A látó

Aszürke fellegek egyre sötétebb tekintettel takarják be Anglia partjait, az óceán kegyetlen hullámai megtörten kenődnek szét rég megedződött, töredezett szikláin. Cornwall viharok szaggatta partjának elnyűtt deszkák csapódnak – talán szerencsétlenül járt halászcsónak maradványai, melyet az elemi erők kíméletlenül morzsoltak össze. A magas part rezdülésmentes arccal kémleli a lassan átvonuló vihart, csak a fennsíkot lakó növények rázzák testüket, szinte teljesen ráfeküdve a talajra, mintha csak egy őrült koncerten tombolnának a természet sátáni zenéjére. A sötétséget egyre sűrűbben törik meg szemet gyönyörködtető, hosszan cikázó, kékes-lilás villámok, melyeket mély, dübörgő mennydörgések követnek. A vakító fényorgiákat percről percre erősödő, gigantikus csattanás követi. Szinte érezhető, hogy a közelben csapott le; talán egy megvénült, viharvert fába, vagy egy templomtorony villámhárítójába.
Nem messze a habzó óceántól egy kisváros fekszik – éppen hogy nem település –, kicsinyke kis kórházában egy asszony vajúdik. A nővérek fel s alá szaladgálnak az osztályok közt. Aggódva serénykednek a vihar árnyékában, próbálnak megtenni mindent, hogy ne okozzon komolyabb fennakadást az ítéletidő. Marry, a babáját váró harmincas hölgy, akinek gyönyörű göndör, hosszú haja a fél párnát maga alá temeti, gyöngyöző homlokkal alig várja, hogy pocaklakóját karjaiba vehesse.
A fájások egyre sűrűbben kínozzák. Az ide beosztott nővérke is egyre gyakrabban fordul meg az ágya mellett, gyűjtve az információkat, nyugtatva a kismamát: „Ne aggódj, kedves, minden rendben lesz!”
Már a magzatvíz is elfolyt, és a szülészorvos is serényen készülődik, hogy világra segítse a kis jövevényt. Már csak percek kérdése, és felsírhat a kicsi.
Fület siketítő, iszonyatos csattanás, s minden elsötétül: villám csapott a kis kórház épületébe. A kismama ágya melletti műszereken apró, villódzó elektromos kisülések futkosnak fel s alá, míg a gépházban szunnyadó generátor, reagálva az áramszünetre, lassan felpörög, kezdi ellátni az épületet elektromos árammal, újra fényt hozva a kórtermekbe. Marry nagyon megijedt: egész testében érezte a villám elemi erejét, a kisülések végigbizsergették a feje búbjáig. A következő pillanatban már az a gondolat hasít belé, hogy a pocakjában rejtőző apróság hogyan viselte, Ugye nem lesz semmi baja?!
Nővérke szalad a kórterembe, sürög-forog az ágya mellett, nyugtató szavai jó híreket hoznak:
– Semmi baj, aranyom, itt az idő, a doktor úr azonnal itt lesz!
Így is történik: perceken belül ott is terem beöltözve, felkészülve a szülés levezetésére.
– Rendben, hölgyem, nyomja, lélegezzen mélyeket, nyomja! Mindjárt kint van, nagyon ügyes, nyomja! És itt is van! Kisfiú! Gratulálok, hölgyem! Gyönyörű kisfiú!
Míg a doktor Marryt vizsgálja, a nővérkék tisztogatják, ellátják a kis apróságot, puha kendőbe csavarják, úgy adják az újdonsült anyuka kezeibe. Marry arcán még látszódnak az erőlködés okozta ráncok, de szemeiből már örömkönnyek gördülnek, s mosolya mindent elárul: boldog, végtelenül boldog. Ahogy kezeivel magához szorítja, arca a pici fejéhez ér, szemei lecsukódnak – most már megpihenhet.
Az egyik nővérke odahajol, megcsodálva az apróságot.
– Gyönyörű kisfiú! Van már neve?
Marry kissé elgondolkodik, majd csillogó szemmel, halkan suttogja:
– Thomas, a neve Thomas Taylor, mint az apjáé. Ő sajnos most nem lehet itt, dolgozik, messze kint a tengeren.
