A bosszú hajnala

I. rész

A vége felé közeledik a könnyűzenei fesztivál utolsó fordulója és a dalverseny eredményhirdetése. A háromórás előadásból már csak a záróbeszéd van hátra. A nézők csendben figyelik a színpadon álló hölgyet, aki színpompás ruhájával, ragyogó hangjával elkápráztatja őket. Hosszú, barna haja hibátlan kontyba van rakva, csupán itt-ott omlik a vállára néhány rendezett lokni.
Caroline Johnson a legismertebb női konferansziék egyike Amerikában. Tiszta hangja, sugárzó tekintete és kiváló fellépése hamar a nézők kedvencévé tette. A rendezők bármilyen műfajú előadáshoz szívesen szerződtetik. Tehetségét a szakmában elismerik, és a társai szeretnek vele dolgozni.
A zenekar tagjai csendben figyelnek. Az operatőrök két oldalról veszik Caroline-t. Élő adásban vannak, de a hölgy arcán lámpaláznak nyoma sincs.
– Megszámlálva a pontokat megszületett az az eredmény, ami hűen tükrözi, ki volt a legjobb az idei versenyen. Köszönöm a szakavatott zsűri munkáját! Ezzel véget ért a könnyűzenei fesztivál harmadik, egyben befejező fordulója. Gratulálunk a nyerteseknek, és további munkájukhoz sok sikert kívánunk. A fesztivál keretében megrendezésre kerül egy gálaest június huszadikán ugyanitt, melyre mindenkit szeretettel várunk. Most pedig kérem a színpadra a dalverseny győztesét, hiszen a mai esténk varázslója, királya volt… hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel Steve Jonest!
Ekkor felcsendül a zene, és Caroline helyet cserél a színpadon az énekessel. A közönség tapssal örvendezteti őket. Caroline útközben kifelé egy pillantást vet az operatőrre, hogy megtudja, milyen volt, mire az kihajol a kamera mögül és csak a kezével int, hogy „minden rendben”.
A rendező odafut hozzá a színfalak mögött, és nagy szenvedéllyel dicséri.
– Szenzációs voltál, szívem! – mondja „áhítattal”, és már rohan is tovább, hiszen neki még nagyon sok a dolga. Hallani lehet, ahogy a zenekar Steve slágerének dallamát játssza. Élő adásban vannak.
Caroline-nak több kollégája is gratulál a színfalak mögött.
– Jó voltál!
– Te voltál a legjobb, Carol!
– Nélkületek nem ment volna, fiúk! – válaszol vidáman a lány, és kikapja a szoros klipszeket a füléből. Többször már nem megy ki a színpadra, hogy a nézők a szám végén kedvencüket ünnepelhessék. A nagy sikerre való tekintettel a műsor zárásaképpen valószínűleg állva tapsolják majd.
– Caroline egy zseni! – jegyzi meg gúnyosan egy idős nő, aki szintén konferanszié, és egykor ő volt a legjobb.
– Lulu, te irigykedsz! – mondják körülötte. – Neked így is sok munkád van, és még mindig te vagy a legjobb, nem ő.
Ebben lehet valami, ugyanis a kritikus időpontban egyedül ő vállalja el, hogy beugrik helyette, senki más.
– Nem kell a könyöradomány! – pöffeszkedik az öreg hölgy, miközben a fiatal művésznőt mustrálja. – Ma már mindenhová őt hívják! Annyit keres, mint amennyit én most… pedig nekem sok könyörtelen év van a hátam mögött!
– Miért haragszol rá ennyire?
– Mert a béremből vettek el miatta!
– Fogadni mernék, hogy annak idején te is kiütöttél valakit a ringből!
A nő komiszul elvigyorodik.
– Mi tagadás… – legyint egy „csacska” mozdulattal. – Szegény Joan Ross…
A statiszták tovább folytatják a beszélgetést Luluval, miközben Caroline az öltözőjébe megy.
Robert Danson öltönyben ül az egyik belvárosi bérház konyhájában egy pirítós és egy kávé mellett, és a napilapot böngészi. A munkája megköveteli, hogy naprakész legyen az aktuális hírekből, ezért még reggelizés közben sem veszteget el, egyetlen percet sem.
A széken keresztbe tett lábbal, hátra dőlve, látszólag kényelmesen, de valójában izgatottan és információéhesen böngészi a „The Wall Street Journalt”, miközben a kávé rendre kihűl, ahogy szokott.
