Krimi & Izgalom

Kertvárosi éjszakák

Major Emil

Kertvárosi éjszakák

Olvasópróba:

I. fejezet

Kánikula a sivatag peremén


Olive ötlete volt, hogy költözzünk a kertvárosba. Szerinte ott nincsenek betörések és még megannyi más kellemetlen esemény, ami a belvárosban. Átláttam rajta, tudtam, hogy a gyerekvállalás miatt akar odaköltözni. Mindent az én feleségemért.
– Igen hallgatag vagy. Csak nincs valami gond? – Az én aggódó Olive-om. A tavaly átadott gyorsforgalmi úton autóztunk ki új családi fészkünkbe az utolsó dobozokkal. A költöztetők már tegnap átvitték a bútorokat, ma már csak pár holmi maradt régi, belvárosi lakásunkban. Épp a városi víztározó mellett hajtottunk el. Néztem a víztükör sima felületét. Sehol egy hullám, de még csak fodrozódás sem volt rajta. A légkondit feljebb csavartam, mert elviselhetetlen volt ez a hőség. Pokoli július. Ránéztem a kinti hőmérőre: 48,6 °C. Értem, hogy nyár van, meg sivatagban élünk, de azért ez már túlzás – két hete ilyen forróság tombol.
– Nem bírom ezt a meleget – válaszoltam. Én inkább a teleket preferálom és a hideget. – Úgy bele tudnék most ugrani abba a pocsolyába odakint!
– Meleged? Annyira feltekerted a légkondit, hogy én már fázom. – Ekkor megfogta a kezem. Tényleg hideg volt. Nem egyezik a hőháztartásunk, az egyszer biztos. Lejjebb tekertem a klímát.
– Ó, köszönöm, Dan – mosolygott, egyúttal hirtelen megelőzött egy Toyotát. Akár a nagyapja: mögé kerül két méterrel, hirtelen kirakja az irányjelzőt, majd elrántja a kormányt és kilő, mint egy rakéta. Hirtelen kapaszkodnom kellett.
– Csak óvatosan, szívem, egyben érjenek oda a dédnagymama porcelánfigurái – próbáltam rettegő hangnemet felvenni, de mindig átlát rajtam. Tudta, hogy már hozzászoktam, és észre sem veszem az ilyen húzásait.
– Kár is lenne értük – nevetett.
Egyben leszállítottuk a porcelánfigurákat. Ezután nem volt egy hirtelen előzése sem. Beállt a kocsifelhajtóra, úgy, ahogy én soha nem tudnék egy kanyarral. Becipeltük az utolsó dobozokat is, melyekből bent már jócskán állt halomban néhány. Fényképek, képregények, magazinok a múlt századból, ahogyan mi emlegettük őket. Továbbá konyhai edények, néhány ruhás doboz. A lényegeseket már kipakoltuk.
A szomszédságnak holnap lesz a bemutatkozás, már alig várjuk. (Nem.) A belvárosban hozzászoktunk a személytelenséghez. Volt egy, talán két szomszéd, akit ismertünk, de semmi több. Itt ismerni kell az egész utcát, akik ráadásul leskelődnek, kíváncsiskodnak, pletykálnak. Próbáljuk a napos oldalát nézni! Lefülelik az idegeneket, na meg ott vannak a grillpartik!
Gyerekkoromban sokat grilleztem otthon, most végre felfrissíthetem a kerti-séf tudományomat. Holnap az egyik szomszéd rendez partit az érkezésünkre. Szerintem itt mindenki kapva kap a lehetőségen, hogy etethesse-itathassa az utcát, csak kell egy jó ok rá. Július 4-én – gondolom – veszekedés lesz, hogy ki legyen az a szomszéd, aki az egész környéket megvendégelheti. Számukra ez presztízskérdés.
Olive e gondolatmenet közben odalépett, és oldalról átölelt. Fejét nekidöntötte a vállamnak, ahogy nézte a rendetlenséget.
– Ez egy ház, de mi otthonná tesszük – pillantott rám sötétbarna, már-már fekete szemeivel. A tekintetéből ki lehetett olvasni a boldogságot. Ha belegondolok, hogyan jutottunk el ide, szinte egy romantikus blogbejegyzésért kiállt a történetünk.
