Pszihokrácia

Pszichokrácia

A történet egy fiktív, közeli jövőbeli disztópiában játszódik, mely egy online kihívással kezdődött. A kihívás lényege az volt, hogy élő adásban kellett szellemet vagy démont idézni, és ez az esetek kisebb részében sikerült is. A trend futótűzként terjedt el a világon, mígnem a sikeres szeánszok száma is exponenciálisan növekedni kezdett. Ez azt eredményezte, hogy a világot ellepték a kísértetek, így a hivatalos álláspontot a halál utáni életről kénytelen volt az emberiség megváltoztatni. Magyarországon egy szekta önmagát pártnak kiadva indult az aktuális választásokon, azt ígérve, hogy tudják a megoldást a kísértet-problémára. Ezzel párhuzamosan pedig egy könyörtelen, titokzatos sorozatgyilkos is tevékenykedni kezdett, aki csak egyre több és több nyugtalan lelket hagyott maga után.


Szikra egy tűzvészhez

Napjainkra ismét elértünk egy új őrülethez, mely a fiatal generáció, pontosabban főleg a tizenévesek körében hódít. Ez az új trend minden közösségi médiában és videómegosztó platformon jelen van. Nemzetközi szinten „Awakening Challenge” azaz „Felébresztés kihívás” néven fut, és lényege az, hogy élő adásban kell megidézni egy bármilyen túlvilági entitást egy tetszőleges módszerrel. Nincs leszabályozva, mindenki úgy próbálkozik, és akkora létszámmal, amekkorával csak akar. Eddig nem volt semmi rendkívüli ezekben az élő közvetítésekben, inkább poénosra sikeredett élő streameket tudott visszanézni a kíváncsiskodó nézelődő. De lehetséges, hogy ez nem marad örökké így.
Mint mindegyik, a mai is egy átlagos délutánnak ígérkezik a Klebelsberg Gimnázium közepesen jó állapotú falai között. Van, aki az utolsó fűszálba kapaszkodva tanul a holnapi kémia záródolgozatra, hiszen a hónapokkal előre bejelentett dolgozatokra mindig az utolsó napon a legjobb ötlet készülni. Mások az esélytelenek teljes nyugalmával fociznak kint a pályán, állnak sorban a büfénél, vagy éppen a telefonjaikba merülve zárják ki a rideg valóságot, hogy egy ugyanolyan rideg, de legalább kellemesnek kinéző világba temetkezzenek a virtuális térben. Ez utóbbi tábort erősíti Nemes Veronika is, aki most is csak a telefonjának kijelzőjét görgeti, miközben a fejére boruló fekete kapucni, és az oldalt kilógó, szintén fekete hajtincsei tökéletesen elzárják a hétköznapok nyomasztó gondolatai elől. Ahogy böngészi a hírfolyamot, látja az ismerősei muszáj-mosollyal ékesített szelfijeit, keserédes hangulatban úszó motiváló bölcsességeiket, egy kis politikai mocskolódást, kedvenc együtteseinek új lemezeiről szóló híreket, egy-egy fekete profilképet, és így tovább. Némelyik felett el is mereng gondolataiban: „Vagány gyerek vagy, Kornél, tegnap még azt mondtad nekem, hogy nem tudsz élni nélkülem, ma meg kapcsolatban vagy… Mindegy, lapozzunk!”.
A következő gördítés után – habár Veronika nem egy politikus alkat – elkerülhetetlenül belefut egy ilyen témájú veszekedésbe, amibe bele is olvas, majd azt gondolja magában: „Pontosan megérdemlitek egymást! Élettelenek… politizálnak ahelyett, hogy élnének”, de a következő bejegyzés nem hétköznapi, pontosabban a trendeket tudatosan kerülő Veronika hírfolyamában. Egy élő adás az, amit a számok alapján tízezer ember néz, és habár a lány nem tud németül, mégis kíváncsian nézi és hallgatja az adást annak különös atmoszférája miatt. Koromsötét van, csak néhány gyertya pislákol, és ezeknek fénye vetül néha hol egy ablakkeretre, hol egy éjjeliszekrényre. A felvételen egy fiatal fiú látható, ki egy darabig németül beszél a gyertya lángjai felett, aztán egy sokkal titokzatosabb nyelvre vált, hangzása alapján talán arámi vagy sumér, de semmiképpen sem latin, mivel azt Veronika értené, hiszen kitűnő latinból. Miközben a látottakat értelmezi, hirtelen a semmiből egy kezet érez a vállán. Ettől az élménytől a vállától a talpáig végigrohan a lányon egy elektromos jellegű zsibbasztó érzés. Még a nyelve is elzsibbad. Ez a folyamat nagyjából egy ezredmásodperc alatt zajlik le. Hirtelen felkapja a fejét, de semmi rendkívüli nem tárul szeme elé, csak Bálint, az osztály önjelölt humoristája.