Robert egy kisebb brókercég igazgatója NewYork szívében, de korántsem olyan tehetséges és sikeres, mint egykor az apja volt. Kemény munka manapság talpon maradni a NewYork-i üzleti életben. Rengeteg a vetélytárs, és mindenki pénzt akar… sok pénzt.
Robert is mindig többre vágyott. Az apja cége sokkal hatalmasabb és tekintélyesebb volt az övénél. Hogy miért nem ruházta rá át? Ez egy jó kérdés. Mert nem volt mit. A cég ugyanis egy napon teljesen tönkrement.
A fiatalember hiába rámenős és erőszakos, nem mindenki vevő erre még NewYorkban sem. Rámenősnek is okosan kell lenni, és Robert megmaradt keserű és becsvágyó középosztály­beli­nek…
Az asztalon a napilapok mellett néhány aktuális magazin is megtalálható. A férfi egyszer csak szétoldja a lábait, és felül. Az arcáról olvasva felkavaró hírekre bukkant.
Ez nem hír, csupán odatévedt a tekintete az egyik magazin címoldalára, mely az asztalon hevert a többivel.
Caroline Johnson? David Johnson lánya?
Eldobja a gazdasági híreket, és felveszi a magazint. Ez meg hogy kerül ide? Hát nem mondták neki, hogy kerülje a házunk táját? Nem tűröm el, hogy itt legyen!
– Jótékonysági est az éhező gyerekek megsegítésére – olvassa hangosan, és a hír egyre jobban feldühíti. Mi a francot keres itt ez a nő? Majd én meggyőzöm róla, hogy menjen el, ha jót akar!
Eldobja az újságot, és feláll. A kávé és a pirítós ott marad, és Robert zaklatott állapotban indul munkába.
A hír később sem hagyja nyugodni, és a jótékonysági est napján még mindig azt tervezi, hogy elmegy és beszél Caroline Johnsonnal. Az estre magával hívja barátját, Henry Low-t, akivel együtt nőttek fel Queenben, és akivel a szoros barátság felnőtt korukig megmaradt.
Henry még nála is zűrösebb életet él és tiltott szerekkel való üzletelésből tartja fenn magát, de sokszor küzd még nála is nagyobb anyagi gondokkal…
Danson csokornyakkendőt visel az öltönyéhez, és még a szokásosnál is elegánsabb. Unottan dől a falhoz, és a barátját várja.
– Szánalmasan nézel ki. Remélem, beengednek.
Henrynek nem erőssége az elegancia, és már a nyakkendőkötéssel is meggyűlik a baja.
– Hová megyünk? – kérdezi ügyetlenkedés közben.
Robert vállat von.
– Jótékonysági estre… az éhező gyerekekért.
Henry kezében megáll az anyag.
– Megőrültél? Ha jó útra akarsz térni, kösz, de engem hagyj ki belőle!
– Mindjárt megmagyarázom.
– És ezért kellett így kiöltözködnöm?
– Nem. Azért, mert másképp nem engednek be. Bár lehet, hogy téged így se.
– Mit akarsz te felajánlani az éhező gyerekeknek? Millió alatt szóba sem állnak veled! Nem is tudtam, hogy ilyen jól megy az üzlet mostanában! És én még azt hittem, hogy valami jó nő után megyünk!
– Ne aggódj, meglesz a nő is! Szervezek neked egy jó bulit ma estére. Nemcsak meghúzzuk, meg is leckéztetjük! – gúnyolódik Robert. – Azt is megbánja, hogy valaha megszületett!
– Kiről beszélsz?
– De előbb… – és ekkor felemeli a mutatóujját – elmegyünk a City Bárba, és iszunk valamit.
– Gondolod, hogy a partin nem lesz ital?
– Az pisiseknek való. Menj haza… és hozz valami jó anyagot! Kicsit betépünk előtte… hogy tökéletes legyen a mai este.
– Na, most már beszélsz, haver – ezzel összeütik a tenyerüket. – A Cityben csípjük fel a nőket is?
– Csak egy nőről van szó.
– Az kevés lesz. Rám nem gondoltál?
– Várd ki a végét. Ismered Caroline Johnsont?
– A konferansziét? Persze. Épp most volt az újságban. Ő is ott lesz.
Henry ekkor gyanút fog.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy…
– De igen.