A nővér kolléganőjéhez fordul, aki a papírmunkát végzi: A gyermek neve Thomas Taylor, 3750 gramm, 53 cm, születés ideje: 1991. szeptember 19, 21 óra 12 perc.
Anyuka neve Marry O’Brien, az apuka neve Thomas Taylor.
A vihar és az ijedtség okozta stressz ellenére a kis Thomas teljesen egészségesen jött világra. Néhány nap múltán haza is mehettek városszéli kis házukba.

Tom babakora teljesen átlagosnak tekinthető. Egészséges fejlődése érdekében mindent megtettek szülei, bár apuka nagyon keveset lehetett otthon, de a rákhalászatból egészen szép kis keresetet tudott biztosítani családjának. Marry háztartásbeliként nagyon sokat tudott foglalkozni a kicsivel. Tizenhárom hónapos korában kezdett járni, kétéves korától pedig beszélni, mint a többi átlagos lurkó. Viszont a szemei, azok valami káprázatosak voltak. Mindenkinek feltűnt, hogy az a szempár mennyire különleges: zöldeskéken csillogó, nem nagyobb a normálisnál, mégis valahogy nagyobb mélysége volt, mintha ritka kristályból lennének csiszolva. Jó érzés volt belenézni mosolygós tekintetébe. A téren séta közben ismerősei, barátai mindig kaptak az alkalmon, hogy egy kicsit elmerüljenek Tom szemtengerének csillogásában. Thomas szépen cseperedett, óvodáskorában igen barátkozós, közvetlen kisfiúcska volt: ha ránézett valakire, valahogy tudta, hogy szóba elegyedhet vele, legyen az gyerek vagy felnőtt. Mikor a színeket tanulta, akkor kezdődött, hogy édesanyja gyermekének egy furcsa viselkedésére figyelt fel. Bárkiről is kérdezte, vagy megszólított valakit, mindenkihez valamilyen színt társított. Marry jó párszor elmagyarázta neki, hogy nem szabad ilyesmit csinálni, az emberek félreérthetik a színek jelentését. Persze Tom valóban látta azokat a színeket, és csak kisiskolás korában tudta megfogalmazni, valójában mit is lát, miért mondta pici korában azt, amit mondott. Miss Jude, a tanárnő, sárga és rózsaszín színfelhőt sugárzott magából; Frank igazgató úr vörös és kék színűt, Kathy néni a sarki pékségben narancs és lila színűt.
Azt, hogy ez miért van, és hogy csak ő látja, sokáig nem értette, csak mikor serdülőkorba került, akkor kezdte felfogni, hogy mi is az, amit lát. Az emberek auráját látja, ami mindenkinek más és más, és a jellemüktől függ, hogy milyen színárnyalatokban pompáznak. Megfigyelte, hogy a kedves, jóravaló ismerősök kisugárzása kellemesen világos, és a vastagsága is annál nagyobb, minél jobb szívű az illető. A rosszindulatú embereknél ugyanez a helyzet, csak a színtartomány más: sötét, haragos színt sugároznak magukból. Mintha lomha lángok borítanák be az emberi testet, vagy a sarki fény miniatűr változatát látná, különböző színben.
Tom szülei sosem tudták, hová is tegyék gyermekük e furcsa képességét, és hogy valóban azt látja, amit mond, vagy csak a képzelete játszik vele, de úgy gondolták, ha nem beszélnek róla, talán idővel eltűnik, kinövi, és többet nem hallanak majd erről a dologról. Mivel szülei kiskorában sokszor leteremtették azért, amiért beszélt az általa látott színekről, hosszú éveken át magában tartotta, senkinek sem beszélt arról, amit látott, és gondolt róla; még a legjobb barátjával sem osztotta meg e különleges titkot. Félt, hogy nem fogadná el, és elveszítené gyermekkori játszópajtását, Joe-t. Viszont mikor barátkozni szeretett volna, az új barátok kiválasztása is sokkal egyszerűbbé vált, mert a gyermekeknél ugyan még nem fejlődött ki a személyiség, viszont az aura színei elárulták számára, hogy a jó vagy a rossz jellem dominál.
