Szeretettel, William

1. Párizs II. – A kisujjeskü


Harry másnap reggel mintha egy másik ember lett volna. Mondhatni a jó értelemben. Úgy tett, mintha az előző este meg sem történt volna.

Miután kimondtam azt, amit sosem kellett volna, legalábbis nem nekem, az arcom egyből elszörnyedt. Ahogy -Harryé is. Hosszú pillanatokig szótlanul álltunk egymással szembe, míg végül ő hátat fordított, és egy hang nélkül a telefonomhoz sétált. Belőlem kitört a zokogás, és hiába kapaszkodtam bele a hátába bocsánatkérések és szitkozódások közepette -Harry csak ügyet sem vetve rám beírta a keresőbe, az anyja és az apja nevét. Kicsit hihetetlennek tartottam, hogy még sose tett ilyet, de mégis mi felindulása lett volna rá eddig? Nem volt. Én most adtam neki egy nyomós indokot, és kénytelen voltam végignézni, ahogyan némán olvas el több cikket is, a könnyei pedig halkan szántanak végig az arcán. Majd mintha mi sem történt volna, elment fürdeni. És egy szót sem szólt hozzám egész éjjel. Ameddig fürdött én összegömbölyödve olvastam el, amit az előbb ő is, közben pedig szüntelenül sírtam, halkan, magamban szipogva. Miután -Harry végzett elmentem én is, ő pedig már a takaró alatt feküdt, mikor kész lettem. Nyolc óra sem múlt el, így bebújtam mellé, és egymástól fél méterre fekve vagy egy óráig csak egy nyomorult adót bámultunk a tv‑ben. Aztán hátat fordítva nekem kifele fordult, én pedig ezt egy „jó éjszakát”‑tal hoztam párhuzamba, így lekapcsolva a tv‑t én is a vele ellenkező oldalra fordultam, ugyanis nem akartam órákig bámulni a hátát. De -Harry nem kezdett szuszogni, ebből tudtam, hogy nem aludt. Megváltozik a levegővétele, mikor már álmában van. Most nem változott, így nagyon hosszú, nagyon keserves órákig feküdtünk, miközben mindketten ébren voltunk. És minden bizonnyal mindketten ordítani tudtunk volna.
Reggel azonban mintha semmi sem történt volna. Én alig aludtam valamit, bár szerintem ő sem aludhatott többet, mégis reggel hét környékén kipattantak a szemeim. -Harry már fent volt, és mikor a mocorgásomból észlelte, hogy én is, incselkedve a vállamba mászott, miközben végig csókolta a kulcscsontom vonalát. Úgy viselkedett, mintha tegnap este hazajött volna, mi pedig együtt zuhanyoztunk volna, miközben beszélgetünk a világ legrandomabb témáiról, utána rendeltünk volna valami kaját, és vacsora közben kifiguráztuk volna a legrosszabb francia valóságshow‑kat.
Nem így történt. -Harry mégis így csinált, nekem pedig nem csak az alsó részembe áramlott vér, miközben a nyakamat puszilgatta, hanem a hasam is megszólalt. Ugyanis tegnap kihagytam a vacsorát, nem mintha amúgy lett volna étvágyam a történtek után.
– Szia – suttogta -Harry felkuncogva a hasam hangján, én pedig már korán reggel annyira összezavarodtam, hogy most egyáltalán miért beszél velem, hogy válasz helyett csak összeráncoltam a homlokom. – Most akartalak kelteni. Indulni szeretnék.
– Hova? – nyögtem ki, a hangom pedig meglehetősen megviselt és mély volt, valószínűleg a tegnapi órákon át tartó sírás miatt. Közben besüppedt a bal oldalamon az ágy, a hangokból pedig arra jutottam, hogy -Harry felállt.
– Ma turistákat fogunk játszani! – közölte leleményesen, én pedig ziláltan emeltem fel a fejem a párnámról. Még hunyorogtam, ugyanis a nap teljes erőbedobással világította körbe a szobánkat, nekem meg még túl kora volt ehhez.
– Szóval? – kérdeztem vissza furán, miközben -Harry a bőröndjeink mellett állva öltözködött.