Sok párral ellentétben mi nem közhelyesen jöttünk össze. Egyikünk sem volt bálkirály-királynő a szalagavatós bulin, se osztályelnök. Nem is az egyetemen ismerkedtünk meg és szerettünk egymásba, mint ahogy sokan mások. Sőt, nem is egy társkereső volt, ami összehozott minket. Egy sajtófotó kiállításon találkoztunk először, de még mielőtt arra gondolna valaki: nem volt szerelem első látásra, ha egyáltalán létezik az ilyen hókuszpókusz. A mi kapcsolatunk mellőzi a közhelyeket… azaz remélem, mellőzi, nézőpont kérdése, hogy mit tekintünk közhelynek. A lényeg, hogy hosszadalmas úton jutottunk oda, mikor feltettük egymásnak a kérdést: te hol voltál eddig? Ám ezután nem volt megállás. Három hónapon belül megkértem a kezét, mert tudtam, hogy Ő AZ. Igent mondott, persze, hogy igent mondott – nyilván ő is ezt látta bennem. Másnap összeházasodtunk, két tanú volt, meg az anyakönyvvezető, senki több. Ez sokak szerint aljas húzás volt, néhány rokon ma sem beszél velünk emiatt, de kit érdekel!
– Számomra ahol te vagy, az az otthon. – A szeme felcsillant, és egy hosszú csókot nyomott az ajkamra. Álltunk még ott az előtérben egymás karjában, és csak néztük egymást. Úgy gondoltuk, hogy ez egy olyan pillanat, amelyre sokáig emlékezni fogunk. Nem gondoltuk, hogy ez a nap lesz a legszebb az elkövetkezendő megannyi közül.
A légkondi egészen késő estig ment, hogy valamennyire lehűtse a házat, bár én nem éreztem túl sok hasznát. Vacsorát egy kínai étteremből rendeltünk, a nagy rendetlenségben nem tudtunk volna rendes vacsorát készíteni. Talán holnap sikerül. Nagyvárosban gyorsan megtanul az ember pálcikával enni. Noha a fűszeres mexikói kajákat szerettem, ma én húztam a rövidebbet, ezért esett a kínaira a választás.
Vacsora után egy kiadós zuhanyzás következett. Nagyon jó lehettem ma Olive-nál, mert felajánlotta, hogy együtt zuhanyozzunk. Volt egy kis romantika a zuhany alatt, a többit későbbre tartogattam. Első éjszakánk az új házban. Meg kell hagyni, az emeleti szobából elég pazar volt a kilátás. Számomra legalábbis. Nem a város felé nézett a hálószobaablakunk, hanem egyenesen a sivatag felé. A nap már lement, így láthattuk a csillagos égboltot, sőt a Tejutat is.
Áldás, egyben átok, hogy eléggé kívül esik a belvárostól ez a környék. Ezt építették ki legutoljára, így szó szerint a város peremén voltunk. Ellenben a fényszennyezés sem volt olyan jelentős, hogy ne lássuk tőle a csillagos eget. A horizonton csupán a legközelebbi katonai támaszpont fényeit láttuk. Nagyon halványan, de lehetett látni a fényeit.
– Még egy kicsit nézünk tévét? – kérdezte kissé álmosan Olive. Legtöbbször valamelyik hírcsatornát szoktuk nézni. A munkámból kifolyólag folyamatosan naprakésznek kellett lennem, és ezt a szokást átvette tőlem Livi. Bekapcsoltuk a CNN-t. Késő volt már, tizenegy felé járt az idő. Az egyik sztárriporter kimerítően ecsetelt valamit, amire egyikünk sem figyelt. Ezt követte egy időjárás-jelentés. Közölték, hogy mifelénk nagyon meleg van, és ez mostanában nem fog változni.
– Remek. Ezt én is megmondtam volna – mutattam duzzogva a képernyőre.
– Ne morogj már! – A márt elnyújtotta, mint egy kiscica, mikor nyávog. Odabújt hozzám, egyik karjával átölelt, szemei csukva voltak, mint aki már alszik.
Most jött el az én nagy pillanatom. Kezemmel finoman bebújtam a hálóinge alá… – Mmm… – jött a válasz, majd: – Most ne, szívem, annyira fáradt vagyok.
