Elfojtott érzések

1. fejezet


Shado vagyok, tizenhat éves gimnazista. Bár azt mondhatnám, hogy átlagos életem volt, de nem tehetem. Illetve egy darabig az volt, de egy igencsak sokkoló élmény ért engem, amit inkább szeretnék elfelejteni. Ezért a szüleim is belementek, hogy elmehessek egy távoli iskolába, és ott kezdhessek tiszta lappal. Szerencsémre gazdagok a szüleim, így nyugodtan választhattam olyan helyet, amit én akartam. Egy egyszerű házat választottam. Igaz, nem volt valami otthonos, mert eléggé üres volt, de nem is bántam különösebben. Nem is vágyom most nagyon otthonos környezetre. Viszont azért az alap dolgokat csak be kell szereznem. Még akár az iskolát is megnézhetem, ha már vásárolni megyek. Amikor kiléptem az ajtón, megláttam egy fekete macskát, ami engem nézett. Nem tudtam, miért bámul, de nem nagyon érdekelt, mert volt fontosabb dolgom is, mint ez. Ahogy haladtam az utcákon, láttam, hogy mindenki megfigyelt. Kicsit bántott is, mert leginkább eltűntem volna a világ elől. Végül csak beértem a boltba, és vettem pár hasznos dolgot, pl. WC-papírt, sampont meg sok mást is.
Bementem egy hangszerboltba is, mert a zene, amit meghallottam az üzletből, nyugtató hatással volt rám. Nézelődtem, hogy mit lehet kapni, de ahogy elbámészkodtam, nekimentem valakinek. Gyorsan bocsánatot kértem, és már mentem is odébb, egy másik részébe az üzletnek, nehogy még valakinek nekimenjek, de azért érdekelt, hogy ki lehetett az, kinek nekiütköztem. Egy rubinvörös, középhosszú hajú srác volt, és rockernek tűnt az öltözködéséből. Innentől nem nagyon érdekelt tovább a dolog, mégis meglepőnek találtam, hogy egy szó nélkül megúsztam, mert hát hozzászoktam, hogy ilyenkor még nincs vége az egésznek… bár mindegy is. Nézelődtem, de igazából nem tudtam, mit is akarok. Aztán mikor a gitárokat nézegettem, a srác odajött mellém.
– Ha gitárt akarsz venni, akkor ezt javaslom – mutatott egy igencsak márkás hangszerre.
– Köszi, de még nem tudom, mit akarok venni – fordultam el.
– Akkor menj arrébb, hogy elérjem azt a gitárt. – egy sokkal olcsóbb darab felé vetette a tekintetét.
– Nem a másikat javasoltad? – kérdeztem tőle kissé csodálkozva.
– De igen, viszont arra nincs pénzem.
Nem igazán volt kedvem tovább beszélgetni, ezért odébbálltam, és inkább kimentem az üzletből. Hazafelé vettem az irányt, de amint az ajtóban álltam, az a macska már megint engem nézett, ezért gondoltam, talán megpróbálok közeledni felé. Amint a közelébe ért a kezem, elszaladt. Kicsit sajnáltam is, mert szerettem volna megsimogatni. Végül bementem, és berendeztem magamnak a házat. Kicsit rozzant volt, de így tetszett. Szerencsére csak belülről. A fal itt-ott omladozott, néhol meg félig lejött tapétacsíkok lógtak, de jól szigetelt egy házikó volt, meg kell hagyni. Már csak a pincét kellett megnéznem, mert az maradt utoljára. Lementem, de nem hittem a szememnek. „Ez hatalmas!”, csúszott ki a számon. Majd megnéztem a falakat, és egészen jó állapotban voltak. Igaz, hogy üres volt, de simán kiadott volna majdnem három nagyobb nappalit is.
Azt hiszem, megvan, hogy hol lesz a kedvenc helyem, bár még nem nagyon tudok mit csinálni. Ahogy elnézem, későre jár, és holnap elkezdődik az iskolai élet. Remélem, jó iskolát választottam.
