbb magyarországi médiákba írásokkal jelentkezik.
Megalakítója és titkára lesz a máig működő VMDK Szegedi Tagozatának, majd titkára a Magyarok Világszövetsége Csongrád Megyei Szervezetének és alapító tagja a Magyar Újságírók Közösségének.
Az írásgyűjtemény parabolikus képet mázol ennek a mi balkánszéli térségünknek egy nagyon eltorzult, ferdült korszakáról, amelyben háború, menekülés, rendszerváltás vegyül személyes sorsokkal, tragikomikus élményekkel. A kötet fancsali tükörképe lenne annak a sajátos útnak, amelyet a vajdasági magyar bejárt, vagy inkább lefuttattak vele, otthonától Röszkén át Szegedig. Tömény esztelenség, abszurditás, szétszakadások, kisörömök, faramuci világ. Kötetbe való.
Mint ahogy kötetbe való a Szegeden immár kisebbségiből gyüttmöntivé válás története is. Belecsöppenve az anyaországi rendszerváltozás sűrűjébe, a kisbácskai szemnek volt mit látnia, bámulnia. És a kisebbségi észnek megértenie valahogyan a széthúzó attitűdöt, a zsigeri magyarközi gyűlölködést, az anyaországi belpolitikát.
002
Előszó
Bocsánatért esdeklem! Esorokírója töredelmesen bevallja, hogy bűnös: a közelmúltban, egyáltalán nem véletlenül, néhány irományt követett el, majd ezeket egy kötetbe gyűjtötte. Mindezt tette azzal az előre megfontolt, hátsó szándékkal, hogy a komoly olvasó humorérzékére nyomást gyakoroljon.
Kérem, vegyék enyhítő körülményként figyelembe, hogy Esorokírója önhibáján kívül, már egészen fiatalon rossz társaságba keveredett, s azok végül is erre az útra, az intézményesített hülyéskedés ingoványára vitték. Olyan kétes elemek irományai kerültek a kezébe, mint az a Karinthy, a Rejtő, a Kopeczky…, hogy a többieket ne soroljam. Elég ennyi is, hogy az önök arca mosolyba torzuljon, esetleg nevetésfélébe görbüljön, sőt néhányan, kellő önuralom hiányában azt mondják: hö-hö!
Esorokírója bocsánatért esdeklik, amiért időnként olyan közveszélyes eszközökhöz nyúlt, mint a szatíra, irónia, gúnyrajz, bökvers és egyéb szurkák. De a prédikáció nemesebb harci eszközeit vagy nem tudta, vagy nem is akarta, vagy nem is engedték neki forgatni.
Esorokírója az 1983 és 2024 között létrejött anyagot, amelynek túlnyomó része már megjelent valahol nyomtatásban, élő műsorban vagy rádióban, most itt egybe kötötte. Legtöbbje a Magyar Szó és Dunatáj oldalain volt olvasható, de a Napló, 7Nap, Zombori újság, Nyugat-Bácska portál, Újvidéki Rádió is szíves közreadó volt.
Az anyaországi lapok közül az Új Magyarország, Ludas Matyi, Heti Magyarország, Délmagyarország, Gondola, sőt a Versmondók Lapja adott helyet, ám mindenekelőtt a Közélet című havilap. Fájó időszerűsége miatt, a Menekültnek teccik lenni? című fanyar sóhajtás másodközlésben megjelent több európai kiadványban is, Svédországtól Kárpátaljáig.
Olvasás közben majd nem lehet nem észrevenni egy, az írások között húzódó szellemi határvonalat. Az írások stílusa, hangneme, főként politikai irányultsága és Esorokírója maga is megváltozik. A könnyedebb, már-már frivol világnézetből egyszerre átvált kesernyésbe, sőt cinikusba. Esorokírója ugyanis majd 40 évesen lakcímet és életet váltott, hogy családostól a jugoszláviai Doroszlóról a magyarországi Szegedre „költözzön”. (Az idézőjel használatát itt az indokolja, hogy jelzett költözést nem lehet azzal az ojrópai értelemben vett szabad akaratú helyváltoztatással összetéveszteni, amely az emberjogi kiáltványokban oly édesdeden írva vagyon).
Innentől laza, szabadelvű kisebbségiből dacos mélymagyarrá dermeszti a kor, a balkáni szél, valami elrendelés. Írásaiban szükségszerűen közösségi fogódzókat kezd keresgélni, és ezzel együtt írásait óhatatlanul belengi a „nemzeti izzadtság” szaga. A dezodoros világfiakra és csíramentes globalizáltakra nyilván taszítóan ható akolmelegségben úgy érzi, talán még meg lehet maradni. Az eddig legfeljebb karikírozásra érett társadalmi torzulások sorskérdéssé óriásodnak, tulajdonképpen alig tűrik a humoros formát. Mégis ebbe a kötetbe kerültek, vegyítve időközi szóviccek, malacságok és szimpla politikum közé.
