Elégetett sorok

Elégetett sorok

Nyitray György



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 138
ISBN: 978-3-99131-254-3
Megjelenés időpontja: 2022-11-01
Hogyan döntsük el egy jó történet elolvasása után, hogy pusztán egy színpompás fantáziával megáldott szerzőről van szó, vagy a történet tűpontos részletessége abból fakad, hogy a valóságot vetette papírra? Egyáltalán, muszáj eldöntenünk? Nos, ha gyilkosságról van szó, nem árt - különösen, ha esetleg mi magunk is érintettek vagyunk valamilyen formában...
A regény szereplőit a képzeletem szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet. A karakterek viszont valós helyszíneken, településeken és városok labirintusaiban mozognak.
Az összefüggések is megfelelnek azoknak, amiket eddig tapasztaltam.

Lányomnak Grétának.

Egy ember titkok nélkül kitömetlen madárijesztő.
Amit mások nem tudnak, az határoz meg minket.

***

Az útról – ami a gát tetején fut – nem látni a folyópartot. Aki a víz közelébe szeretne jutni, annak keresnie kell egy helyet, ahol leparkolhat, majd a meredek, gyom-verte partfalon lebiceghet a köves-kavicsos fövenyre. Itt a víz foltos, sötét és üveges, eltakarja azt, ami alatta van. Mintha fekete keretes tükrök lebegnének felületén. A hínár átkarol és lehúz, az éles kövek pedig a húsba marnak. A parton egy uszadékká lett fiatal tölgyfa van megakadva. Gyökere kint a vízből, de az ágai között – amik benyúlnak a vízbe – sejtelmesen csobban az ár. Körülötte tábortűz, és a modern emberiség műanyag nyomai. Tökéletes hely a nap bármely szakában annak, aki valamit el akar tüntetni a folyóban…