Másnap reggel a telefonom ébresztett. Gyorsan felkaptam magamra a ruhákat – egy fekete, egyenes szárú farmert, egy fekete pólót és egy katonai bakancsot, na meg egy fekete bőrszíjas csuklószorítót. A zsákomat felkaptam, beledobáltam, amire szükségem lehet, és siettem is az iskolába. Kár, hogy tegnap nem mentem el megnézni, most aztán keresgélhettem. Később megláttam pár velem egykorú embert, hogy egy épületbe mennek, és reménykedtem, hogy az lesz az, amit én keresek. Elkezdtem közeledni, majd mikor megláttam az iskola bejáratát, már rájöttem, hogy jó helyen vagyok. Nagyjából két-háromemeletes lehetett. A falat alkotó téglák természetes külsőt adtak neki. A kapun áthaladva láttam, hogy vannak az udvar részein kicsit lezüllöttebb helyek, ami kicsit jobb kedvre derített: lesz, ahol békén tudnak majd hagyni. Amint beléptem volna az ajtón, hirtelen kinyitották, és hátravágódtam. Aztán kilépett az a vörös hajú srác tegnapról, és dühösen elkezdte mondani:
– Nem tudsz vi… – elharapta, amit mondott volna, miközben rám nézett. – Bocsi. Gondolom, új vagy itt – nyújtotta felém a kezét.
– Igen, az vagyok, és majd jobban vigyázok, nem kell többet mondanod. – felhúzott.
– Scott vagyok.
– Shado, de ha megbocsátasz, nekem dolgom van – kikerültem és bementem. Amint elkezdtem haladni, rájöttem, hogy nem is tudom, hol van a tanári, hogy megtudjam, mit is kell csinálnom nagyjából. A közelemben volt egy lány. Talán tud segíteni nekem.
– Szia! Bocsi, hogy zavarlak, de meg tudod mutatni, merre van a tanári?
– Persze, a folyosó végén balra az első ajtó. Új vagy? Amanda vagyok.
– Köszi, és igen, én meg Shado – hajtottam le a fejem. – Ha megbocsátasz, mennem kell – megindultam.
– Persze, szerintem jó barátnők leszünk.
Erre nem mondtam semmit, csak mentem a folyosó vége felé, majd bekopogtam az ajtón. Szerintem nem igazán voltak bent, mert zárva volt. Szóval várakoztam ott az ajtó előtt. Egy másik lány odajött hozzám.
– Szia, Rebeka vagyok. Te vagy az új diák?
– Szia, valószínűleg az leszek, ha beengednek.
– Miért kell bemenned a tanáriba?
– Hogy megtudjam, hol lesz az osztályom, meg hasonlók.
– Értem, de a papírokat elrendezted a diákönkormányzatos teremben?
– Ezt nem itt kell elintézni? – néztem furcsán Rebekára. – felnevetett.
– Bocsi, csak viccesen festettél. De nem, ezeket a diákönkormányzat elnökével kell elintézned először – mosolygott rám.
– Értem, és ki az elnök?
– Alex, egy szőke, rövid hajú fiú, szünetekben gyakran bent szokott lenni. Komolyan veszi ezt a feladatkörét, olyan karrierista.
– Már csak egy kérdésem lenne. Hol van az a terem? Komolyan mondom, nekem egy térkép kellene ide!
– Annyira azért nem nehéz. A bejárattól a második ajtó balra – mutogatott arra a kezével.
– Köszi!
– Szívesen… – kezdte, majd kis szünet után hozzátette: – Ne haragudj, elfelejtettem, hogy is hívnak.
– Shado. Azért nem emlékezhettél rá, mert nem mondtam.
– Ja, így már értem. – ismét elmosolyodott. – Majd beszélhetünk… majd… valamikor, ha akarod – mintha tétovázott volna.
– Persze, talán, de most megyek, mert sok a dolgom – intettem neki. – Szia!
Azt hiszem, vele jobban elleszek, mint azzal a Amandával. Így is fura érzésem volt, ahogy beszéltünk, de most nem volt időm ezen gondolkodni. Már végezni akartam ezzel az egésszel, ezért megindultam a megadott terem felé, majd bekopogtam és bementem. Egy fiú volt bent.
– Szia. Az elnököt keresem.
– Szia. Én lennék az, és nyugodtan hívj Alexnek.
– Én Shado vagyok, és most jöttem ide. Azt mondták, hogy ide kellett volna jönnöm egyből.
– Mindjárt utánanézek a papíroknak. – Elkezdett keresgélni az asztalán lévő akták között.
– Ez is itt van, amit még személyesen le kell adnom – nyújtottam felé. Kis idő alatt átbogarászta minden papíromat.
– Köszönöm, minden rendben van. Már csak az igazgatónőnek kell leadni, és végeztünk is.
– Ezt ugye nem nekem kell csinálni? – reménykedtem.
– Nyugi, nem olyan nagy dolog. A folyosón szokott sétálgatni időnként, szóval könnyű megtalálni.
– Akkor megkeresem – éppen mentem volna ki, mikor utánam szólt.
– Ha akarod, órák után körbevezethetlek a suliban, és ha szeretnéd, a városban is.
– Miért is ne… Majd a kapuban várok rád. Most megyek.
