Suttogás az árnyakból

1. fejezet:
Gyertyaláng


A Nap első sugarai fényesen csillantak a télikert ablakain. A meleget adó fény tökéletes lehetőséget kínált egy kellemes tea elfogyasztására, és az aznapi teendők ismertetésére.
– Úrnőm, ha megengedi felolvasnám a leveleket – a férfi az előtte ülő idős asszonyra nézett, enyhén leszegett fejjel. Frissen vasalt inge, igényesen fésült rövid sötét haja rendkívül elegáns és határozott küllemet kölcsönzött neki. Az asszony jelentőségteljesen megköszörülte torkát, majd abbahagyta gőzölgő italának kevergetését.
– Tisztelt Belwoll asszony! Ezúton is szeretném megköszönni, mind jómagam, és a város nevében, a nagylelkű felajánlását. Kérem, fogadja szerény meghívásomat a Tavasz Köszöntőt megelőző estén megrendezésre kerülő fogadásra, hogy hálámat személyesen is kifejezhessem. Legmélyebb tisztelettel Peter Halvin Helytartó.
– Remek! – horkantott az úrnő mellett ülő fiatal férfi. – Nem értem mire jó ez!
– Kaspar! – sziszegte az idős asszony. – Befejezhetnéd ezt a viselkedést! Nem azért költöttem ennyi pénzt, hogy a Helytartóval levelezhessek, hanem miattatok!
A férfi meglazította feszülő inge nyakát, bár anyja halk szidalmazásától kirázta a hideg, mégis érezte a homlokára kiülő verítéket.
– Ne légy ilyen szigorú, anya! – hallatszott egy nyájas hang a kis asztal túloldaláról. – Tudod, hogy a bátyám nem akart rosszat, csak nehezére esik elfogadni, hogy az etikett nevezetű fenevadat neki is meg kellene tanulnia kezelni!
Kaspar hirtelen lendülettel maga alá húzta terpeszben pöffeszkedő lábát, majd hatalmas dobbanással felállt.
– Befoghatod a pofádat! – szegezte vaskos ujját az öccsére.
– Ülj le, de azonnal! Maurice, te meg ne szájalj! Nem hiszem el, hogy megint ezt csináljátok. – az idős asszony rendre utasító hangjától megfagyott a levegő – A vagyonunk fogyatkozik, és még felajánlásokat kell tennem, hogy egyáltalán meghívjanak bennünket bárhová. Az lenne a dolgotok, hogy végre feleséget találjatok magatoknak, és kihúzzátok ezt az Enyészet verte családot a nyomorból! Egy tíznapotok van a fogadásig.
Anyjuk nem folytatta a dorgálást, a két fivér lehajtotta a fejét.
Bolondok háza, de legalább addig sem velem foglalkoznak.
Maurice végül felsóhajtott, és széles mosollyal felegyenesedett. Sötétbarna haját hátra söpörte, majd megigazította zakóját. Barna szemei kedélyesen csillogtak, nemesi származását nem hazudtolta meg kisugárzása, ellentétben bátyjával. Kaspar, bár pár évvel volt idősebb, de egyáltalán nem hasonlított rá. Félhosszú ritkás haját különféle olajokkal simította hátra, húsos arca és gőgös tekintete még visszataszítóbbá tette amúgy sem kellemes természetét.
– Ludvig! – törte meg a csendet végül az asszony. – Folytassa.
– Van még egy pár darab köszönő levél, ha gondolja, felolvashatom azokat is.
– Nem szükséges. – emelte fel enyhén jobb tenyerét.
– Rendben. Óhajt esetleg még valamit Úrnőm?
Gusztustalan.
– Igen, az étkező és a társalgó. Legyen makulátlan, holnapra neves vendégeket várunk.
– Természetesen.
– Holnap ki fog menni a vásárba?
– Sajnos holnap temérdek teendőm lesz, így nem tudom felügyelni…
– Róza megy? – szakította félbe az úrnő.