– Mi közöd neked Caroline Johnsonhoz? Gondolhattam volna, hogy elment az eszed. Az egy befutott nő. Nem hinném, hogy az esetei lennénk.
Robert metsző tekintettel néz rá.
– Csak a magad nevében beszélj.
– Ne haragudj, tesó, én szeretlek… de az a nő… – csóválja a fejét – állandóan a tévében van. Van annak pasija száz…
– Éppen ezért… kettővel több vagy kevesebb… nem gondo­-
lod?
Henry még mindig hitetlenkedik.
– Nem azt mondtam, hogy kurva, hanem épp ellenkezőleg… azt, hogy válogatós.
– Nem adunk neki esélyt rá, hogy válogathasson.
– Nem tudom, Robert… nekem ez nem tetszik. Caroline Johnson szóba sem állna velünk.
– Mondtam, hogy csak a magad nevében beszélj! – mordul rá Robert.
– Nem szeretném, ha erőszakoskodnál.
– Ezt csak bízd rám.
– És ezért akarsz felajánlani? Ennél olcsóbb nőt is szerezhetnénk ma estére.
– Nem értesz te semmit. Na, gyerünk már! Kész vagy?
Henry tátott szájjal követi a barátját. Valóban nem ért semmit.
A helyszínen nem kis feltűnést keltenek, amikor megállnak az autójukkal a bejárat előtt. A többi vendég limuzinnal és sofőrrel érkezett, amik rögtön tovább is gördültek.
Robert kiszáll az autójából, és átadja a kulcsot a parkolófiúnak.
– Most meg mit bámulsz? Jó évjárat volt. Nehezen válok meg tőle.
Henry megkerüli az autót.
– Na, mehetünk? – és figyelmen kívül hagyva az ámuló tekinteteket, felmennek a Royal Palotaközpont lépcsőjén.
A terem zsúfolásig telt a jólöltözött vendégekkel. Caroline Johnson már a bálteremben van, és remekül érzi magát.
Ez egy nagyszabású rendezvény. Sokan itt vannak még Los Angelesből is, akik korábban a kollégái voltak. A lány éppen társaságot keres magának, amikor valaki átöleli őt hátulról.
– Hello, Caroline. Gyönyörű vagy.
– Charlie, de örülök, hogy látlak! Nem is tudtam, hogy te is itt leszel.
– Csakis miattad. Láttam a fotódat az újságban.
– Na persze, azt mindenki tudhatja, hogy én itt vagyok. Fred erőszakoskodott, hogy a címlapra akar tenni.
– Az újságírók már csak ilyenek… de Fred ezúttal jól döntött. Jól mutatsz a címlapon.
– Ez igazán kedves tőled – mosolyog a lány.
– Szeretném, ha egyszer már többre értékelnéd a kezdeményezéseimet… – Caroline hallgat – de tudom, hogy még függetlenségre vágysz – fejezi be megértőn a férfi.
– Így van. Bár… nem vagyok teljesen független. Eddie szülei nagyon közel álltak hozzám, és senki nem volt, aki örökbe fogadhatta volna. Nem akartam, hogy idegenekhez kerüljön.
– Ne haragudj, hogy eszedbe juttattam ezt a szomorú eseményt.
– Semmi baj. Enélkül is sokat gondolok rájuk. Mi lett volna, ha akkor nem indulnak el? Akkor még ma is élnének, és Eddie-t nem én nevelném. Eli félt az utazástól.
Charlie ekkor bizalmasan néz a szemébe.
– Caroline, szeretném, ha tudnád, hogy számomra nem volna akadály a kisfiú.
A lány hálásan néz rá.
– Köszönöm. Meggondolom.
Ekkor valaki a férfi nevét kiáltja a tömegből.
– Megbocsátasz egy percre?
– Persze, menj csak.
A fiatalember távozik, de Caroline nem marad sokáig egyedül. Egy másik férfi csatlakozik hozzá, akivel jelenleg együtt dolgoznak a stúdióban.
– Hello, Caroline. Hogy vagy?
– Köszönöm, jól.
– Mikor jössz hozzám feleségül?
– A kérdés nem aktuális.
– Miért? Csak nem igent mondtál az imént Charlie-nak? Az egy léhűtő alak. Én mondom neked. – csóválja a fejét.
Caroline nevet rajta, hiszen tudja, hogy Tom és Charlie barátok.
– Nem mondtam igent, csak… még független szeretnék maradni.