– Sok szerencsét – mosolygott rám.
Amint kiléptem, rögtön szemben álltam az igazgatónővel, egy pár méter volt köztünk. Könnyen felismertem, mert kitűnt. Már vittem is oda gyorsan neki a dossziémat.
– Mit szeretne, kisasszony?
– A dossziémat szeretném leadni. Most lett leellenőrizve, és minden rendben van vele.
– Áh, igen, emlékszem már magára. Shado, igaz?
– Igen, kérem. Melyik osztályba fogok járni?
– Menjen el a tanáriba, ott kap további eligazítást. Már minden elő van készítve önnek, de nekem most el kell intéznem a dossziéját.
– Nem volt bent senki – mondtam kicsit szomorkodva.
– Talán azért, mert korán próbálkozott. Most biztosan vannak bent. Engedelmével! – mondta, majd továbbállt.
Hát ez remek! Megint próbálkozhatok azzal, hogy bent van-e valaki, vagy meg kell várnom az órák kezdetét. Ennél jobb már nem is lehetne, de akárhogy is legyen, nincs jobb lehetőségem. Elindultam, de meglepetésemre Rebeka jött velem szembe.
– Shado!
– Igen? – néztem meglepődve.
– Itt van, hogy hova fogsz járni, és az órarended is. A könyveket órák után át tudod majd venni a tanáriban, mert még nem állították össze az összeset. Képzeld, egy osztályba fogunk járni! – egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán, és a szeme csak úgy csillogott.
– Ez tényleg jó hír, és köszönöm, hogy elkérted ezeket. – átvettem, ami az enyém volt.
– Már alig várom, hogy bemutassalak a többieknek!
– Remélem, nem fognak kiközösíteni – mondtam zavartan.
– Ugyan, miről beszélsz? Mindenki kedves, ami a lányokat illeti. A fiúk más téma.
– Ha lehet, most hanyagoljuk a fiúkat. Egyelőre.
– Ahogy szeretnéd, de mindjárt csöngetnek, és ideje órára menni.
– Rendben, induljunk.
Éppen akkor csöngettek, mikor odaértünk. Bementünk, és nem mertem sehova sem leülni.
– Melyik szék szabad?
– Mondjuk ennek az oszlopnak a leghátsó asztala.
– Köszi.
Mentem is hátra. Öt padsor volt, de mindegyik pad egyszemélyes volt. Így biztosan nem fogok zavarni senkit. Mondjuk bal oldalról a második oszlopban voltam, leghátul, ami nagyjából a hatodik sor lehetett. Ültem volna előrébb is kicsit, de nem tudtam, ki hova ül, és nem akarok nagy feltűnést. Talán még jobb is lesz, hogy itt leszek hátul. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor hirtelen megszólított valaki, és kiestem a gondolatmenetemből.
– Üdv! – intett egyet.
– Helló! Scott, igaz?
– Te meg Shado. Nem hiszem, hogy változott volna – jelent meg egy sanda vigyor az arcán.
– Te meg mit mosolyogsz? – néztem rá kérdően.
– Semmit. Ez olyan dolog, amit soha nem tudunk meg.
– Te lökött vagy! – jelentettem ki fapofával, miközben ránéztem.
– Mert még új vagy, elnézem neked, de jobban jársz, ha nem sértegetsz, mert annak nem lesz jó vége.
– Na persze. Mit csinálsz, megversz? – vágtam rá viccesen.
– Még az is meglehet – mondta gúnyosan, és vágott egy arcot – ezzel befejeződött a beszélgetés.
Ez az utolsó pár mondat hirtelen eszembe juttatta, amit el akartam felejteni, és a félelem fogott el. Nagyon nem éreztem magam jól. Elkezdett fájni a fejem, és nem tudtam, mit csináljak. Bejött a tanár, és a többiek is. Itt voltak, akikkel eddig találkoztam, és még mások is, de a nagyját nem ismertem. Ez most még kevésbé zavart, mint amit jelenleg éreztem. A tanár, aki tartotta az órát, megkért, hogy menjek ki a táblához és mutatkozzak be, utána mondjak pár szót magamról, majd a többiek kérdezhetnek. Erőt vettem magamon, és elkezdtem.
– Shado vagyok. Most költöztem ide, és az osztálytársatok leszek. Ha akartok, kérdezzetek.
– Honnét jöttél ide? – kezdte Rebeka.
– A múltammal kapcsolatosan nem szívesen mesélnék semmit. Ha lehet, ne is kérdezzetek efelől.
– Egyedül költöztél ide? – folytatta Amanda.