– Igen asszonyom, biztosíthatom…
– Ellenőrizze a listáját. Nem hibázhat az a varangy megint!
Kellemetlen csend telepedett a teremre. Kaspar és Maurice enyhe félmosollyal néztek anyjukra.
– Elég szégyen nekem ez a ház, jött-ment korcsok, másvérűek. Te vagy az egyetlen, akiben hangyányira is megbízom Ludvig, nem akarok hibát.
A férfi biccentett, majd megköszörülte torkát. Kaspar gúnyos vigyora közben szája sarkába ékelte nyelvét.
– Szeretném, ha visszaállna minden a múlt dicsőségébe, a maga dolga ez, ne okozzon csalódást.
– Minden tőlem telhetőt megteszek Úrnőm – Ludvig illedelmesen meghajolt. – Engedelmével meg is kezdem a feladataimat.
Az idős asszony helyeslően lehunyta szemeit.
– Igazad van anyám! – sóhajtott Maurice, miközben lassan felállt. – Csakis együttes erővel állíthatjuk vissza ennek a háznak a dicsőségét, úgyhogy Kaspar! Hálás vagyok!
Készül valamire.
Bátyja felemelte fejét, és kerek szemekkel nézett öccsére. Maurice negédes vigyora zavarta.
– Hálás vagyok, hogy az elmúlt időszakban nem gombolod be a zakódat, mert az előbbi felpattanástól biztosan elrepültek volna a gombjaid!
– Megállj! Az Enyészet!
Kaspar ügyetlenül ugrott talpra, súlya alatt hatalmasat koppant a télikert kövezete. A hirtelen vett nagy levegőtől köhögni kezdett, mivel testvére már az ajtóban állt, így a hozzá legközelebb eső tárggyal igyekezett visszavágni. A teáscsésze hangos csattanással tört darabokra a hirtelen bezáródó ajtón. Belwoll úrnő hiába rángatta hevesen ziháló fia zakójának ujját.
– Ez volt az utolsó! – bömbölte. – Beverem végre azt az önelégült fejét!
– Fiam! Fia…
Kaspar viharzó lépteivel még apróbb darabokra tördelte a padlón szétszóródott szilánkokat, majd bevágta maga mögött az ajtót. Az asszony szemei izzottak a haragtól.
– Ludvig, mióta az uraság meghalt én igazgatom ezt a kuplerájt. – reszelte ki fogai között – Nem akartam ezt az életet. Gazdagságot akartam, azért mentem hozzá, még fiút is szültem, érted? Mindent megtettem, amit kellett, mégis ez jár nekem. Itt maradtam egy szemétkupac tetején, megvénülve, két semmirekellővel. – bár Ludvig rezzenéstelen arccal hallgatta úrnője gyűlölettől fröcsögő monológját, még az ő gyomra is görcsbe rándult – Bár fiatalabb lennék! Ugyanannyi, mint amikor ebbe a pokolba jöttem, az sem érdekelne, ha itt lenne ez a két kis féreg a nyakamon! – cserepes ajkai vicsorszerű mosolyra húzódtak – Ha ez lenne az ára a szabadságomnak akár meg is öl…
Szemei elkerekedtek, amikor észrevette, hogy nem csak ketten vannak a teremben.
– Te mit keresel itt?! – rivallt rá az ablakokat tisztogató lányra.
Az istennőre, meg fog ölni!
– Hallgatóztál?!
– Én nem…
– Miért vagy itt?
Az úrnő arca eltorzult a haragtól, lassan felállt. Kora ellenére tartása egyenes volt, viszont előkelő kisugárzása semmivé foszlott. A lány zavartan magához szorította rongyát, és felkapta vizes vödrét. Fejét mélyen lehajtotta, rosszul összefogott vörös haja az arcába lógott. Nem nézett föl, egyenesen a kövezetet bámulta összeszorított ajkakkal, de így is érezte az asszony könyörtelen tekintetét. A kínos csendet végül Ludvig törte meg.