Gyermekkora kiegyensúlyozottan, szeretetben gazdagon telt, pedig szülei nem voltak tehetősek, sőt, jómódúnak sem mondhattuk volna őket. Jövedelmük csak a rákhalászatból és Marry otthoni varrodájából volt, ami néha hozott rendesen, néha csak épp a megélhetésre volt elég. Tom, jó tanuló révén, szerette az iskolát, tanárait, sőt, az arra érdemes osztálytársainak rendszeresen segített a tanulásban. Ennek édesapja nagyon örült; igazán büszke volt, mert mindig remélte, hogy szeretett fiának nem kell majd olyan veszélyes hivatást választania, mint amilyen neki jutott, és esélyes lesz főiskolára, jól fizető, biztonságos állásra. Miután a helyi gimnáziumot kijárta, tanulmányait Londonban folytatta, titkon remélte, hogy az eltitkolt képessége egyszer hasznára lesz. Azt még viszont nem tudta, ezt hogyan fogja majd megvalósítani.

Londonban hét ágra süt a nap május lévén, melengetően ragyog be a reggelizőasztalra. Mindjárt nyolc óra. A sült bacon illata átjárja a tetőtéri kis bérlakás minden zugát, talán még a szomszédnak is megkordul a gyomra az átszivárgó isteni illatoktól. Tom előkészíti ruháit, elpakol maga után a konyhában, majd leül az asztalhoz, hogy elfogyassza reggelijét, meghallgassa a reggeli híreket a televízióban, és átgondolja a napját, mit is kell elintéznie, fontossági sorrendben. Munkahelyére nem kell sietnie: mára szabadnapot vett ki. Néha muszáj kiszabadulni a taposómalomból, lazítani is kell egy kicsit. Enyhén betegesnek tűnő rendmániája még a pihenőnapokat is precízen megtervezteti vele, sőt még a reggelijét is egy megszokott minta alapján fogyasztja el, meghatározott idő alatt. A kis lakásban bármerre tekintünk, mindenhol találunk egy órát, ami a pontos időt mutatja – még az étkezőasztal közepén is van egy. Miután jóízűen elfogyasztja reggelijét, rendet rak maga után, felöltözik, magához veszi kis táskáját és útnak indul. Az első úticél a brit Brit Könyvtár, majd bevásárlás, vitaminok beszerzése édesanyjának, amit a hétvégén majd elvisz neki, rövid hazalátogatása során.
Kilépve az utcára egy átlagos munkanapon, a rengeteg munkába igyekvő, dolgát intéző járókelő látványa – az a sok szín, árnyalat és kisugárzás – minden egyes alkalommal megterheli Tom látását. Az otthon biztonságában, a televízión keresztül ezeket a fényeket nem látja, ott nem zavarja, bár így következtetést sem tud levonni, hogy az adásban mutatott személy valójában milyen tulajdonságokkal bír: jó, rossz, vagy megbízható-e. Hozzászokott, hogy ha nagy tömegben kell utaznia, vásárolnia, vagy éppen intéznie valamit, a tárgyakra koncentrál, az útra, és elnéz az emberek mellett. Sok helyen ezt szinte lehetetlen betartani, mint például a metró aluljárójában, mozgólépcsőjén, szerelvényeiben.
Azt is meg kellett tanulnia, hogy ha egy idegennel szóba elegyedik, ne váltson ki belőle semmiféle reakciót, ha esetleg az illető aurája olyan színeket tartalmaz, amit már régebben beazonosított és ismeri azt a jellemet. A metrón ülve nehéz megállni, hogy ne nézzen körül; igaz, a mai világban szinte mindenki az okostelefonját tapogatja, észre sem veszik, hogyha egy tekintet kémleli őket. Csak az idősek olvasnak inkább újságot, hallgatnak rádiót vagy zenét, de ők sem kémlelik a körülöttük közlekedő embertársaikat. Nagy ritkán kapják fel fejüket, mikor néhány fiatal hangoskodik, esetleg egy részeg balhézni kezd. Láthatatlanul végig lehet haladni a városon, ha nem kelted fel magadra mások figyelmét. Tom szereti a metrót: pontos és megbízható; éppen, mint ő maga.