Beletörődve lebiggyesztettem ajkam, mire kinyitotta a szemeit, és mosolyogva rám nézett. – Holnap korán lelépünk a partiból, és egész este a tiéd leszek. – Végül egy puszit nyomott az arcomra. – Remélem, megborotválkozol reggel. – Jellemző szemrehányás.
– Először is, kétlem, hogy holnap le tudnánk lépni a mi „tiszteletünkre” – ezt a szót gúnyosan kihangsúlyoztam – rendezett kerti piknikről; másodszor, javaslom, hogy ne adj az arcomra puszit, mert mindig rám szólsz, hogy borotválkozzak meg – zsörtölődtem. Nincs szex, és még borotválkozzak is meg. Nahát!
Őzikeszemekkel nézett rám és megcsókolt.
– Így már más – jelentettem ki. Kezdetnek megteszi kiengesztelésül. Kikapcsoltam a tévét, leoltottam a villanyokat, ideje volt aludni.
Mennyi kutya van a környéken? Mintha egy tucatnyi ugatott volna szüntelenül. Minden éjjel ez lesz, vagy a mostani valami rendkívüli este? Lehet, hogy a közelben sintértelep üzemel – ennyi négylábúja nem lehet a szomszédoknak. Próbáltam Olivia egyenletes szuszogására figyelni. Közben rárakta a kezét a hasamra, és elfordult a másik felére. Ha tudtam volna festeni, biztos vászonra vittem volna ezt a látványt. Kettőnk közül azonban nem én voltam a festő.
Hallgattam tovább az ebszólamot, figyeltem a támaszpont fényeit. Közben leszállt egy repülőgép. Nem volt hangosabb, mint bármely más utasszállító, ami elhúz a házunk felett.
Gondolkodtam a holnapi napon. Reggel tényleg meg kell borotválkoznom. Délelőtt el kell ugranunk bevásárolni, valami kaja legyen itthon, meg nem kéne üres kézzel beállítanunk a vendégségbe. Még fárasztóbb lesz szerintem, mint a költözködés. Elmondani az élettörténetünket. Honnét jöttünk, mit dolgozunk, hogyan ismerkedtünk meg, akarunk-e gyereket.
A gondolatmenetet Olive nyöszörgése szakította félbe. Biztos rosszat álmodik. Odabújtam hozzá, átöleltem. Ettől talán megnyugszik. Ekkor elaludhattam, mert másra nem emlékszem.
Hajnalban felébredtem egy pillanatra. A kutyák annyira kitartóak voltak, mint egy Apple-fanatikus, aki a bolt előtt táborozik az új iPhone megjelenésének napjaiban. Nem igaz, hogy másokat ez nem zavar! Behunytam a szemem – most már csak azért is átalszom az éjszakát!
Csend lett. Nem tudom, hány kutya ugatott, de most mintha parancsszóra takarodót fújtak volna nekik, elnémultak. Se egy halk vakkantás, se semmi. Hallgattam, de csak a mély és üres némaság lengte át az utcát. Felnéztem, kinéztem az ablakon, ekkor azt láttam, hogy nem világítanak a fények a támaszponton. Talán rosszul tudta az ingatlanos, és még sincs egész éjjel kivilágítva. Lehet gyakorlat, vagy ott is villanyoltást rendeltek el. Olive felé fordultam, és átaludtam az éjszakát.
Mikor felébredtem, még kora reggel volt, a Nap épp csak feljött a horizonton. Livi még aludt. Meg akartam puszilni, de eszembe jutott a borostám. Biztos felébreszteném, előbb meg kell borotválkoznom. Így is tettem, utána lementem a konyhába, dobozok között szlalomozva. Maradt a kínai kajából egy kevés, főztem hozzá kávét, csináltam pár pirítóst meg két tojást omlettként. Ennyi talán elég lesz. Éppen terítettem, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn. Az én tündérem felébredt!
– Mivel érdemeltem ezt ki? – kérdezte kissé álmos hangon, de arca ragyogott. – Nekem kellene téged kiengesztelni. – Rám kacsintott.
– Az ráér este. – Önelégülten mosolyoghattam, bár belül tudtam, hogy úgysem lesz belőle semmi. – Most viszont az első reggelünk van a házban. Ez is legyen emlékezetes.
