Érdem szerint

A doki


„ÚJABB NAP A GYÓGYÍTÁSRA!” – gondolta Will, miközben energikusan kiugrott az ágyból.
Imádta a munkáját. El sem tudott volna képzelni magának más szakmát. Boldog volt, amiért segíthetett az állatokon, visszaadhatta az egészségüket, meghosszabbíthatta életüket, és az is örömmel töltötte el, amikor látta a gondoskodó gazdik szemében a hálát.
Minden reggel ugyanúgy indult: félóra futás kutyájával; kiadós reggeli az elmaradhatatlan fahéjas kávéval, és irány a rendelő.
Kutyája, Caesar, ezüstszürke dán dog volt, mellkasán Afrika alakú fehér folttal. Az állat izgatottan ugrott fel a terepjáró zárt rakterébe, ahol egy stabilan rögzített kennelben utazhatott a legnagyobb kényelemben.
Will addig nem indította el a kocsit, amíg fel nem tekerte a hangerőt kedvenc rádióállomásán. Szerencsére kutyájának is bejött a rockzene: vigyorogva bólogatott hátul.
Will a külváros felé vette az irányt, Bedford Parkba, ahol a rendelője volt. Az Ealing végét jelző táblánál rákanyarodott egy kavicsos bekötőútra, majd kisvártatva meg is érkeztek. Fütyörészve szállt ki kocsijából. Caesar boldogan ugrott ki a raktérből, és rögtön a bejárati ajtóhoz ügetett.
Az állatorvos fel volt rá készülve, hogy nem várt páciensek miatt bármikor elhúzódhat a rendelés. A földszintes, csinos kis kertes házat átalakíttatta, így négylábú társának megfelelő beltérrel és kifutóval ellátott helyet tudott biztosítani, amíg ő dolgozott. A rendelő udvarán parkoló is volt, valamint egy nagyobb, füves terület a várakozó négylábúaknak.
Will soha nem késett. Megtehette volna, hogy munka előtt még elintéz egy-két fontos dolgot, hiszen a saját rendelője lévén a maga ura volt, ám a lelkiismerete ezt nem engedte. Arra sem vitte volna rá a lélek, hogy a rendelési idő lejárta pillanatában bezárja a boltot. Számára a betegek voltak az elsők.
Miután gazdája kinyitotta a bejárati ajtót, Caesar lelkesen berontott. Körmei ütemesen csattogtak a csempén. A kutya hatékony segítséget nyújtott a gyógyításban. Sok esetben meg tudta nyugtatni a riadt és beteg négylábú pácienseket.
Will elhaladt a balra eső keskeny pult előtt, amelyen prospektusok és különböző ismeretterjesztő füzetecskék sorakoztak. Első dolga volt friss vizet önteni a betegeinek kihelyezett tálkákba. Figyelmességét jelezte továbbá, hogy a pulton lévő üvegtálkában egyesével becsomagolt kézműves bonbonok és csokoládék kínálták magukat az aggódó gazdiknak, akik kávéval is kiszolgálhatták magukat.
A váróból több ajtó nyílt. Bal kéz felől egy kisebb kezelőhelyiség kapott helyet. Általában ide kerültek azok az állatok, akik infúziót kaptak, vagy akiken az asszisztensnő kozmetikázást végzett. Szemből az egyik ajtó a mosdót zárta, a másikon egy kicsiny boltba lehetett belépni, ahol pórázok, játékok, kefék és egyéb apróságok kínálták magukat, valamint itt volt a gyógyszerkészlet jelentősebb része is.
Will belépett a mosdóba. Kockás ingére öltötte fehér köpenyét, lazán beletúrt a hajába, majd átment a vizsgálóba. Megkerülte a középen terpeszkedő rozsdamentes asztalt, és leült az ablak előtt elhelyezett íróasztalhoz, amelyen egy számítógép és egy nyomtató kapott helyet. Mögötte, a falra szerelt méretes üveges szekrényben különböző gyógyszerek, fecskendők, kötszerek sorakoztak.
