A maszk

1. fejezet
A rejtelmes cella

Zihálva tért magához. Az első dolog, ami feltűnt neki, az, hogy bűzlik. Nagyon. Egy öltözőnyi kilencedikes fiú kanszagához közelítő orrfacsaró szag áradt belőle. Megpróbált felállni, de a lábaiban nem volt elég erő. Megpróbált feltápászkodni a kezei segítségével, de csak koordinálatlanul kapálózott velük. Megpróbált visszagondolni arra, miért ilyen fáradt, de pár pillanat után az elborzadás odafagyott az arcára. Nem emlékezett, hogyan fáradt el. Nem emlékezett arra sem, hol van, hogy került oda, miért bűzlik, és ami a legjobban megijesztette, hogy gőze sem volt arról, ki ő. Egyáltalán nem voltak emlékei a kilétéről. Ez eléggé kiakasztotta. Az egyetlen dolog, amit a zavaros elméjében találni tudott, az a közismert dolgok katyvalaga. Hogy emlékezhet arra, hogyan kell elkötni egy kocsit, de arra nem, hogy mi a neve?!
A feldúltságából csivitelés zökkentette ki. Most vette észre, hogy nincs egyedül. A valamiért lyukas Reebook cipőjéből kilógó lábujját egy széncinege csipkedte. Amikor látta, hogy a figyelme ráirányult, felszállt a fiú vállára és belecsivitelt a fülébe.
– Hagyj békén! – mondta, és lelökte a válláról. A cinege felháborodottan csipogott, és odaröppent a fiúval szemben lévő rácsos ajtóhoz…
VÁRJUNK CSAK, MI?? – futott át a fején, és odakúszott. Eddig észre sem vette, hogy egy cellában van. Kb. egy kisebb szoba méretű volt változó alakú, ocsmány téglákból kirakva. A fenti sarkokat pókhálók borították, és egy kis víz csepegett a plafonról. A padlót valami furcsa moha borította, itt-ott foltokat hagyva ki. Szemben vele egy rács volt, jobb oldalán egy ajtó, ami szinte teljesen beleolvadt. A rácsok acélszürkék voltak, és a cellával ellentétben vadiújnak tűntek. Amint odaért, kidugta a fejét a rácson. Semmi. Üres, sötét folyosó.
Ekkor a cinege is megpróbált kibújni a rácson. Azonban valami furcsa történt. A fiú feje az előbb bőven kifért, de amint a madár megközelítette a rácsot, az összeszűkült. Aztán amikor eltávolodott, újra normális méretűre tágult.
A fiú értetlenül nézett. Ez meg hogy lehetséges? – gondolta. Hirtelen ötlettől vezérelve kidugta a kezét a rácson. Akadály nélkül kijutott. Ezután két ujjával a rácshoz lökdöste a cinegét, ami kérdőn forgatta a fejét. Amint közelebb ért, a rács összeszűkült. A cinege felháborodottan csipogott, mintha azt mondaná: „ne szórakozz velem”. Hirtelen megragadta a madarat, ami tiltakozva vergődött a markában. Megfeszítette az izmait, és a karja átlendült a rácson, benne a cinegével. A rács azonnal összezáródott, egy reccsenéssel eltörve a felkarját. A fiú felkiáltott a fájdalomtól, és hátravetette magát a cella padlójára.
Mi a halálért csináltam ezt??
Így feküdt a padlón még egy ideig, ami egy örökkévalóságnak tűnt a fájdalom miatt. 1-2 óra elteltével csipogást hallott a rács előtt. Felnézett. A cinege volt az, ám egy bronz kulcskarika volt a nyakába akasztva. A fiú kinyúlt a jó kezével, és óvatosan leakasztotta az állat nyakából.
– Okos kis jószág vagy – suttogta, miután kinyitotta a rácsba olvadó ajtót.
Óvatosan lépett ki, vigyázva az eltört karjára. A cinege felszállt, és elindult lefelé a folyosón. Pár pillanat elteltével visszatért, és belecsípett a fiú fülébe. Kövess! Ezt az üzenetet könnyen értelmezte. Lassan csoszogni kezdett a madár után.