– Eddie-nek apa kell, erre nem is gondolsz?
– Eddie semmiben sem szenved hiányt.
– Az apját azért nem pótolhatod.
– Az anyját sem… de mindent elkövetek, hogy jó nevelője legyek.
– Nem kellene ilyen tragikusan felfognod.
– Lehet, de egy tragédia mindenkit érzékenyen érint… még akkor is, ha az élet megy tovább.
– Miért nem hoztad el ide magaddal?
– Eddie ilyenkor már alszik. A bébiszitter fél tizenkettőig vigyáz rá. Addig hazaérek.
– A házassági ajánlatom azért még áll. Ha meggondolnád magad, szólj.
– Rendben.
A férfi Caroline-ra kacsint, majd ital után néz magának.
Robert és Henry a bejáratnál várakoznak. Az üzletember lehet, hogy kevesebb feltűnést keltett volna, ha egyedül jön, de ők már csak ilyenek: gyerekkoruk óta szétválaszthatatlanok. Sok közös van bennük; egyikük sem vitte sokra.
A vendégeket fogadó férfinak azonnal feltűnik Henry olcsó öltönye, és feltartóztatja őket az ajtóban.
– Megtudhatnám, kit keresnek az urak?
Robert a válla fölött ránéz.
– Hozzám szólt? Mi nem keresünk senkit. Arcátlanság! Hivatalosak vagyunk az estre.
– Akkor láthatnám a meghívójukat?
– Ja, azt otthon felejtettem.
Az ajtónálló úr a biztonsági őrök felé pillant.
– Tudja… – Robert ekkor közelebb hajol hozzá, és a fülébe suttog: – A barátnőmtől jövök. De ne mondja el senkinek – kacsint rá. – Még az asszony fülébe jut.
A házigazda továbbra is feltartóztatja őket.
– Mi az, most nem fog beengedni? – kérdezi Robert, és felemeli a hangját.
Az emberek tekintete egy-egy pillanatra rájuk téved.
Az ajtónálló láthatóan kényelmetlenül érzi magát a bőrében, és megköszörüli a torkát.
– Megkérhetném az urakat, hogy távozzanak… és ne állják el az utat a többi vendég elől…
– Én is vendég vagyok.
Erre a hangra már többen odafigyelnek.
–… akik rendelkeznek meghívóval – fejezi be a férfi.
A biztonsági őr elindul feléjük, de Fogarty diszkréten felemeli a kezét, hogy nem kell közbeavatkozni, inkább elintézi csendben. Senkinek nem hiányzik a botrány. Különben is, ha nem tudja elintézni, az azt jelenti, hogy kudarcot vallott és legközelebb nem kapja meg ezt a posztot. Számára nagyon fontos, hogy itt, most ne süljön fel.
– Gyere, menjünk vissza a Citybe – szól Henry, amikor látja, hogy a barátja nem jut dűlőre a „vőféllyel”. Kínosan elegáns az a fekete frakk, ő ilyet még csak esküvőkön látott.
– Nem.
– Uram. Meghívó nélkül nem engedhetem be magukat. Talán, ha elhoznák a meghívójukat… a műsor csak később kezdődik. Magam gondoskodom autóról, ha elment a sofőrjük.
– Mondom, hogy nem. Maga nagyothall? Nem kellene ilyen munkát vállalnia. – sértegeti az urat. – Most megyek be, és punktum.
Robertnek nevetnie kell, hogy a férfi milyen kínosan érzi magát a bőrében. Ekkor még nagyobb hangot ad a jelenlétének. Elképesztően cinikus jellem. Az előkelő vendégek az ajtóban tömörülnek, és nem jutnak beljebb miattuk. Kezd feltorlódni a sor. A biztonsági őr izgatottan nézi őket, de Fogarty egyelőre még hajthatatlan.
– A Metropoltól jöttünk. A cégünk meglehetősen nagy összeget ajánlott fel az éhező gyerekeknek. Van ezzel valami problémája? Mi képviseljük a céget. Hívja fel a személyi titkáromat, azután pedig máris elkezdheti böngészni az álláshirdetéseket. Ha ezek után még szóba állnak magával valahol. A hallókészüléket ne hagyja otthon – alázza őt fennhangon. – Micsoda arcátlanság! Garantálom, hogy már ma este nem kell itt izzadnia.