– Úrnőm, engedelmével – a lány mellé lépett. – Én osztottam rá, még tegnap este ezt a feladatot. Határozottan emlékszem, hogy utasításba adtam a télikert kitakarítását, még napfelkelte előtt. Így ön, és kedves fiai tökéletesen ki tudják élvezni eme csodálatos helyiség nyújtotta kényelmet – a lány összerezzent a tarkóját érő pofontól. – De úgy látom, nem sikerült maradéktalanul elvégezni ezt a nem túl bonyolult megbízást.
Az asszony arcára gúnyos grimasz ült.
– Remélem kellőképpen megbünteti a hanyagsága miatt! – reszelte ki fogai között.
Ludvig illedelmesen bólintott, majd elkapta a lány hegyes fülét.
– Au!
– Fejezd be, amit elkezdtél, utána várlak a keleti szárnyban. Biztos vagyok benne, hogy Hilda örömmel veszi a segítséget a mosásnál.
Az erős szorítástól egy könnycsepp gyűlt össze a lány szemében, igyekezett bólogatni amennyire fájdalma engedte.
– Helyes. Úrnőm, engedelmével. Javaslom, hogy a társalgásunkat folytassuk a társalgóban.
– Egyetértek Ludvig – sziszegte Belwoll úrnő. – Nem szeretem, ha kéretlen, hegyes fülek kihallgatják a magánbeszélgetésemet!
– Abszolút megértem az aggályait Úrnőm. Kérem.
Ludvig enyhén felemelte bal karját az ajtó irányába, majd kimért léptekkel elindult. Az úrnő még egy utolsó lesújtó pillantást vetett szolgájára, aki ugyanúgy leszegett fejjel állt egyhelyben.
– Csámpás szuka! – suttogta maga elé, pont annyira hangosan, hogy a lány meghallja, majd komornyikja után indult. Ludvig lassan becsukta maguk mögött az ajtót.

Halkan csendültek a porcelán szilánkok a vas lapáton, ahogy a lány egyesével szedegette ki a kövezetből a csésze maradványait. Szürke kötényén térdelt, kósza tincsei a szemébe lógtak, amiket igyekezett szabad kezével félresöpörni.
Egész olcsón megúsztam. Eddig direkt nem vettek rólam tudomást, de az elmúlt időszakban mintha még kevésbé. Sőt! Ha jól emlékszem Kaspar egyszer egyenesen rám is nézett, de még a szeme sem rebbent. Soha nem szalaszt el egy alkalmat sem a megalázásomra. Furcsa. Mondjuk azóta van ez, mióta az a dolog…
Kellemetlen borzongás futott végig a hátán, úgyhogy inkább elhessegette a gondolatait. Nagyot sóhajtva felegyenesedett és kinyújtóztatta tagjait.
– Kész… – nyöszörögte, miközben derekát ropogtatta.
Már csak fel kell törölnöm a teát és mehetek is Hildához. Ő legalább nem ad hangot az utálatának, és békén hagy. Szerencsés napom van!
Végignézett az általa kitakarított télikerten. Az ablakok fényesen ragyogtak a délelőtti napsütésben. A kis kerek társalgó asztalok fehér színe az elmúlt éveknek köszönhetően szürkés árnyalatot vettek, valamint a növényzet nagy része is megszikkadt. Lassan tizenhat tél telt el a lány érkezése óta, de nem emlékezett rá, hogy valaha is voltak ebben a kertben virágok.
Tényleg ennyire rossz a helyzet? Tudtam, hogy az elmúlt évtized nem bánt kegyesen ezekkel a kígyókkal, de erre nem számítottam. gyenge félmosolyra húzódott szája Bár, a vén boszorka bolondabb, mint gondoltam, ha abban hisz, hogy bárki is feleségül menne a sertésképű fiához. Viszont, ha ténylegesen ennyire kevés pénzük van, akkor előbb-utóbb lapátra fogunk kerülni…
Megrázta a fejét. Inkább a takarítással foglalkozott, mintsem az aggasztó jövővel.