– Ó! – mondta, majd odatipegett hozzám hálóingben és megcsókolt. – Mmm. Meg is borotválkoztál. Valamivel meg kell, hogy lepjelek téged. Ennyi igyekezet jutalmat kíván – nézett rám ábrándos tekintettel.
– Úgy gondolod? – A combjára tettem az egyik kezem, és elkezdtem észak felé barangolni vele.
– Igen, uram, de nem most. – Hát ezt érdemlem?
– Vigyázzon, hölgyem, mert kamattal többe fog kerülni! – vontam fel a szemöldököm kioktatóan.
– Van egy olyan instrumentumom, amellyel ki tudom minden tartozásomat egyenlíteni.
– Nagyon magabiztosnak tetszik lenni! Meglátjuk, hogy kielégítő lesz-e az a bizonyos instrumentum. – Csak vigyorogtam rá, mire ő ráharapott az alsó ajkára. Elment felöltözni. Én ott maradtam, tableten nézegettem a híreket, mi történt a világban, amíg kialudtak a fények a támaszponton. Áradások Ázsiában. Terrormerénylet a Közel-Keleten. Végre egy érdekes hír: a NASA és a polgári védelem állomásai béta sugárzás nyomait észlelték a Nyugati-part egyes helyein. Sejtelmes, de mit jelent mindez? A szakértők vizsgálják az esetet. Nincs olyan veszély, amely a lakosságot fenyegetné.
Megjelent Olive, leült velem szemben az asztalhoz.
– Éjszaka rosszat álmodtál? – kérdeztem, egy szót sem említve a hírekről.
– Miért? Amúgy nem emlékszem.
– Akkor nem fontos. Egyszer nyöszörögtél egy kicsit. – Nem ecseteltem, hogy én nyugtattam meg, mert lehet, hogy magától múlt el.
– Vagy úgy – tűnődött. – Hát én nem emlékszem semmire – jött mosolyogva a válasz. – És neked milyen volt az éjszakád?
– Ah, ne is kérdezd. Valami állatmenhely, vagy nem tudom, mi lehet a közelben, annyi kutya ugatott – zsörtölődtem. – Ennyi kutya tuti nincs a környéken. Az kizárt – erősítettem meg a kijelentésemet inkább magamnak, mintsem neki.
– Tényleg? Én nem hallottam semmit. Vagyis hát elalvás előtt hallottam… – tűnődött el. – De pillanatok alatt elaludtam, és fel sem ébredtem reggelig.
– Egész éjjel ugattak. Vagyis majdnem egész éjjel. Elég fura volt. Hirtelen mintha parancsot kaptak volna mind, egyszerre hagyták abba az ugatást. Fura – ismételtem meg, ha elsőre nem lett volna érthető.
– Fura – mondta utánam. – Talán egyszeri eset volt. Délután kikérdezzük a szomszédokat, hogy ez mindennapos-e.
– Igen. Meg a fényeket is leoltották – tűnődtem az éjszakán, meg se hallva, amit Olive mondott.
– Hogy mit? – kérdezte értetlenül.
– Ja, semmi. Lehet látni, ugye, a katonai bázis fényeit az ablakból éjszaka. És le is szállt egy repülő éjjel, még láttam. De mikor a kutyák elhallgattak, a fények sem égtek a bázison. Az ingatlanos mintha azt mondta volna, hogy folyamatosan égnek, nem? – vártam a megerősítést.
– Aha, a’sszem. – Láttam, fogalma sincs róla. – De miért fontos ez?
– Ja, nem fontos, csak olyan… – kerestem egy jobb szót, de nem találtam. – …fura. – Ekkor ugrott be. – Vagy inkább bizarr. – Lehet, hogy túl ijesztő képet vágtam, mert megállt a pirítós a kezében, félúton a tányér és a szája között.
– Nem lehet, hogy neked voltak rémálmaid, édesem? – nézett rám félig komolyan, félig gúnyolódva.
– Haha, nem. Nem álmodtam. De nem is érdekes. Mi legyen a délelőtti program? Kis rendrakás, majd bevásárlás, vagy fordítva? – tereltem el a témát.
