Törésvonal

ÁRNYÉKFRONT


Wiltshire

A hangár ajtaját kitolták, Reginald intett a fiának. Frank rohant a harmatos füvön, nem tudta az izgalomtól remeg a gyomra, vagy a félelemtől. A hangárból kitolt kisrepülő fémteste vakított a szeptemberi napfényben, a motor első köhintése egyszerre volt ünnepélyes és ijesztő.
Amikor a gép nekifutott, a fiú szíve gyorsan vert. Ahogy emelkedett a Cessna és minden eltűnt alatta: a nyírt bokrok, a katonás rendbe sorolt fák, a wiltshire-i birtok főépülete, hirtelen nyugalmat érzett.
– Most minden rendben van.
Az apja hosszú ujjai fegyelemmel markolták meg a botkormányt. Frank Reginald hideg hangját hallotta: – Ne mocorogj!
A fiú mozdulatlanná dermedt. Az apja hirtelen bedöntötte a gépet, a világ kifordult alóla, összeszorult a gyomra, megkapaszkodott. Az apa csak rápillantott és Frank látta, élvezi a hatalmat, hogy a levegőben is ő az úr.
A landolás után Reginald nem szólt, csak intett, hogy Frank kövesse és a nap ugyanúgy folytatódott, mintha semmi különös nem történt volna.
Este is minden a megszokott rendben zajlott. A hosszú tölgyfaasztalon rendben álltak az ezüst evőeszközök, a kristálypoharak. Az ezüst gyertyatartókban egyenesen világított a láng, mintha még az is fegyelmet tanult volna. A kandalló fölött fekete-fehér fotók: vadászaton, katonai egyenruhában, díszszemlén. A személyzet nesztelenül mozgott, a család szigorúan a helyén ült: az apa középen, Júlia, a felesége oldalt, a két fiú vele szemben és az asztal végén a nagymama.
Júlia szép volt és hallgatag, ameddig senki sem provokálta. A báty a nagymama mellett komoly arccal, de feszülten. Frank mellette, szorongva markolta meg a szalvétát.
A nagymama a fő helyen, egyenes háttal, karcsú pohárból kortyolta a bort. Hófehér haja tökéletes kontyba fogva, tekintete pengeéles.
– Hallottam, hogy a kisfiút repülőbe ültetted ma – kezdte Reginaldhoz fordulva. – Hát idáig süllyedt a család? Hogy egy játékrepülővel próbálunk bátorságot tanítani? A mi vérünk Spitfire-ben edződött, nem holmi sportgépben.
Az apa arca mozdulatlan maradt, csak az állkapcsa feszült meg. Az anya letette a villáját, de nem szólt.
A nagymama a báty felé fordult. – És te? Hogy áll a vívás? Vagy még mindig a könyveid mögé bújsz? – a mosolyában nem volt kedvesség. – A férfi karddal érvel, nem papírral.
Richard elpirult, de csak annyit mondott halkan: – Haladok.
– Mint a postás a ködben – vettette oda a mama. Richard nem felelt, csak matatott a tányérjában.
A személyzet egyik tagja letett egy új tál ételt. A nagymama végigmérte. – Igyekezni kellene, nem érek rá várni magára – elégedetten kortyolt a borba.
Reginald halkan, de határozottan mondta: – Elég, anya. Egy pillanatra csend lett. Csak a villa koppant Júlia tányérján, ahogy tovább szeletelte a húst. A nagymama mosolygott, mintha ő nyert volna és hátradőlt a székben.
Frank tekintete a hatalmas kristálycsillárra tévedt, ahogy szórta a fényt. Úgy érezte, ha valaki még egyszer megszólalt volna, ezer darabra pattant volna szét.