Félek. Soha nem jártam a falun kívül. Vajon oda is követne ez a valami?
Akaratlanul is a terem egy árnyékosabb sarka felé tévedt tekintete. Egy hatalmas szekrény állt a tőle távolabb eső falnál, mindenféle kerti felszereléssel. A beszűrődő nap fénye miatt még homályosabbnak tűnt, az elmosódó formák alakot kezdtek ölteni. A lány elkapta a fejét.
Csak a szemem káprázik! Nincs ott semmi!
Felpattant és magához vette vödrét.
Nincs ott semmi!

Becsukta maga mögött a télikert ajtaját, és keleti szárny felé vette az irányt. Vékony lábaival fürgén lépkedett, vödrét mellkasához szorítva.
Nem teszem le inkább, így, ha valaki észrevesz legalább azt hiszi takarítani megyek és nem kapok még több feladatot!
Egy hosszú folyosó nyúlt a ház hátsó részénél, ahonnan a télikert is nyílt, ez kötötte össze a nyugati és a keleti szárnyat. A lány jól ismerte az összes helyiséget, mindegyiket volt szerencséje kitakarítani nem egyszer.
Remélem Hilda szokásos kedvében lesz, és a morgolódáson kívül nem nagyon beszélgetünk majd.
Benyitott a keleti szárny folyosójára.
Ha nincs szerencsém mosok, ha szerencsém van teregetek. Bár… vékony karjaira tekintett Egyik sem annyira egyszerű…
– Vigyázz!!!
Kirázta a hideg, a halk érces suttogástól. A hirtelen megtorpanástól kifröccsent a mosóvíze. Zavartan tekintett jobbra-balra, kereste a hang forrását.
Megint! Megint itt van!
– Elf lány! – szólalt meg egy ismerős hang.
A lány hátra lépett ijedtében, vödrét majdnem eldobva. Maurice támaszkodott a falnak dőlve, negédes vigyorral az arcán. Az elf lába földbe gyökereztek, fejét lehajtotta.
– Mit… Mit tehetek önért … Úrfi?
Maurice nagyot sóhajtott, miközben közelebb lépett.
– Ne már! – kezdte megjátszott nyűgösséggel. – Te is kezded? Rád fog ragadni Ludvig bátyó stílusa? Nem kell még egy karót nyelt szolga nekem!
Közelebb lépett a lányhoz, és bal kezével elzárta a tovább vezető utat.
– Mit is mondtál, mi a neved?
Az elf remegve húzta maga elé a vödrét.
– Nia…
– Tessék? – kérdezte lágyan Maurice.
– Nia. Így hívnak. – suttogta maga elé.
– Szép név – folytatta mélyített hangon Maurice. – Nem kell tőlem félned.
A lány szíve hevesen vert. Nem tudta uralni testét, és reszketni kezdett. Maurice mind két kezét Nia vállára tette, mire a lány felnézett rá. A férfi szélesen, és meglepően kedvesen vigyorgott.
– Ne aggódj, már csak kicsit kell kibírnod!
Miről beszél ez?!
– Nemsokára találok magamnak feleséget és Én öröklöm a birtokot. Nem lesz olyan nehéz nektek, ha végre nem a szívtelen anyám lesz az úrnőtök!
Nia arca megnyúlt a döbbenettől.
– Kitartás! – Maurice hirtelen átölelte, majd bátorítóan megveregette a lány vállát.
Én… Én… Nem értem! Mi?!
A férfi még egyszer a szemébe nézett, majd kilépett az összekötő folyosóra. Nia mélázott egy darabig egyhelyben állva.
Mi volt ez? Az egyik pillanatban úgy nézett rám, mint egy fenevad a prédájára, utána meg ez. Ez… Az Enyészet, sietnem kell!
Kapkodva indult tovább a mosókonyha irányába.