Ebből a vizsgálóból nyílt további négy ajtó: egy a röntgen helyiségbe, egy a műtőbe, egy az irodába, és végül egy a raktárba, amelyből egy csapóajtón keresztül Caesar bármikor kimehetett a hátsó udvarra. A raktárban volt egy további ajtó, amelyet üres kartondobozok barikádoztak el. A házhoz utólag építettek hozzá egy kisebb részt, amely a teakonyha szerepét töltötte be. Ezt az irodából és az udvarról is meg lehetett közelíteni.
A tágas raktárnak nem hagyományos ajtaja volt. Derékig érő, fából készült ráccsal lehetett zárni a helyiséget. Így Caesar nem érezte elszigetelve magát, szabad rálátása volt az eseményekre, mégsem zavarta beteg és riadt négylábú társait.
Will mosolyogva figyelte, ahogy kutyája a raktárban elhelyezett fekhelye felé cammog.
– Jó kutya vagy.
Caesar a dicséret hallatán megfordult, elvigyorodott, majd ment tovább. Gazdája adott neki száraz tápot és friss vizet, megkereste kedvenc játékát, egy plüss mókust, végül ráhajtotta a rácsot.
Will hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
– És ismét előttem érkezett a mindig fess doktor úr! – üdvözölte vidáman asszisztensnője, Helga. Kibújt farmerdzsekijéből, majd felakasztotta az irodában álló fogasra.
Helga igazi szépség volt. Hosszú, mézszőke haja csodás keretet adott kreol bőrének. Különleges, zöld szemei könnyedén rabul ejtettek bárkit, dús ajkai pedig mágnesként vonzották a tekintetet. Ráadásul valami hihetetlenül fiatalos és lendületes energia áradt belőle, bár huszonnyolc éves létére egy kissé még cserfes volt.
Will halványan elmosolyodott. Jóképű volt ugyan, enyhe szemtengelyferdülése azonban világéletében zavarta. Hiába áradozott arról az összes addigi barátnője, hogy milyen különleges zöld szemei vannak. Szégyenlőssége legyőzésében még profin kidolgozott, izmos testalkata sem tudott segíteni. Pedig micsoda erőt sugárzott! Aki ránézett, könnyedén el tudta képzelni, hogy egy beteg lovat akár a hátán is el bírna vinni az istállótól a rendelőig. Még akkor is, ha az istálló történetesen egy másik megyében van.
Helga hatékony segítséget jelentett, hiszen ő is meglepően erős volt. Az ötvenkilós medveölő kutyákat is úgy rakta fel a vizsgálóasztalra, mintha pehelysúlyú kiscicák lettek volna. Ám ami a leginkább számított munkája sikerességében, az a mérhetetlen állatszeretete volt. Ezt pedig megérezték a beteg páciensek, akik nyugodtan viselkedtek még a legkellemetlenebb vizsgálatok alatt is.
Will másik asszisztense, Joe, magának való fickó volt. Szerény és visszahúzódó természettel bírt, és csak ritkán szólalt meg. Helgával viszont kivételesen sokat beszélgetett és nevetgélt.
Will jó érzékkel rendezte be rendelőjét. A váróban a falakra függesztett mókás, állatos képek kisimították az aggódó gazdik idegeit, ami sokat jelentett, mert az állatok képesek átvenni az emberek hangulatát. Idegesek, ha a gazdi is az. A rendelőből ugyanakkor a felkészültség, a profizmus és a hozzáértés sugárzott. Minden a helyén volt, makulátlanul tisztán. Aki ide belépett, az megnyugodott, mert tudta, hogy kedvence jó kezekbe került.
Az aznapi első beteg gazdijára azonban valahogy nem hatott a pozitív környezet.