– Bálint! Hogy a jó isten verne már meg egyszer!
– Mi az? Megijedtél?
– Meg hát! Mert elbambultam. Hogy állsz a szervezéssel?
– Hadilábon. De ne is firtassuk! Mit nézel?
– Ja, hogy ez? Ez valami német fickó, aki csinál valami okkult dolgot, de tök sötét van, és nem látok semmit.
– Mi a fene? Hozzád is eljutott?
– Mert mi ez?
– Gondoltam, hogy nem tudod. Ez egy körülbelül három hónapja tartó kihívás: emberek megpróbálnak szellemet idézni élő adásban.
– Volt, akinek sikerült?
– Dehogy! Hogy lett volna? Szellemek nem is léteznek.
A lány enyhén csalódottan visszanéz telefonjára, és látja, hogy valami történni kezd: mintha a gyertyák fényesebben ragyognának. És emelkednének is. A fiú hangja is egyre rémültebbnek tűnik. Ez nem is jöhetett volna jobbkor Veronika számára, így flegmán, magabiztos mozdulattal fordítja a kijelzőt a szkeptikus Bálint felé, és ehhez a gesztusnyelvi rendszerhez illő hanghordozással hinti el a kézenfekvő kérdést:
– Akkor szerinted ez mi?
– Zöldhátteres megoldással összevágott speciális effekt?
– Élő adásban?
– Simán! A híradót is úgy szokták! De akkor legyen damil.
– És azt a lángoló gyertya nem égetné el? Vagy legalább megvilágíthatná.
Aztán ahogy a gyertyák tovább emelkednek, a kis lángok belekapnak a sötétítőfüggönybe, és a tűz nappali világosságot idéz elő a mesterségesen elsötétített szobában. Az ijedt tini rögtön a poroltó után szalad, és végül is sikerül eloltania a tüzet. De a fiú eddig maradt komoly, és hirtelen kontrollálhatatlan röhögőgörcs tört ki belőle, majd a nevetéstől alig érthetően beszélni kezdett a kamerához: „Hier war nichts Gespenst, … nur eine Angelschnur, … und ziemlich viele von euch, die sie glauben hätten”.
– Látod, Vera? Én mondtam! Nagy kamu az egész!
– Mit mondott a végén a srác?
– Nem értem, mert nagyon röhög, de valami olyasmit, hogy „Nem volt kísértet”, meg hogy „Jó sokan elhittétek”.
– Ó, ez nem igazság! Azt hittem, történni fog valami érdekes.
– Ami azt illeti, fog, de már a valóságban. Feltéve, ha eljössz velünk a hétvégi kocsmatúrára.
– Nem is tudom, nem szeretem a zajos helyeket meg az alkoholt, de köszi a meghívást.
– Várj! Eszembe jutott még egy ötlet: Mi lenne, ha megcsinálnánk mi is az Awakening Challenge-et, megjátszanánk, hogy sikerült a szeánsz, de… de… na? Kitalálod?
– Na, milyen csavaros történetet találtál ki? Ne kímélj!
– Nem mondanánk el, hogy csak szívatásról volt szó. Vagyis elmondanánk, de csak azután, hogy az egész osztály kanyar nélkül bevette.
– És ebbe én miért menjek bele?
– Gondolj bele! Belőled nem nézné ki senki, hogy ilyen szintű pranket hozol össze… mármint úgy értem, hogy nem gondolná senki, hogy képes lennél hazudni. Így sokkal hitelesebb is lesz, ráadásul egy kicsit törleszted azt a sok cseszegetést, amiben részed volt.
– Hát jól van. Mercédesz is fel fog ülni ennek a tréfának?
– Garantálom!
– És mennyire fog kiakadni?
– Mint a szobamérleg az anyja alatt.
– Oké, meggyőztél! Vágjunk bele!
– Zsír! Hatkor nálam? Meg addig megpróbálom beszervezni Zoliékat is.
– Persze! Addig én beszélek Kírával, te meg intézd Zolit, jó?
Este hat óra előtt húsz perccel Veronika meg is érkezett Bálintékhoz, de ez nem is volt meglepő: mindössze egy utcasaroknyira laktak egymástól.
