Líra & Dráma

Trigenilla csodái

Czimmerman Mária

Trigenilla csodái

Holdfény

Olvasópróba:

Temetés

A kiskonyhában álltam az ablak előtt, és néztem a fák közt repkedő madarakat. Annyira szabadnak és boldognak látszottak. Hogy lehetséges ezt, egy perc alatt tönkretenni? Hogy történhet, hogy egyszer csak minden elmúlik?
– Molly, kérlek, kicsim! A tálcák...
Észre se vettem, hogy ott állok a mosogató előtt, az összes edény a szárítóban, melyeket elmostam, és a konyhakendőt szorongatom a kezemben. Anyu sürgetően szaladgált a lakásba ide-oda, de én mozdulni sem bírtam. Belemélyedtem a kinti bokrok látványába, az avar csodás színpompáiba, a fák végtelen magas törzsébe. Egyszerűen imádom az erdőt. Le tudnám benne élni az egész életem, de most... most üresnek tűnt, reményvesztettnek.
Kimentem a teraszra, és megkapaszkodtam a korlátban. Lassanként elbotorkáltam a lépcsőig, ami lefelé vezetett, az erdőhöz. Leültem, és csak méláztam. Nem bírtam gondolkodni, nem bírtam sírni, csak a temetésre tudtam gondolni. Hogyan lehetséges, valakitől elbúcsúzni, akit a világon a legjobban szeretsz, ráadásul úgy, hogy már nem hallja, ha azt mondod, szereted, s nem tud válaszolni, ha kérdezed.
A temetés egyszerűen leírhatatlan nyomokat tud hagyni az emberben. A sok-sok ember mind fürkészve néz, mikor törik el végleg a mécses a hozzátartozóknál – sajnálattal teli nézések, megannyi csokor, búcsúztató beszédek, s könnycseppek milliója. Csak azt kívánod, bár magadban lennél itt. Bárcsak egyedül lehetnél vele még egyetlen percet, hogy elmondhasd, mennyire szereted Őt, és mennyire fog hiányozni. Tudatni vele, hogy soha nem fogod elfelejteni, és hogy soha nem lesz könnyebb, mert Ő mindig is ott fog élni a szívedben. Elmondani, hogy Ő volt a legjobb Nagymama a világon.
– Molly... – szólalt meg ismét édesanyám.
Gyorsan megtörölgettem az arcom, a gyengeség apró jelét sem akartam mutatni. Bár nem értem, mi értelme van annak, hogy a temetés után mindenki eljön a halotti torra, degeszre eszi magát, majd fájó búcsút színlelve elköszönnek, és részvétet nyilvánítanak. Ami azt illeti, anyut se értettem most, hogy bírja könnyek nélkül, hiszen az anyukája halt meg, aki felnevelte Őt. Hogy tud szaladgálni most is, és szokásához híven intézkedni?
– Adj egy percet... – feleltem, pedig legszívesebben elfutottam volna az erdő legmélyére, oda ahol senki nem talál rám.
– Mire? – kérdezte kétkedve, s láttam, hogy arcomon felfedezte árulkodó könnyeim csillámait.
– Az összeroppanásra...
Ekkor leült mellém a legbölcsebb nő a világon, az édesanyám.
– Molly, ne légy szomorú. Ő sem ezt akarná, tudod jól.
– Tudom, de úgy hiányzik. Most... – csuklott el a hangom –, most nem bírok odabent lenni. Nem akarom hallgatni, hogy minden percben emlékeztetnek rá, milyen nagyszerű volt a nagyi, és hogy sajnálják, hogy elment. Tudom én azt jól. Ők viszont nem tudják átérezni a fájdalmat, amit én érzek. Egyébként is, miért vannak még itt? – Folytattam volna, de anyu úgy magához ölelt, hogy nem maradt bennem több szusz a beszédre.
– Kicsim, igazságtalan vagy. Senki nem hibás azért, mert a nagyi elment. Ez az élet rendje. Tudod, „boldogan élünk, míg meg nem halunk”. Nem tehetünk ellene semmit.
