Mélységek és magasságok

1.

Elfeledett, komor búság, mi még bélyeget nyomott
egykor lelked legmélyére,
Az vált igazzá, s a gazság árnyéka erélyes kétely a
meredély kékes szürkeségében éjjel.

Mikor a köd leszáll, s a hegycsúcs csak halovány,
kósza reményszál,
Mit megmászni nem lehet,
Próbákból elég már, mert amikor felérsz és eléd áll,
mégsem hiszed el, hogy

Amikor viszed el, a diadalt aratott,
bearanyozott kehelyből italod ihatod,
de a bor keserű íze Be nem aranyozza lelked,
Mikor társaid kővé fagyott testét a hópelyhek
tengere betemette a csúcsra menet.

Zanzásított gondolat, mely majd elvágja torkodat
és beszélni már képtelen, de torkodból még Vér terem,
e vörös folyam közepette hörgésed még kénytelen,
elszaladni képtelen.

Fájdalmad csak emlék már, szánalmad már köddé vált,
mi völgyeket fed el és csúcsok tornyosulnak fölé,
mik már csak halovány, kósza emlékek,
miket megmászni nem lehet.



2.

Csak tudnám, mely fán terem az,
mi észt ad, minden éjjel jóllaknék termésével.
A tudás fája, melyen terem e gyümölcs,
lédús húsa csiklandozza ínyem s nyelvem,
Minden falat egy fejezet a mindenség tudásának
végtelen könyvében.
Élethosszig tartó folyamat-evés kevés minden
tudás megismeréséhez,
Mert amint már többet értesz, lesz elég eszed,
hogy felfogd, tudásod határa mily messze is lebeg.



3.

Kémlelem az eget, keresem a Napot.
Nem találom, s helyette egymillió ragyog.
Megteszek én mindent, pont úgy, mint a nagyok,
De hiába nézem, nem leszek, csak vagyok.

Eltűnődök éppen, hogy melyik villog amott.
Fehér alapon kéken s vörösen ragyog.
Próbálok megváltozni emberibbé, mint vagyok.
Nehezen lépdelek feljebb, mert egyre csak

Akadályok gördülnek elébem, s megmászni is
Csak képes vagyok éppen.
Hitemet megingatni nem lehetne már,
Mert felnézek az égre, és ott csak téged látlak, Anyám.

Te adtál életet és szilaj akaratot,
Tőled jó kedvvel fogadom még a szidalmatot,
Ugyan felnőni kellene, nem tagadom, de legbelül
Örökkön csak a te kisgyermeked maradok.



4.

Ülök a dombtetőn a holdsugár fátylat ragyog
A fűzfa lombjain keresztül.
Tűnődöm, hogy vajon az álmatlanság járatja velem
a bolondját?
Mintha ott látnék röpülni egy lápi boszorkát.
Fúj, karmol, átkoz, de csak haragos,
Mert szíve választottja éppen
Fűbe harapott.
Ilyen ez a háború, senkit nem kímél,
Ezért lehet talán, hogy oda nem megyek én.



5.

Ingoványos búfelejtőm még lágyan körülölelt az előbb,
Lám, talpam alatt csillog megannyi fénylő pont.
Tán meghaltam? A mennyekben vagyok?
Nem érzek se hideget, se meleget – egyáltalán,
Vagyok?
Lábujjaim mozgatom. Vajon talaj van alattam?
S ekkor fodrozódni látok mindent, mi eddig mozdulatlan.
De butít még a mámor, s akkor beugrik,
Eltalált az imént egy jókora meteorit.
Valami vonz, alantas, tán alattam örvénylik,
Ami hív magához, s nem enged egy őrült nagy,
fekete enyészet.
Elmélyedek benne, de már nem megy az idő,
Végtelenné nyúlt percem csak kívülről oly tűnődő.
Rád gondolok, s remélem, hogy még így is
A holnapot teérted megélem, de
Olybá tűnik, innen nincs menekvés,
De szívem s szíved örökre összefonódott.



6.

Dugába dőlt az ármányod, hogy kardjába dől, s te nyersz.
Na, mivel kezdjük, uraim?
Szívjunk be?
Belülről fakadó a fájdalom
A puszta lét okozta ártalom, mely megéget idebent.



7.

Egészen különös kombó az alma és uborka.
Beleharapok kettőt, s ízlelem unottan.
Rágok rajta még egyet, majd lenyelem,
Furcsa érzés támad meg idelenn.
Mordul gyomrom keservest,
Ebből komolyan híg széklet lesz.



8.

Hallok s látok, mögöttem kóborol sok kopott hóbortom.
Lábam nyoma hamuba süpped,
mint amolyan bagoly a sötétbe,
Kisvártatva egy fűszál bukkan ki a korom-födte alkonyon.
Por kavarog szabadon, elszaladok,
felkavarom felkavarón a vadont.
Az állatvilág rám méláz: ez vajon miért arénáz ily’
csendes alkonyon?



9.

Mély, opálos tekintetemen, át már csak a
sötétség szűrődik kívülről,
A fényt nem eresztem, mert irigylik,
kik kint orvul ellenem szervezkednek.
Köd van itt kint s bent a fejekben,
Nem tudják, hogyan s mitévők legyenek.
Mondandómnak mindegy,
hiszem csak rajtad áll vagy bukik,

Melyik sor imponál egy újabb napnyi komor kínt,
Mit élni vagy hajlandó,
kapaszkodva életed adta nappalok és éjszakák testébe.
De mi hajt, hogy rajta végigmenj?
Nagy vagyon, utazás, ez nem mondhat sokat,
Kit ez éltet, nem végez mást, mint szolgálatot,
S nem kap új irányt, mindig csak többre-többre vágy.

Élet értelmét megadni nem lehet,
De meghalni önnön kezed által egy ócska, gyáva tett.



10.

Kézzel írott levél, mit sosem kaptam még,
Elmélkedém rajta, hogy válaszoljak-e ma még?
Idejétmúlt ötlet, de legyen, mert kaptam,
Pecsétet én rá már viaszból csorgattam.