***

Katrina

Április 22-e, szerda
Reggel

Rosszul aludtam. A nap éppen csak felkelt, de nem bírok tovább ágyban maradni. Ilyenkor máskor – normális esetekben – már befelé vonatozom a munkahelyemre, ahol sokszor úgy érzem, hogy csak az időmet vesztegetem. De most, a világjárvány kellős közepén nekem is itthon kell maradnom. Ez egyrészt jó is, meg rossz is. A dolgaim és a szerkesztés teljesen lefoglalnak, mégis valahogy menekülök a való világ elől. Megéltem és átéltem már sok mindent, ezért hoztam létre a saját valóságomat. Azok a hibák, amiket az ember ennyi idősen elkövet, élete végéig elkísérik. Azt a részét az életemnek, ahová el lehet bújni, könnyű volt megalkotni. Egy pici rész abból az időből, amikor nem alszunk és nem álmodunk. Ez az én Mátrixom. A világ, amit a saját szemem elé húzok. Imádok írni, és imádok az irodalommal foglalkozni. Nem is megy rosszul, de a fő célt – hogy ebből éljek – egyelőre még nem sikerült elérnem. A kávém közben lefőtt. Illata belengi a konyhát. Odakint a cseresznyefa alatt egy gerle hadakozik egy szarkával. Valami maradékon vesztek össze. Ez is egy összefüggés, amit ha meglát az ember, talán el is gondolkozik rajta.
Most választhatok az itthonlét alatt, hogy húst sütünk-e délután a családdal tanulás után, vagy pedig élvezzük, hogy nincs semmi tennivalónk. Gyönyörű napfényes a reggel, felhőtlen az égbolt, és lehangoló az iskola hiánya. A görögök több ezer éves találmánya csúcstermék, most tudjuk értékelni igazán. Így, a kávétól felpörögve kénytelen vagyok agresszív vidámsággal tudomásul venni ezt.
Minden egyes reggel, amikor az úgynevezett „új” napra ébredek és kinyitom a szemem, legszívesebben visszafeküdnék az álmaim közé. A madarak még mindig küzdenek egymással, és a kezemben lévő kávéscsésze már nem ad meleget. Kihűlt ez is, mint a házasságom, és az, amiért muszáj mindennap felkelnem: a gyerekeim. Anyaként szeretem azt gondolni, hogy fontos vagyok a családom számára, de a férjem és a két, kamaszkorban lévő fiam számára is csak egy háztartási robotgép lettem. Hozzászoktam, és ezzel már ítéletet is mondtam magam felett. Ezért kezdtem írni. Hogy valaki figyeljen, valaki igazán érdeklődjön irántam. Ettől a felismeréstől kissé elszomorodom, ugyanolyan keserű leszek, mint a kávé vége a csészében, ezért a kamrához lépek és töltök egy pohár bort magamnak. Ez megnyugtat, felvidít, és jó gondolatokkal tölt fel. Szeretem a hétköznapokat, mégis, ilyen ragyogó és tökéletes reggeleken úgy szeretem érezni a saját gazdagságomat, hogy mások szenvedését nézem. Átfutom a híreket, hogy még jobban tudjam értékelni azt, amit a jóisten adott. Ezek után jön a közösségi oldalon létrehozott irodalmi oldalam. Ez jó menekülőútvonal. Szinte minden időmet ez tölti ki a helyi színjátszószakkör mellett. Mindenre van időm, amire akarom, hogy időm legyen. Utálom az unalmat, mert csak egy rossz van benne: az a titkos rettegés, hogy mi van akkor, ha minden egyik pillanatról a másikra megváltozik, és én ott állok majd erre felkészületlenül?
A monitor fénye és a billentyűzet pötyögése végtelen nyugalommal tölt el. Itt végre önmagam lehetek, nem anya, nem feleség. Talán ez a legfontosabb érv, amiért az irodalmat választottam, és nem mondjuk a varrószakkört vagy pedig a főzőiskolát, hogy kiteljesedjem és sikerélményeim legyenek. Az írók – még a mai, elkorcsosult világunkban is – tiszteletet váltanak ki másokból. Még ha a mostani íróknak közük sincs azokhoz, akik a hőskorszakban alkottak. A tiszteletet megkapom becsületes családanyaként is, de én többre vágyom. Negyven elmúltam és rádöbbentem, hogy engem a boldogság már nem érdekel. Nem boldog akarok lenni, hanem szerelmes, ami veszélyes, mert ott sem tudhatjuk, mi vár ránk. Sokszor gondolom azt, hogy sohasem vagyok elégedett, ezért majd keserűen és szomorúan fogok meghalni.
Kényelmesen elhelyezkedem a drága, gurulós székemben, amit az itthoni munkához rendeltem, és bekapcsolom a gépemet. Amig az üdvözlőprogram lefut, az ablakpárkányt bámulom. Lassan hat a bor, és eltűnődöm az orchideák szerteágazó léggyökerein. Ezek a növények alkalmazkodtak a környezetükhöz, és táptalaj nélkül képesek szinte bárhol megélni. Elönt a felismerés, hogy a közösségi munka, az irodalom, az írás az én léggyökerem. Kiküldöm magamtól távol, és hagyom, hogy éltető tápanyagokkal lásson el. Nem kockáztatok semmit. A mindennapjaim a lehető legnagyobb hatékonyság mellett a legkisebb személyes bevonással járnak. Ez a gondolatmenet aggasztani kezd, és elgondolkozom azon, hogy helyt tudnék-e állni, ha valamelyik szerettem hirtelen meghalna. Vagy, ami a számomra még rosszabb lenne: tudnák-e pótolni az űrt, ami majd a hiányom miatt keletkezik?
A tévé elárasztott minket utazási műsorokkal, majd hirtelen mindenki egy kínai piacon találta magát. Pontosabban annak a következményeivel, ami állítólag ott pattant ki. Egy királyi fejdíszről elnevezett vírus végigsöpört a világon, és az emberi hisztéria – na meg a média hatása – megtette a magáét. Ezért vagyok most én is itthon, és ezért jut rengeteg időm a gyerekekre, a sütésre, és az irodalom által az emberiség szolgálatára. Kérdések feszítenek belülről, amelyeknek a válaszai csak még több kérdést vetnek fel. A halál itt jár közöttünk, és bár a vírus igazából lábon kihordható és csak a súlyos szervi betegek esnek áldozatul, mégis megváltoztatta az egész eddigi életünket. Nem a karantén és a bezártság őröl fel, hanem a gondolat, hogy a szenvedély és az izgalom a fiataloknak való. Az én koromban már ne álmodozzon senki ilyenről! A nyár közeledtével sokak szerint furcsa gondolataink támadnak. A szemünk előtt alakul át a világ. Először csak világos lesz akkor, amikor mész dolgozni, majd a téli sötétség után világosban is érsz haza. Több időt tudunk a szabadban tölteni – ha éppen nincs kijárási korlátozás –, és új távlatok nyílnak meg. Távolabb kerül a napnyugta. Ami januárban még itt volt a kerítésnél, az most már a felhőkön túl van. De amikor leszáll az éj, már az sem a régi. Tavasszal elmúlik az a nagyon nyomasztó és sűrű téli éjszaka, és jön az a majdnem világos, könnyed sötétség. Csak egy közös bennük: a rettegés. Rettegek mindentől. A haláltól; a szerelem hiányától; attól, hogy a gyerekeim elhidegülnek tőlem és csak akkor keresnek majd, ha kell nekik valami; rettegek az érzéstől, hogy a legjobb éveimet felőrlik a hétköznapok. „Megy minden, ahogy mennie kell”. Ez a legrosszabb. Nincs már rejtély az életemben. Mire az irodalomhoz jutok, egy kicsit úgy érzem, hogy minden nappal meghalok belül. 
A vágyam tárgya valami más. Nem tudom igazán megfogalmazni, de már nem a tisztes anyaszerep. Nem az, hogy a városi színitanodában egy jó rendezőnek mondjanak. Valami más, amit még úgy, hogy az oldalamat már tizennyolcezren követik, sem tudom megmagyarázni. Olyan érzés ez, mint amikor vasárnap délután sétálsz Milánóban és zárva van minden. Nincs lehetőséged, hogy benyiss bárhová és azt mondd: vásárolni jöttem.
Egy biccentéssel nyugtázom: tizennyolcezer. Áthaladt az oldalam azon a határon, amit én már soknak értékelek. Cégek keresnek meg, hogy a közösségi oldal érdeklődése után találjunk ki egy logót és gyártsunk bögréket meg pólókat. Az algoritmusok keresik a fogyasztókat és keresik az eladókat. Minden értékesíthető a világhálón, ha jól van tálalva. Ahogy böngészem a közösségi oldalt, egy summás összegzésre találok a világjárványról. Nem bírom ki, hogy ne osszam meg az olvasóimmal:

A vírus tisztázott pár dolgot:
1. Az Egyesült Államok már nem a világ vezetője.
2. Kína rakétakilövés nélkül nyerte meg a „harmadik világháborút”, és senki sem vette észre.
3. Csak akkor térünk vissza Istenhez, amikor szükségünk van rá.
4. A megelőzés több életet ment, mint az utolsó pillanati cselekvés.
5. Az egészségügyi dolgozó többet ér, mint egy futballista!
6. Az üzemanyagnak nincs értéke egy fogyasztás nélküli társadalomban.
7. A halál nem különbözteti meg a fajt, a színt, vagy a társadalmi státuszt.
8. Az ember opportunista és alacsonyabb rendű.
9. Most már tudjuk, hogy érzik magukat az állatok egy állatkertekben.
10. A mai gyerekek nem tudnak játszani internet vagy televízió nélkül.
11. Néhány ember több millió dollárt keres, és nem szolgálja az emberiséget.
12. Elkezdjük értékelni a bizalom nagy gesztusát, ami a kéz megrázását jelenti.
13. Az emberek a bolygó valódi vírusai.
14. A bolygó gyorsan megújul emberek nélkül.
15. Nem állunk készen egy járványra.
16. Többet kell fektetnünk az egészségbe.
17. Az alkohol (kézen) életmentést jelent.
18. Jobb, ha kertes házat veszel, mint egy lakást.
19. Az idősebbeknek szükségük van ránk.
20. A digitális világ nem való élet, az emberi kapcsolat szükséges.