Ahogy közeledik az idő, úgy a szürkéskék viharfelhők is gyülekeznek, és ennek Bálint örül, mert úgy gondolja, hogy megfelelő hangulatot teremt majd az időjárás a szeánszhoz, de ugyanakkor aggódik is, nehogy emiatt a gerlepár ne jöjjön. Ugyanis ehhez az előadáshoz Bálint kulcsszerepet tartogat nekik. Ahogy sejteni lehetett, már hat óra, de se Zoli, se Kíra nincs sehol, ennek ellenére a már jelen lévők úgy döntenek, hogy előkészítik a színpadi elemeket. Beállítják a kamerát az élő adáshoz, behozzák az asztalt, és a házilag készített Ouija-táblát, meggyújtják a gyertyákat, és várnak. A feszült várakozás csendjét csak a párkányon koppanó esőcseppek törik meg, majd hirtelen döngeni kezd az ajtó. Azonban a kétszemélyes csapatnak még megijedni sincs ideje, egy ismerős hang üti meg a fülüket: „Na! Van itt valaki? Engedjetek be, szétázunk itt kint!” Bálint megkönnyebbülve nyit ajtót régi barátjának:
– Azt hittem, már el sem jöttök.
– Bocsi, hogy késtünk, csak szembe fújt a szél.
– Mindegy, gyertek be!
Ahogy az új vendégek is belépnek a ház előterébe és a vizes kabátjaikat a fogasra akasztják, Kírának szemet szúr egy fekete szemeteszsák csak úgy a padló közepén, majd félig viccesen megjegyzi:
– Azt a kuka mellé szokták tenni, ha azt akarod, hogy el is vigyék.
– Ja, ez? Ebben különböző kellékek vannak, amiről még nem kell tudnotok. A lényeg, hogy te, Zoli és Vera lesztek a tábla körül, és én leszek a „szellem”. Ahhoz, hogy a reakciótok hiteles maradjon, jobb, ha még nem tudjátok, mikkel készülök, de bármi furcsaságot észleltek, az én leszek.
– Nyugi, tudom, Vera elmondott mindent, amit tudnunk kell, csak viccelek. Nekem mi is lesz a feladatom pontosan?
– Csak ott ülni, és úgy tenni, mint aki nem tudja, hogy eggyel többen vagyunk. Majd Zoli mondja a szöveget.
– Jó, hát akkor kezdjünk hozzá! A kamerát beállítottad?
– Ó, igen, jó is, hogy mondod. Be van állítva, csak majd nyomd meg a gombot a tetején, meg köszönj be a nézőknek, utána meg minden megy a terv szerint. Én meg átmegyek az előtérbe, ott hallgatózom majd, és csinálom a saját részemet.
Miután mindenki elfoglalta saját helyét, el is kezdődik a szeánsznak tűnő mutatvány. Kíra indítja a felvételt, majd lényegre törően bemutatja a csapatot, és hogy mi fog történni: „Sziasztok! A nevem Kíra, és velem van a barátom, Zoli, és a barátnőm, Veronika. Ma pedig, ha minden jól megy, szellemet fogunk idézni”. Ezzel a lány megfordul, ránéz a másik két résztvevőre: „Kezdhetjük?”
– Naná! – jön az egybehangzó válasz a költőinek tűnő kérdésre.
A szerepét Zoli veszi a legkomolyabban: halványan sem látszik rajta, hogy többet tud, mint a nézők. Egyre csak hajtogatja a megtanult szöveget: „Hús a húshoz, vér a vérhez, szellem, megidézünk téged”. Ezzel a mondattal elsősorban csak időt akar húzni, hogy minél többen csatlakozzanak a nézők soraiba. Természetesen saját profiljáról Bálint is követi az adást, így látja a nézőszámot. Eldöntötte, hogy 150 nézőnél fogja kezdeni enyhébb trükkökkel, majd egyre látványosabbakkal, ahogy növekszik a nézettségi szám. Ezalatt Zoli is abbahagyta a mantrázást, és belekérdez a légkörbe: „Van itt valaki?” Néhány másodperc múlva a plafonról lenyílik egy addig észrevétlen ajtó, és kinyúl rajta egy hosszú, vékony kar, melynek alapszíne szürke, vagyis inkább olyan szürkésfehér, és nagyon sötétkék, már majdnem fekete erek sűrű hálózata rajzolódik rajta körbe. Azonban a kéz olyat tesz, mire nem számít senki: integet. Ráadásul elég energikusan, és ha a kézhez tartozó arc is látszana, bizonyára széles lenne a mosolya. Zoli eddig bírja: elneveti magát, majd felkiált a plafonra: „Bálint, hogy az ég áldjon meg! Így nem tudom komolyan venni”. A mondat alig hangzik el, a felismerés végigrohan a csapaton: ez is lement élőben? Valószínű, hogy igen, tehát a látszatot már nem lehet tovább fenntartani, így Veronika már indulna a kamera felé, hogy leleplezze az egészet, mikor Bálint nyit be az ajtón: „Bocsi, srácok! Ez besült. Bent maradt a ventilátor meg a kereplő. Hagyjuk az egészet, és menjünk inkább kocsmatúrára”.
