Emborgia és az idegenek

A történetben az összes szereplő, hely, szervezet, vallás és esemény a képzelet vad száguldásának eredménye. A valósággal vélt bármilyen egyezés a véletlen játéka lehet csupán.
Köszönetet szeretnék mondani a Gáspár családnak, a barátaimnak és munkatársaimnak, sőt még a főnökeimnek is, hogy bíztattak és támogattak és végtelen türelemmel fordultak felém. Párkányi Gergőnek, hogy a legváratlanabb pillanatokban mellém állt. Albel Daniellának a csodás borítókép tervért. Hálás vagyok a kutyámnak, cicámnak és vadgalambomnak, hogy mindig elhozták nekem az ihletet és Albel Attilának, aki mindig ügyesen kitért a repülő papucsok elől.

Jan hamarosan megérkezik, érzékeltem.
Épp időben, mert a csípős téli szél már szobrot faragott apró, ám szilárd alakomból. Még nem látszódott a sziluettje az utca végén, de már éreztem közelgését. A fagyos, téli szél ellenére mintha kellemes melegség bizseregtetett volna meg, mely makacsul a jelenlétének hírnöke volt. Lassan bontakozott ki a kavargó hóból magas, karcsú alakja. A szél süvítését átkiabálva üdvözöltük egymást.
- Ni hao! - hörögtem szétfagyott ajkakkal.
- Ni hao! Nem volt jó a kiejtésed - mondta, miközben a kulcsait válogatta.
Nem nagyon foglalkoztam a problémával, mert közben igyekeztem elgémberedett kesztyűs kezemmel betuszkolni az ajtó résén a biciklim. A bejárattal szemben lévő nagy üvegajtón a tükörképem arca torzult jeges vigyorba. Elnéztem magam morbid tükrét, míg Jan feljebb állította a fűtést, és akkurátusan nekiindult a kávéfőzéshez. Fogalmam sincs, hogy tudott ennyi idő alatt megszabadulni a kabátjától. Lassan nekiálltam kicsomagolni magam, miközben éreztem, hogy hiába van háttal, az üvegből nézi a kibontakozásom. Levakartam a fejemről a sisakot, majd sapkám, és az arcomat óvó motorosmaszkkal folytattam kilátástalannak tűnő küzdelmet. Heves igyekezetemben begabalyodtam jéggé fagyott, hosszú hajtincseimbe. Fekete-kék csíkos hajkoronám jégtömbként nehezedet rám, elválaszthatatlanul eggyé válva maszkommal. A hős férfiember megmentésemre indult a konyhai ollót csattogtatva. Pánikszerűen hátráltam, majd átestem kopott, kék-sárga, enyhén rozsdásodó biciklimen, és összecsomóztam végtagjaim. Felragadott, majd izmos mellkasához szorítva fejem, hogy ne mozogjak, lehámozta fejemről a felesleges ruhadarabot. Belőle is áradt a semmihez nem fogható jeges szél tiszta illata.
Éreztem, ahogy szívverése szaporáz. Ha nem tudtam volna, hogy rengeteg rétegemben úgy festek, mint egy beöltöztetett Michelin-gumiember, az a képzetem támadt volna, hogy közelségem váltja ki ezt a heves szívdobogást.
- Segítek kicsomagolódni, mert nem lenne jó, ha munkahelyi balesetben összetörnéd magad vetkezés közben - mondta.
Majd - mint rendes gyerek az ajándékról a díszes papírt - lehámozta rólam az esőruha felsőjét és három pulóverem. A látvány a tükörben elég érdekes volt: alsótestemen még három nadrág figyelt, ilyetén alsó szélességem körülbelül a magasságommal volt arányban, miközben vékony karjaim szárnyszegetten lógtak mellettem. Valahogy odavarázsolt egy széket, lejjebb húzott rólam két réteg nadrágot és leültetett, majd letérdelt elém, csizmahúzás céljából. A radiátorra helyezte merevre fagyott ruhadarabjaim.