Már közelít a könyvtár bejáratához. Mindjárt fél tíz, ekkor nyitja meg kapuit. Szeret nyitáskor érkezni: ilyenkor még kevesen látogatják, nincs tömeg, nem kell másokat kerülgetni. Miután belép a könyvtár épületébe, Thomas célirányosan keres egy terminált: pontosan tudja, mit szeretne megtalálni. Saját munkájához önszorgalomból anyagot gyűjt az emberi viselkedésről, szocializálódásról. Begépeli a keresendő kifejezést, és a computer már sorolja is a kifejezéssel kapcsolatos írásokat, könyveket, szerzőket.
– Meg is van! – mondja halkan, majd egy jegyzetlapra gyorsan leírja az elérési útvonalat. Betájolja magát, majd elindul megkeresni azokat a könyveket, melyeket szeretne átnézni, tudást bányászni belőlük, amik hasznosak lehetnek a munkája során. Tom egy tanácsadó cégnél dolgozik, ahol üzleti, magánéleti és társkapcsolati tanácsadással foglalkoznak, személyes tanácsadással segítik az embereket jó döntéseket hozni.
Méretes egy könyvtár, meg kell hagyni, útmutatás nélkül szinte lehetetlen lenne itt bármit megtalálni. Célba ért, már csak a polcokon kell megtalálnia a keresett könyveket.
– És megvan! – mondja, majd két könyvvel a kezében keres egy olvasóasztalt, és leül. Gyorsan belemerül az írásokba, közben néha jegyzetel, néha a netet hívja segítségül a mobilján. Már egy órája kutakodik a sorok között itt, a „nyugalom szigetén”, mikor valami furcsa érzés lesz úrrá rajta. Nem tudja beazonosítani ennek a nyugtalanító dolognak az okát, sem a forrását; egyszerűen csak érzi, hogy valami nincs rendben. Egyre kevésbé tud koncentrálni az olvasottakra, fel-felpillant, kicsit lehajtott fejjel sorra veszi a körülötte tartózkodókat. Balra tőle, nem messze, két diák bújja szorgalmasan az előttük fekvő könyveket. Átlagos fiatalok, kellemes színű aurával, nem olyanok, akiktől tartani kellene, nem is kémleli tovább őket. Tekintete a mögöttük olvasó nőre szegeződik. Csinos, fiatal nő, bár a fényeiből azonnal látja, hogy problémás a jelleme. Találkozott már élete során hasonló lánnyal, de csak fájdalmat okozott, csalódást egy kialakuló párkapcsolatban. Ő sem okozhatja számára ezt a kellemetlen, megmagyarázhatatlan érzést. Jobbra, pár méterre, egy idős bácsi olvasgat, nyugtató fénnyel és szomorúsággal – talán az élete párját veszítette el nemrég. Kicsit túl a bácsin egy fiatal, magas, szemüveges férfi kutakodik – talán orvosnövendék, talán valami más doktorjelölt, de ő is rendben van. Tom sorra veszi a távolabb tartózkodókat is, és egyesével, mélylátásával próbálja megfejteni nyugtalanságának okát. Ő rendben van… igaz, hogy simlis, de okés. A középkorú hölgy, igen, ő is rendben.
Az a fekete kabátos férfi! Ő… Mi a…!?
Tom a tekintetét azonnal lesüti: megrémíti, amit lát, zavartan próbálja megérteni, értelmezni a látottakat. Nem érti. A nyitott könyvét felállítva, arcát mögé rejtve, riadtan szedi rendbe a gondolatait. Még mindig nem tudja hova tenni a látottakat, még egyszer szemügyre kell vennie. Lassan, félve emelni kezdi tekintetét a könyv takarásából, és előtűnik a fekete kabátos férfi. Fekete bőrdzsekit visel, alatta fekete pólót. Közel 1,90 magas, erős testalkatú, fekete hajú fehér férfi, de ilyet még nem látott: az aurája fekete! Mintha korom alkotta lángok szaladgálnának rajta! Kezében tart valamit, talán újságot vagy katalógust, abba mered a tekintete. Már érzi határozottan, hogy a nyugtalanító érzés onnan sugárzik, ez nem kétséges. Próbál ráfókuszálni az arcára, hogy mi is az, amit lát. A szemeit, szeretné látni a szemeit! Azon töpreng, hogyan kerülhetne közelebb így tizenöt becsült méterről; hiányoznak az aprólékos részletek. Thomas le sem veszi szemeit az illetőről és gondolatban már a közeledés útvonalát tervezi, amikor a férfi hirtelen Tomra szegezi tekintetét, nyílegyenesen a szemeibe néz, a fekete szempár mintha a tudatába hatolna.