Fele-más lesz!
Esorokírója a kötetet szerette volna minél időállóbbá tenni, ezért az aktuálpolitika élét úgy igyekezett tompítani, hogy az egyes írásokban eredetileg valós közéleti emberek neveit fantázianevekre cserélte. Ennek ellenére illik kiérezni az írásokból, hogy pontosan hol kell behelyettesíteni, mondjuk Tito, Šešelj, Ljubiša Ristić, Savović Margit, Milošević, majd Gönc, Antall, Kupa Mihály, Horn, Kuncze, Orbán, Pokorni, Torgyán, Gyurcsány… nevét. Esetleg a mára jelentéktelenné vált, de a cikk elkészültekor még nagyon is közismert közéleti figurák neveit is odagondolhatjuk.
Esorokírója itt elnézést kér azoktól, akik úgy érzik, hogy nem behelyettesíthetők egyik írás főhőseként sem. Ők a tökéletesek, tehát a soron következő ódagyűjteményben fognak szerephez jutni. Azon kívül elnézést kér a mindenkori kormányfőktől, mert burkolt célzásokkal illette személyiségüket és tevékenységüket. Elnézést kér a mindenkori anyósától, mert anyósvicceket is elkövetett. A mindenkori főnökeitől, mert szamárfüleket mutatott a hátuk mögött. Mindazon szerkesztőktől, akik írásait meghúzták, félreolvasták, papírkosárba dobták volt, mert róluk egyetlen személyre szóló szurkát sem ejtett, és ez valóban túl tömör vélemény.
Esorokírója bocsánatot kér ettől a kortól, amelyet le szeretett volna festeni, de az annyit izgett-mozgott, változott, grimaszkodott, hogy végül a kép olyanabb lett, mint a modell.
Exkuzál, mert az egyedi és sajátságos magyar nyelvből adódó szójátékokat, rémrímeket, egyszerűen nem volt képes megkerülni, inkább mohón csócsálta, tekergette, ízlelte anyanyelvének toluló szavait, hangjait.
Esorokírója e sorokkal tudatja, hogy szánja-bánja műveit, és megfogadja, hogy e perctől kezdve… ugyanott folytatja, ahol abbahagyta!
Elküldve:
- a Kiadóba,
- a Fenébe,
- és még néhány ilyen fontos intézményhez.
003 1989. 12. 31. Magyar Szó
Családi levlap
Kedves Rokon, szegény Homo Sapiens!
Nem tudok latinból fordítani (ám ladikból ordítani perfektül), de úgy rémlik, a klasszikus műveltség köszörűkövén csiszolt világ téged gondolkodó embernek fordít. Ezzel együtt fogadd őszinte részvétem kedves Homo! Sajnállak, gondolkodó ember. Ugyanis gondolkodni manapság is veszélyes: Úgy maradhatsz! Ez az állapot pedig, mint a mellékelt világkép is mutatja, vészes következményekkel járhat. Elsősorban azzal, hogy kigondolsz még valamit. Kell ez neked?
Pedig nem is vagy te olyan rossz rassz. De a múltkor, ott valahol az őskorban elszúrtad a dolgot, amikor leereszkedtél mellőlünk a fáról, és tartósan lent is maradtál. Aztán összehoztál egy kvázi civilizációt. Jó vicc! Civilizációnak nevezed a fogplombálást és a kétkulcsos adórendszert, a szemöldökfestést és a borsólevest. Brrr! Elismerem, hogy a becsúszó szerelést meg a IX. szimfóniát jól kiagyaltad, a füstölt kolbász meg egyenesen zseniális találmányod. De a taposóakna, a csipkés vasfüggöny, a proletárdiktatúra, a formás ózonlyukak is a te műved! Te fordultál meg alkalomadtán Kosovo-Rigómezőn és Hirosimán, de Trianonban, Aushwitzban és Marosvásárhelyt is. Bomba ötlet volt részedről az atomhasigatás; Pax vobiscum, Csernobil veled.
Ne szólj közbe! Ne mentegetőzz, hogy ezek a műveid egy gyenge pillanatodban születtek! És ne fogd az ördögre, vagy a társadalom negatív erőire, akik rossz utakra vittek. Lucifernek és ezeknek állandó mandátumuk van minden parlamentben, meg önkormányban. Ezzel számolnod kell. Tessék leszavazni őket, vagy rájuk zárni a reterát ajtaját! Menjenek a pokolba, ahelyett, hogy idehoznák a poklot.