Már látszódtam. A hajamról, szemöldökömről csöpögött az útközben ráfagyott hó maradványa. Meglehetősen elhomályosuló szemmel néztem főnököm és szívbéli barátom ügyködését. A lábamra varázsolta magas sarkú papucskámat, és kezembe nyomta a gőzölgő kávét. Előttem magasodott teljes életnagyságban, és törülközővel szárítgatta arcomról a vizet, kaján vigyorral az arcán. Nem bírtam tovább nézni, ahogy rajtam mulat, inkább átvonultam a műszerek szobájába és áram alá helyeztem a dolgokat. Egyből zenét is varázsoltam, majd leültünk a tárgyalóasztalhoz a kávé befejezéséhez. A hatalmas teremben halkan doromboltak a készülékek. A ledek villogása és a laborfülkéből átszüremlő UVC fény a lágy, tradicionális kínai zenével megnyugtató, kellemes hangulatot teremtett. Földöntúli élvezettel kortyoltam a kávémba, érezve a csendes, melengető simogatást az elmémen. Próbáltam egyensúlyt teremteni zaklatott érzékszerveim közt.Mosolygó, mélybarna szemeivel rám meredt és közölte:
- Tikka! Nem tartom jó ötletnek ezt a hajnali öngyilkos biciklizésed. Szívesen elhozlak kocsival, és haza is viszlek. Miért nem engeded? Főleg ilyen ítéletidőben! Hősi halott akarsz lenni? Amúgy sem tesz jót a kiejtésednek a szétfagyott ajak. Legalább az okosruhában tennéd! Tudod, úgy jobbak lennének az esélyeid a túlélésre! Talán nem a saját ruháiddal fojtanád meg magad - mondta Jan.
- Vannak elveim, és betartom őket! Amúgy sem lenne neked biztonságos velem egy autóban a semmi közepén - említettem mintegy mellékesen.
- Miért, mit tennél? - érdeklődött mosolyogva, miközben én hevesen turkáltam a hátizsákomban, majd elővakarva e-cigarettám, rágyújtottam a hűvösnek tűnő csendben. Örömmel konstatáltam, hogy a némaság erősen lefagyasztotta a túl izgalmasnak tűnő párbeszédet, ám nem akartam sokáig kínozni főnökömet.
- Nos, nagyon szegényes a képzelőerőd, ha ilyet kérdezel! Tudhatnád, hogy már a saját ruháimmal is balesetveszélyes vagyok - mondtam kicsit kacéran, majd a csészémet letéve elindultam az egyik vegyi sarokba, előkészíteni a mintákat. Hátamon éreztem a pillantását. Mindig ezt tette, amióta ismertem. Persze, az csak pár hónap. Szerette nézni, ahogy dolgozom, és közben új feladatokat talált ki számomra. Nagyon zavart eleinte, de aztán sikeres kompromisszumokat kötöttünk, és megszoktam. Tekintetében mindig baráti érdeklődés volt, sosem a főnök kötözködése.Mikor felveszem a pamutköpenyt, átváltozom alacsony kis guruló fehér ponttá; feszes bézs nadrágomat és mély dekoltázsú zöld pulóveremet jótékonyan takarja a két számmal nagyobb laboratóriumi pamut.
- Érdekes ám az, hogy mihelyst belépsz a laborba, egyből megszűnik a sutaságod! Tökéletesé válik a mozgáskoordinációd, és meg sem remeg a kezed.
Majd választ nem várva ő is elindult dolgára. Miközben a gurulós székkel le-fel rodeózva elindítottam a vizsgálatokat, semmire nem gondoltam. Lágyan, szinte anyai szeretettel, néha meg-megsimogattam egy-egy duruzsoló műszert. Mikor végre a nagy összesítő számítógéphez gurulva vártam az adatokat, újra megéreztem a tekintetét. Már eltakarította a kávéscsészéket, és igazi porcelánban gőzölgő teával várt rám. Magas, nyúlánk termetén jól mutatott a fekete, élére vasalt szövetnadrág és a barna pamuting, mely lazán gombolva látni engedte szőrtelen mellkasát és szinte aranyszínű bőrét. Majdnem fekete szemeiben huncut izgalom csillogott. Arca kicsit nőies, lágy vonásaival mindig kedvesnek tűnt, csak fel-le mozgó ádámcsutkája adott neki némi férfias határozottságot és árulta el izgatottságát. Elkezdődött a nyelvoktatás; a gépek úgyis eldolgozgattak még egy darabig.