– Anyu, a Nagyi boldog volt? – kérdeztem, szorosan ráemelve tekintetem, figyelve, hogyan reagál a kérdésre.
De Ő úgy nézett vissza rám, mintha a kérdés magától értetődő lenne, és éppen a szeme előtt ül, a Nagyi boldogságának tárgya.
– Igen, mindennél jobban szeretett minket, de legfőképp téged... Mindene megvolt, ami az emberi boldogsághoz szükséges. Szerető családja, férje, birtoka… és az erdő. Soha nem értettem, te meg a nagyi mit tudtok órákon keresztül bámulni ezen a farengetegen!
– Olyan... hm, gyönyörű. A fák szinte beszélnek hozzád, megnyugtatnak. Ahogy a lábadhoz simulnak a fűszálak... bizsergető.
– És ahogy egy-két csúszómászó belemászik a nadrágodba... – fintorgott anya, megszakítva az én nagy beleéléssel mesélt élményeimet.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ő az én édesanyám: a legnehezebb pillanatokat is képes átvarázsolni! Bele­gondoltam hirtelen, milyen lesz, ha elmúlik minden. A körforgás megy tovább, akár nélkülem is.
– Én nem akarok meghalni... – mondtam lesütött szemmel. – Nem félek a haláltól, csak nem akarok meghalni. Bármilyen is az élet, nem azért adatott, hogy lehetetlenné váljon benne a boldogság! Mindenkinek megvan a maga útja, rá kell, találjon, hacsak az emberből adódó gonosz nem tereli más ösvényre.
– Molly, ne rettegj attól, hol és mikor fogsz meghalni! Gondolj csak a Nagyira. Félt ettől? Soha. Tudta, hogy amit az élet meg adott neki, azt mind kihasználta. Boldog volt. Mindig arra törekedj, hogy ne óvatoskodva haladj előre felé, mert tudod, hogy ott vár rád és közeleg, hanem tudd, bár egyszer megtörténik majd, de te büszkén lépdelsz előre, s mosolyogva nézel majd vissza, mit hagytál magad után. Boldogságot, szeretetet, mint a Nagyi...
Gyorsan végigfuttattam az agyban az elhangzottakat, és rájöttem, hogy igaza van. Mint mindig!
– Hihetetlen milyen erős kötelék volt köztetek! Nagyi jobban szeretett téged, mint a saját lányát.
– Anyu, mama téged is nagyon szeretett – néztem rá kételkedve. Azért ez mégiscsak túlzás a részéről.
– De nem úgy, mint téged. Mindig azt mondta, van benned valami... valami különleges. A szemeidet... azt is tőle örökölted.
Mindig is furcsállták a szemem színét. Főleg erős fényben látszott fekete íriszem körül a zöldes árnyalat, amit kék váltott fel.
– Nem akartam odaadni, míg nincs rá megfelelő alkalom, de azt hiszem ennél megfelelőbb nemigen lesz.
Egy borítékot húzott elő felsője zsebéből, ami nekem volt címezve. Rögtön tudtam, amint megláttam a hosszú, kanyargós, gyönyörűen ívelt betűket, ki volt a feladó. Kezembe nyomta a levelet, s én mintha megfagytam volna! Úgy éreztem, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Mintha nem tudnám, mit is kellene most tennem.
– Talán ez majd segít. Most magadra hagylak. Már mindenki elment, úgyhogy kezdek összepakolni. Szeretlek kicsim!
Lehajolt hozzám, két kezébe fogta az arcomat, és a fejem búbjára egy puszit nyomott.
– Én is – válaszoltam felébredve a mélázásból.
Lassan bontottam ki a levelet, ügyelve, hogy a gyönyörű írást meg ne sértsem a borítékon, majd olvasni kezdtem. Ha eddig egy kicsit is vissza tudtam fojtani a könnyeimet, most, a gyönyörű sorokat olvasva, megeredtek.