– Állítottam össze programtervet – közölte, miközben a mai kiválasztott inget gombolta össze magán. Halványrózsaszín volt, a szegélyén apró pink szívekkel. – Majd elmondom reggeli közben.
– Aha – bólintottam válaszként, majd visszaejtettem a fejem a párnámra, mire -Harry egy „hé!” felkiáltással lépkedett az ágy mellé, hogy leszaggassa rólam a takarót.
Tíz perc múlva már a szálloda apró, de elegáns étkezőjében voltunk, ahol rajtunk kívül még megannyi vendég reggelizni kívánt. Ahogy beléptünk -Harryvel egy pillanatra a legtöbb szempár ránk szegeződött, majd el is néztek rólunk. -Harry furcsán hátrapillantott rám, mire csak vállat vontam, és elindultunk a bal sarokba, ahol Landon és Gwen ültek. Landon már a hajnali órákhoz képest is nyakig gombolt ingben volt, miközben valami papírokat átlapozva magyarázott a barátnőjének, aki csak nagyokat ásított, miközben az érdeklődését mutatva néha bólintott egyet.
– Ideje volt – köszöntött minket Landon barátságosan morogva, miután leültünk velük szembe, Gwen pedig csak lazán elmosolyodva intett egyet.
– Lory? – biccentettem az üres szék felé az asztalfőn, mire Gwen csak a barátjára pillantott. Ő azonban túlságosan elmerült a papírjaiban.
– Lory? – ismételte el Gwen, hogy Landon is visszatérjen közénk, mire csak felkapva a fejét nézett az üres székre.
– Az istenit már – sziszegte. – Megyek felkeltem – jelentette be, majd mielőtt felállt adott egy puszit Gwen arcára, aki ezt édesen mosolyogva fogadta. Landon kiegyensúlyozott lépéseit a cipője talpának koppanásai jelezték, én pedig nyeltem egyet. Határozottan éreztem a pillantásokat a hátamon, így az asztal alatt -Harry kezéért kezdtem kutatni. Szóval erről beszélt Landon, hogy majd lesznek… érdeklődők. Nem is tudom miért hittem, hogy nem fogja mindenki egyből felismerni Landont vagy a menyasszonyát, mikor egy hete velük van tele a világháló. De idejönni már senki sem mert. Nyilván, hiszen nem valami celebek, vagy ünnepelt sztárok, ők a királyi család oszlopos tagjai, nem pofátlankodhatnak ide random emberek, hisz nem mondhatják magukat még csak rajongónak sem. Gwen mindenesetre már hozzászokhatott a folyamatos bámuláshoz, ugyanis csak a könyökére támaszkodva nézett ránk összehúzva a szemét.
– Mi a terv mára? – kérdezte, mire -Harrynek csak ennyi kellett, és akaratlanul is szétszakította az ujjainkat, hogy artikulálva kezdjen magyarázni. Én is igyekeztem figyelmes maradni, ugyanis -Harry a lehető legsikeresebb hadarását prezentálta, pedig ez igen fontos lett volna. Bár Gwen sem úgy nézett ki, mint aki tudta volna tartani a barátom tempóját, de azért úgy tett.
Harry elmondása alapján ma egész sok helyre el kellene mennünk. Nem találtam egyetlen olyan érvet sem, ami amellett állna, hogy mindezt, amit összefoglalt meg tudnánk valósítani gyalog, egy idegen városban, egy nap alatt, de édes volt, ahogyan teljesen beleélte magát. Reggeli után egyből a Szajna felé indult volna, ugyanis legjobb tudása szerint óránként indítanak új turistahajót, amire ha feljutnánk a legtöbb nevezetességet láthatnánk, és még lenne hozzá előadás is. Nem hangzott rosszul, de fogalmam sem volt, hogyan akart eljutni a Szajnáig a nullára csökkent tájékozódóképességünkkel, de nem szóltam bele. Ezek után, szerinte egyszerre túl sok információt kapunk majd a hajón, így szükségünk lesz egy pihentető sétára, ahol nem magyaráz nekünk egy turistavezető angolul, németül, bármilyen nyelven is. Itt sem akartam közbeszólni, hogy nem tudok németül. Ő biztos olyat is tud. Nagyszerű. Utána már csak ilyen mesebeli tervei voltak, mint hogy sétálunk az Eiffel‐torony mentén (szigorúan csak mentén, ugyanis fel nem mehetünk, az a holnapi közös programja a rém rendes családnak), vagy hogy bemegyünk megnézni a Louvre‐t.Nem akartam elszomorítani, hogy az párizsi kalandozási terve egy kész káosz, és még csak autónk sincs, amivel a távokat tudnánk meg tenni, de így volt. Egy kész lehetetlen volt, amit elvárt.
