Kedves Harry!

Prológus


Gyorsan kapkodtam a lábaimat a macskakövekkel kirakott utcán, amely kihalt volt, egy lélek se lézengett ilyen ramaty időben idekint. Az angliai éghajlat hozta a formáját, és elkezdődtek a már megszokott, nyár végi zivatarok, amiket néha jópofának és szórakoztatónak tartok, főleg, ha egy buli közepén szakad le az ég, akkor még a hangulatot is feldobja. Most viszont, amikor egy fontos találkozóra sietek, ami további 12 percre van a jelenlegi tartózkodási helyemtől, nem épp poénos, hogy a semmiből kezdett szemerkélni az eső, ami pillanatok alatt csapott át egy gyenge viharba. Mérgesen mordultam fel, ugyanis egy háromnegyedes gatyát viseltem, felül pedig csak egy pólót, és szerencsére – megérezhettem, hogy szükség lesz rá – késve indulva felmarkoltam egy szürke kapucnis pulcsit, aminek egyedül köszönhetem, hogy most nem ázok el teljesen. Az eső nem csak megeredt, és hamar véget ért, már ritmikus tempóban zuhogott, kicsit sem tervezve, hogy esetleg eláll. A pulóverem már szinte átázott, a fehér sportcipőmmel is már habozás nélkül szeltem át a pocsolyákat, ugyanis már mindegy volt. Bőrig áztam, és így eszméletlenül kellemetlen lesz a megbeszélés, amire nem csak nedvesen, hanem késve fogok beesni, mikor ez fontos lenne. Hozom a formámat, de legalább nem kell felvennem egy klisés álarcot, miszerint időben megérkezek mindenhova, mindenféle elcseszett külső tényező nélkül. Én nem a pontosság embere vagyok, aki rendezetten, állig begombolt inggel érkezik meg kicsit formálisabb helyekre. Én az a fajta vagyok, aki hiába egy úgynevezett állásinterjúra igyekszik, mégis melegítőnadrág van rajta, és késésben van. Ez a lehetőség úgyis sokkal inkább azt kívánja meg, hogy magamat adjam, ne egy karót nyelt stréber szerepet, aki én sose voltam. Itt nem kell megjátszanom magamat, a weboldalon is írták, hogy őszinte és talpraesett embereket keresnek, ugyanis a munkakör, amit végzünk, ezt elvárja. Az is igaz, hogy mindezek mellett ott szerepelt az empatikus és a karizmatikus jelző, amelyekkel nem dicsekedhetek, de ennyi talán belefér. Karizmát lehet tanulni is, az empátia pedig magától ered, nem? Ez az én elméletem, de ha valaki unszimpatikus, ott automatikusan elveszik az udvariasság és a kezdeti kedvesség érzete, azonban, ha az illető, akivel szembe találom magamat pozitív kisugárzású, hízelgő első benyomást tesz, akkor ösztönösen mi is az emberségesebb oldalunkat mutatjuk. Ez alátámassza azt a tényt is, hogy egy párbeszédhez nem elég egy ember, ahogy egy kapcsolatban, kommunikációban is két ember vesz részt, egyedül soha senki nem lesz elég hozzá.
Nem véletlenül vacilláltam a filozófia és a nyelvtanulás között, ezt elismerem.
Már csak egy sarok volt hátra, amikor a fitzwilliami múzeum előtt sétáltam, a következő utcában volt a kisvállalkozó cég, akikhez időpontom volt ma. És még csak három perc késésnél tartottam.