A frissen mosott ruhák, ágyneműk kellemes illatot árasztottak. Érkezésekor Hilda nem vette a fáradtságot, hogy megdorgálja. Komoran biccentette fejét a mosóvödörre. Szerencsére a nagy része még hátra volt a szennyesnek. Pár óra elteltével Nia ujjai kiáztak, a durva sörtéjű kefe fa nyele, illetve a mosó rosta kikezdte a tenyerét. A lepedőkkel, a hatalmas asztalterítőkkel nehezen tudott bánni, így a kelleténél sokkal jobban átáztak a saját ruhái, a nyitott ablakok, és a rajtuk beáramló kellemes, hűvös szél sem segített, az amúgy sem rózsás helyzeten. Egy kendővel fogta hátra haját, így a hidegtől kipirosodott hegyes füle szinte világított.
Már csak ez az egy van! Végre!
Zöldesbarna szemével Hildára nézett. Az asszony a vizes ruhákat igazgatta, ügyet sem vetve a lányra. Gondosan simította ki a gyűrődéseket, figyelve a varrásokra, díszítésekre, hogy ne gyűrődjenek meg száradáskor. Bár egy fél fejjel magasabb volt az elfnél, így is egy sámli segítségével érte el a szobában felfüggesztett köteleket. Vállán egy vastag törölközőt tartott kiterítve, hogy a lepedők ne áztassák át ingét amikor felemelte azokat. Nia egy halk sóhajtással kinyújtózott. Dereka elgémberedett a sok üléstől. A szoba ajtaja lassan kinyílt, és egy ismerős alak lépett be. Ludvig a tőle megszokott kimértséggel érkezett. Hilda üdvözlően fejet hajtott a komornyiknak, bár komor ábrázata rezzenéstelen maradt.
– Asszonyom – viszonozta a biccentést Ludvig. – Látom remekül halad a mosás. Kiváló.
Nia szemei felcsillantak.
– Úgy látom a kisasszonyra nincs a továbbiakban szüksége. Jól mondom?
Hilda továbbra is kifejezéstelenül bámult a férfira.
– Nagyszerű – szegezte tekintetét a lányra. – Kérem, kövessen.
Nia felnézett Hildára, de az asszony már ismételten a ruhákkal volt elfoglalva. Zavartan felegyenesedett, vizes kötényét a sámliára fektette, majd tett egy lépést Ludvig felé.
– Igyekezzen kérem, nem érek rá egész nap.

Nia feltűrte kabátja ujjait, sajnos legtöbb ruhája nagy volt rá, így kénytelen volt különböző módszerekkel praktikussá varázsolni azokat, ellentétben a személyzet többi tagjával. Az Úrnő, függetlenül az anyagi helyzettől, igyekezett szolgáit rendesen öltöztetni, de Ludvig így is kivételt képzett. A férfi pedáns megjelenése, kifinomult beszéde, az udvari etikett magasfokú ismerete szinte nemesként tűntette fel. A hátsó ajtón kilépve, a hűvös tavaszi szellő jéghidegnek érződött. Nia igyekezett kabátját minél jobban magához szorítani. Ludvig a hátsókert végében álló viskó felé lépkedett. A kövezetet lassan elnyelte a sár, Rulak hiába próbált haladni a karbantartásokkal, eszköz és alapanyag hiányában ő sem tudta maradéktalanul elvégezni feladatát. A lány ügyesen szökdelt egyik kődarabról a másikra, de majdnem elesett amikor Ludvig megtorpant előtte.
– Tudja, remélem, hogy nagy bajban van – kezdte a mondandóját a lány felé fordulva. – Ha nem tartanám számon, hogy milyen feladatokat bízok önre, azt mondanám, hogy az utóbbi időben elszökik a házból.
Nia értetlenül nézett a férfira.
– Én… én nem megyek el, csak a vásárnapokon hagyom el a házat, akkor is legtöbbször önnel!
– Tudja, hogy a bujkálás nem fog kevesebb tennivalót eredményezni – Ludvig beszéde egyre tagoltabbá vált a méregtől.
– Én nem…
– És most ez? Hogy csinálta?
A lány szeme elkerekedett.
– Végig ott volt a teremben?