Drága Molly!

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem lehetek veled. Azt akarom, hogy ne légy szomorú miattam, mert én jó helyen vagyok. Azt akarom, hogy erős légy, bátor! Tudnod kell kicsim, hogy mindennél jobban szeretlek, és ez soha nem fog változni. Nincs az a távolság, amely elválaszthat tőled.
Molly, te nagyon különleges vagy. Az az erő, kitartás és jóság, amely neked adatott meg, nem minden ember sajátja. Épp ezért döntöttem úgy, hogy neked ajándékozom a titkomat.
Én nem voltam olyan bátor, mint te, de tudom, hogy te okosabban fogod használni azt, amit kapsz tőlem.
Dönts mindig okosan, hallgass a szívedre, kicsim! Ne félj semmitől, de légy nagyon óvatos. Az álmok nem mindig boldog valóságot teremtenek.
Keresd meg az erdő legmélyét, és ott mindenre megoldást találsz!
Mindörökké szerető Nagyid:
Grace


Tétován ültem, és meredtem a semmibe. Újra és újra leperegtek előttem a levélben olvasott rejtélyes szavak. Milyen titokról van szó? Miért gondolta a nagyi, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember rá, hogy tovább hordozzam azt a bizonyos titkot?
Elég sokáig ülhettem ott, mert kezdett lemenni a nap, ezért befelé indultam. Megfogtam a borítékot, hogy visszahelyezzem a levelet eredeti helyére, mikor csörrenést hallottam. Valami fénylő tárgy gurult lefelé egyik lépcsőfokról a másikra.
Kábán néztem utána, nekilássak-e megkeresni ebben az alkonyban, vagy inkább induljak befelé. Ezen az egyszerű kérdésen annyit méláztam, hogy szinte fáradtan indultam le a lépcsőn.
Nem tudom, képzelődtem-e vagy tényleg eddig is ott volt... egy gyönyörű orchidea virágzott a lépcső tövében, Nagyi kedvenc virága volt. A meseszép virágon egy nyaklánc himbálódzott, rajta egy kis fémtárggyal. Ez volt a nagymamám medalionja.
Az utolsó lépcsőről hajoltam le a virághoz, és kezembe fogtam az ékszert. Mint a gyermek, ki sietve szalad édesanyjához, vagy mint az eltévedt ember, aki a sötét alagútban végre fényt fedez fel, olyan ösztönösen szaladtam fölfelé a lépcsőn, kezemben a zsákmánnyal.
Tudtam, mit kell tennem...