Szolgálat

A szalonban a mama letette a poharat, halkan csúsztatta az asztalra. Reginaldra nézett.
– Tudod fiam, a mi családunk férfijai sosem bujkáltak az árnyékban. Lovon, fegyverrel, a csatatéren bizonyították, kik ők. Te pedig…papírokat tologattál, és álneveken utazgattál.
– A hazámért tettem, anya – Reginald hangja kemény volt, és határozott.
– A hazádért? Te talán hősnek képzeled magad? – a mama felnevetett. – A történelemkönyvekben a katonák neve marad fenn, nem a besúgóké.
Frank összerezzent, de szótlan maradt, csak egy pillanatra nézett fel a könyvből.
A nagymama a menyéhez fordult.
– Júlia drágám, legalább próbálj meg úgy tenni, mintha a férjed hős lenne. Az illúzió is számít valamit.
Júlia idegesen kortyolt a pohárból. Frank megmarkolta a könyv gerincét.
– Apa hős.
– Legalább te majd katona leszel, nem olyan, mint az apád – a nagymama Richard felé fordult, ahogy Reginald gyalázására ráunt.
– Igen nagymama, minél előbb el innen – Richard felpattant, majdnem feldöntötte a széket.
– Ne beszélj így a családról! – Reginald megemelte a hangját.
– Beállok a seregbe, és nem láttok többet.
Reginald a dolgozószobájába ment. Bekapcsolta a rádiót, töltött egy brandyt, és csak nézett ki az ablakon. Ahogy Frank elhaladt a résnyire nyitott ajtó mellett, mindig bepillantott. A falakon bekeretezett fotók a régi egységéről, és egy csoportkép a küldetésről, amiről soha nem beszélt. Nem mehetett be oda, csak ha azt az apjával előre egyeztette.


Rókavadászat

A rókavadászat a Montgomery házban mindig ceremónia volt. Az udvaron sorakozott a társaság, piros kabátban, fekete csizmában. Reginald komoran húzta fel a kesztyűt.
Júlia a kalapját igazgatta egy kézitükörben, és a többi asszonnyal nevetgélt. Úgy beszéltek a vadászatról, mintha egy bálról lenne szó: ki, milyen ruhát vett fel, melyik férfi hogyan nézett rá.
A nagymama a kocsiból figyelt, kortyolta az italt, és időnként megjegyzéseket tett a közelébe kerülőkre.
A kutyák ugattak, a lovak kaparták a földet, és Reginald úgy ült a nyeregben, mintha csatát vezetne. Amikor megszólalt a kürt, mindenki egyszerre indult meg. A paták dübörögtek, a kutyák előre törtek, Frank pedig csak próbálta megülni a hatalmas lovat. Arra figyelt, nehogy leessen és szégyenben maradjon. A hideg szél vágta az arcát, a fák ágainak suhogása mellett, csak a többiek kiáltozását hallotta. Reginald a róka nyomát figyelte, előre hajolt a nyeregben. Minden idegszála arra feszült, hogy elsőnek érje utol.
Frank a rókát alig látta, talán csak egy villanást a bokrok közt. A többieknek dicsőség volt, Franknek rémálom, de mosolygott, mert úgy illett.
A vadászat után mindig nagy vacsora volt. A férfiak nevetve mesélték, ki, hogyan látta a róka utolsó pillanatait, a nők helyeseltek. Reginald elégedetten veregette meg Frank vállát, mintha valami hőstettet vitt volna véghez.
Nagymama pedig csak annyit mondott, miközben egy falat húst szúrt a villájára:
– A gyerek úgy ült a lovon, mint egy zsák krumpli. Ha a róka látta volna, visszafordul, hogy kinevesse.
Kitört a röhögés. Frank elvörösödött, Reginald nem szólt egy szót sem. Nem védte meg, nem volt szokása, csak elfordította a tekintetét. Nagymama máris a következő áldozatot kereste. Frank pedig kénytelen volt tudomásul venni, bármit is bizonyít, abban a házban mindig lesz valaki, aki szórakozásból megforgatja benne a kést.