Amint az épület előtt álltam, amire egy borzalmas szlogen mellett a vállalkozás címe is kikerült. Bowl ikrek családkereső központja. Mikor a neten először láttam meg a weboldalukat, már akkor is megállapítottam magamban, hogyan lehet ilyen kicsit sem kreatív, sokkal inkább ócska és légből kapott nevet adni egy olyan saját vállalkozásnak, ami családcentrikussággal foglalkozik. Mielőtt beléptem volna, a kirakatot bámulva vagy tíz különféle variációt futtattam le a fejemben, hogy milyen más kifogástalanabb nevet adhattak volna a Bowl ikrek a cégüknek, de végül megráztam a fejem, hogy eltereljem erről a gondolataimat. Nem ragadhatok le minden részletnél, hiszen én most azért vagyok itt, hogy ez a két férfi, akik családokkal foglalkoznak munkát adjanak nekem, nem könyvelhetem el magamban egyből túlértékeltnek a helyet, mikor még csak nem is jártam odabent. Túlságosan előítéletes vagyok, amiről igyekszek leszokni, de ez magától jön. Mindenről egyből van véleményem, amit egyből elraktározok az agyamban, hogy később ezt is figyelembe vegyem a végső kritikámban, hiszen engem rendkívül nehéz meggyőzni – bármilyen témában – hogy a dolog nem negatív végkimenetelű. Egy ilyen apró részletnél is képes vagyok percekig leragadni, és elmerengeni, hogy egy testvérpár (akiknek mellesleg a neve jelentése tál) miért választotta azt, hogy családokon akar segíteni, amihez rengeteg bátorság és alázat szükséges, ha még egy átkozott fantáziadús névvel sem képesek előállni.
Végül gyorsan kiűztem a gondolataimból minden pesszimizmust, ami az elmúlt percekben fogalmazódott meg a céggel kapcsolatban, és lenyomtam a kilincset.

– Jó napot kívánok! – köszöntem határozottan a nőnek, aki a recepciós pult mögött ült, mire ő – valami fontos irodai munkában dolgozhatott – felkapta a fejét, aminek következtében a lófarka nagyot libbent a feje körül, és szimpátiával a mosolyában köszönt vissza.
– Szép napot! – köszönt hízelegve, majd ahogy a recepciósoktól elvárt, egyből mereven húzta ki magát, félretéve, amin eddig ügyködött. Türelmesen megvárta, ameddig a kirakott „welcome” feliratú lábtörlőben lehúzom a cipőmet, ami teljesen átázott, majd mikor a hajamból is szokatlanul udvariatlanul ráztam ki a vizet, megszólalt. – Miben segíthetek?
– David és Daniel Bowllal esedékes egy találkozóm – sétáltam közelebb a pulthoz, ahonnan a fiatalabb recepciós érdeklődve mért végig, szerinte észrevétlenül, de nagyon is szembetűnően. – Öt órára – pillantottam a karórámra, ami már 05:07‑et mutatott. A hölgyre néztem, ezzel szemkontaktust létesítve, amiben gyakorlatiasan egy elnyomó nézéssel közöltem, hogy ne is álmodjon róla. Jelen esetben arról, hogy a kizárólag üzleti társalgás majd átfordul egy „elkérhetem a számodat?” konzultációba, ugyanis nem azért vagyok itt, hogy randijelöltekkel bókolva cseverésszek. A lány okosnak bizonyult, és a pillantásomból ezt egyből leszűrte, mire az eddig nyájas viselkedéséből átváltott egy személytelen hangvételbe.
– Samuel William Thompson? – kérdezte, miután rekordgyorsasággal pötyögött valamit a klaviatúrán, mire én csak hosszasan bólintottam. – A Bowl uraknak az ideje embertelenül beosztott, és a cégünknél nem tűrjük a tapintatlan késést. Többször ne forduljon elő.
– Elnézést – biccentettem elhúzva a számat. Mintha jönnék még ide több alkalommal is. Terveim és reményeim szerint nem kell majd sűrűn járnom hozzájuk.
– A folyosón balra a harmadik ajtó – közölte kimérten, már rám se sandítva, amit egy kínos szájelhúzással vettem tudomásul, és elmotyogva egy ’köszönöm’-öt a folyosóra indultam.
Gyors léptekkel jutottam el a harmadik ajtóig, ahol kettő illedelmes kopogás után álltam meg, majd kifújtam a benn tartott levegőmet, és másodpercek alatt szedtem össze magamat egy állásinterjúra. Miután meghallottam az ajtó túloldaláról, hogy „tessék”, a kilincsre csúsztatva a kezemet beléptem.
– Jó napot! – szóltam előbb én, ugyanis az etikett szerint mindig az köszön előbb, aki belép a terembe. Egy mahagóni tárgyalóasztal állt a szoba közepén, aminek a velem szemben lévő oldalán két irodai, kényelmesnek tűnő széken magasodott kettő viszonylag széles vállú férfi, akik biztosan a Bowl testvérek voltak, ugyanis megszólalásig hasonlítottak egymásra. Az asztal másik oldalán egy kellemes kinézetű, megegyező színű szék állt üresen, az érkező ügyfelekre várva.