Több órán át követte a folyosók útvesztőjében a cinegét. Közben bevillanások jelentek meg a fejében, ami egyrészt megnyugtatta, hogy emlékszik valamire, másrész a frászt hozta rá. Az emlékfoszlányok ijesztőek és zavarosak voltak: hatalmas robbanás, egy híd, egy repülő tűzgolyó, egy kisebb sereg fura figurákból, hatalmas robbanás. A fiú arra a következtetésre jutott, hogy a robbanás lehetett az oka az amnéziának. Míg ezen elmélkedett, a cinege hirtelen nekirepült a mellkasának.
Még egyszer. Újra.
A fiú értetlenül nézte a madarat, amikor röfögésszerű hang ütötte meg a fülét. Megpördült, majd káromkodott egyet. Azért is, mert a karjába belhasított a fájdalom, és mert két felfegyverkezett alak közeledett feléje teljes sebességgél. Zömök testüket fémesen csillogó páncél borította, egyikük kezében masszív alabárd, a másikéban pöröly. Sisakot nem viseltek, bár a fiú azt kívánta, bárcsak azt tették volna. Fejük rücskös volt, aszimmetrikus és zavarba ejtő. A szemöldökük helyén kész Dunántúli-középhegység nőtt, feldagatt ajkaik mögül sárga agyarak lógtak ki. Orruk monumentális volt, akkora orrlyukakkal, hogy egy egész téglát bele lehetett volna illeszteni. Szemük fekete volt, és gonoszul csillogott. Bőrük zöld, néhány helyen barna foltokkal.
Ogrék! – villant be a fiúnak. Honnan tudom én ezt?
Erre a kérdésre azonban nem volt ideje választ találni, mert túl sokáig bámészkodott. Az egyik ogre meglendítette a pörölyét, és hasba sózta a fiút. Ez egy pár méterrel arrébb repítette, ami hatalmas sokkot okozott neki, mivel a törött karján landolt. Felordított, csillagokat látott a fájdalomtól. A karjában szinte pumpált a kín, a gyomrát alig érezte. Behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, azt látta, hogy az alabárdos ogre hátralendítette a fegyverét, arra készülve, hogy végzetes csapást mérjen rá. Ő pedig kinyújtotta a kezét és üvölteni kezdett. Maga sem tudta, mit csinál. Talán kegyelemért könyörög. Talán hangosan akar meghalni. Talán megpróbálja felfogni a csapást a kezével. Azonban valami olyan történt, amire egyáltalán nem számított. Tenyere kéken izzot, és villám áramlott ki belőle. Nekicsapódott az ogre holmokának, lyukat vájt benne, majd átáramlott a másik felé, őt is homlokpiercingben részesítve. Egy pillanatra mindenki sóbálvánnyá dermedett. Az ogrék arcára a megrökönyödés érzelme fagyott rá. A cinege, aki az összecsapás alatt ijedten csipogva repkedett hármójuk feje felett, a fal egy kiálló téglájáról bámult ijedten a fiúra. Ő pedig olyan fáradtnak érezte magát, mintha kétszer körbefutotta volna a Balatont. Majd a három harcoló összeesett. A fiún erőtt vett a kimerültség és a fájdalom, a két ogre pedig holtan dőlt el, hogy sárrá olvadjanak a páncéljaikban. A fiú még éppen ébren maradt ahhoz, hogy megérezze az olvadó lények szagát.

Kinyitotta a szemét. Egy hídon térdelt, mellette egy lány, akinek kilétéről halványlila fogalma sem volt, egy teljesen ismeretlen fiúval. Alattuk egy üres utca húzódott, és bár nem tudta biztosan, érezte, hogy várnak valamire. Oldalra sandított, a mellette lévő srácra. Kócos, barna haja volt, benne néhány színes tollal. Szeme zöld, vonásai kemények. Zöld pólót viselt, NATURE felirattal. Nyakában egy nyaklánc, amire különböző fogak voltak fellógatva. Buggyos, fekete farmert viselt, sötétzöld túrabakanccsal a lábán. Kezében hosszú fabotot tartott, a végén csigavonalban meggörbítve. A botot külömböző jelzések fedték, aminek a leggtöbbjét a fiú nem tudta elolvasni, kivéve a görbületen lévő Szabó Krisztián 10. a-t. Amikor Krisztián észrevette, hogy őt nézi, elvigyorodott és felemelte a tenyerét. A fiú gondolkodás nélkül belecsapott. A mellettük térdelő lány összehúza a szemöldökét.
– Ugye tudjátok, hogy teljes csendben kéne maradnunk? – kérdezte, arrébb fújva egy barna tincset az arcából. Krisztián és ő is felé fordultak. Barna haja egyenesen lobogott a lágy szellőben, a szőke csíkok szinte beleolvadtak. Szeme égszínkék volt. Kisztiánhoz hasonlóan zöld, NATURE feliratú pólót viselt kék farmerrel és Adidas cipővel. Kezében egy jó félméteres, vékony fémpálcát tartott. Ezen nem voltak feliratok, mint Krisztiánén, azonban láthatóan hat, vékonyabb fémszalag összecsavarásával keletkezett.
– Te szólaltál meg elsőnek, nem mi – hallatszott egy mély hang – feltehetően Krisztiáné. A lány összeráncolta a homlokát még egyszer, és az útra meredt. Pár másodperc múlva kerekre tágult a szeme, és a távolba mutatott.
– Jönnek – suttogta.