Tom megrémül, félelemtől reszketve kapkodja össze jegyzeteit, tollát, könyveit, felkapja táskáját, és sietve elindul a kijárat felé. Már félúton halad, de muszáj hátranéznie, miként reagál távozására a férfi. Hátranéz, de nem látja sehol. Léptei nem lassulnak, inkább szaporábbak lesznek: szeretné minél hamarabb elhagyni az épületet. Mindjárt a főbejárathoz ér, megint hátranéz, de a „fekete kabátost” nem látja sehol.
Végre kiér az utcára. Most már lassíthat egy kicsit, irány a metróállomás. A szíve úgy kalapál, hogy azt szinte hallja is, nem csak érzi. Ő, aki nem szereti a tömeget, most biztonságban kezdi érezni magát a sok járókelő közt. Egy piros lámpa állítja meg egy gyalogátkelő zebránál, a túloldalon a vasúti pályaudvar, azon túl pedig a metróállomás. Mindjárt zöldre vált a lámpa, Tom még egyszer hátratekint. Szeme az embereket pásztázza, s tekintete megakad, mert egy fekete szempár egyenesen a szemébe bámul, mintha mélyen az emberbe látna. A fekete kabátos férfi ott áll néhány méterre tőle, mint egy ragadozó, aki egy pillanatra sem veszíti szem elől a prédáját. Tom összerezdül. A félelem ismét eluralkodik rajta. Szerencséjére a forgalom pont leáll. Tudja, hogy mindjárt zöldre vált a lámpa, de képtelen kivárni: nekiiramodik, keresztül a zebrán. A férfi az úttest felé furakodik, majd prédája után ered. Tom, mivel látja, hogy valóban őt üldözi, irányt vált, hogy keresztülrohanjon a vasútállomáson. Hátra-hátranéz: üldözője kitartóan szalad utána, egyáltalán nem lassít. Gyorsítana, de ereje véges. Nem egy sportoló, de a félelem nagy úr: bőröndös embereket kerülgetve szalad keresztül az állomáson, keresve a legközelebbi kijáratot.
Mi a fenét akarhat ez tőlem? Miért üldöz? – Ziháló lényében ezek a kérdések keresik a választ. Ismerem? Vagy ő ismer engem? Eléri a kijáratot, enyhén jobbra fordul, átszalad az úttesten, keresztül a téren, ahol emberek közt cikázva talán lerázhatja üldözőjét. A tér túlfelén egy pillanatra hátratekint – helyzete nem javult. A fekete szemű ott van a sarkában. A járókelők kerülgetése kicsit megnöveli Tom előnyét, de lerázni nem tudja. Nem tehet mást, futnia kell, amíg csak bírja. Öreg bérházak tövében, étkezdék és kávézók közt száguld, majd a következő saroknál befordul, hátha valami jó menekülési útvonalat sikerül találnia, mielőtt teljesen erejét vesztené. A sarokhoz érve hirtelen módosítania kell a tervet: a kis utca szinte teljesen néptelen, jármű is alig van benne, nincs semmi fedezék. Tovább kell sprintelnie a következő sarok felé. Muszáj hátrapillantania! A férfi még mindig a nyomában. Csak legyen egy nyitott kapualj! Oda csak nem követi? Tom úgy érzi, kezd lassulni, ereje elfogy, mikor egy parkoló kisbusz takarásából hirtelen előbukkan egy alak, megragadja a bal karját, és átrángatja egy félig nyitott kapu ajtaján. Próbálna ellenkezni, miközben vonszolják, de az alak halkan megszólal:
– Segítek! Erre! Gyorsan! Segítek!