– Mr. Thompson! – szólított meg szinte baráti stílusban a jobb felén ülő, mire én sietve a székhez sétáltam, és mikor egy bólintással megkaptam az engedélyt, leültem rá. – Hálánk mérhetetlen, hogy befáradt – ironizált, mire én kellemetlenül lesütöttem a szememet. Nem gondoltam volna, hogy ekkora zűrt kavar pár perc késés, mikor egyértelműen látszott idebentről is, hogy csapnivaló az időjárás, és emberek vagyunk, nem tudhatjuk, mivel érkezett a másik, ami miatt megcsúszott. Nyilván így is szégyelltem magamat, de nem kell ezt a szememre hányni, ugyanis emberi hiba volt a késés részemről is, nem előre megfontolt cél.
– Elnézést kérek a késésért – mentegetőztem egyből, mire mindketten fürkésző tekintettel néztek vissza rám. – És a megjelenésért is. Közbeszólt a cambridge-i időjárás.
– Ez így van, itt mindig kiszámíthatatlan az itteni idő – felelte a másikuk, miközben a testvére hátrafordulva kinézett az ablakon. Úgy néz ki, ő csak most realizálta, hogy tényleg szakad az eső, nem öntöttek le egy vödör vízzel, mielőtt beléptem a helyiségbe. – Természetesen semmi gond, remélem nem fázott meg ilyen cudar körülmények között.
– Azt én is – helyeseltem, ugyanis kezdett felszabadultabb lenni a dialógus közöttünk.
– E-mailben már felvettük a kapcsolatot – vette át a szót ismét a jobb oldalon ülő férfi, mire ráemeltem a tekintetemet. – Így bizonyára tisztában van vele, hogy nem csak au-pair munkássággal foglalkozunk, hanem házvezető szerepeket betöltő munkakörrel is. Ha jól értettem az Ön feltételeit, egy bentlakásos állásra gondolt, de lehetőleg nem au-pair feladatokkal, pontosabban gyerekek nélkül. Ez így van?
– Igen – válaszoltam, majd összefűzve a kezeimet diplomatikusnak tűnve folytattam. – Nem erősségem a gyerekekkel való foglalkozás, és miután beleástam magam a témába, már mertem írni afféle elvárásokat, hogy nem szeretnék gyerekeket. Legjobb tudásom szerint, akadnak Cambridge-ben olyan családok, ahol szükség lenne házvezetőre, nem pedig bébicsőszre. Esetleg idősebb gyerek van náluk, ahol nem kell érteni a neveléshez, csak hétköznapi teendőket végezni, mint mosás vagy főzés.
– És ha jól sejtem, Ön ezekben jeleskedik – vonta fel a szemöldökét a bal oldali, elérve, hogy ezzel csapdában érezzem magam, esetleg megfutamodjak. De én csak egy nyertes mosolyra húztam a számat, ugyanis felkészülten érkeztem ide.
– Így van – bólintottam, majd egy másodpercnyi hatásszünet után folytattam. – Ahogy az önéletrajzomban is írtam erről.
– Önéletrajz! – jutott eszébe egyből a jobbon ülőnek, aki előtt egy óriási monitor volt, és egyből felé fordult. – Lássuk csak. Érettségivel rendelkező, harmadéves egyetemista, francia nyelv szakon a Cambridge egyetemen – sorolta, mire én büszkén kihúzva magamat hallgattam, míg a testvére is a homlokát ráncolva raktározta el az információkat. – Erények: főzés, takarítás, kert rendben tartása. Emellett sütési képességek, és ha arról lenne szó, akkor tanítás is. Ezt hogy értsük?
– Természetesen bérmentve vállalnék magánórákat, ha a háztartásban valakinek szüksége lenne rá – reagáltam le egyből a cseles kérdést. – Szinte minden tantárgyból, gimnáziumi tudás alapján. Franciát emelt szinten beszélek, tolmácsnak tanulok, így azt bármikor szívesen használom.
– Ez jó pont – felelte az a férfi, aki nem a gép előtt ült, a másik viszont megrázta a fejét.