– Igen – válaszolt halkan, lehajtott fejjel.
– Akkor hogyan? Hogy nem vettem észre magát?
Fenyegetően az elf elé lépett. Nia szinte érezte a férfi leheletét a homlokán.
– Az Úrnő rendkívül feldúlt a történtek miatt. Remélem nem kell tájékoztatnom arról, hogy milyen következményekkel jár, ha híre kél a ház anyagi helyzetének. – erőteljesen megragadta a lány karját – Még karon ülő csecsemő volt eme nagyszerű ház falai közt, mikor jómagam már nem egy tél óta küzdöttem ezért a nemes célért. Az Uraság sajnálatos eltávozása óta felelek a rendért, szeretném, ha végre elfogadná ezt a páratlan lehetőséget, és mint jó szolgáló felfogná, hogy az Úrnő által tett nemes gesztust, miszerint megengedte, hogy ön itt lakjon, feltétlen lojalitással és alázattal kell meghálálnia. Remélem érthetően fejeztem ki magamat.
Ludvig kimért tekintete megváltozott. Nia szíve hevesebben vert, ahogy a férfi egy erőteljesebben szorította meg karját. A komornyik megigazította gondosan vágott bajuszát, majd azzal a lendülettel végig simított hátrafésült haján.
– Kérem – biccentette le enyhén fejét, elengedve a lányt. Karját enyhén a viskó felé emelte. – Várják a további teendői.

Fejsze csattant a kaliba melletti tuskón, széthasítva a tűzifának való kisebb rönköt. Nia ujjai égtek a délutáni fa hordástól. A tákolmány hátuljában felállított eresz alá hordta a széthasogatott tüzelőt. Egyre nehezebbnek érezte tüdejét, izzadt tarkója égett a hidegtől, füle kivörösödött. Minden fordulóval egyre nehezebb lett fonott kosara, gyomra keservesen kordult.
Egész nap nem ettem. Tudta, ez az Enyészet verte rabszolga hajcsár. Tudta, hogy közeleg az ebédidő, amikor idehozott. Lojalitás… a lány nyögve fújta ki a levegőt Gyűlölöm ezt a helyet, De hova mehetnék?
Belerévedt a távolba. A birtokot határoló kerítés mögött kisebb házak álltak, amiket narancssárgásra festett a lemenő Nap. Túl a házak vonalán a kisvárost egy fal vette körül, végül Tavarin Nagyerdeje terült el.
Banditák, szörnyek… Lehet még az is jobb lenne. Csatlakozhatnék a sereghez… akaratlanul is végignézett magán De valószínűleg ott is csak szolga lennék.
– Pakoljad leány! – mordult egy hang a háta mögül.
– Máris!
– Mingyá’ végzünk!
Nia mosolyt erőltetett a fát hasogató férfihoz érve.
– Ne vigyorogj. Rakodjad!
Rulak homlokán gyöngyözött az izzadság. Olajzöld bőrén megtapadt a por. Niával ellentétben nem terhelte meg annyira az egész napos munka. Napmagas óta ugyanolyan lendülettel hasogatta szét a rönköket, egyetlen csapással. Nem sokkal lehetett magasabb Ludvignál, valamint testfelépítése sem sokban különbözött, az ork ereje és kitartása így is lényegesen túlszárnyalta.
– Sötétedés előtt végezni kell ezekkel! – dünnyögte Rulak, egy újabb fát ketté csapva.
Nia arca elkomorult, utolsó erejéből elkezdte összekapkodni a tuskó mellett szétrepült darabokat.
– Ezt má’ szeretem leány! – buzdította – Jobban is fog esni a vacsora!
– Ne beszélj ételről, kérlek. – suttogta maga elé, éhségtől émelygő hangon.
Nem akarom, hogy sötét legyen, nem akarom!
Akaratlanul is a lenyugvó nap felé emelte a tekintetét.
Nem akarom, hogy beszéljen hozzám!
Nia.
Végig futott a hátán a hideg.
Be kell fejeznem a munkát! Hamar!
...