A férfi elbizonytalanodik. Láthatóan még mindig kételkedik Robert szavában, de hezitálni kezd, nem tudja, mitévő legyen. Mi van, ha igazat mond? Ezek a gazdagok olyan különcök és kiszámíthatatlanok. Nem szeretné, ha tönkretennék jó hírű múltját.
– Kérem, ne haragudjanak. Én csak a munkámat végzem. Látnom kell a meghívójukat.
– Nem értem. Hívja fel a titkáromat, addig itt várok.
– Igazán nincs rá szükség.
– Majd elmondom, hogy itt hogy bántak velünk.
Az ajtónálló úr közel harminc éve dolgozik már a szakmában és jó néhány nagyszabású rendezvény van a háta mögött, ezáltal jó hírnévnek örvend, és nem meri megkockáztatni.
– Erre semmi szükség. Fáradjanak beljebb, és kérem, ne haragud­-
janak.
Robert arcán diadalittas mosoly jelenik meg.
– Jó döntés, öreg – mondja, és vállon veregeti őt.
Fogarty megbotránkozva nézi őket.
– Különben, ez a legújabb – mutat Henry öltönyére. – Háromezer dollárjába került. Jobb, ha lépést tart a divattal, öreg, különben a következő partira senkit nem enged be.
– Ahogy óhajtja, uram.
Mr. Fogarty összeráncolja a szemöldökét Henry elnyűtt öltönye láttán, és elfintorodik. Azt hittem, tucatáru.
Robert és Henry elvegyülnek a tömegben.
– Nincs meghívód sem? – kérdezi Henry.
– Honnan lenne? Ha felajánlok nekik hárommilliót, meghívtak volna. Egy nagy szart. Hogy az uzsorások még egy jachttal növeljék a kollekciójukat? Nem látnak ebből a kölykök lószart se.
– Arcátlanság? – nevet Henry.
– Ja… a szava járásuk. Ők beszélnek így, nem én, te hülye.
– De mennyi esélye volt annak, hogy így bejutunk?
– Száz százalék. Henry, ezek az ajtónállók túl hülyék ahhoz, hogy megjegyezzék az összes adományozó cég nevét. Ezért állnak az ajtóban, és nem beljebb. Na, keresd a nőt.
James Fogartyt később nem hagyja nyugodni az incidens, és amint adódik egy szabad perce, magához inti az asszisztensét, akinek ott van a meghívottak listája a kezében.
– Daniel, utánanéznél nekem, hogy felajánlott-e valamit a Metropol?
A fiú fellapozza a jegyzeteit, és sebesen végigböngészi a névsort. A toll hegye egyszer csak megáll egy ponton.
– Igen. Elég nagy összegről van szó, uram.
– És képviseltetik magukat?
– Igen. Ketten vannak itt. Valami baj van, Mr. Fogarty?
– Nem, csak… nem volt itt a meghívójuk, és…
– Másfél millió dollárért, azt hiszem, eltekinthetünk ettől az apróságtól.
– Igazad van, fiam… köszönöm.
Bár még mindig nem nyugszik bele, ennél többet most nem tehet. Az ajtóban gyűlnek az emberek, és temérdek teendője miatt felhagy a nyomozással. Folyamatosan érkeznek az új vendégek, és félő, hogy előbb-utóbb valaki elégedetlen lesz.
– Csak ennyit akartam – mondja kurtán, és visszamegy a bejárathoz.
A rendezvényen helyet kapott egy korlátozott létszámú takarítóbrigád is, akik az est ideje alatt rendszeresen frissítik az illemhelyeket és ürítik a szemeteseket.
Robert belebotlik az egyik takarítóba, és amikor meglátja, hogy uniformist visel, porig alázza.
– Nézzen már a lába elé! Mi a francot keres itt ilyen söpredék? Tűnjön el az utamból!
– Bocsásson meg, uram.
– Ötszáz dollárra úgy néz, mint aki megütötte a főnyereményt – morogja az orra alatt, és beljebb mennek.
– Hagyd már, nem ő tehet róla, hogy ilyen munkát végez – csitítja őt Henry.
– Már hogyne tehetne róla? Szánalmas, senkiházi, alja népség…
Caroline egyedül neveli kétéves, örökbefogadott kisfiát, akinek a szülei meghaltak egy chilei repülőszerencsétlenségben. Mivel a fiataloknak nem voltak hozzátartozói az Államokban, hamar megkapta a kisfiú felügyeleti jogát.
...