Aztán az asztal alatt megnyitottam egy térképet. És leesett az állam, ugyanis ismételten rájöttem, hogy a barátom egy mazochista, diktátor géniusz. Lehet, hogy a nap végére leszakad a lábunk, de nem is volt megvalósíthatatlan a programterve. A helyzetérzékelő szerint mi valahol Párizs 17. kerületében voltunk, ami alig egy köpésre volt a Szajnától. Gyalog is alig háromnegyed óra lenne, de mivel egy utcával lejjebb tegnap már felfedeztünk Gwennel egy villamosmegállót, nem hinném, hogy sétálnunk kell. A Szajnán felszállunk a hajóra, ami egészen sokáig elvinne minket, de a Louvre‑nál leszállhatnánk. Eltöltünk egy kis időt, és vagy várunk egy következő hajójáratra, vagy egyszerűen visszasétálunk, mert a Louvre‑Eiffel‑torony távolság is egy órán belül van. Egy géniusz, -Harry egy géniusz.
Miután Landon és Lory civakodva visszatértek és megreggeliztünk (Landon közben elismételte a tegnap felállított szabályokat, és pontos időbeosztást adott arról, hogy ő mikor hol lesz, és hány óra körül kellene nekünk is visszaérni), Landon és Gwen elindultak. Elvileg egy hosszan tartó konferenciamegbeszélésre hivatalosak, amit Landon szinte izgatottan várt, Gwen azonban majd meghalt, amiért oda kell mennie, és nem barangolhat velünk Párizsban. Délután már ők is várost néznek a vőlegényével, de délig még egy kínkeserves ülés vár rájuk, európai kancellárokkal, és olyan emberekkel, akiknek a rangjáról még életembe nem hallottam, és nem is akarok.
– Lúzerek – fordult felénk Lory ünnepélyesen, szinte abban a tizedmásodpercben, hogy a bátyja és Gwen elhagyták az épületet. Megpördült a tengelye körül, elegánsan és feltűnően, így a haja majdnem arcba csapott, de sikerült kihátrálnom. – Mondom a mai programot.
– Épp az előbb beszéltük meg – dünnyögte -Harry, még mindig a hall közepén állva, ugyanis Landon addig a pillanatig a szem előtt akart tudni minket, ameddig az csak lehetséges. Én feszengtem kicsit a pillantások miatt, amiket bizonyára az előttünk álló, 160 centi magas sussexi pitbull jelenléte miatt kaptunk, aki -Harry kijelentésére csak csípőre tette a kezét.
– Édesem – kezdte lenézően. – Ez a Landon által előadott verzió volt. Ha komolyan azt hitted, egy egész napot töltök majd veletek – mutogatott ránk, mintha ezzel kicsinyítőképzőket aggatna a személyünkre. – akkor egy rossz bolygón élsz.
– Lory, én felelek érted és… – kezdtem bele határozottan, de egy 18 éves kislány magabiztosabbnak bizonyult nálam. Megalázó közben mégis tiszteletre méltó.
– Hogy mit beszélsz? – szólt közbe gondolkodás nélkül, komolyan úgy bámulva minket, mint a tudatlan fiait. Kivéve, hogy felfele kellett néznie, hogy a szemünket fürkészhesse, nem lefele, így kicsit elveszett az oktató anya jellegének a varázsa. – 19 éves vagyok, így magamért felelek maximum – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Szóval 19 éves. És egy bak, ahogy kiderült.
– De Landon – próbálkoztam újra, de csendre intett.