Kedves Homo!
Holmi gondolkodásra adtad a fejed, üsse kő! De valami emberfelettit is kéne tenned olykor! Mondjuk, mikor csinálsz nagytakarítást igen tisztelt rasszod háza táján? Mikor fogod helyére rakni a dolgaid? Hova teszed a szappanoperát, celebvilágot, a kólát és a tasakos levest? A neten bűzölgő mindenszólás szabadságát? Hova kerül a védekezésből fakadó agresszió és a kevesek demokráciája? Melyik polcon a helye a joghurttal állig fölfegyverkezett forradalmárnak, és a népnélküli népszínháznak? Az egyszemélyes tömegpártnak, meg a nemzet nélküli nemzetköziségnek? Elmondanád, hogy a mindentől és mindenkitől való függetlenségünkben miként, és kiket lehet szeretni?
Nem érzed, hogy nagy a fölfordulás a gondolataidban? Hogy lomtalanítani kellene!
És hiába ugrálsz itt a működő tőkéddel vagy a nem működő ideológiáiddal. Hiába vagy főrészvényes az atyaúristennél vagy protekciós a pártelnöknél. Hiába van háborús múltad, mozgalmi pedigréd, aranyered vagy féloldalas szexepiled. Mire mész az evolúcióddal meg globalizációddal, ha szutykosak az élettereid, és a fölfordulásban nem találod az ünneplő arcod? Ha elkeveredett a mutatósabb profilod és a sovén rikácstól, vagy a rád ömlő multikultitól nem hallik a vox humana. Az égi hangokról nem is beszélve!
Csírátlanított szemétdombodon eleve hiába keresed a túlélés félkrajcárosát, jóléti társadalmad meg legföljebb arra lesz jó, hogy pazar véget érj. Némi felár fejében kényelmes sírhelyet foglaltathatsz, formatervezett boltívvel, kőgalambbal. De hamvasztásodhoz is kérhetsz extrákat, kedvező lejáratú hitelkamatra. Rendelhetsz megható búcsúbeszédet összeszokott siratóasszonyokkal, vagy ha nem telik rá, alapáron műkántort is kaphatsz zokogás-effektekkel.
Rémes! Kész civilizáció! Folyton csak szégyent hozol a fajtánkra, még a csak rád jellemző, jóléti elmúlásoddal is. Igen, ez van, tisztelt Homo, kedves Rokon. Nyakunkon az új század és így állunk, kétlábon.
Értesítelek, hogy a további, majom-szabásúakhoz teljesen méltatlan tetteidért felelősséget a továbbiakban nem vállalok, mosom elülső végtagjaim, én szóltam még időben!
Rokoni üdvözlettel és majomszeretettel a távoli Pálmafákról.
Pálmafák
Kelt, mint fent.
Utóirat: Darwin öcsémet puszilom.
004 1989. 07. 09. Magyar Szó
Sok a hófehérke, kevés a törpe!
(Humortalan vajdasági irodalmunkról)
Búval Aszott
A humor valójában túlérlelt vers,
amelyet nem szakítottak le időben
az irodalom fájáról, mert valaki
eldugta a nagylétrát.
A helyi gonosz mostoha, mint ahogy kell, illegeti magát irodalmi kistükreink előtt és nem átall kérdezni: -Tükröm, tükröm mondd meg bátran!
Irodalmunk rendre válaszol; sokat, bőségesen, gáttalanul. Volt, amikor azt felelte, amit a banya várt. Volt, amikor imitt-amott láttatni engedte a bibircsókot az orrán. Egy valamiben azonban egységesnek bizonyult mindvégig: Nevetségesen humortalanra sikeredett!
Gál, Bogdánfi, Kopeczky görbe tükrei kezdetben még ott villogtak, hogy aztán mára kizárólag komolykodó, fancsali foncsorral legyen bevonva a vajdasági magyar irodalom szinte egész tükörfelülete. Az a kevés népi-népies, sorskérdéseket firtató irodalom még hagyján, hogy lehangolóra hangol (bár?). De a szárnyalók, a modernek, a lilák, a formabontók is komorak, merevek, sápatagok, mint Hófehérke az üvegkoporsóban. Válaszaik egy kollektív óbégatásnak hallatszanak.
Hüppögve kérdem: Ki fog itt nyelvet ölteni a gonoszra? Ha már hófehérkéink, szuvas fogaikkal nem mernek nevetni, talán vagány törpék kellenének! Valakinek meg kell botolni, hogy elejtsük az üvegkoporsót, mert különben maradnak az almacsutkák a torkokban!