– Menjünk el egyszer a boltba, utána pakoljunk. Mikor is kezdődik a buli? – Kirázott a hideg, mikor ezt mondta. Egyikünk sem volt oda érte, és ezt lehetett érezni a „buli” hanglejtésén.
– Kettőkor – forgattam a szemeim.
Kiadós reggeli után – hogy legyen energiánk a délelőttre – én is rendbe szedtem magam. Már épp indultunk a szupermarketbe, mikor csöngettek. Én nyitottam ajtót. A bejárat előtt egy magas, pocakos férfi állt. Halántékán izzadságcseppek gyöngyöztek végig a szemöldöke felé. Látszott rajta, hogy hiába a tanga papucs a lábán, a rövidnadrág, nehezen viseli a meleget. Earl volt az, az egyik szomszéd. Korábban találkoztunk már vele, még a ház megvétele előtt. Rendes fickónak tűnt, olyannak, akihez az ember szívesen átmegy cukorért, ha kifogyna. Általában cukorért szoktak átmenni a szomszédok egymáshoz, jól gondolom?
– Szevasz, Dan! – rikkantott fel harsányan, mikor meglátott.
– Mi újság van, Earl? – feleltem.
– Semmi új. Készültök a délutáni partira? – Egyből a tárgyra tért.
– Ó, hogyne. Épp most indultunk bevásárolni. Veszünk néhány üveg üdítőt, mégse menjünk üres kézzel. – Valamit ki kellett találnom.
– Isten őrizz, hogy bármit is hozzatok! Ti vagytok a vendégek, akarom mondani a díszvendégek. – Szinte belezengett az utca, mikor azt mondta, hogy „dísz”. – Johnsonék még meg is sértődnének, ha vinnétek valamit a partijukra. – Itt körültekintően leeresztette a hangját.
– Vagy úgy! – Nem is figyeltem nagyon rá, mert valami szag ütötte meg az orromat. Utoljára ilyet talán egy közel-keleti tudósításom során éreztem. A háromhónapos hullák szaga, melyeket akkor talált meg az iraki hadsereg egy visszafoglalt iskola udvarán. Az lehetett a kivégzések helye. – Te is érzed ezt a bűzt? – tereltem el a témát önkéntelenül.
– Igen, ezért is jöttem. – Elkomolyodott az arca. – Megesik, hogy egy-egy veszett coyote bejön a házak közé és elpusztul. Az arizonai forróság pedig felgyorsítja a természetes bomlási folyamatokat. – Mivel foglalkozhat az ürge? Állatorvos, vagy biosztanár? – Szóval arra kérlek titeket, hogy nézzetek körbe az udvarban, hátha nálatok pusztult el. Szóltam már a többi szomszédnak is.
– Coyote – mondtam ki hangosan. Nem akartam elhinni. Láttam már oszló állati tetemeket, de azoknak nem volt ilyen szaguk, még ha közelről letüdőzte volna is az ember. Lehet, hogy biológiát tanít a közeli gimnáziumban, de a gyakorlatról fogalma sincs. – Persze, megnézem – vágtam rá egykedvűen.
– Rendben, kösz szépen! – derült fel ismét az arca, mintha tényleg adtam volna neki egy zacskó cukrot. – Akkor délután találkozunk! És tényleg ne vegyetek semmit! – Rám kacsintott, majd hátat fordított és elment.
Elmeséltem a coyote-sztorit Olive-nak. Erősködött, hogy menjünk ki az udvarba, nézzük meg, tényleg ott van-e. Átfésültünk minden bokrot – azt a néhányat –, de nem találtunk sehol tetemet. A bűz még mindig átlengte a környéket. Hacsak nem egy kamionnyi oszló dög hullott le valahol a környéken, akkor nem tudtam hová tenni a dolgot. Tegnap még nem lehetett érezni semmit, ma pedig mintha egy vegyi támadás történt volna a közelben. Ismét eszembe jutott Irak. Három turnusban mentem ki, mint szabadúszó fotós. Emlékszem a kollégáim arcára a Guardiantől, az AP-től, a Reuterstől, mikor meglátták. Bizonyára én is olyan arcot vághattam. Az egyik fotós, akinek ez volt az első útja, elrohant kiadni magából az aznapi kaját. Erős élmény rögtön az elején, lehet, hogy többet nem jön háborús zónába. Az ezredes csak néhány percig engedett minket fényképezni a verem körül, majd sebtében kitessékeltek minket onnan.