… A világjárvány végén a világ megváltozik.”

Legszívesebben elsírnám magam, hiszen a világ és az életünk valóban megváltozott. Végtelen szomorúsággal töltött el még egy pár héttel ezelőtt is, ha arra gondoltam, hogy a gyerekek egyszer majd felnőnek és kirepülnek. Elköltöznek egy másik városba vagy egy másik országba, mi pedig a férjemmel itt maradunk egymásnak a végtelen szabadidőnkkel. Én folytatom az írást, és jelentős szerepet fogok továbbra is vállalni a helyi színjátszókörben, a férjem pedig unalmában a kocsinkat fogja mosni. Mindig ugyanazon a napon, mindig ugyanakkor, hogy a szomszédok láthassák: nekünk rend van az életünkben. Fontos nekik megmutatnunk, hogy még ennyi idősen is működik a testünk, és továbbra is alázattal végzünk bizonyos dolgokat. De most itt, a járvány közepén egy tiszta kocsi nem számít. Hiányzik a munkám, agyamra megy a családom, és most tanultam meg igazán értékelni a mindennapi utazásaimat a munkahelyem és az otthonom között. Hiányoznak a töredezett járdák, hiányzik a vonat, a beton- és fakerítések, és hiányzik a város is. Boldog voltam abban az egy órányi rohanó változatlanságban, és ahogy ezen rágódom, arra gondolok, mi lehet a baj velem. Talán csak két esetben érzem úgy, hogy boldog vagyok és szükség van rám: ha az irodalommal foglalkozhatok, és akkor, ha ebédet vagy vacsorát készíthetek a családomnak. Ilyenkor olyan az egész ház, mintha fénye lenne. A gyerekek érzik és látják, hogy a szüleik kiegyensúlyozottak, és ez nagyon fontos az ő korukban. Ne legyenek elrontott fiatal felnőttek az otthoni rossz sémák miatt! Így hát csak éjszaka rettegek, nappal pedig csak nem lelem az örömöm… Néha úgy érzem, mintha a szoba sarkában meghúzódva lesben állna egy démon, és csak arra várna, hogy rám vethesse magát. Hogy eltereljem a gondolataimat, megnyitom a postafiókomat. Naponta több tucat levelet kapok pályázatokról, kiadóktól, olvasóktól, önjelölt íróktól. Az első hajnalban érkezett, és Timothy küldte. Tehetséges srác. Egy ideig egy másik irodalmi lapnál szerkesztettünk, de az oldal előbb összeveszett mindkettőnkkel, aztán megszűnt létezni. Érdeklődve pillantok a csatolt írásába, és rögtön látszik rajta, hogy ez most más.
A feldolgozott probléma
 