Egy nő nyitott be az előtér ajtaján feldúltan és kétségbeesve, kezében cicahordozó kosárral. Will ránézett, és zavarában még köszönni is elfelejtett. Csak bámulta a karcsú, rendkívül formás, riadt tekintetű nőt, és úgy érezte, egy szempillantás elég lenne beleszeretnie igézően kék szemeibe. A nő kreolos bőre makulátlan volt, szépen ívelt szemöldöke pedig természetességet sugárzott. Érzéki, húsos ajkait csak még jobban kiemelte fitos orra, amin boldog egyetértésben terült szét néhány aranyos szeplőcske. Egyszóval, tökéletes volt.
Will felállt az íróasztaltól, közelebb lépett hozzá, és készséggel elvette tőle a hordozót.
Ekkor csapta meg a nő hosszú, fekete, göndör hajából áradó narancsos sampon illata. Kész. Elveszett.
– Nyugodjon meg, hölgyem! Máris megnézzük a cicust.
Ezzel átadta a hordozót Joe-nak, közben kikérdezte a nőt az állatnál tapasztalt tünetekről.
– Istenem! Ma reggel is szörnyű dolgokat produkált Tornádó.
– Tessék? – kapta fel a fejét az orvos, aki éppen áttörölte a rozsdamentes vizsgálóasztalt, holott az már makulátlanul tiszta volt.
– Tornádó. A cicám – magyarázta a nő tágra nyílt szemekkel.
Will zavartan elmosolyodott, majd megkérdezte:
– Honnan jött a névválasztás?
A nő felsóhajtott.
– Egyszerűen nem adhattam neki más nevet. Folyton száguldozik meg ugrál a lakásban, miközben mindent lever.
Will az asszisztensnőjéhez fordult.
– Helga, kérlek vezesd fel az állat adatait a gépbe, és nyissunk egy kiskönyvet az új páciensünknek.
Ismét a nőre pillantott.
– Tehát, mik a panaszok?
– Számomra aggasztó, hogy napok óta alig eszik, de egyébként igen nagy étvágyú. Ma reggel pedig visszaöklendezte kevéske reggelijét, aztán bánatosan nyávogott.
Joe eközben megmérte a jószág súlyát, és elvégezte a testhő ellenőrzését is.
– Mi baja van, doktor úr?
– Nekem? Semmi – nézett az orvos a nőre ártatlanul, aki végre elnevette magát.
– Nem úgy értem. Tornádónak mi baja van?
Will úgy érezte magát, mint kamaszkorában. Annyira zavarban volt, hogy még a szokásos vizsgálati protokollt is majdnem elfelejtette.
Összeszedte magát, és igyekezett teljes figyelmével a levert állatra koncentrálni.
– Tehát azt mondja, napok óta nincs étvágya?
– Igen. És ez azért aggasztó, mert amúgy egy kis bélpoklos a lelkem – sóhajtott egy nagyot a nő.
Will belenézett a macska szájába, hasi betapintást végzett, sztetoszkóppal meghallgatta a bélhangokat, és egy vérvizsgálatot is javasolt, aminek az eredményét ott helyben ellenőrizte. Mindezek alapján úgy döntött, széles spektrumú antibiotikumot használ, és infúziót is ad az állatnak, hogy megelőzze a kiszáradást.
Tornádó meglepően jól viselte az injekciókat, ám a hőmérőzés méltóságon aluli mivoltát nemigen tudta elfelejteni és megbocsátani. A tortúra végeztével durcásan visszatért kosarába, méghozzá önszántából, ahová egyébként mindig csak nagy küzdelmek és többszöri próbálkozás árán lehetett bekényszeríteni.
Will átnyújtotta a nőnek a macska gyógyszereit, továbbá ellátta néhány jó tanáccsal. Az anyagiak és az adminisztráció rendezése után meglepve látta, hogy Helga öleléssel búcsúzik el a gyönyörű nőtől. Miután kettesben maradtak, rá is kérdezett a dologra.
– Ezek szerint ismeritek egymást?
– Igen. Julie vezeti az edzőtermet, ahová spinningre járok.
– És, ő is… ömm – Will zavartan kereste a megfelelő szót.
– Nem, ő nem leszbikus – vágta rá Helga kuncogva. – Szóval nyugodtan elhívhatod randira.