Valahogy mindig tudta, mikor van a munkámban a várakozási időszak, és igyekezett azt hasznosan velem kitölteni. A kínai nyelv öt hangzójánál tartottunk. Engedelmesen csücsörítve ismételgettem utána a hangokat, immár ötvenszer ugyanazt. Szemeit még akkor sem vette le ajkaimról, mikor kiszáradt számat a mentateával nedvesítettem. Borzasztóan irritált hatalmas türelme. Abszolút nincs sem zenei érzékem, sem nyelvi, ám ez őt nem zavarta. Ilyenkor egy bölcs és türelmes apukára hasonlított. Egyből el is képzeltem, ám pár másodpercnyi elkalandozásomat csalhatatlanul megérezte. Komor felhők vonultak át szemein, homlokának ráncolódása és szemöldökének hajszálnyi emelkedése figyelmeztető jel volt. Nem kellett megszólalnia, hogy érezzem a neheztelését a figyelmetlenségem miatt.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Boldogan vettem fel, miközben Jan tapintatosan eloldalgott a konyhának kikiáltott előtérbe. Természetesen az ajtót nyitva hagyta.
- Halló, teló - szóltam bele az oktalan telefonba.
- Szia! Ráérsz este? - kérdezte Mirrord érdes, szexisnek szánt hangján.
- Persze, de sajnos elég későn fogok hazaérni, mert rengeteg munkám van, és ebben az időben inkább bent aludtam volna. Túlságosan fáradt vagyok hazabicózni!
- Ugyan már, ne legyél gyenge, csak 5 kilométer!
Sóhajából, hangjából érezhető volt az elégedetlensége.
- Jó lenne, ha értem tudnál jönni - említettem, bár sejtettem a választ.
- Nem! Tudod, mennyi munkám van! Hétre ott vagyok nálad! Szia! - és letette.
Mirrord volt a helyi nagyember, az ügyeskedő, a társaság csúcspontja. Mintha a huszadik századból maradt volna itt. Mindig csak gyűjtött, halmozott, gondtalanul átgázolt másokon, hogy neki mindig több legyen. A kupolavároson kívül volt pénz, ám nem jelentett életfeltételt. Tulajdonképpen a Kupola bárkit befogadott volna, ha az éhezik vagy valamilyen problémája van, és bármikor küldött volna élelmiszerszállítmányt, vagy bármit, amire szükségünk volt. Ennek ellenére sosem vettük igénybe ezt a lehetőséget. Igaz, a kupolás kaja nem volt számunkra értékelhetően ízletes, viszont tápanyag-, vitamin- és energiatartalma hibátlan volt. Volt pénzünk, és cserélgettünk is - élelmiszert, finom, zamatos húsú, lédús gyümölcsöket, és akinek igénye volt rá, még húst is ehetett a barbár szokások szerint. Mirrord tagadhatatlanul barbár ragadozó volt a cizellált külső mögött. Nem tudom, mit ettem rajta a kockás hasán kívül.
Alacsony férfinak számított, szőke, rövid haja mindig kócos, szeme jéghideg, kéken csillogó. Nagyon okos, de okossága inkább a róka ravaszsága volt. Lehetett látni rajta, hogy bármit megtesz a haszonért és a jó üzletért. Olyan ember, akinek a mosolya is veszélyes. Egy hideg, érzelemmentes, számító kígyó. A vadak közt különlegesnek számított. Tulajdonképpen ez a szőke, kék szemű embertípus alig-alig maradt fent. Nem is tudni, hogyan történt, de a természettel való viaskodást inkább a romák és a keletiek - kínaiak, ázsiaiak - választották életmódnak, bár a huszadik század után a globalizáció miatti keveredés tulajdonképpen majdnem egységesítette az emberi fajt. Ez persze amúgy is bekövetkezett volna, hiszen a domináns gén eredménye a barna haj, barna szem volt. Amikor nyilvánosságra került az idegenekkel való kapcsolat, megtudtuk, hogy egy földönkívüli faj itt rekedt, beilleszkedett tagjainak leszármazottai hordozták a szőke haj és kék szem génjét. Ez a faj nagyon erősen módosította a kultúránkat. Szakadár, szektás eltökéltségük majdnem kiirtatta az emberiséget saját magával. Mirrordra tekintve, bennük lehetett a pusztításra való hajlam, ám az Ártonok többsége ezt uralta, mert együttműködés nélkül nem maradhattak volna fent. Ám egy kis csoportjuk megtisztelte a Földet a beavatkozásával, mégis, az emberiségtől kapott nevet már az egész fajuk bélyegként hordozta szélsőséges gondolkozású néhány egyedük miatt.