Miért van az, hogy egyébként jó kedélyű, szellemes szépíróink mihelyt leülnek az íróasztal mellé, jó esetben csak világfájdalomról vagy anyámkönnyéről, sorskérdésekről vagy szívfájdalomról képesek (s)írni, liláink esetében pedig marad a létanalízis és az alanyi vakbélműködés megéneklése. Közíróink interjúkészítés előtt jól elviccelődnek, kiadomázzák magukat a riportalannyal, hogy aztán „komolyra” fordítva a szót rátérjenek „A témára”: Pénzügyi nehézség, Mélyszántás, Pótadó, Tejhozam…
Költőink rímbe szedik a lélek rezdüléseit csakúgy, mint a megymag színű semmit, jambusokba szorítják a szabadszerelmet és a hős jegykezelőt, a cserebogarak párzását… Csak a humoros énünk, a vígasság marad ki rendre. Mintha az nem tartozna az emberi megnyilvánulások közé.
Könyörgöm sírva: a nevetés nem a termékeny gondolat elhessegetése, de a végzetnek adott fricska! A komolytalanság nem állapot vagy viselkedési tünet, de túlélési stratégia ezen a tájon! Mint ahogy minden tájon.
Az Éppen Nemtudommilyen-díjas költőnk, díjátadáskor még révült arccal szétzokogja, elpityergi legsikerültebb verseit, hogy a záró banketten már derűsen sziporkázzon, jobbnál jobb bemondásokat szórjon szerte. Miért tartja vissza magát, amikor ír? Vagy abban az esetben nem is kapott volna díjat? Honnan a komplexus? A gátak már tudat alatt megépülnek? Gyomorfekélyes szerkesztők, kiszikkadt irodalomtudósok keze nyoma? Lehetséges volna intézményesen, kontraszelektíven szikkasztani a humort? Mintegy véletlenül? Mert politikai okot találni a humor visszanyesésére nem lehet, hisz mindig is inkább a túlnyomások levezetésére használták. Lásd a római cirkuszoktól az udvaribolondi hivatáson át az anyaországi rendszertámogatott kabaréműfaj virágzásáig.
Moldovától származik talán: Bement a tanácsba egy pali és kisírt magának egy lakást. Azt még sosem hallottam, hogy valaki kinevetett magának egy lakást!
Ez lenne az ok? A sírás kifizetődőbb műfaj?
Emlékszem, az első riportjaim szerkesztői rendre azokat a sorokat húzták ki, amelyekben megcsillant valami a riportalanyom szellemességéből. Sose értettem: Alanyom kajla fülét, szorgalmát, a fásításról alkotott véleményét, butaságát, derékbőségét meg lehet írni, de a humorát titkolni kell?
Hogy végre igazán konkrét is legyek: valahol, valaki, valamit nagyon elrontott mifelénk! Vidékünk humornedvektől csöpögő, vagy már lucskos szépíróinak ez a sors adatott? Vissza kell, tartsák magukat, komolyíróságra vannak kárhoztatva?
Esetleg végső enyhelyként ott van a Grimasz. Heti féloldalnyi újságmelléklet. (Már évek óta Kopé viszi a tenyerén a rovatot, mint az óvatosan ördöngös pincér egy fél pohár málnaszörpöt. Meg persze a mindenkor remek rajzolóink. Legalább itt zárójelben most ezt megköszönjük!).
A Grimasz terjedelméről annyit, hogy mára eljutottunk odáig, hogy helyszűke miatt kénytelenek folytatásokban közölni a kétsoros bökverset is.
...
Szerzőről – a kötetről
Pusztai Lajos (1952.10.06.) a nyugat-bácskai Doroszlón él, de polgári foglalkozását Zomborban űzi tervező villamosmérnökként, amikor hirtelen felindulásból publikálni kezd és írásait elhelyezni a vajdasági médiatereken. A legkülönbözőbb irodalmi és publicisztikai műfajok kísértik meg, majd egyre inkább beszorul a szatíra és költészet közé.
Gondolkodására és írásaira erősen hat a Herceg Jánossal való találkozás, így a mindennapos hosszú beszélgetések és viták mély nyomokat hagynak látásmódján és írásain.
Kiötlője és vezetője lesz az 1988.04.07. napján megalakult IRO-M nevű irodalmi és képzőművészeti csoportosulásnak, amelyhez csatlakozásával rangot ad többek között a faluban élő Herceg János, Fehér Ferenc és Hász Róbert is.