2.
Emlékek

Múlt

Négyéves koromban történt, de még most is úgy emlékszem arra a pillanatra, mintha csak tegnap történt volna. Grace nagyi a szobában ült, a székén. Besétáltam, kedvenc macimmal a kezemben, mire Ő hívogatóan tárta felém karjait. A szobában lévő régi fabútorok jellegzetes illattal töltötték meg a nagymamám házát. Akármikor beléptem a küszöbön egyszerre éreztem a friss sütemény, a dohos bútorok s a megannyi virág illatát a párkányon. Emlékeim szerint összes szabadidőmet itt töltöttem, amit csak lehetett.
– Molly… gyere ide, kicsim! – szólt hozzám.
Közelebb lépdeltem hozzá, s átható nézéssel meredtem rá, kérlelve, hogy – szokása szerint – ültessen az ölébe. Ragyogó mosollyal válaszolt gyermeki nézésemre, majd fölemelt, és térdeire ültetett.
– Ideje, hogy meséljek neked egy új történetet! Biztosan már nagyon unod az a régi, poros Aranycipellők mesét. Mi lenne, ha valami újat olvasnék fel?
– Nagyi, én nagyon szeretem a tündér királylányt…
Miközben gyorsan kerestem az érveimet, hogy miért is a megszokott könyvemre vágyom, amelyben a királylány és a királyfi egymásra talál, addig nagymamám a szék melletti komód eldugott zugából húzta elő a könyvet, amiről beszélt. Hirtelen nem tudtam, min is gondolkodtam néhány másodperccel azelőtt, úgy elvarázsolt a csodás könyv látványa. Szájtátva vártam a másodperceket, amíg végre kezemmel megérinthettem a könyvet. Nagymamán halvány mosolya sem terelte el figyelmemet az ékességről. Vastag kötése számomra ismeretlen anyagból készült. Valamilyen bőrhöz volt hasonló, de annál sokkal puhább. Öröm volt még fogni is. A borítóján lenyűgöző krikszkrakszok ékeskedtek: hosszú mély vonalak, végük felkunkorodva, egészen a kötésig bemélyedve. A borító barna volt, de ha kicsit is megdöntötte az ember a fény felé, vakító, ezüstszínű árnyalatban játszott. Alaposan körbetanulmányoztam a könyvet: a vastag, megsárgult lapokat, textilhatású szegéllyel – a kis pihék cirógatása kifejezetten kellemes volt. A közepén egy óriási lyuk volt, a rajta átvezető szíj fogta össze az egész könyvet. Gondoltam, pontosan a hozzám hasonló, kíváncsiskodó gyerekek elől van ilyen biztosan elzárva.
– Na, várj csak... – intett türelemre nagymamám, látván, hogy a könyv minden zegét-zugát átvizsgáltam –, most már jön a meglepetés java!
Grace nagyi kigombolta az otthonkáját, és elővette a hosszú aranyláncot, ami a nyakában lógott, rajta valamiféle medalionnal – legalábbis, én annak hittem. Kikapcsolta, majd azt is a kezembe adta, eleget téve ezzel gyermeki kíváncsiságomnak. A könyvet persze el nem eresztettem volna szorításomból, habár elég nehéz volt. Óvatosan fogtam meg a medált, amely egy kulcsot jelképezett. Lassan – még négyéves fejjel is – összeállt a kép, mi célt szolgálhat.
Nagyanyám óvatosan belehelyezte a kulcsot a könyv közepén lévő apró nyílásba, majd háromszor elfordította benne. A harmadik tekerés után a könyv úgy nyílt ki, mintha ezüstös csillámport szórtak volna köré, s a szél meglebegtetve azt felkapta, és körbeszórta a könyv szegélyén. A szíj lepördült a könyv körül, s türelmem végre rózsát termett...
Nagymamám óvatosan segédkezett a borító kihajtásában, és az első lapon a legmesésebb betűkkel, amelyeket valaha láttam, ott ékeskedett a cím: Trigenilla csodái
Elámulva csodáltam a könyvet, amelynek – a következő oldalra lapozva – megcsapott balzsamos illata. A levendula és az erdő friss illatának keveréke volt, de volt benne még valami, amit nem tudtam azonosítani. A következő oldalon egy négyjegyű szám volt. Nagymamám ezt is, ahogy a címet is szépen, lassan érthetően olvasta fel nekem: 1604.
Hitetlenkedve nézhettem rá, mert tekintetemet látva hozzám fordult:
– Bizony ám, nagyon régi, több mint 300 éves, úgyhogy nagyon kell a mi kis kincsünkre vigyáznunk! – mondta.
Helyeslően és szaporán bólogattam a bölcs kijelentésre. Ő már biztosan több százszor is olvashatta a könyvet, de tekintettel rám, minden egyes sorát felolvasta nekem.

Formátum: 13,5 x 21,5 cm
Oldalszám: 282
ISBN: 978-615-5002-40-3
Megjelenés időpontja: 2012-02-22
 4.070 Ft

Karácsony-tipp