A fiú riadtan ült fel. Az első dolog, amit észrevett, az volt, hogy visszakerült a cellájába, bár ezúttal mind a két kezét a falhoz láncolták. A karja még mindig fájt a töréstől, hasa pedig hasogatott. Óvatosan felhúzta a jó kezével a szakadt pólóját. A gyomrán egy irdatlan nagy kék zúzódás terült el. Járhattam volna rosszabbul is – gondolta. A pörölyön lehettek volna tüskék. Hirtelen csipogást hallott maga felett. A cinege volt az, egy elég rozsdásnak kinéző ketrecbe zárva. Érdeklődve bámulta őt, mintha azt kérdezné: „Jól vagy?”
– Megvagyok – válaszolta a fiú. Ebben a madárban van valami különleges – vonta le a következtetést.
Hirtelen léptek hangját hallotta, majd megjelent egy felpáncélozott ogre egy tálcával.
– Regglige, mágus. – Az utóbbi szót színtiszta utálattal ejtette ki száján, majd közelebb tolta a tálcát a rácshoz. Az úgy kezdett hajladozni, hogy a tálca beférjen. A lény hangos csörömpöléssel ledobta a tálcát, majd miután figyelte, hogy a rácsok visszahajlanak eredeti állapotukba, otthagyta őket.
A fiú odakúszott a tálhoz. A láncai akadályozták volna az evésben, szóval odahúzta a tálcát a falhoz. Az étek gyakorlatilag moslék volt. Valamilyen beazonosíthatatlan eredetű zabpehely és egy szelet szénné égett kenyér, pár szottyadt zöld golyóval. Miután megpiszkálta őket, arra a következtetésre jutott, hogy borsók akarnak lenni. A tálcán ezen kívül még volt egy nedves újságpapír is. A cinege hirtelen izgatottan csipogni kezdett.