Olive észrevette, hogy bámulom a sivatagot.
– Minden rendben van? – Aggódó arcot vágott.
– Persze, csak ez a szag… az agyam asszociált egy emlékre – mosolyogtam, mintha semmi gond nem lenne, de ő tudta, hogy mire gondolhattam, mert erősen átölelt. Ez jólesett, visszatérített a valóságba.
Ezúttal tényleg el tudtunk indulni a boltba. Az út 25 percig tartott, volt egy kevés forgalom. Otthonra bőségesen vásároltunk, hogy tele legyen a hűtő, meg ebédelni is tudjunk valamit. A buliba is vettünk néhány üveg üdítőt, egy kis rekesz sört. Mi ilyenek vagyunk, ha nem tetszik a szomszédoknak, hát ne hívjanak meg minket többé. Earl biztos ki fog oktatni, hogy ő megmondta.
Hazafelé már egy kicsit gyorsabban haladtunk. Szerencsére van a közelben egy nagy szupermarket, nem kellett ezért a belvárosig elautóznunk. Egy helyi rádióállomás híreit hallgattuk. Ott is bemondták, hogy a NASA és a polgári védelem állomásai kisebb béta sugárzást mértek, köztük a várostól nem messze, a sivatagban. Megnyugtattak mindenkit, hogy a lakosság nincs veszélyben. A lakosság nincs, csak szegény coyote-ok. Ezen elmosolyodtam. A bűzről bezzeg nem beszéltek. Kit érdekelnek a kertvárosi burzsoá első világbeli problémái? Bűz? Fogják be az orrukat, vagy használjanak légfrissítőt.
Kétutcányira voltunk a házunktól, mikor bejött az autóba a szag. Olive abban a pillanatban felnyögött. Coyote, na persze. A mi udvarunkban pusztult el, és az „éjszakai” naptól reggelre olyannyira elkezdett oszlani, hogy azt már két mérföldre is lehet érezni. Szép volt, Earl. Helyedre, egyes.
Pakolás közben egy másik szomszéd is odajött hozzánk. Vele még nem találkoztunk. Julie, aki a húszas évei elején járhatott. Kockás inget, rövid farmernadrágot viselt, rövid haját nem festette, vastag fekete keretes szemüvege mögött még sminket sem láttam a szeme körül. Nem volt éppen tipikus amerikai lány, ami éppen imponált nekem.
Na nem úgy, hanem szimplán barátilag. Főleg mikor úgy hivatkozott Earl elméletére, mint „égetnivaló baromságra”. De neki se volt ötlete, hogy mitől lehet ez a szag. Rákérdeztem, hogy ott lesz-e a partin. Legalább biztosra tudom, hogy lesz egy értelmes ember a társaságban, akihez tudunk csapódni. Azt felelte, hogy ő nem akar elmenni, de a barátnője – mint később kiderült, együtt élnek – nagyon odavan a grillpartikért meg a társaságért, ezért okvetlenül részt kell vennie. Megemlítettem Olive-nak, és ő is egyetértett velem, hogy intelligens lány lehet. Kaptunk egy kevéske reményt a délutánra.
Egy gyors frissítő után nekiálltunk a pakolásnak. Mikor összecsomagoltunk a belvárosi lakásunkban, már bőségesen szórtunk ki kacatokat, hogy ne kelljen annyit elhoznunk ide, de még így is találtunk szemetet a dobozokban. Persze akadtak olyan limlomok, melyektől érzelmi okok miatt nem tudtunk megválni. Például az első „sikeres randinkról” – ami még New Yorkban, a Flushing Meadows Corona Parkban történt – egy nevetségesen giccses poszter, ami a ’64-es Világkiállítást ábrázolja. Falra ki nem tennénk, annyira borzasztó, mégis, az érzelmi értéke számunkra felbecsülhetetlen. Ezt követően nem volt megállás a kapcsolatunk számára, ami odáig vezetett, hogy a rokonság fele megutált bennünket az esküvőnk miatt. Ez van, vissza a dobozokhoz.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 226
ISBN: 978-3-99064-289-4
Megjelenés időpontja: 2018-06-29
 3.870 Ft
 2.390 Ft