A vajdasági, azon belül a kisbácskai magyarság helyzetét látva a széthulló délszláv országban, harmad-magával elérkezettnek látja az időt egy magyar érdekképviseleti szervezet megalakítására. Miután másnap megjelenik az újságban, hogy Újvidéken megalakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), csatlakoznak a kezdeményezéshez. Pár napra rá szinte a falu teljes felnőtt lakosságát beszervezik a magyar közösségbe, majd kezdeményezik további alapszervezetek megalakítását a térségben. Ennek az aktivitásnak köszönhetően 1990. 03. 31. napján Doroszló adhatott otthont a VMDK alapító Közgyűlésének.A „Téves csatatér” elől 1991. 10. 11. napján családostól Szegedre „költözik”. Mivel szakmájában nem tud elhelyezkedni, sokféle munkát elvállal. Többek között folyóiratot szerkeszt és a legkülönbözőbb magyarországi médiákba írásokkal jelentkezik.
Megalakítója és titkára lesz a máig működő VMDK Szegedi Tagozatának, majd titkára a Magyarok Világszövetsége Csongrád Megyei Szervezetének és alapító tagja a Magyar Újságírók Közösségének.
Az írásgyűjtemény parabolikus képet mázol ennek a mi balkánszéli térségünknek egy nagyon eltorzult, ferdült korszakáról, amelyben háború, menekülés, rendszerváltás vegyül személyes sorsokkal, tragikomikus élményekkel. A kötet fancsali tükörképe lenne annak a sajátos útnak, amelyet a vajdasági magyar bejárt, vagy inkább lefuttattak vele, otthonától Röszkén át Szegedig. Tömény esztelenség, abszurditás, szétszakadások, kisörömök, faramuci világ. Kötetbe való.
Mint ahogy kötetbe való a Szegeden immár kisebbségiből gyüttmöntivé válás története is. Belecsöppenve az anyaországi rendszerváltozás sűrűjébe, a kisbácskai szemnek volt mit látnia, bámulnia. És a kisebbségi észnek megértenie valahogyan a széthúzó attitűdöt, a zsigeri magyarközi gyűlölködést, az anyaországi belpolitikát.
002
Előszó
Bocsánatért esdeklem! Esorokírója töredelmesen bevallja, hogy bűnös: a közelmúltban, egyáltalán nem véletlenül, néhány irományt követett el, majd ezeket egy kötetbe gyűjtötte. Mindezt tette azzal az előre megfontolt, hátsó szándékkal, hogy a komoly olvasó humorérzékére nyomást gyakoroljon.
Kérem, vegyék enyhítő körülményként figyelembe, hogy Esorokírója önhibáján kívül, már egészen fiatalon rossz társaságba keveredett, s azok végül is erre az útra, az intézményesített hülyéskedés ingoványára vitték. Olyan kétes elemek irományai kerültek a kezébe, mint az a Karinthy, a Rejtő, a Kopeczky…, hogy a többieket ne soroljam. Elég ennyi is, hogy az önök arca mosolyba torzuljon, esetleg nevetésfélébe görbüljön, sőt néhányan, kellő önuralom hiányában azt mondják: hö-hö!
Esorokírója bocsánatért esdeklik, amiért időnként olyan közveszélyes eszközökhöz nyúlt, mint a szatíra, irónia, gúnyrajz, bökvers és egyéb szurkák. De a prédikáció nemesebb harci eszközeit vagy nem tudta, vagy nem is akarta, vagy nem is engedték neki forgatni.
Esorokírója az 1983 és 2024 között létrejött anyagot, amelynek túlnyomó része már megjelent valahol nyomtatásban, élő műsorban vagy rádióban, most itt egybe kötötte. Legtöbbje a Magyar Szó és Dunatáj oldalain volt olvasható, de a Napló, 7Nap, Zombori újság, Nyugat-Bácska portál, Újvidéki Rádió is szíves közreadó volt.
Az anyaországi lapok közül az Új Magyarország, Ludas Matyi, Heti Magyarország, Délmagyarország, Gondola, sőt a Versmondók Lapja adott helyet, ám mindenekelőtt a Közélet című havilap. Fájó időszerűsége miatt, a Menekültnek teccik lenni? című fanyar sóhajtás másodközlésben megjelent több európai kiadványban is, Svédországtól Kárpátaljáig.
