Félálom blues

Előszó helyett






Hitvitáim után


Muszáj komédiáznom önmagammal,
ha szinte kényszerít egy ős erő,
bolond spirálkörökre egyre sarkall
valódi maskarám, a szenvedő.

Mohó, elégedetlen ösztön áltat,
reális értelem hiába int,
hiszek tudathasadtan új csodákat,
belátom, ösztövér e balga hit.

Ma már világosabban érzem álmom,
de persze félhomály a nyers való,
habár önáltatásul eltalálom:

a zsenge verssorok közül mi jó,
marad megunhatatlan új talányom:
elég-e mérceként a hetyke szó?




Siheder-sirató


Hetyke kamaszként éltem a verseim ízét,
halk fuvolától sztentori trombitaszóig;
bennem az éjfél bársonya szállt le a tűzhöz,
s őszi avarfüst árnyaival paroláztam.

Csorba magányt enyhíteni – ennyit akartam,
s mély szakadék szélére sodort ez a mámor,
vágytam az örvény poklaiban tovaszállni –
s már csak az ösztön lánca feszült derekamra.

Volt egy utolsó tétje a létnek: a fészek,
a szürke napok sodrába utána lebuktam;
gyöngye a mélynek kapzsi erővel eláraszt,
s fénye a téboly démonait leigázta.

Mint a talizmánt, óvtam a gyöngyöt igaznak;
vak tüze torz hétköznapok útjain át vitt
összeszorult kézzel csak azért is előre –
s oszlik a mélység, messze a furcsa kamaszkor.

Tíz-valahány év telt el azóta a csendből,
egyre fakóbb már gyöngye a szép nevetésnek;
fojtogató kéz ujjai tépik a szívem,
vad, nevenincs kín ostora hajszol a ködben.

Játszi varázslat bódulatára riadva
röppen a főnix szárnya a nyári egekbe –
rőzsehalomból száll fel a szikra virága
ily’ hevesen, megsemmisítő lobogással.

Kései tájfun – zápora csendes eső már,
illata elszáll, könnye kiszárad a szemből.
Tétova szívű versfaragó sihederként
néz a tükörből vissza reménytelen arcom.

Szürke homályban csillagok úsznak az égen:
végzetük ellen vágyaim oly haloványak.
Sorsom a kényszerpálya vezérli az útján,
mégis a szívem mélye örökre kamasz már.






Halandó, hetyke szó






Önarckép
(Kvantum dal)


Nukleon vagyok. Proton, neutron.
Csepp anyagcsomó a végtelenben.
Lám, parányi fénybe burkolódzom,
hadd maradjak árva, észrevétlen.

Nyughatatlan ős erők sodornak
vágyak, álmok, ösztönök terében;
foglya furcsa, csorba fájdalomnak –
önmagam lidérceit sem értem.

Súlytalan, hideg, sötét a kozmosz;
míg sikoltva vágyok új világra,
hang se pendül, éhe egyre kínoz,

megkopott a csillogás varázsa;
s legbelül, hiszen kihunyt a fárosz,
kisfiú szorong remegve, fázva.




Tavaszi önarckép


Jambusaim bús bódulatával
ringatom álomnyárba magam;
messzi mocorgó vágya vigasztal –
szürcsölöm ízét ájtatosan.

Fogvacogó köd jégpizsamáját
ölti magára márciusom;
csalfa csodával szittya kavalkád
kedvem előáll táltosomon.

Bennem a minden szép tüze lángol,
északi fényt hisz büszke szemem;
szürrealista forgatagából
kajla kamaszként ébredezem.

Szinte mosolygok, könny se bolondít,
így ragyogásom elhihető;
hallga, e jókedv úgy muzsikál, mint
májusi éjben csendes eső.




Tapogató


El ne aludj most még.
Érzed? az éj oly zöld,
mint odalent a kövér fák
kánikulába fagyott levele:
csak tudom – és ennyi elég már –, hogy zöld.

Így gomolyog bennem a csend is,
avagy én úszom a csendben? – mindegy.
Hömpölygök tétova szívvel, az éjfél ring.
Misztikus, távoli, sápadt lények
várnak a holnap kábulatában –
hitedre hát vigyázz!
Húszmillió perc miért nem elég,
hogy a csendből,
akár az őshal a partra,
végre kimássz?




Pengető


Egy-egy hang
cseng belül –
apró, halk
bronzharang,
megzendül.

Mormolom
csepp dallam –
monoton
hajnalom
elpattan.

Dúdolom,
csend lebben
utána –

bús gordon,
mint versem
fúgája.




Poézis


Zsongjatok,
szép szavak –
csend csacsog,
ballagok
hallgatag.

Zsibbadó
bódulat –
halandó,
hetyke szó
fogva tart.

Bármi bánt,
bús szárnyam
meglobban –

csepp ábránd,
mint lázban
hűs balzsam.




Ég


Tintakék
alkonyok
ködén át
mint a tűz,
nyargalok.

Fekete
éjjelek
gomolygó
bársonyán
lépdelek.

Pirkadó
hajnalon
megállva,

szépség ring
csendjébe
bezárva.




Csikorgató


Gyűlölni?
könnyű, lásd:
kívánni
megannyi
pusztulást.

Szeretet?
csalfa méz:
elérned
végzeted
oly nehéz.

Mit sem ér
könny s a vér:
nagy szavak;

a halál
erre vár:
hallga csak…




Szobi személy


Robogok,
fut a sín –
kikopog,
belezsong
ez a rím.

Monoton
palotás –
csiholom
mosolyom,
semmi más.

Egyedül
hagy e hang,
ha remegsz –

kiköpül
nosza halk,
csoda perc.
...