2. fejezet
Éjszakai társalgás egy madárral


Sok idő eltelt. A legszórakóztatóbb dolog, amit csinálni tudott, az volt, hogy megpróbálta megetetni cellatársát oly módon, hogy feldobálta a kenyérdarabokat, a cinege pedig megpróbálta elkapni őket. Dél felé ismét megjelent a cellaőr, azonban fel sem tűnt neki, hogy a fiú nem adta vissza az újságot a tálcával és a félig megevett zabpehellyel. Az újság valamiért rendkívül izgatta a cinegét, és addig nem hagyta abba a csipogást, amíg a fiú el nem vette a tálcáról és rá nem ült. A nedves újságpapíron nem volt jó buli üldögélni. A cellaőr ebédre bedobott neki egy bűzlő almát és egy gyanúsan nagy szelet rántott húst, aminek olyan érdes volt a külseje, hogy alig lehetet hozzáérni, nemhogy megrágni.
Amint az őr elment, a fiú megpróbálta elővenni az újságpapírt a feneke alól, azonban a cinege erősen tiltakozott. Ezért vacsoráig azzal töltötte idejét, hogy próbálta lekaparni a rántott húsról a bundát, ez azonban sikertelen volt. Akárki készítette, simán lehetett volna fegyverkovács. A rántott alabárd jól hangzik. A börtönőrt vacsorakor látta újra: egy meglehetősen nagy padlizsánt kézbesített, és a fiú legnagyobb bánatára magával vitte a rántott húst. Legerősebb próbálkozásai ellenére sem tuda leszedni a burkot, szóval remélte, hogy a börtönőr megfeledkezik róla, és majd használhatja fegyverként egy jövőbeli szökési kísérletben, ám nem volt az az isten, ami rávehette volna, hogy ráüljön arra a borzadványra. Így kénytelen volt végignézni, ahogyan az ogre boldogan magával viszi az ételt. Miután az őr elment, a fiú értetlenül nézte a padlizsánt. Ötlete sem volt, mit kezdjen vele: rémlett valami abból, hogy meg kéne sütni a sütőben 200 fokon, de azt természetesen nem tehette, így hát megette nyersen a negyedét. A vacsorázás után várt körübelül 3 órát, majd felnézett a ketrecbe. A cinegével találkozott a tekintetük, és pontosan tudta, mire gondolt a szárnyas cellatársa. Kitárta a tenyerét, és öszpontosítani kezdett. Visszagondolt arra, hogyan sikerült a szökési kísérlet alatt villámot idéznie, és megpróbálta reprodukálni magában a hasonló mentális és lelki állapotot. Nem tudta, mit csinál: csak annyit, hogy mágia. A börtönőr mágusnak hívta, és ez volt az egyetlen logikus magyarázat számára. Hirtelen fáradni kezdett. Összeszedte a gondolatait, és szikrázó kezére öszpontosított. Felkígyózol a kalitkáig – gondolta, félig magához, félig a kezében összpontosuló energiához beszélve –, és kirobbantod az ajtaját. Ám a dolog nem úgy sült el, ahogy a fiú várta. Kezéből nem villám kígyózott ki, hanem egy perzselő tűzgolyó. A fiú meglepetésében abbahagyta a koncentrálást, így a tűzgolyó nekicsapódott a ketrec alljának, szinte teljesen elpusztítva azt. Basszus – futott át a fején, ahogy a füstölgő kalitkamaradványokat nézte –, megöltem a cinegét. Az azonban teljesen épen szállt fel a füstből, kicsit dorgáló tekintettel.
– Mi a terv? – kerdezte a fiú egy kicsit megnyugodva, a cinege pedig előrángatta az újságpapírt a feneke alól, és böködni kezdte.
– Még mindig nem értem. Azt akarod, hogy felolvassak neked?
Az elmúlt pár perc keserves volt. A cinege megállás nélkül az újságot böködte, de a fiú még mindig nem tudta, mit akar. A madár pedig nyilvánvalóan megelégelte a tippelgetést, mert felszállt, és csipkedni kezdte cellatársát.
– Jól van, jól van, figyelek, figyelek! – mondta ingerülten. A cinege visszaszált az újsághoz, majd rábökött egy „m” betűre.
– M? Nem értem.
Ezúttal azonban a madár nem állt meg, hanem egy „e” betűre bökött ra. Aztán egy „ny”-re. Majd még egyszer. Elég sok időt eltöltöttek, mire az üzenet kiíródott.
– M-e-ny-ny-i-r-e-e-m-l-é-k-sz-e-l. Mennyire emlékszel? Én?
Heves bólogatás.
– Nem sokra. Átlagos tudás, pár emlékfoszlány egy robbanásról, meg egy hosszabb, ahogy egy Szabó Kirisztián nevezetű emberrel és egy barna hajú lánnyal térdelek egy hídon.
É-n.
– Én? Te mi?
Sz-a-b-ó.
– Szabó? Egy madár vagy, nem tudsz te szabni.
K-r-i-sz-t-i-á-n.
– Ja, hogy te vagy Szabó Kirisztián! De hogyhogy cinege vagy?
K-é-ny-sz-e-r-í-t-e-n-e-k.
– Kényszerítenek? Mégis mire?
E-r-r-e-a-z-a-l-a-k-r-a.
– Erre az alaka? Ja, hogy át tudsz alakulni állatokká! Én tüzet és villámot lövök a kezemből.
T-u-d-o-m.
– Tudod? Meg tudod mondani, hogyan tudom irányítani?
T-u-d-o-d-t-e-a-z-t.
– Ó, hidd el, nem tudom. A saját nevemre sem emlékszem.
T-é-ny-l-e-g?
– Ja. Képzeld, milyen csatak érzés lehet.
A-k-a-r-o-d-h-o-gy-m-e-g-m-o-n-d-j-a-m-a-n-e-v-e-d-e-t?
– Igen, szeretném. Az előbb mondtam, hogy rossz érzés nem tudni.
F-l-ó-r-i-á-n.
– Flórián? A nevem Flórián? Hülyéskedsz?
N-e-e-n-g-e-m-sz-i-d-j-a-sz-ü-l-e-i-d-e-t.
– Jogos. Szóval az egymillió forintos kérdés: miért vagyok börtönben?
T-ú-l-h-o-sz-sz-ú.
– Gondoltam. Ezek szerint nem olyan egyszerű, mint egy öreg néni kirablása a sötétben. Valamiért olyan érzésem van, mintha csináltam volna már olyat. Szóval mi a terv a továbbiakban?
M-e-g-sz-ö-k-ü-n-k.