– Akkor az nem a te karod volt? – kérdezi kétségbeesett hangon Zoli.
– Milyen kar?
– A plafonból egy csapóajtón keresztül nyúlt le egy kar.
– Csapóajtó? Ebben a házban normális padlás sincs, nemhogy padlásajtó.
– Már lekapcsoltuk a kamerát, nem kell tovább játszani.
– Na jó! Megmutatom, mit akartam eredetileg.
Bálint ezzel ki is borítja a szemeteszsák tartalmát, és elkezdi mutogatni sorban a kellékeket:
– Ez egy e-cigi, ennek a gőzét befújtam volna a kulcslyukon, hogy szellemnek nézzék. Ez itt a kis kézi ventilátor, amivel a gőznek adtam volna egy kis löketet. Ez maradt bent ugyebár. És végül a kereplő, ami, ha csak lassan forgatom, olyan, mint a nyikorgó padló. Ezt a lepedőt meg eltettem, de végül elvetettem az ötletet, mert hülyén nézett volna ki még félhomályban is. Én ennyit terveztem, úgyhogy nem értem, milyen karról beszéltek.
Úgy tűnik, most már egyre kevesebb a kételkedő, a szobát síri csend tölti ki, és ha a gondolkodás folyamata hanghatással járna, az lenne az egyetlen zörej. Veronika végül meghozza az első javaslatot:
– Akkor derítsük ki! Kapcsoljuk fel a villanyt!
Amint a szobát elárasztja az ötven wattos izzó enyhén sárgás fénye, a csapat a padlásajtót kezdi keresni. A csendet megtöri a házigazda magabiztos, de enyhe félelmet sugalló kijelentése:
– Látjátok? Megmondtam, hogy itt nincs semmiféle csapóajtó.
– De akkor mit láttam? Hogy csináltad?
– Azt nem tudom, hogy mit láttál, de nem én csináltam. Lányok, ti láttatok valamit?
– Én semmit, de nem is figyeltem a plafont, csak a szellemtáblát.
– Kíra? Te láttál valamit?
– Nem tudom! Felnéztem, mikor Zoli elnevette magát, de nem emlékszem. Talán mintha valami elmosódott foltot láttam volna. Mint mikor egy fehér macska gyorsan elfut előtted. Csak ez a plafonon volt. De lehet, hogy csak beképzeltem.
– Aha. Tehát mondhatjuk, hogy háromból másfelen láttátok. Zoli, Kíra? Ez nem a ti meglepetésetek?
– Már hogy lenne az, bátyja? Bíztam a te trükkjeidben, nem terveztem kiegészíteni.
– Nyugodtan elmondhatod, amúgy is csak egy játéknak szántam, hogy szórakozzunk. Semmi baj nincs, ha…
– De nem érted, hogy én azt tényleg láttam!?
Bálint észreveszi barátja fokozódó ingerültségét, úgyhogy bölcsebbnek látja, ha nem feszíti tovább a húrt, így műfajt vált:
– Jó, rendben. Akkor mit csináljunk? Ha nem kísértet volt, és nem is te találtad ki, akkor betörőnek kell lennie.
– Betörőnek? Este hétkor? Mikor még mindenki ébren van, és éli az életét?
– Ki tudja? Egy bűnöző is lehet ostoba.
– Oké, de hogy nyúlt át a plafonon? Biztos nincs semmilyen titkos ajtó odafent?
– Nem tudok róla, de szerintem közel száz százalék, hogy a plafonunk egybefüggő.
– Hát ez atom jó! Mit csináljunk akkor? Papot hívjunk, rendőrt vagy pszichiátert?
– Egyelőre egyiket sem, járjunk utána, hogy ki vagy mi szórakozik velünk!
– Biztos nem! Felejtsd el, hogy én oda felmegyek!
– Ne már, Zoli! Ne legyél már ilyen gyáva!
Ezen a ponton Kíra is becsatlakozott a párbeszédbe:
– Hagyd békén! Ő tudja, mit látott, meg elmosódva én is láttam, úgyhogy ne feszegessük, ha nem muszáj!