– Kit érdekel Landon? – kérdezte iróniával elnyújtott hangon, majd egyszerűen átdobta a haját a válla felett, hogy mesteribb és színpadiasabb legyen, ahogy előadja magát. Mintha arra lenne képezve, hogy a nap 24 órájában készen álljon lesifotókra. – Van egy cserediák barátnőm, akit két éve ismertem meg valami elbaszott sulis programban. Én vele leszek, de ti azt fogjátok mondani a féleszű bátyámnak, hogy veletek voltam, értve?
– De a bátyád rám bízott – mutattam furán magamra, elveszve Lory hadarásában, francia cserediákok és baszott sulis programok között.
– És ki is vagy te? – kérdezett vissza habozás nélkül, a hangjából pedig csöpögött a gúny és a megvetés, ezért inkább csak elhúzva a számat csendben maradtam. – Helyes. Akkor én megyek is. Majd csörgök – nyávogta negédesen, miközben megpiszkálta a körmét, és egy elragadó forgás után hátat fordítva indult meg a lépcső fele. – Aztán védekezzetek! – kiáltott vissza mellékesen, mire -Harryvel összezavarodva néztünk egymásra, ameddig a hosszú fekete hajkorona el nem tűnt a lépcsőforduló után.
– Ez… spontán volt – nyögtem ki a lány hűlt helyét bámulva, mire -Harry csak nyökögve értett egyet. – Mi azért tartjuk a programtervedet?
– Mit gondolsz? – nézett rám oldalra, mire billegtetve a fejemet csöndben maradtam. Igaza van, hova gondoltam, hogy van beleszólásom akármibe is.

***

Harryvel tehát ketten maradtunk. Amit nem mondom, hogy bántam, mivel… nincs bajom Loryval, de nem biztos, hogy egész nap elhallgattam volna a csípős megjegyzéseit, vagy a kommentjét minden történésre.
Harry meg… -Harry jól volt. Szinte túlságosan jól, ami esetünkben nyugtalanított. Még az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen elfelejtette az egész tegnapi veszekedésünket. Ez viszont hülyeség. Sokat veszekszünk, de azok nem igazi veszekedések, én gyakorlati vitának nevezném. Hisz csak mindennapi dolgokon szoktunk összemorogni, például ha ő szívesen menne sétálni, én viszont nem. De a tegnapi veszekedés, ami egész rövid volt, mégis tartalmas, nagyon nem egy séta kaliberű dolog volt. -Harry meg úgy tett, mintha meg sem történt volna. Pedig tudom, mennyire meg lehet sérteni, ráadásul meddig tud haragot tartani. Egyszer 30 óráig nem szólt hozzám, mert véletlenül kigúnyoltam az egyik ruháját! Most pedig… tegnap este üvöltöztünk egymással – pedig ritkán fajul ordítozásig egy‑egy nézeteltérés – ő mégis, mintha egész egyszerűen kitörölte volna az elméjéből.
Most azonban én is ignoráltam a felszín alatti sérelmeket, és már egy órája hallgattam, ahogy témából témába csapong, mióta felültünk a hajóra. Kiosztottak egyszerhasználatos fejhallgatókat, amiket, ha betettünk hallhattunk ismertető előadást az éppen mellettünk látható műemlékről, amikor meg nem haladtunk el semmi érdekes mellett, random tényekkel töltötték ki a csendet. A kis kütyün, amiből szólt, még nyelvet is lehetett változtatni, bár nekem sikerült egy olyat kifognom, amin a francia és portugál nyelvek beakadtak és nem lehetett váltani, így -Harry néha odaadta az övét, amin angolul ment, bár a hatvan perces út alatt összesen talán tíz percet volt bármelyikünk fején is. Helyette nézelődtünk, képet csináltunk, beszélgettünk, vagy csak élveztük, hogy szerelmesek vagyunk Párizsban. Milyen menőn hangzik már. És elképesztő volt, hogy az ég világon senki sem ismert minket, mivel nem volt velünk se Lory, se Landon vagy Gwen így még csak egy árva pillantást sem kaptunk. Jó, talán néhány idősebb ember motyogott ránk csúnyákat franciául, mivel azt hihették, nem értettük, amikor undorító buziknak neveztek. Nem mintha egyikünket is meghatotta volna, csak kuncogtunk, és megbeszélés nélkül tettettük, hogy nem tudunk franciául, és csak azért is látványosan smároltunk. Fiatalság bolondság, vagy mi. A nyugdíjas részleg nem támogatta a mottónkat.