Olvasás közben majd nem lehet nem észrevenni egy, az írások között húzódó szellemi határvonalat. Az írások stílusa, hangneme, főként politikai irányultsága és Esorokírója maga is megváltozik. A könnyedebb, már-már frivol világnézetből egyszerre átvált kesernyésbe, sőt cinikusba. Esorokírója ugyanis majd 40 évesen lakcímet és életet váltott, hogy családostól a jugoszláviai Doroszlóról a magyarországi Szegedre „költözzön”. (Az idézőjel használatát itt az indokolja, hogy jelzett költözést nem lehet azzal az ojrópai értelemben vett szabad akaratú helyváltoztatással összetéveszteni, amely az emberjogi kiáltványokban oly édesdeden írva vagyon).
Innentől laza, szabadelvű kisebbségiből dacos mélymagyarrá dermeszti a kor, a balkáni szél, valami elrendelés. Írásaiban szükségszerűen közösségi fogódzókat kezd keresgélni, és ezzel együtt írásait óhatatlanul belengi a „nemzeti izzadtság” szaga. A dezodoros világfiakra és csíramentes globalizáltakra nyilván taszítóan ható akolmelegségben úgy érzi, talán még meg lehet maradni. Az eddig legfeljebb karikírozásra érett társadalmi torzulások sorskérdéssé óriásodnak, tulajdonképpen alig tűrik a humoros formát. Mégis ebbe a kötetbe kerültek, vegyítve időközi szóviccek, malacságok és szimpla politikum közé.
Fele-más lesz!
Esorokírója a kötetet szerette volna minél időállóbbá tenni, ezért az aktuálpolitika élét úgy igyekezett tompítani, hogy az egyes írásokban eredetileg valós közéleti emberek neveit fantázianevekre cserélte. Ennek ellenére illik kiérezni az írásokból, hogy pontosan hol kell behelyettesíteni, mondjuk Tito, Šešelj, Ljubiša Ristić, Savović Margit, Milošević, majd Gönc, Antall, Kupa Mihály, Horn, Kuncze, Orbán, Pokorni, Torgyán, Gyurcsány… nevét. Esetleg a mára jelentéktelenné vált, de a cikk elkészültekor még nagyon is közismert közéleti figurák neveit is odagondolhatjuk.
Esorokírója itt elnézést kér azoktól, akik úgy érzik, hogy nem behelyettesíthetők egyik írás főhőseként sem. Ők a tökéletesek, tehát a soron következő ódagyűjteményben fognak szerephez jutni. Azon kívül elnézést kér a mindenkori kormányfőktől, mert burkolt célzásokkal illette személyiségüket és tevékenységüket. Elnézést kér a mindenkori anyósától, mert anyósvicceket is elkövetett. A mindenkori főnökeitől, mert szamárfüleket mutatott a hátuk mögött. Mindazon szerkesztőktől, akik írásait meghúzták, félreolvasták, papírkosárba dobták volt, mert róluk egyetlen személyre szóló szurkát sem ejtett, és ez valóban túl tömör vélemény.
Esorokírója bocsánatot kér ettől a kortól, amelyet le szeretett volna festeni, de az annyit izgett-mozgott, változott, grimaszkodott, hogy végül a kép olyanabb lett, mint a modell.
Exkuzál, mert az egyedi és sajátságos magyar nyelvből adódó szójátékokat, rémrímeket, egyszerűen nem volt képes megkerülni, inkább mohón csócsálta, tekergette, ízlelte anyanyelvének toluló szavait, hangjait.
Esorokírója e sorokkal tudatja, hogy szánja-bánja műveit, és megfogadja, hogy e perctől kezdve… ugyanott folytatja, ahol abbahagyta!
Elküldve:
- a Kiadóba,
- a Fenébe,
- és még néhány ilyen fontos intézményhez.
003 1989. 12. 31. Magyar Szó
Családi levlap
Kedves Rokon, szegény Homo Sapiens!
Nem tudok latinból fordítani (ám ladikból ordítani perfektül), de úgy rémlik, a klasszikus műveltség köszörűkövén csiszolt világ téged gondolkodó embernek fordít. Ezzel együtt fogadd őszinte részvétem kedves Homo! Sajnállak, gondolkodó ember. Ugyanis gondolkodni manapság is veszélyes: Úgy maradhatsz! Ez az állapot pedig, mint a mellékelt világkép is mutatja, vészes következményekkel járhat. Elsősorban azzal, hogy kigondolsz még valamit. Kell ez neked?