– Ez igen kevés előny, miközben vannak mellette feltételek is – közölte kíméletlenül. – Nézze, Samuel… szólíthatom Samuelnek? Atya ég, de udvariatlan vagyok! – kapott a fejéhez, miközben én már követni sem tudtam. – David Bowl. Ő pedig itt a testvérem, Daniel Bowl – nyújtotta felém a kezét, miután az ikrét is bemutatta, én pedig határozottan elfogadtam.
– Samuel Thompson – ráztam meg David kezét, aki a kevésbé szimpatikus volt kettejük közül. Szigorúbb volt. – És persze, tegeződjünk. De maradjunk a Samnél.
– Rendben, szóval, Sam – folytatta David, én pedig visszahelyezkedtem a székre, amiről aprót felemelkedtem, hogy méltón tudjak kezet rázni a feltételezhető jövőbeli munkaadómmal. – Igen csekély esélyek elé nézel, ha ilyen elvárásokkal töltünk fel a rendszerbe, semmi kiemelkedő képességgel. A franciát leszámítva, természetesen.
– Tisztában vagyok vele – feleltem, egy percig se megrettentve a kíméletlenül kritikus szavaktól. Korrekt és őszinte. – De sajnos nagyon kötött az időm, bármikor közbejöhet egy számomra nagyon fontos vizsga, és nem várhatom el egy családtól sem, hogy mást találjanak egy kisgyerek mellé, amikor esetleg önkéntesen el kell vonulnom cölibátusba, akár napokra. És a gyerekek sem szoktak kedvelni általában.
– Értem – hallgattak végig figyelmesen, majd David – aki valószínűleg a domináns szerepet tölti be az interjúkon – összecsapta a tenyerét. – Nos akkor azt hiszem végeztünk. Feltöltjük az adatlapodat az oldalunkra, és jelentkezünk, amint érdeklődnek utánad. Azt, hogy onnan hogyan tovább, majd akkor beszéljük meg, ha van jelentkező, ugyanis ez hónapokig is eltarthat. Nem tudom, mennyire létszükséges ez a munka neked, Sam, de mivel nagyon kötött kéréseid is vannak, nem tudni, mire keresünk fel téged.
– Rendben – értettem meg egyből, hogy ezzel arra utal, nem lát sok esélyt arra, hogy valaki majd engem akar, mikor az ő oldalukra inkább olyanok látogatnak el, akik kisebb gyerekek mellé keresnek au-pairt.
– E-mailen vegyük fel a kapcsolatot majd ismét – jelentette ki David, miközben kitolta maga alól a széket, ahogy Daniel is. Én is felálltam erre, ők pedig hozzám sétáltak, és miközben mindketten sok sikert kívántak a továbbiakban, kezet fogtak velem, és gyorsan le is zavarva az egészet, elköszöntek.
Egy gyors „viszontlátásra” után az egész épületből is sietősen távoztam, annak ellenére, hogy még mindig zuhogott odakinn, én pedig egy pillanatig megálltam az ajtó előtt, ahol még fedett volt a felvezető lépcső, és az ereszcsatornán végigömlő eső láttán egy nagy levegőt vettem, mielőtt kiléptem egy jó kis instant tüdőgyulladásba.
Egyáltalán nem süllyedtem le arra a szintre, aki fut az eső elől, helyette vállalva az esetleges következményeket, zsebre dugott kézzel sétáltam, miközben a földet pásztáztam, amin ezer meg ezer esőcsepp landolt másodpercenként. Augusztus vége lévén további teendők nélkül sétáltam haza, mivel az egyetemmel kapcsolatban nem volt semmi elintéznivalóm, csupán az, hogy szeptember 15-étől fogva saját érdekemből bevonszoljam a seggemet órákra. Még volt több mint két hetem az első szemeszter kezdetéig, és örültem volna neki, ha esetleg addig jelentkezik valaki, aki engem akarna a családjába, de erre kb. nulla százaléknyi esélyt látok. Ami nekem azért nem jön túl jól, mert hivatalosan nincs hol laknom. Ez azért most költői túlzás volt, mivel van kettő nagyon rendes, de kicsit sem imádnivaló barátom, akiknek a vendégszobájukban élek már június óta, mivel ők tudják a rövid és tragikus családi mizériámat, magától értetődő volt, hogy befogadnak. Nyaranta már két tanév óta náluk lakok, mikor az egyetem kollégiuma nem üzemel, most viszont ez kicsit máshogy lesz, hiszen a koleszba csak az első- és a másodévesek lakhatnak, úgy, hogy nem kell anyagiakat is hozzácsapni, én meg most kezdek neki ugye a harmadik évemnek a Cambridge‑en. Úgy terveztem, mire elkezdődik a félév, addigra találok egy családot, pontosabban ők találnak meg engem, hogy ne kelljen a barátaimnál laknom teljesen ingyen. Ami nekik nem gáz, mindkettőjük szülei dúsgazdagok, így arany életük van, egy király apartmanban, ahol kényelmesen elférünk hárman is, annak ellenére, hogy én csak ideiglenes lakos vagyok. Viszont hiába a legjobb barátaim, számomra nagyon kellemetlen, hogy még csak a rezsibe se szállok bele (na nem mintha azt amúgy ők fizetnék, szimplán a szüleik), pedig mindig elmondják, hogy meg se engednék, hogy beletegyem a részemet pénzügyileg.