A férfi a gyár főbejárata előtt kapta hátába a szelet, ahogy kiszállt az autójából. Ez a szél úgy rohant, mintha a hajnalt is hajtotta volna maga előtt, és úgy nyílt szét a tavaszi éjszaka lomha sötétsége, hogy piros foltokkal fodrozódott az ég alja.
A gyártelep ledobta magáról az éjszaka gúnyáját, eltűntek az árnyak, és a lapos épületek tetején megszólaltak a madarak. A bejárat előtti dohányzóban még lézengett néhány alak; a reggel hatos műszakkezdésük előtt az utolsókat szívták egyszerre két cigiből. George ügyet sem vetett rájuk. Megszokta már, hogy neki csak akkor köszönnek, ha szükségük van valamire. Még nem érkezett el a nagy köszönések időszaka, mert ilyen korán senki sem volt éhes. A férfi átsétált a biztonsági kapun és felvette a nagy, bilétákkal teletűzdelt kulcscsomót, amin egyetlen távirányítót szokott csak használni: a konyha automata redőnyeiét. Már nyitotta az ajtót, amikor az egyik biztonsági utánaszólt: beszéltem a főnökkel. George egy pillanatra nem is értette a mondatot, majd ahogy visszafordult, minden világos lett a számára.
– Ah, akkor bejöhetek majd az autóval? – kérdezte a legártatlanabb tónussal a hangjában.
– Igen, de majd gyorsan kell megejteni a manővert – válaszolt a piros pulóveres, kopaszodó biztonsági őr. Közelebb lépett, és egy kissé lejjebb vette a hangját. – Csak ő engedélyezte, más nem tud róla.
– Köszönöm, majd sietni fogok – válaszolta George, és mint aki siet, már el is hagyta a bejárat kis épületét. Ki nem állhatta ezeket a bárgyú, kérdésekkel teli embereket, akik mondanivaló híján a saját álfontosságuktól vannak felfuvalkodva. Minden úgy alakult, ahogy számított rá. Mosoly suhant át az arcán. Elsétált a „Gecsemáné” kert mellett, majd odaköszönt a fotocellás ajtó mögött álló másik őrnek, és a lépcsőn felment az első emeletre. A nagy, folyosó közepén lévő óra hat óra ötöt mutatott. A raktárakat rejtő füstüveg ablakok mögül élettelen fény szűrődött ki. Félórája volt – talán kicsivel több –, hogy mindent elrendezzen. Nem hibázhatott, hiszen ha elmulaszt valamit, akkor az az egész további életében elkíséri. Az étkezde üres volt, csak a hűtők zúgták mindig álmosító dallamaikat. Gombnyomásra a három redőnyből az egyik emelkedni kezdett, a konyhafőnök pedig belépett a birodalmába. Ott ő volt az úr, és nem tűrte, ha megsértik vagy lebecsülik. Az egész gyár egyik legfontosabb pozíciója az övé, és a poszt tiszteletet követelt – mindenkitől. Joe és a nője először csak passzív agresszióval vették körbe, amikor odakerült. Az ebédidő az ebédidő, és George mindenkitől megkövetelte a pontos kezdést. Hiszen a vasútállomásra peronjára sem áll oda senki negyed tizenkettőkor a feles vonathoz, hogy hátha hamarabb jön-e. George személye változásokat hozott a gyár étkezési szokásaiba, és ez a konzervatív-szindrómában szenvedő dolgozóknak sok nehézséget okozott. Levegőnek nézték, és Joe meg a nője tüntetőleg távol maradt, és otthon főztek maguknak. Nagy dolog – gondolta a séf, hiszen két éhes és akadékoskodó szájjal kevesebbet kellett etetnie. A tálalópult előtt, jobboldalt egy kis folyosó nyílt, csak egy olyan háromméteres. Szemben, a végén volt a lengőajtó, ami a mosogatóba vezetett, jobbra pedig az öltöző. George gyorsan döntött öt nappal ezelőtt. Minden csak szervezés kérdése. El kell érni, hogy megtörténjenek bizonyos dolgok. Joe a tálcáját hozta vissza a tárolókocsira, ami akkor egy picit közelebb volt a folyosóhoz. A teleszkópos bot – néha vipera – egyetlen gyors ütéssel  csapott le egyenesen a tarkójára. Úgy törte el a nyakát, hogy nyikkanni sem tudott. Élettelenül terült el az étkező azon szürke folt részén, ahová nem látnak a kamerák. George egy gurulós kocsira tette a magatehetetlen testet, és végigtolta az üres konyhán a legmegfelelőbb helyre: a húselőkészítőbe. Ott a csempézett falon, a rozsdamentes acélasztal lábánál, a hústőkén és a lefolyóban vér, vér és vér gyűlik össze nap mint nap. A séf először gumikesztyűt, majd műanyag kötényt, aztán maszkot húzott, és módszeresen nekilátott a „feldarabolásnak”. Előbb a ruhától kellett megszabadítani az antipatikus kollégáját. Egy komoly vastag fekete szemeteszsák nem csak testeket és holtakat képes elnyelni, eltűnik ott minden. Azután az ujjak következtek, és a fogak. Minden olyan részlet, amiből azonosítani lehet az áldozatot. Amikor ezek elváltak a testtől, jöhettek a nagyobb részek. A fenőacél hátborzongatóan siklott a szénfekete kés élén. Húzta, erőltette a jobb és pontosabb vágás érdekében. A kivéreztetés sokáig tartott. A mosdókagyló előbb fent tartotta a vért, majd a lefolyó lassan kezdte magába szívni. George az órájára pillantott. Hamarosan beáll a hullamerevség, így igyekeznie kellett. Az ízületek ropogva engedelmeskedtek a pengének. Inak szakadtak és porcok ropogtak, majd minden probléma, ami volt, ott feküdt előtte egy fehér húsos ládában. A séf egyenlő részekre szedte őket, és betette az egészet a fagyasztóba. Ezektől a részektől kellett most – öt nappal később – megszabadulnia, amik már jó néhány napja ott pihentek csonttá fagyva a csokis muffin és a kókuszkockás dobozok mögött, a felső polcon. Kiszedte a „részeket”, és gyorsan a földszinti moslékoshoz vitte őket. A szag – mármint az oszlásnak indult maradékoké – kissé erős volt, de a tetem nem mutatott semmilyen figyelemre méltó változást. Fagyott hús volt csupán, semmi több. Ezek után – még jóval a nyolc órai műszakkezdés előtt – beállt a kocsijával a gazdasági bejárathoz, és a két „cápavadász” hordót – majdnem pontosan olyat, mint a filmben, csak kisebbet – betette a csomagtartójába, és a kapunál megvárta az első kollégáját, aki hét órára érkezett reggeliztetni. –Beugrom a raktárba, elviszem a hordókat, mert már nagyon tele vannak – mondta a fiatal nőnek, aki, mint mindig, most is késésben volt.
5 Csillagok
"Kazincbarcelona" - 09.11.2022
T. Hässler