3. fejezet
A második próbálkozás


Krisztiánnak sok ideig tartott feltörnie Flórián bilincsét. A két órának tűnő csipegetés után halk kattanással kinyílt a jobb kezét fogva tartó karperec. Megfogta a csuklóját. Egy picit vörösnek és irritáltnak tűnt a bőre. Felnevetett magában. Most ezzel foglalkozom, amikor a karom eltört, és a hasam gyakorlatilag lila? A bal karperecét azonban meglehetősen gyorsan törte fel cellatársa.
– Mindennap egy új dolgot tanul az em… akarom mondani, cinege, igaz?
Az aranyköpését Krisztián egy furcsa pillantással viszonozta, majd a fejével a rács felé intett.
Flórián bólintott, és benyúlt a gatyájába. Az alsóba. A cinege elszörnyedve nézte, ahogy előhúzza a kulcskarikát.
– Mi van? A múltkori szökésünknél elraktam a biztonság kedvéért, arra az esetre, ha elfognának. Semelyik ogre nem lenne olyan elvetemült, hogy ott motozzon meg. – Még mindig undorodó tekintet. – Hidd el, nyomott egész nap. – A fiú nem is gondolta, hogy egy cinege tud ennyire undorodva nézni.
Ezúttal sokkal tovább jutottak. Ezt onnan sikerült megállapítaniuk, hogy megtalálták az ogrék sáros maradványait, amit még nem mostak fel. A sár mellett egy sárga tábla volt, amire az volt ráírva, hogy „Vigyázz, csúszásveszély!” A tábla alapból kopottnak nézett ki, és hiányzott belőle egy darab, ami gyanúsan harapásalakú volt. Miután kb. 2 óráig lopakodtak, harangszó üttötte meg a fülüket. Egymásra néztek. Vészharang!
Rohanni kezdtek. Hirtelen egy háromirányú elágazáshoz értek. A duó találomra elindult a középső járaton, de hamar visszafordultak, mivel egy ogre-falanx közeledett onnan. Elég szarul nézett ki. A lándzsák élesek és halálosak voltak, de a pajzsok viharvertnek tűntek, ráadásul nem is voltak hasonló alakúak. Az egyik egy kicsi kör volt, a másik hatalmas téglalap, a harmadik háromszög. Rossz volt ránézni, ahogy közeledett, és a lándzsák mohón mutattak feléjük. Visszarohantak a kiindulóponthoz, de újabb falanxok jelentek meg a bal oldali járaton, és onnan is, ahonnan jöttek. Nem volt más választásuk, mint a jobb oldali út. Nekiiramondtak. Mögöttük csörömpelés és káromkodás. Az ogre-falanxok megpróbáltak egyszerre utánuk nyomulni. Flórián elvigorodott. Talán most tényleg kijutnak. Hirtelen egy fürge alak jelent meg velük szemben, éles karddal a kezében. Ezt elcsesztük. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt az energialabda mellkason találta, és holtfáradtan eldőlt.

Egy ismeretlen helyen tért magához. Az egyetlen dolog, amit egyenlőre érzékelt egy rikácsoló hang volt.
– Gratulálok! Mármint csak gratula! Sikeresen kijátszottátok az őröket kétszer. KÉTSZER! Ez egy elit osztag, nem? Hogy cselezett ki titeket egymás után KÉTSZER két nyomorék tinédzser? VÁLASZOLJ!
Flórián felemelte a fejét. Egy falhoz volt préselve kitárt karokkal. Megpróbált mozogni, de a fején kívül minden testrésze el volt zsibbadva. Oldalra tekintett, ahol az eszméletlen Krisztiánt tartotta valami láthatatlan erő kifeszítve a falnál, kitárt szárnyakkal. Ismét felhangzott a rikácsoló hang. A fiú előretekintett, hogy szemügyre vegye a hang tulajdonosát. Egy lány volt az. Haja fekete volt – pont olyan árnyalatú, mint a saját szemébe lógó tincsek. Sötét páncélszerűséget viselt, kezében hosszú, fekete fémbotot fogott, amelynek egy koponya volt a végén, zölden világító szemekkel. Egy aranypáncélban lévő ogrével üvöltözött, akinek egy vörös zászló volt a hátán. Nagy eséllyel a tábornok lehetett. A lány abbahagyta az üvöltést egy pillanatra, és a fogylyokra nézett. Amikor találkozott a tekintete Flóriánéval, szadista vigyor jelent meg a képén.
– Üdv újra köztünk, tesó.