– Igen, egyedül. A szüleim messze vannak, de azért tartom velük a kapcsolatot.
– Van fiúd? – kérdezte az egyik fiú, de amint megkérdezte, azonnal megint előjött az emlék, és elkezdett a rosszullét kerülgetni.
A választ még ki tudtam mondani, hogy „nincs”, majd térdre rogytam, és szinte magamba estem. Amikor hozzám ért egy férfikéz, elütöttem, és elkiáltottam magam, hogy „Hagyjál már békén!”, majd kirohantam az ajtón. A tanár utánam jött, én meg újra erőt tudtam venni magamon és ránéztem.
– Bocsánatot kérek. Tudja, ez nem magának szólt.
– Nem értem, kisasszony. Mondja el értelmesen, kérem! Ha akarja, nem mondok semmit az osztály előtt, de ha van valami komolyabb baja, arról tudnom kell – mondta együttérzően.
– Sajnálom. – elkapott a sírás. – Ez egy szörnyű emlék, amit átéltem, ezért próbálom a múltamat elfelejteni. Majd elküldöm magának egy e-mailben, hogy mi is történt, és a többi tanárnak is, hogy tisztában legyenek vele.
– Rendben – sóhajtott. – Nincs mit tenni. Vissza tud jönni az órára, vagy haza akar menni?
– Nincs akkora bajom, részt tudok venni az óráján, csak ha lehet, visszamennék a helyemre – töröltem le a könnyeimet.
– Persze.
Visszamentünk a terembe, és mindenki engem nézett, de megpróbáltam nem ezzel törődni, és kivitelezni, hogy minél előbb a padomhoz érjek. Végül mikor leültem, a tanár elkezdte az órát. Én csak egy nagyot sóhajtottam, és lehunytam egy pillanatra a szemem. Amikor kinyitottam, egy cetlit láttam az asztalon. Ez állt benne: „Minden rendben?”.
Gondoltam, ráírom, hogy „Igen”, de nem tudtam, ki rakta ide. Ekkor két halk kopogást hallottam, és átadtam Scott-nak, aki egy kicsit mintha megkönnyebbült volna.
Már csak az kéne, hogy ennek a Scott-nak megtetsszek! Mostanában biztosan nincs szükségem fiúra, úgyhogy óra után közlöm is vele, mielőtt beleélné magát. Igen, ez jó lesz. Miután ezt eldöntöttem, a továbbiakban az órára figyeltem. Ami azt illeti, nagyon vártam a végét, mert már nagyon untam a történelemórát. Mikor kicsöngettek, rögtön odafordultam Scotthoz, mire ő nagyon meglepett arcot vágott.
– Figyelj, jó fej vagy, de tudod, nem vágyom mostanában arra, hogy fiúval járjak.
– Mi? Járni? Akkor te valamit félreértettél – nevette el magát, én meg értetlenkedve néztem. – Tudod, nekem már van barátnőm. Te csak szimplán jó fejnek tűnsz, aki nem idegesít és nem megy az agyamra.
– Ki a barátnőd? – kínosabban éreztem magam.
Hirtelen Amanda a nyakába borult, ami már egyértelmű válasz volt számomra, így kicsit megnyugodtam.
– Miről beszélgettetek, cicus?
– Csak hogy van már barátnőm. – amikor ezt Scott kimondta, Amanda azzal a szemekkel, amivel rám nézett, akár meg is ölhetett volna.
– Ne értsd félre! Nem akartam vele járni!
– Szóval azt mondod, hogy Scott nem elég jó pasinak?! – Amanda teljesen felnyársalt a tekintetével.
– Nem, én nem ezt mondtam! Én nem akarok tőle semmit.
– Most már nyugi, szívem. Tényleg nem volt semmi, csak félreértettük egymást, és már tisztáztuk is.
– Mégpedig?
– Hogy te vagy nekem, és nem cserélnélek le.
Elkezdtek ölelkezni, én meg ahogy tudtam, siettem kifele a teremből. Majd Rebeka megragadta a karomat, és a szekrényekhez húzott.
– Minden rendben van? Nagyon furán viselkedtél.
A fejemhez kaptam, és enyhe vigyort vágtam.
– Semmi bajom, ne is törődj vele, felejtsük el.
– Ha ezt akarod. Viszont mivel láttam, hogy beszélgettél Scott-tal, ezért nem zavartam korábban. Talán tetszik neked?
– Nem! Nem érdekelnek mostanában a fiúk. Inkább kerülném őket.
– Ahogy gondolod, de mivel elvoltál, a többiek mind szétszéledtek, ezért inkább megmutatom az évkönyvet és mindenkiről elmondok pár dolgot.
...