Tomnak nem sok választása marad. Valamiért hisz neki; talán mert a hang egy nőé, és biztonságot sugall. Egy lány az, de megnézni nincs ideje. Egy pincelejáróba rángatja őt. Hirtelen megállnak, a lány körbenéz, jobb karját maga elé nyújtja, majd egy gyors, csavaró mozdulattal, valami energianyalábbal egy ovális, vibráló képet vetít ki maga elé. Tom teljesen lefagy, fel sem fogja, mi történik. A lány megindul a villódzó kép felé, szorosan tartja Tom karját, és átlépnek a szürkéskék, álló, tojás formájú „hologramon”. A pince lépcsőjén gyors léptek hallatszanak. A fekete szemű férfi odaér, de már nem talál ott senkit. Az üres pince folyosóján még kémlel rövid ideig, nyomokat keres, ám miután nem talál semmi nyomot, sarkon fordul, és távozik.
Mikor a lány elereszti Tom karját, a fiú akkor látja, hogy nem ebbe a pincébe jöttek le, hanem egy teljesen más helyen vannak.
– De… ezt meg hogyan? – kérdi a lánytól, aki felderíti a pince többi részét, nem tartózkodik-e odalenn valaki.
– Tiszta! – válaszolja a lány. – Most már biztonságban vagy. Egyelőre…
– Ki vagy te? – kérdi Tom. – És hogyhogy „egyelőre”?
– Nem tudni, menyire tudott beazonosítani. Csak idő kérdése, és mindent megtud rólad. Ha szerencséd van, kevés nyomot hagytál magad után, és nem talál rád. Légy óvatos! – A lány nekiiramodik a kijáratnak, s mire Tom feleszmél, megmentője már el is tűnt. Még alaposabban megnézni sem tudta magának a lányt, pedig még sok-sok kérdés fogalmazódik meg gondolataiban, melyek most válasz nélkül maradtak. Óvatosan maga mögött hagyja a pincét, kilép az utcára, próbálja kitalálni, hova került.
Vagy öt utcával odébb találta magát. Szíve még mindig kalapál, légzése lassan megnyugszik, csak a gondolatai csaponganak tovább; teljesen szét van esve. Ő, aki minden percét, mozdulatát előre megtervezi, teljesen tanácstalan, hogyan alkalmazkodjon ehhez a helyzethez.
Mit tegyek? Jelentsem a rendőrségen? De mit? Ha ezt elmesélné bárkinek, bolondnak néznék, nem hinnének neki.
Táskám, tárcám… mindenem megvan! Megkönnyebbülve nekilódul valami tömegközlekedési eszközt keresni. A metróhoz visszafelé kellene menni, azt inkább ne… a busz lesz az igazi! Fejében kezd összeállni egy új napirend percre pontosan, méterről méterre. Bevásárlás, vitamin, és haza! Némileg utolérte magát, kezd helyreállni a komfortzónája: szatyorral a kezében – benne élelmiszerek és az édesanyjának szánt vitaminok – ballag felfelé a lépcsőn: végre hazaér, lepihenhet. Teljesen kimerült, de nem a vásárlástól, hanem a folytonos figyeléstől, nehogy összefusson a fekete szeművel, akit azóta sem tud kiverni a fejéből. Épphogy elpakolja a vásárolt dolgokat, az asztalhoz fordul és a telefonjáért nyúl, mikor az erkélyajtót benyomja valaki. A kis nyikorgásra azonnal odakapja tekintetét. Már majdnem felkiált, de a lány áll az ajtóban. Agya a kiáltás végrehajtását azonnal visszavonja. A lány a szája elé tartja mutatóujját, majd lassan belép a szobába.
– Rád találtak. Fogd a kabátod, és gyere utánam! – mondja halkan, és visszalép az erkélyre. – Igyekezz!
Tom tétovázik. Ugyan miért hinne neki? Ekkor erőteljesen kopog valaki a bejárati ajtón.
– Itt van! Gyere már! – hívja a lány. – Nincs több időnk!
Tom magához veszi kabátját, telefonját, tárcáját – még jó, hogy a cipőjét nem vette le, miután hazaért. Kilép a lány után az erkélyre, aki már a korláton pattan át, és visszafordulva a karját nyújtja. – Gyere, biztonságos, csak ne nézz le!
Megfogja kezét, s szorosan követi egyik tetőről a másikon át haladva.
…