4. fejezet
Összecsapás egy gonosz nővérrel


Flóriánnak megállt a szívverése egy pillanatra. A testvére? A TESTVÉRE?! Hirtelen emlékek rohanták meg. Egy sötét hajú lánnyal játszik egy kertben. Nevetnek. Hirtlen eltűnt a kép, és valami sokkal hasznosabb rohanta meg a fiú elméjét. Tudás. A testvére viselkedése. Eszébe jutottak a módszerei, a dolgok, amik hajtották. A fejében lévő kirakósnak kb. a negyede helyreállt, és ez állati jó érzés volt. Elvigyorodott. Ez láthatóan nem tetszett a testvérének.
– Mit vigyorogsz? Egy gondolatomba kerül, és végzek veled.
– De nem fogod megtenni.
– Miból gondolod? – A szadista mosoly újra megjelent.
– Ha meg akarnál ölni, már megölethettél volna az első szökésünk után. De nem tetted. Csak visszazártál. Van nálunk valami, amire szükséged van. – Elégedetten nézte, ahogy a testvérének lehervad a mosoly a képéről.
– Tök mindegy, mire jössz rá – köpött egyet –, úgysem tudod, mi az. Személyesen töröltem az elmédet. Nem mintha lett volna ott sok törölni való.
Most Flórián arca feszült meg. Az amnézia jobban zavarta, mint mutatta.
– Gondolom, ha kitörölted az emlékeimet, akkor nem az kell, amit tudok – kezdett el hangosan gondolkozni. – Valami, ami nálam van? – Elégedetten figyelte nővére reakcióját. Nővér. Hmm. Kezd visszajönni. – Nem lehet valami, amit viselek, mert semmi nincs rajtam, ami nem sérült. Talán egy…
A lány kimeresztette a szemét.
– …tetoválásban tárolt, feltörhetetlen varázs?
– Honnan tudsz te erről? – suttogta a testvére. – Honnan TUDSZ RÓLA? KITÖRÖLTEM AZ ELMÉDET! SEMMIRE SEM KELLENE EMLÉKEZNED!
– Hát, Flóra…
A nővére reakciója megfizethetetlen volt.
– …elégé elrontottad az elmetörlést. Még sosem törölték ki a fejemet, szóval nem voltak elvárásaim, de ez… – Itt csettinett egyet a nyelvével.
– Túl sokat tud ahhoz, hogy visszazárjam – motyogta a lány. – Hát legyen! Párbajra szólítalak fel, Flórián! – Ezzel csettintett egyet. A fiú láthatatlan láncai eltűntek, és ő sóbálványként csapódott neki a hideg, csempézett kőnek. A fájdalomtól alig kapott levegőt, mert a törött karjára érkezett. Ötlete sem volt, hogyan volt képes tűrni a fájdalmat, de feltápászkodott, és kihúzta magát. Az aranypáncélos ogre közelebb hajolt Fórához, és súgott valamit a fülébe. A lány mérgesen arrébb lökte, és hirtelen mozdulattal rácsapott Flórián törött karjára. Annak elakadt a lélegzete. A fájdalom nőni kezdett. Szinte elviselhetetlenné vált, amikor hirtelen egy hangos „reccs” hallatszott. A lüktető fájdalmon kívül a karja teljesen megjavult. Körözött vele párszor. Akadály nélkül sikerült neki, ami reménnyel töltötte el.
– Készen állok.
Nem állt készen. A csarnokban kigyúltak a fények. Egy komplett stadionban voltak, a lelátók pedig tele voltak ogrékkal. Több száz lény ült ujjongva a lelátón. Flórát elnyelték az árnyak, majd kiköpték őt a küzdőtér másik oltalán. A haverja még mindig a tér falához volt préselve, azonban az aranypáncélos eltűnt. Hirtelen egy viharvert kard emelkedett ki a padlóból. Flórián megragadta a markolatát, és kihúzta. A fegyver alapból nehéz volt. Kétkezes típusú. A markolata kényelmetlen, alig faragott fa. A penge meghajlott, az éle csorba volt. Hirtelen észrevette a kard nevét. „Kudarc.” Ez volt belekarcolva a pengébe, orvosokat megszégyenítő kézírással. A fiú legszívesebben elhajította volna. A csatatér másik végén Flóra meglendítette a koponyás botját. Az elegáns, hosszúkás, egykezes karddá változott, amelynek
...