Divat

A katonai díszszemlének is beillő vacsora aznap is pontban hétkor kezdődött. A család felsorakozott az asztal mellett. Júlia mindig egy pillanattal később ült le, hogy mindenki megcsodálhassa a ruháját. A nagyi diktálta az iramot a személyzetnek, kicseréltette a hideg levest, újratöltette a poharát.
Frank nézte a csillogó evőeszközöket, és a gőzölgő húst, de nem tudott enni. A tányérjában tologatta a borsót, mintha katonák lennének. Várta, mikor éri utol egy csípős megjegyzés.
Nagyi már az első fogásnál belekezdett:
– Ugye drágám, ezt nem maga főzte? Egészen ehető, és végre nem nyúzza a szakácsot sem, hogy mindenbe fokhagymát tegyen – fordult Júlia felé.
– Természetesen nem. Az idő rövid ahhoz, hogy ilyesmire pazaroljam. Én butikokat ostromlok mama, nem a konyhát – Júlia olyan mosollyal vágott vissza, mint amit Frank kalapreklámokon látott a divatlapokban.
Richard köhögésnek álcázott egy nevetést, Reginald pedig csak összevonta a szemöldökét.
– A maga fajtának valóban rövid lehet, a férjem a fronton hónapokat töltött ugyanabban az egyenruhában, maga pedig háromszor öltözött át vacsora előtt. Kedvesem, ez a családi asztal, nem a kifutó.
– Én másfajta csatákat vívok mama. A mayfairi butikban kifejezetten halálosak a reggeli rohamok.
Frank elröhögte magát.
– Elég legyen, ez nem komédia! – mordult rá Reginald.
– Az egész az – jegyezte meg lemondóan Richard.
– És mondja csak Júlia, mikor tervezi megtanítani a gyerekeket viselkedni az asztalnál?
– Ahogy maga megtanul kedvesen beszélni velük – Júlia nem hagyta magát.
– Te meg ne tologasd a borsót, nem tankok, hogy hadrendbe állítsd őket! Egyél mielőtt kihűl! – szúrt oda a nagymama Franknek a következő fogás előtt.
Júlia az estéket leggyakrabban a szobájában töltötte. A barátnőivel csevegett telefonon, divatlapokat nézegetett, amik hanyagul szétdobálva hevertek a sminkasztalon, az ágyon, és az ablakpárkányon. A tükrös asztala tele volt kis parfümös üvegekkel, kozmetikumokkal, az oldalán színes sálak lógtak. Londonba, Milánóba, Párizsba járt vásárolni, hogy a társasági eseményeken mindig a legújabb divat szerinti ruhában mutatkozzon, ezzel jogot formálva arra, hogy mások ruhatárát kritizálja.
Frank néha bement Júlia szobájába vacsora után. Csak ült a fotelban és nézte az ablakon át a tájat. Júlia rádiót hallgatott, jazzt, vagy diszkót, telefonált, Maggivel, a szobalánnyal pletykált, aki a szeme és a füle volt a házban. Így mindenről tudott akkor is, ha ki sem tette a lábát a szentélyéből.
– Holnap vendéged érkezik, Eleanor, és a családja. Szeretném, ha illően viselkednél az asztalnál – Júlia hűvös volt.
– Rendben – ígérte meg Frank.
Júlia elővett egy kis dobozt a fiókból.
– Ezt a gyöngysort fogom felvenni – a nyakához próbálta. – Jól áll?
– Igen, anya – válaszolta, és csak nézte Júliát, ahogy a tükör előtt mosolyogva pózol.
Másnap a szalonban pattogott a tűz a kandallóban, unalmas hangulatban telt a délután. Frank a szőnyeg szélén térdelt, apró ólomkatonákat sorakoztatott fel, miközben Eleanor babákat ültetett köréjük, mintha a csatateret valami társasági teaestté akarná varázsolni.
– Nem, azok nem ülnek le, azok harcolnak – mondta Frank, és leborította a porcelán figurákat. Eleanor szeme elkerekedett, de csak vállat vont.
A gyerekek játéka fölött a felnőttek hangja zúgott. A szalon túloldalán, a karosszékekben ülve a szülők ittak, és már rég nem a gyerekekre figyeltek.
– Tudja Montgomery úr, a két család között mindig is volt egyfajta megértés – kezdte Eleanor apja. A hangja olyan volt, mintha egy üzleti szerződést fogalmazna. Megnyugtat, hogy Charlotte lányom és Richard esetében is találtunk kedvező megoldást.
– Természetesen. Ez mindkét félnek hasznos – helyeselt Reginald.
Az anyák egyetértően bólintottak, és koccintottak a poharaikkal.
– Nézzék csak őket – intett Júlia a szőnyegen civakodó gyerekek felé. – Milyen jól elvannak együtt. Nem is tudják milyen szerencsések.
– Amikor elérik a megfelelő kort, természetesen hivatalos eljegyzésre is szükség lesz. Nem kell elsietni, de a szándékot most rögzíthetjük – mondta Reginald, és az ügyvéd felé fordult. Az ügyvéd közelebb tolta az asztalon fekvő papírt és mutatta az aláírás helyét.
Frank fel sem nézett, csak a katonáit rakosgatta. Fogalma sem volt, hogy ott, a szalon túlsó végében épp most döntötték el helyette, kihez kell majd tartoznia. Richard lehuppant mellé a szőnyegre, felkapott egy figurát, és hanyagul a kandalló elé hajította.
– Minek állítod sorba őket? – kérdezte. – Úgyis eldöntötték már helyettük, melyikük hal meg.
Frank nem értette, csak a szeme sarkából látta, hogy a bátyja a szülőkre néz.
– Tudod miről beszélnek?
Richard keserűen elmosolyodott – Téged épp most árultak el öcsi, de ne izgulj, kapsz hozzá egy szép menyasszonyt is, ahogy én is megkaptam Charlotte-ot.
Frank nem szólt semmit. Bámulta a katonákat, amiket az előbb még ő irányított, de már úgy érezte más mozgatja őket.
– Olyan vagyok, mint bármelyikük, csak egy darab ólom.