A Louvre‑hoz legközelebbi megállónál szálltunk le, ahogy velünk együtt többen is tették. Így szorosan kapaszkodtam -Harry karjába, mintha attól félnék, hogy elsodor a tömeg, vagy a középkorú vallásmegszállottak a Szajnába hajítanak, amiért a meleg létemmel Istent káromlom. Nem tudom, melyik riasztott meg jobban.
Túl magabiztosak voltunk és elszántak, amikor elindultunk a szállástól, hiszen egy telefonon és pénzen kívül semmi mást nem hoztunk magunkkal, amivel felmérve a terepet egyedül voltunk. Mindenki hátizsákokkal vagy hatalmas oldaltáskákkal mászkált, mi pedig közösen sem tudtuk kitalálni, mi minden tehettek a táskába. Miután leszálltunk a hajóról, rájöttünk.
– Jó, keresek egy boltot a közelben – jelentette be -Harry, amikor mindkettőnknél beütött a szomjúság, majd feltolta a napszemüveget a fejére, és a telefonját elővéve lehajtott fejjel merült el benne. Az idő meglehetősen tavaszi volt, ami meglepett január közepe lévén, de egyáltalán nem volt ellenemre. A nap pont kellemesen sütött, szélcsend volt, a hőmérséklet meg pont egy kabátot kívánt csak. Belegondolva ez volt a tökéletes időjárás városnézésre, nem volt izzasztó meleg, nem tépett a szél minden oldalról, és ha képet csináltunk sem néztünk ki sápadt pingvineknek, ugyanis a nap is sütött. Az égitest fele fordítottam az arcomat, miután elengedtem -Harry kezét, és a rakparton állva közelebb sétáltam a vízhez. Nem mintha engedélyezett lenne, hogy egyáltalán öt méteres körzetébe menjek, így csak mondhatni odébb sétáltam -Harrytől. Miután meguntam az arcom süttetését, visszafordítottam a fejem a barátom irányába, aki még ugyanabban a pozícióban görnyedt a telefon felett.
Ha most találkoznánk -Harryvel először, itt a Szajna partján, én, mint egy hétköznapi brit turista, ő biztosan egy francia liberális költő lenne. Ahogy elnéztem a nap halvány fényében, miközben a haja előreesett, és a vádlija közepéig érő kockás szövetkabátja lengte körül a testét… tökéletes középkori költő lenne, aki a háborúba lanttal indulna. Olyan ártalmatlannak és alázatosnak néz ki. Totálisan el tudnám képzelni egy romantikus költő szerepben, aki szentimentális, szenvedélyes költeményeket ír egy hölgynek vagy… úrnak. -Harryről nem süt le a szexualitása, ugyanis simán el tudnék mellette képzelni egy alacsony barna hajú lányt is, ugyanúgy, ahogyan magamat szintén. Ilyen gondolatok közepette már indultam volna vissza, hogy közöljem -Harryvel, ő biszexuális, de pont mielőtt megszólaltam volna felkapta a fejét, miközben kitűrte a haját a szeméből.
– Mi lenne, ha a Louvre büféjében vennénk inni? – húzta egy „én megpróbáltam” szintű mosolyra a száját, mire csak akaratlanul felnevettem rajta. Nem válaszolva a valószínűleg költői kérdésére elé léptem, és átöleltem a derekát, mire a mosolya átváltozott egy másik fajta mosolyba. Ez volt a „Sam hozzámért” mosoly.
– Nem mondhatod komolyan, hogy be akarsz menni a Louvre‑ba – mosolyogtam a szájára, mire -Harry csak belekapaszkodott a vállamba.
– Csak a piramisba – kezdett egyezkedni, mire én megcsókoltam, de elhúzódott, mert még nem fejezte be (tipikus). – Az annyira mesebeli, nem? A két művészetpárti meleg srác a Louvre piramisában. Írhatnék róla az önéletrajzomban – mondta, mire én összeráncoltam a homlokom.