Pedig nem is vagy te olyan rossz rassz. De a múltkor, ott valahol az őskorban elszúrtad a dolgot, amikor leereszkedtél mellőlünk a fáról, és tartósan lent is maradtál. Aztán összehoztál egy kvázi civilizációt. Jó vicc! Civilizációnak nevezed a fogplombálást és a kétkulcsos adórendszert, a szemöldökfestést és a borsólevest. Brrr! Elismerem, hogy a becsúszó szerelést meg a IX. szimfóniát jól kiagyaltad, a füstölt kolbász meg egyenesen zseniális találmányod. De a taposóakna, a csipkés vasfüggöny, a proletárdiktatúra, a formás ózonlyukak is a te műved! Te fordultál meg alkalomadtán Kosovo-Rigómezőn és Hirosimán, de Trianonban, Aushwitzban és Marosvásárhelyt is. Bomba ötlet volt részedről az atomhasigatás; Pax vobiscum, Csernobil veled.
Ne szólj közbe! Ne mentegetőzz, hogy ezek a műveid egy gyenge pillanatodban születtek! És ne fogd az ördögre, vagy a társadalom negatív erőire, akik rossz utakra vittek. Lucifernek és ezeknek állandó mandátumuk van minden parlamentben, meg önkormányban. Ezzel számolnod kell. Tessék leszavazni őket, vagy rájuk zárni a reterát ajtaját! Menjenek a pokolba, ahelyett, hogy idehoznák a poklot.
Kedves Homo!
Holmi gondolkodásra adtad a fejed, üsse kő! De valami emberfelettit is kéne tenned olykor! Mondjuk, mikor csinálsz nagytakarítást igen tisztelt rasszod háza táján? Mikor fogod helyére rakni a dolgaid? Hova teszed a szappanoperát, celebvilágot, a kólát és a tasakos levest? A neten bűzölgő mindenszólás szabadságát? Hova kerül a védekezésből fakadó agresszió és a kevesek demokráciája? Melyik polcon a helye a joghurttal állig fölfegyverkezett forradalmárnak, és a népnélküli népszínháznak? Az egyszemélyes tömegpártnak, meg a nemzet nélküli nemzetköziségnek? Elmondanád, hogy a mindentől és mindenkitől való függetlenségünkben miként, és kiket lehet szeretni?
Nem érzed, hogy nagy a fölfordulás a gondolataidban? Hogy lomtalanítani kellene!
És hiába ugrálsz itt a működő tőkéddel vagy a nem működő ideológiáiddal. Hiába vagy főrészvényes az atyaúristennél vagy protekciós a pártelnöknél. Hiába van háborús múltad, mozgalmi pedigréd, aranyered vagy féloldalas szexepiled. Mire mész az evolúcióddal meg globalizációddal, ha szutykosak az élettereid, és a fölfordulásban nem találod az ünneplő arcod? Ha elkeveredett a mutatósabb profilod és a sovén rikácstól, vagy a rád ömlő multikultitól nem hallik a vox humana. Az égi hangokról nem is beszélve!
Csírátlanított szemétdombodon eleve hiába keresed a túlélés félkrajcárosát, jóléti társadalmad meg legföljebb arra lesz jó, hogy pazar véget érj. Némi felár fejében kényelmes sírhelyet foglaltathatsz, formatervezett boltívvel, kőgalambbal. De hamvasztásodhoz is kérhetsz extrákat, kedvező lejáratú hitelkamatra. Rendelhetsz megható búcsúbeszédet összeszokott siratóasszonyokkal, vagy ha nem telik rá, alapáron műkántort is kaphatsz zokogás-effektekkel.
Rémes! Kész civilizáció! Folyton csak szégyent hozol a fajtánkra, még a csak rád jellemző, jóléti elmúlásoddal is. Igen, ez van, tisztelt Homo, kedves Rokon. Nyakunkon az új század és így állunk, kétlábon.
Értesítelek, hogy a további, majom-szabásúakhoz teljesen méltatlan tetteidért felelősséget a továbbiakban nem vállalok, mosom elülső végtagjaim, én szóltam még időben!
Rokoni üdvözlettel és majomszeretettel a távoli Pálmafákról.
Pálmafák
Kelt, mint fent.
Utóirat: Darwin öcsémet puszilom.
004 1989. 07. 09. Magyar Szó
Sok a hófehérke, kevés a törpe!
(Humortalan vajdasági irodalmunkról)
Búval Aszott
A humor valójában túlérlelt vers,
amelyet nem szakítottak le időben
az irodalom fájáról, mert valaki
eldugta a nagylétrát.
A helyi gonosz mostoha, mint ahogy kell, illegeti magát irodalmi kistükreink előtt és nem átall kérdezni: -Tükröm, tükröm mondd meg bátran!
Irodalmunk rendre válaszol; sokat, bőségesen, gáttalanul. Volt, amikor azt felelte, amit a banya várt. Volt, amikor imitt-amott láttatni engedte a bibircsókot az orrán. Egy valamiben azonban egységesnek bizonyult mindvégig: Nevetségesen humortalanra sikeredett!