Fegyver

Richard esténként konzervdobozokra lövöldözött a kertben. Egy kis faállványra állította őket, nagyjából ötven méterre a lőállástól. Talált néhány öreg vadászpuskát a házban, amit már senki nem használt, ezeket kitisztította, megjavítgatta és ahogy elkészültek, rögtön ki is próbálta. Néha becserkészte őket a bokrok közül, néha pedig csak unottan lőtt célba rájuk, miközben az irányzékot állítgatta.
Frank sokáig a fűben ülve nézte őt, hogy tartja a fegyvert, hogy céloz. Ahogy figyelte, egyre inkább úgy érezte, ezt ő jól tudná csinálni.
– Szeretném kipróbálni – kiabált Richardnak, de már szaladt oda hozzá.
– Lássam, hogy elbírod-e egyáltalán! – nevetett Richard és odaadta neki a töltött puskát.
Frank ahogy a kezébe vette a fegyvert, ismerősnek tűnt, természetesnek, mintha mindig is ott lett volna. Tisztán megvolt az érzés, amikor rájött, hozzá tartozik.
– Ez az. Tudom.
Nem félt, nem volt ideges, elmaradtak az érzelmek, csak célzott és lőtt. Hibátlanul. Érezte, az ütést a vállában, ahogy elsütötte a puskát, de nem ijedt meg tőle.
– Szerencséd volt – Richard már készítette neki a következőt. Alig akarta elhinni, hogy elsőre eltalálta a célt.
– A többit is le fogom lőni – Frank biztos volt benne, hogy menni fog, és igaza lett.
Pár nappal később már Richarddal együtt kotorásztak a fegyverszoba fiókjában, alkatrészek után kutatva, hogy komolyabb távolságokra is alkalmas fegyvert rakjanak össze. Sokszor versenyeztek, de Frank ebben mindig jobb volt Richardnál.


Sakk

A szalonban állt a sakkasztal, két bőrrel bevont karosszék között. A szőnyegbe süppedt Frank lába, ahogy óvatosan leült. A nagyi már ott várta, szinte elveszve a hatalmas fotelben: villanó szempár és csontos kéz, amivel olyan gyorsasággal tologatta a bábukat, hogy Frank alig bírta követni.
– Gyalog előre – nem kérdés volt, hanem utasítás, ahogy Frank nyúlt a figuráért.
A háttérben az anyja harsányan nevetett, egy pohár sherryt lengetve, a vendégeknek sztorizott valami bálról. Az apja a szivarfüst mögé bújva hallgatott.
– A te anyád annyira szereti a társaságot, hogy még a ravatalára is vendéglistát írna – mondta a nagymama gúnyosan.
Frank összerezzent, de nem szólt semmit. Tudta, hogy nem szabad.
– Az apád meg úgy issza a whiskyt, mintha minden korttyal leöblíthetné a kurdarcait. Csak hát…mindig megtelik az a pohár.
Frank zavartan tologatta a bábukat, az ujja megcsúszott a sima fafelületen, sietve igazította a helyére a gyalogot. A nagymama szeme elégedetten villant, ahogy a szalonban hirtelen megállt a levegő.
– Ne bámulj kisfiam, a királynőt léptesd – Frank engedelmeskedett.
A mama mosoly nélkül döntött: matt. Olyan természetességgel mondta, mintha az egész családot verte volna le, nem csak Frank bábuit.
A vendégek idegesen fészkelődtek a széken, nem sokkal később udvariasan elköszöntek. Júlia savanyú arccal kísérte őket az ajtóig.
A nagyi hátradőlt, és mintha csak magának jegyezte volna meg.
– Legalább te tudsz hallgatni. Belőled még lehet valaki. Az a legfontosabb, hogy időben észrevedd a csapdát.