Valljuk be: nem állok jól anyagilag, ezen nincs mit szépíteni. 22 éves vagyok, ami azt jelenti, már lassan négy éve lesz, hogy elköltöztem otthonról, és a saját lábamon próbáltam megállni. 18 éves korom körül a legszebb szóval is elküldtek otthonról, én pedig először nyári munkák alatt megkeresett pénzből éltem, egy gimnáziumi haveromhoz költözve. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy hatalmas és használható ésszel lettem megáldva, magyarul elképesztően okos vagyok. És ezt mindenféle nagyzolás vagy nagyképűség nélkül jelentem ki, ugyanis nem mindenki kerül be Anglia egyik legnevesebb egyetemére ösztöndíjjal. Nekem sikerült. És mellette gyorsan találtam magamnak egy állást is, egy kávézóban, ami ahhoz képest, hogy csak egy egyetemi munka, rendesen megtömte a zsebemet.
Nos, a kávézó egy hónapja bezárt. A kollégium nem fogad be, hacsak nem fizetek kimondhatatlanul sok pénzt havonta, így eléggé rosszul áll a szénám. Még a hónap elején, amikor megtudtam, hogy elbocsájtanak mindenkit a kis sarki presszóból, kétségbeesetten néztem munka után, amire van képesítésem. De tekintve, hogy még nagyban tanulok, nem igazán volt sok lehetőségem. Közben gondolnom kellett arra is, hogy valahol laknom kellene, hisz nem élősködhetek a barátaim nyakán, egészen addig, ameddig nem lesz elég félretett pénzem egy saját lakásra, ami nagyon nem mostanában lenne, ha beadtam volna a jelentkezésemet egy kisebb kávéházba. A barista fizetés eddig teljesen kielégítő volt, félre tudtam tenni, mellette mégis egy viszonylag dús életet élni, de a tető a fejem felett ingyen volt biztosítva. Ha ismét elmennék egy ilyen helyre, sose lenne annyi spórolt pénzem, hogy talpra álljak, szülői támogatás nélkül. Ezért is könnyebbültem meg, mikor egyik éjjel, amikor már akkora táskák voltak a szemem alatt, hogy épp kezdtem feladni az álláshirdetések kutatását, szembejött velem ez a lehetőség, mint házvezető, „csúnyább” nevén au-pair. Ez a kifejezés nekem túl amerikai, és nem szeretem az amerikai dolgokat, mert rossz emlékek kötnek az Államokhoz. Meg is lepődtem, hogy Európában is létezik ilyen lehetőség, mert egy ilyen előkelő helyen, ahol még alkotmányos monarchia uralkodik, szebb szavakkal ezt komornyiknak hívják. De persze, angolosítva van itt briteknél is minden, amit csak egy szemforgatással vettem tudomásul, de nyilván rákattintottam a hirdetésre. Elveszítve a józan és illedelmes ítélőképességemet még éjjel egy órakor írtam nekik egy e-mailt, és csatoltam az életrajzomat, amire majdnem egy hónapig nem érkezett visszajelzés. Viszont mikor megkaptam az e-mailt, amiről már régen lemondtam, hogy valaha is megérkezik, egyből nagyon konkrétan közölték, hogy ekkor és itt találkozó. Ez volt ma, és kicsit sem szebb reményekkel indulhattam haza, de erre számítani lehetett, csak hamis hitben éltem.