Gál, Bogdánfi, Kopeczky görbe tükrei kezdetben még ott villogtak, hogy aztán mára kizárólag komolykodó, fancsali foncsorral legyen bevonva a vajdasági magyar irodalom szinte egész tükörfelülete. Az a kevés népi-népies, sorskérdéseket firtató irodalom még hagyján, hogy lehangolóra hangol (bár?). De a szárnyalók, a modernek, a lilák, a formabontók is komorak, merevek, sápatagok, mint Hófehérke az üvegkoporsóban. Válaszaik egy kollektív óbégatásnak hallatszanak.
Hüppögve kérdem: Ki fog itt nyelvet ölteni a gonoszra? Ha már hófehérkéink, szuvas fogaikkal nem mernek nevetni, talán vagány törpék kellenének! Valakinek meg kell botolni, hogy elejtsük az üvegkoporsót, mert különben maradnak az almacsutkák a torkokban!
Miért van az, hogy egyébként jó kedélyű, szellemes szépíróink mihelyt leülnek az íróasztal mellé, jó esetben csak világfájdalomról vagy anyámkönnyéről, sorskérdésekről vagy szívfájdalomról képesek (s)írni, liláink esetében pedig marad a létanalízis és az alanyi vakbélműködés megéneklése. Közíróink interjúkészítés előtt jól elviccelődnek, kiadomázzák magukat a riportalannyal, hogy aztán „komolyra” fordítva a szót rátérjenek „A témára”: Pénzügyi nehézség, Mélyszántás, Pótadó, Tejhozam…
Költőink rímbe szedik a lélek rezdüléseit csakúgy, mint a megymag színű semmit, jambusokba szorítják a szabadszerelmet és a hős jegykezelőt, a cserebogarak párzását… Csak a humoros énünk, a vígasság marad ki rendre. Mintha az nem tartozna az emberi megnyilvánulások közé.
Könyörgöm sírva: a nevetés nem a termékeny gondolat elhessegetése, de a végzetnek adott fricska! A komolytalanság nem állapot vagy viselkedési tünet, de túlélési stratégia ezen a tájon! Mint ahogy minden tájon.
Az Éppen Nemtudommilyen-díjas költőnk, díjátadáskor még révült arccal szétzokogja, elpityergi legsikerültebb verseit, hogy a záró banketten már derűsen sziporkázzon, jobbnál jobb bemondásokat szórjon szerte. Miért tartja vissza magát, amikor ír? Vagy abban az esetben nem is kapott volna díjat? Honnan a komplexus? A gátak már tudat alatt megépülnek? Gyomorfekélyes szerkesztők, kiszikkadt irodalomtudósok keze nyoma? Lehetséges volna intézményesen, kontraszelektíven szikkasztani a humort? Mintegy véletlenül? Mert politikai okot találni a humor visszanyesésére nem lehet, hisz mindig is inkább a túlnyomások levezetésére használták. Lásd a római cirkuszoktól az udvaribolondi hivatáson át az anyaországi rendszertámogatott kabaréműfaj virágzásáig.
Moldovától származik talán: Bement a tanácsba egy pali és kisírt magának egy lakást. Azt még sosem hallottam, hogy valaki kinevetett magának egy lakást!
Ez lenne az ok? A sírás kifizetődőbb műfaj?
Emlékszem, az első riportjaim szerkesztői rendre azokat a sorokat húzták ki, amelyekben megcsillant valami a riportalanyom szellemességéből. Sose értettem: Alanyom kajla fülét, szorgalmát, a fásításról alkotott véleményét, butaságát, derékbőségét meg lehet írni, de a humorát titkolni kell?
Hogy végre igazán konkrét is legyek: valahol, valaki, valamit nagyon elrontott mifelénk! Vidékünk humornedvektől csöpögő, vagy már lucskos szépíróinak ez a sors adatott? Vissza kell, tartsák magukat, komolyíróságra vannak kárhoztatva?
Esetleg végső enyhelyként ott van a Grimasz. Heti féloldalnyi újságmelléklet. (Már évek óta Kopé viszi a tenyerén a rovatot, mint az óvatosan ördöngös pincér egy fél pohár málnaszörpöt. Meg persze a mindenkor remek rajzolóink. Legalább itt zárójelben most ezt megköszönjük!).
A Grimasz terjedelméről annyit, hogy mára eljutottunk odáig, hogy helyszűke miatt kénytelenek folytatásokban közölni a kétsoros bökverset is.
...
Ez is tetszhet Önnek :