Eleinte - még az emberi civilizáció hajnalán - istenként, uralkodókként tisztelték őket. Majd később próféták lettek, vagy vallási vezetők. Sok szentnek tekintett könyv köszönhető a közreműködésüknek, melyek mindegyikében az a hibás, a természet rendjébe nem illeszkedő gondolat volt leírva, hogy van alacsonyabb vagy magasabb rendű életforma, illetve az egyik ember vagy az egyik nem magasabb rendű a másiknál. Ez a nézőpont már önállóan elegendő lett volna egy beteg, gyilkos, és ezáltal öngyilkos hajlamú társadalom létrehozására. Mégis, tetézték ezt a gondolkodás elfojtásával. Szándékosan akadályozták a fejlődést, félve a tömegektől, míg a kisebb, vagyonosabb csoportoknak csepegtettek némi technikát, hogy bábként használhassák őket, míg ők az árnyékból gyakorolják a hatalmat.
Rengeteg tudóst és gondolkodót végeztek ki. Volt időszak, amikor az is bűn volt, ha valaki tudott olvasni. Vezető szerepüket egyre kisebb, ám befolyásos csoportok tartották meg, egészen a huszonegyedik századig. Az évszázadok alatt egyre kevesebben maradtak, egyre többen házasodtak be az emberi társadalomba, és sok-sok évezred után már nem igazán volt különbség. A Föld bolygón csak a földiekkel kompatibilis gének tudtak megmaradni, tehát tekinthetjük őket földieknek is, ennyi idő után, bár hideg, számító természetük és felsőbbségtudatuk azért sok esetben megmaradt. Mirrorddal a kapcsolatunk főképp szexből állt, és abból, hogy hallgatom az öntömjénezését, hogy milyen jó ember.
Nem is mertem tovább gondolkozni a dolgon, inkább eszeveszett munkába kezdtem. Mire kész lettem a diagramokkal, ijesztő kép tárult elém. Biztos voltam benne, hogy legalább még tízszer megismétlem, mire elhiszem azt, amit látok, olyan mértékben nem volt értelme. Azért elküldtem a központba. Jan döbbenten rohant be a laborba.
- Tikka, gyere, nézd meg, valami nagyon nem jó - kiáltotta, és kirángatott az ajtó elé.Szélcsend volt, egy ág sem rezdült, ellenben a varjak sötét serege őrült módon menekült, elég alacsony röppályán. Szinte fekete volt az ég. Az ijesztő csendben csak szárnyaik surrogását lehetett hallani. A levegőben félelemszag keveredett enyhe rothadásszaggal, aminek keserédes, savanykás elegye csak növelte a félelemérzetet.
- Ennyire azért nem kell pánikba esni - mondtam, ám én is éreztem bensőmben, hogy valami közeleg. Torkomat valami ismeretlen rettenet szorongatta, gyomromba öklömnyi kő költözött, mégis betudtam a nagy csend pszichológiai hatásának.
- Biztosan jön a tavasz egy erősebb viharral egybekötve, de hát az még nem a világvége! Az adatok is erős melegfrontra utalnak.
Próbáltam megnyugtató hangszínt alkalmazni a bensőmet szorongató kétségek ellenére, és visszavacogtam az épületbe. Pár perc alatt mind lenyugodtunk, sőt némi bűntudatot is éreztünk, hogy egy kis szélcsend és pár különös varjú így megrémített minket. Nyugalmat erőltettünk magunkra észszerűtlennek tűnő félelmünk után. Jan befejezte az ebédkészítést. Az egész kutatóállomás a kínai csirke illatával telítődött, főképp mert az én kedvemért bőségesen használt fűszereket. Persze az élelemtermelőben tenyésztett hús ugyanolyan ízű volt, mint az igazi, mégis megmaradt az a tévhit, hogy ízetlen. Én ki voltam békülve a tartályban növesztett fehérjével, amely csirkecomb formájú, ámde nem szükséges hozzá egy élet kioltása. Valahogy sokkal nyugodtabban fogyasztottam és élveztem az ízeit. Azt hiszem, ha ölni kellet volna hozzá, inkább lemondtam volna az ilyen élvezetekről. A kutatóállomásunk koordinátora, akit csak főnöknek becéztünk, mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ő főzzön. Maximum az előkészítésben vehetünk részt, én és természetjáró társunk, Anti.