– Á, nem azért kérdeztem. – A férfi elpirult, és próbálta terelni a szót. – Szóval edzőtermet vezet. Melyiket?
– Vasakarat a neve. Ealing központjában van, ha esetleg szeretnél beiratkozni.
Helga élvezte, hogy a doki ennyire zavarban van. Mondjuk meg tudta érteni, hogy rögtön odavolt Julie-ért. Igazi bombázó volt. Milyen kár, hogy neki semmi esélye nála.



Vasakarat


JULIE AZ ÁLLATORVOSI RENDELŐBŐL egyenesen hazahajtott. Az előszobában kinyitotta a cicahordozó ajtaját. Tornádó uraság komótosan előmászott, nyávogott egyet, majd egyenesen a szárazeledeles tálkájához sétált, és dorombolva ropogtatni kezdett. Julie megkönnyebülten sóhajtott fel. Nincs itt semmi vész!
Elköszönt kedvencétől, majd elindult az edzőterme felé. A Vasakarat volt a szenvedélye, a szerelme, az élete. Hiába dolgozott napi tíz-tizenkét órát, mégsem fáradt el. A munkája inkább feltöltötte energiával.
A Vasakarat a High Streeten fogadta fogyni és izmosodni vágyó vendégeit. A konditerem egy posta és egy ékszerbolt között helyezkedett el, és legalább tíz éve edzőteremként funkcionált.
Julie-nak az is megtetszett benne, hogy az épület frekventált helyen volt, ugyanakkor belső kialakítása is a legmegfelelőbben szolgálta célját. A recepció tágas volt és világos, a központi helyiséget faltól falig tükrök borították, a különböző termekben pedig jól képzett edzők tartottak spinning, jóga, pilates, zumba, és különböző fajtájú aerobik órákat. Olyan különleges foglalkozásokra is lehetett jelentkezni, mint például a kickbox aerobik, vagy a sztriptíz aerobik.
Julie három éve döntött úgy, hogy bérbe veszi a helyet. Keményen megdolgozott azért, hogy saját maga igazgasson egy edzőtermet. A mai napig tisztán emlékszik arra a napra, amikor aláírta a papírokat. Jelentős esemény volt az életében.
A recepción Edith széles mosollyal fogadta.
– Na, hogy van őurasága?
– Ahh, tuti megmarad. Első dolga volt telefalni magát.
– Akkor tényleg cicabaja – nevetett Edith, majd elővette kézitükrét, hogy megigazítsa rúzsát.
Mielőtt reggelente kinyitottak, mindig ellenőrizte a sminkjét. Mandulavágású, barna szemeit szerette színes szemceruzával hangsúlyozni. Harmincnégy éves volt ugyan, de ezzel a trükkel sokkal fiatalabbnak látszott. Persze ragyogó kisugárzása is előnyére vált.
Edith a bejárat felé indult, miközben szoros lófarokba fogta hosszú, szőke haját. Vele egykorú főnöke, aki egyben a barátnője is volt, vállára vetette sporttáskáját, amelyben az edzőruhája volt, és belépett a pult mögött megbújó ajtón. Gondosan be is húzta maga után. Edith egyszer rákérdezett, mi van odabent, mire Julie csak annyit mondott, hogy a privát öltözője.
Pár perc múlva Julie kilépett, kulcsra zárta az ajtót, és fekete-korallszínű edzőruhájában feszítve csípőre tette a kezét.
– Na, mit szólsz az új szerkómhoz?
– Egek, mennyit kell még edzenem, hogy így nézzek ki én is? – kérdezte Edith egy csipet irigységgel a hangjában.
Julie elnevette magát.
– Édes vagy, de nézz már magadra! Azért te sem panaszkodhatsz.
Julie nem bírta megállni, hogy ne számoljon be részletesen a reggel történtekről.
– Akarod tudni, mennyire cuki az állatorvos?
Edithnek rögtön felcsillant a szeme.
– Na, mesélj! Hogy néz ki?
– Piszkosszőke, kócos haja van, és észbontóan zöld szemei. A csípője keskeny, a vállai viszont olyan szélesek, hogy másra sem tudtam gondolni, mint hogy milyen szívesen odabújnék a mellkasához.
Edith elvigyorodott.
– Te máris belezúgtál! És mi van a pasiddal?
– Mark nem a pasim! – csattant fel Julie. – Csak kielégíti bizonyos igényeimet. Ennyi.
– Szóval az élő játékszered – kuncogott Edith.
– Így is mondhatjuk. A doki viszont teljesen más – folytatta Julie ábrándos tekintettel. – Olyan figyelmes volt velem végig. És képzeld! Vizsgálat közben Tornádót simogattam, az orvos keze pedig véletlenül az ujjaimat érintette.
Barátnője rákacsintott.
– Aha, véletlenül…
A két nő sajnos nem folytathatta a csacsogást, mert befutott Julie aznapi első vendége. Negyvenes, kigyúrt fickó, egy menő hotelben főszakács, és bosszantóan arrogáns. Julie azóta nem kedvelte, amióta pofátlanul rányomult.
Mialatt a szakács átöltözött, hogy alávesse magát Julie másfél órás kínzásának, amelyet személyi edzés címen vett igénybe, addig Edith átnézte az aznapi terembeosztásokat, Julie pedig lélekben felkészült a beképzelt szakáccsal való közös edzésre.



A szerkesztőségben


AZ ÚJSÁGÍRÓNŐ FELNÉZETT az égre, ahol kövér, szűziesen fehér, habos bárányfelhők úszkáltak boldogan. A madarak vidáman csiviteltek. Langyos szellő fújdogált. Csodás májusi nap volt. Az ember ilyenkor még annak is képes örülni, ha úgy megy be a munkahelyére, hogy tudja, a főnökének beszéde van vele.
Suzynak bevált taktikája volt arra, hogyan indítsa sikeresen a napját. Pacsirta típus lévén minden gond nélkül fel tudott kelni hajnal fél ötkor. Először húszperces meditációval kezdett, ami után húsz percet olvasott, majd következett húsz perc átmozgató jóga. Ez volt számára „a siker órája”, amely pozitívan befolyásolta a rá váró napot.
Mielőtt Suzy belépett volna a szerkesztőség épületébe, beugrott a mellette lévő pékségbe, hogy megvegye szokásos tojásos-rukkolás szendvicsét. Ez volt a kedvence. Néha kettőt is megevett belőle, mellé pedig hosszúkávét ivott.
Ahogy benyitott a pékség ajtaján, a huzat meglebbentette vállig érő, vékony szálú, barna haját, és kissé szétzilálta a frufruját.
Suzy leült egy kis asztalkához, és kényelmesen elfogyasztotta reggelijét. Miután végzett, elővette kistükrét, és ellenőrizte, nem maradt-e morzsás a szája. Nem igazán volt kibékülve a szája formájával. Túl vékonynak találta. Szájfénnyel próbálta valamelyest hangsúlyozni. A szemét viszont szerette. Ugyanolyan szép zöld, mint amilyen a bátyjáé.
Suzy munkahelye korszerű és jól felszerelt volt, ami a dolgozók kényelmét és jó közérzetét szolgálta. Öröm volt itt alkotni. Jól ment a munka, a napilap és a havi magazin egyaránt sikeres volt. Ez pedig büszkeséggel töltötte el mind a főszerkesztőt, mind pedig a lelkes újságírócsapatot.
A magazin címe Élvonalban. Minden, amit ahhoz kell tudni, hogy az ember sikeres legyen az online világban. Különböző külsős szakértők is adtak le a főszerkesztőnek cikkeket havi rendszerességgel. Az újságban tájékozódni lehetett a legújabb technikai vívmányokról, applikációs trendekről, közösségi felületekről. Az olvasók megtudhatták, hogyan lehetnek sikeres tartalomgyártók, marketingesek, vállalkozók, influencerek.