– Jó, oké, leállok. Csak kíváncsi lennék rá, hogy akkor most valaki behatolt az otthonomba, vagy csak valamiféle optikai csalódásról van-e szó.
– Hát akkor nézd meg egyedül! Zoli már kifejtette a véleményét, Vera sem úgy néz ki, mint aki fel akarná fedezni a házat, az én álláspontomat meg szerintem sejted.
– Akkor majd reggel megnézem a nyomokat. Szerintem bárki is volt, biztos lelécelt már, mikor felkapcsoltuk a villanyt. A legjobb lesz, ha most…
A villanykörte hirtelen szétdurrant, a sötétség pedig fokozatosan nyelte magába a szobát és annak teljes tartalmát, a hangokat is beleértve. Hosszú percekig még lélegzetvétel hangját sem lehetett hallani, de a csendet Zoli cinizmusa törte meg:
– Na, ez! Ez még igazán kellett az összképhez! Te, Bálint! Van zseblámpád, vagy valami hasonlód? A telefonomnak nincs vakuja.
– Az enyémnek van. – Ez a válasz Veronikától megnyugtatóan hatott volna a csoportra, ha nem folytatta volna így:
– Bassza meg! Ez lemerült!
Így nem maradt más hátra, tapogatózni kellett a sötét szobában. Kíra érzett valami hideg, fémes érzést az ujjai alatt. Hosszú, vékony, hengeres formájú tárgy lehetett. Ez bizonyára a radiátor csöve lesz, ami jó hír, mert az ablakkeret is ott lesz a közelében. A lány kezei lassan átcsúsztak egy szintén hideg, de már száraz, és nagy, sima felületre. Igen! Ez lesz a fal, már mindjárt megvan az ablak! – gondolta magában a fiatal leány, és egyre magabiztosabb tempót vett fel, mígnem az ujjai találkoztak valami hideg, nedves és puha valamivel. Már vette volna a levegőt a sikolyhoz, mikor eszébe jutott, hogy Bálintnak nem mániája a rend megőrzése, és az ablaktörlő rongy maradt a párkány belső oldalán, ami megázott a hanyagul bezárt ablak és az eső csapatmunkája miatt. Nem béka volt. Ez a felismerés visszahozta a tapogatózó Kíra vérkeringését, így megérezte a kisujjával a redőny zsinórját, amit rögtön fel is rántott, hátha az utcai lámpák adnak némi fényt. Azonban a látvány, mely így tárult elé, nem volt olyan, melyre akár még ilyen körülmények között is számíthatnánk: óriásira nyílott, koromfekete szemek nyelték el egy pillanat-töredék alatt felfedezőjének minden életerejét, közben tű alakú fogakat tartó száj indult nyílásnak, de ezt már az ifjú hölgy nem várta meg: hátat fordított, és a fal mentén lecsúszva ülő helyzetbe görnyedt. Eltelt körülbelül négy teljes másodperc is, mire hisztérikus nevetés tört elő a mára már túl sokat látott szőkeségből. Ezzel egyidőben Bálint is felkiáltott:
– Mi a lófasz ez!?
Emiatt Zoli a szerelméhez, Vera meg Bálinthoz indult.
– Mi az? Mit találtál?
– Itt, mikor tapogatóztam, éreztem az ujjaimmal egy lábszárat, pont akkor, mikor Kíra a redőnyt húzta fel. És ha hiszed, ha nem, egy pillanatra láttam is.
– Nem a Zoli lába volt az?
Zoli itt kilépett a saját beszélgetéséből Kírával, hogy megszakítsa Veronikáékat:
– Negatív! Én nem éreztem, hogy bárki is fogná a lábamat. Majd később ugyanonnan folytatódott a beszélgetés:
– Tehát nem az övé. Hogy nézett ki?
– Furcsa, de fehér volt, egészen fehér. És mintha visszeres lett volna, vagy nem is tudom, olyan nagyon ocsmány fekete erezete volt. De szerintem csak megmaradhatott bennem a karos történet.
A csapat korábbi „gyávája” most hirtelen megtáltosodott, és már-már katonás hanghordozással tett javaslatként megfogalmazott parancsot:
– Na jó! Ez nekem sok! Én kimegyek, és bárki is szórakozik velünk, földbe mángorolom! Jössz velem, tesó?
– Muszáj leszek, mert látom, nagyon akarsz. – Bálint bátorságából most már csak ennyi látszott, de követte Zolit az udvarra.
Eközben a lányok is ötletelni kezdtek:
– Szerinted találnak kint valakit?