Pont leültünk ebédelni, mikor Anti beesett az ajtón. Berakta a mintákat a hűtőbe, asztalomra a hozzátartozó dokumentumokat. Súlyos testével lehuppant a hozzá legközelebbi székre, melyről kétoldalt szinte lefolyt. A szék hatalmasat sóhajtott, szinte rosszallva az őt ért inzultust. Munkatársam - mint egy kiéhezett ragadozó - rávetette magát a tányér gőzölgő tartalmára. A főnök neheztelő tekintetétől kísérve tömte magába a csirkét, és közben hevesen beszélt. Mindig csodáltam, hogy képes rágni, nyelni, beszélni ilyen gyorsan egyszerre. Amúgy is telt arca kétoldalt kidagadt, mint egy hörcsögnek, tokája minden szónál lendületbe jött, amit le-fel hevesen mozgó ádámcsutkája még komikusabbá tett.
- Most jöttem az erdőből - mondta, mintha nem tudtuk volna.
- Az állatok meg vannak bolondulva, úgy menekülnek - hadarta Anti.Összenéztünk.
- Semmi jele katasztrófának, csak szerintem gyorsan jön a tavasz. Estére ideér egy erős melegfront - említettem, és teljes figyelmem a főnök remekművére fordítottam. Rendkívül érzékenyen vette az asztali társalgást. Szerinte minden ízt, minden falatot ki kell élvezni. Nagyon globalizálódott, mint mindannyian, de ösztönei, természete tagadhatatlanul kínai volt. Na és bőre, vágott szeme… pont, ahogyan a régi könyvekben, kínai operákban lévő hősöket képzeli az ember lánya.
Anti ebéd után úgy döntött, személyesen visz be mintát a kupola laboratóriumába. A szokásos zöld vászonnadrágja és ingje helyet okosruha volt rajta, ami miatt még inkább rendkívülinek tűnt a döntése. Nagyon ritkán jártunk a kupolában, és az okosruha is csak biztonsági tartalék volt.Én még elpöszmögtem délutánig, igyekezvén nem észrevenni Jan izgő-mozgó nyugtalanságát. Számomra a gépek morajlása, a számok, adatok halmaza megnyugtató volt. Elnyomta a belsőmet szorongató ismeretlen aggodalmat. Ez az aggodalom mégis olyan volt, mint egy régi barát. Szinte befészkeli magát az ember bőre alá, és viszket kicsit, ám hiába erőltettem a memóriám, nem találtam semmit. Sajnos még mindig csak a baleset utáni időszakra emlékszem. Mintha nem is létezett volna korábbi életem. Biztosan sokat tanultam régen, mert az információ, a tudás, a szakértelem könnyen elérhető könyvtárként mindig a rendelkezésemre állt. Még a történelemről is rémlik valami, ám sem iskolára, sem emberekre nem emlékszem. Semmi személyes nincs a baleset előtti életemről. Azt mondták, nincsenek rokonaim, csak a munkának és a tanulásnak élő magányos emberke voltam. Elsodort egy lavina a hegyekben, ahol egyedül éltem. A legközelebbi szomszédom ötven kilométerre volt. Pont hozzá indultam. Ő jelezte, hogy nem érkeztem meg, így értem jöttek a mentő androidok. Mindenem, amim volt, odaveszett. A munkám értékes az MI-nek, így ha már úgyis a kupola kórházában voltam, kérhettem biztonsági beültetéseket. Így lett interface-em, ami biztonsági jeladó is volt. Ám nem emlékszem sem a balesetre, sem arra, hogyan mentettek ki. Mintha az életem a kórházban kezdődött volna. Az érzések azok viszont megmaradtak, homályosan megfoghatatlanul. Mint ahogyan most is.
- Majd holnap folytatom, elvégre nem lehet egy nap alatt megfejteni a természet szeszélyeit - dünnyögtem csak úgy magamban. Lezártam mindent öt óra körül, és magamra küszködtem a több réteg ruhát. Mire drága főnököm feleszmélt, már toltam ki a bringát és örömmel állapítottam meg, hogy gyors ütemben olvad a hó, sőt már alig volt néhány pamacs, az is leginkább szürkésfehér, koszos, síkos olvadmányfolt. A fákon is már csak az árnyékos részeken lógtak tejfehér színű, csöpögő jégcsapképződmények.
Jan próbált megóvni magamtól.
- Tikka, elviszlek, hagyd itt a biciklit! - parancsolt rám, pedig nem szokott ilyen határozott lenni.