E rövid részletet olvasva rengeteg kérdőjel van bennem! Az Író a valóságot, egy kegyetlen gyilkosságot vagy csak a képzelete "szüleményét" kívánta papírra vetni?? Szerintem lebilincselő lesz... Nagyon kíváncsi vagyok a könyvre!!

5 Csillagok
Wow!  - 07.11.2022
Natalia

All the Best George!

5 Csillagok
Good Job!  - 07.11.2022
Sarah Coolican

Congratulation! Well Done Sir!

5 Csillagok
Barátomnak - 06.11.2022
Kiss Gyula

Sokat kerékpározom. Családtagok mindig megkérdezik, hogy miért most és miért pont arra? Rossz az idő és ezerszer jártál már arra... Én mindig azt mondom nekik, hogy innentől sport a kerékpározás. Az ember abban a legsikeresebb, amihez igazán ért, amit szívesen végez akkor is, amikor nincs hozzá kedve! Kívánom, hogy a lelkesedésed ne hagyjon alább! Várom a folytatást!

5 Csillagok
Mestermű. - 05.11.2022
4y

Masterpiece!

5 Csillagok
Elégetett sorok - 30.10.2022
Magdi

Teljesen magával ragadott a könyv, nem tudtam letenni! Feszülten vártam, hogyan bontakozik ki a cselekmény, hogyan kapcsolódnak össze a több szálon futó események. Vajon hogy találkoznak a szereplők? A mesteri megfogalmazásnak köszönhetően a szemeim előtt láttam az olvasott jeleneteket. Amikor azt gondoltam, hogy végre megoldódik a probléma, egy váratlan fordulat újra összekuszálta az eseményeket. A könyv végéig tartogatott meglepetéseket az író, ezzel végig fenntartva bennem a feszültséget. Mindenkinek nagyon ajánlom! Gratulálok a Szerzőnek és várom a folytatást, hiszen vannak még elvarratlan szálak!

5 Csillagok
szabodorian90@gmail.com - 27.10.2022
Szabó Dorián

Igazán érdekes, aktuális lebilincselő írásba pillanthattam bele. Mindenképpen meg fogom vásárolni, mint a szerző előző regényeit.

5 Csillagok
értékelés - 27.10.2022

Izgalmas könyvnek tűnik az olvasópróba alapján- olyannak, mely rámutat az emberi közönyre, önzőségre...

Ez is tetszhet Önnek :

Elégetett sorok

Hampuk Zsolt

Hatalomjátszma

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők