Túléljük Mongóliát
Bitta Jagja
7.400 Ft
Formátum: 13,5 X 21,5
Oldalszám: 236
ISBN: 978-3-99146-571-3
Megjelenés időpontja: 2024-03-20
Fantasztikus, lebilincselő utazás a messzi Mongólia ember nem járta tájain.
ELŐZMÉNYEK
2007 nyarán, Kapolcson betévedtünk egy jurta teaházba. Béke volt benn, illatos füstölők, szép kis csészékben zamatos teával kínálták a betérő látogatókat. Este nagy erejű szertartáson vettünk részt. Másnap délelőtt is visszamentünk, beszélgettünk, jó volt ott. Mondták, Mongóliában még sokan laknak jurtában. De jó lenne elmenni oda!
2008 tavasz. Tam … tam … tam … tam … tam … Középen megszólal a dob. Révülő lelkem átlépi a bodzás kút káváját, a csúszós, mohás téglákon óvatosan ereszkedem a mélybe. Bár tudom, testem a tisztáson biztonságban fekszik, mégsem szeretnék váratlanul lecsúszni a kút sáros, hideg vizébe.
Mindig van bennem egy kis félsz, hogy egyszer eltűnik a jól ismert járat, s hiába tapogatom körbe a falat, nem jutok át az alsó világba. Végre itt az alagút! Megtalálom a hűvös nyílást, közvetlenül a vízfelszín fölött. Sötét, de száraz, biztonságos. Előbb lehajolva, majd ahogy tágul, felegyenesedve, egyre gyorsabb léptekkel haladok rajta, már nyílik a barlang, és igen! Itt van a csengő-bongó erdő! Népmesékből ismertem már, de hogy valóban létezik, azóta tudom, amióta magam is láttam az ezüst törzsű fákat, a drágakőgyümölcsöket, hallottam, hogyan koccannak egymáshoz a smaragd levelek. Gondolatban köszöntöm azt a táltost, aki talán sok ezer évvel ezelőtt itt járt, s élményét népmesében örökítette meg.
Továbbhaladva kijutok a barlang másik nyílásán a selyemfű rétre. Itt már nincs sötét, ragyog a világ, a fűszálak lágyan hajlanak a lábam alatt, majd újra felegyenesednek, nyom nem marad mögöttem, s árnyékot sem vetek.
Hívok segítő állatot, de most sem jön semmi. Soha nem jön semmi. Mozognak élőlények a réten és az erdőben, de hozzám egyik sem tartozik. Átszalad rajtam egy kis keserűség. Révülő társaim mindegyike talált már segítő állatot, csak én nem. Nem tudom, miért van így, de elfogadom. Kérdésemet belekiáltom a szélbe:
– Eljutok-e, eljutunk-e a fiaimmal Mongóliába?
Ez az a kérdés, ami foglalkoztat. Nem tudom, mikor érlelődött meg bennem a vágy. Talán még gyerekkoromban, mikor Molnár Gábor mongóliai útikönyvét olvastam, talán egyetemista koromban, mikor a már vak, öreg író kísérője, felolvasója lettem. Mutatta a pókháló vékonyságúra kopott halványkék selyemkendőt, amit egy lámától kapott, a mongol démonok vicsorgó képét, a fényképeket a végeláthatatlan dűnékről. Most, hogy a kapolcsi jurtában jártam, ismét előjöttek a régi álmok. Soma fiam épp így érzi, hogy mennünk kell, de a mikor és a hogyan még rejtély. Mostani révülésem célja, hogy megtudjuk, készülődjünk-e, megkapjuk-e az engedélyt a túloldalról az útra?
Hangos szavamra szinte azonnal jön is a válasz, meglepő módon egy kérdéssel:
–Lóbőr tarisznyád van?
Hoppá, lóbőr tarisznya? Hát, az nincs. Pedig érzem, hogy ez feltétel, nélküle nem indulhatunk útnak. Kicsit szégyenkezve bevallom: Nem, nincs lóbőr tarisznyám.
–Akkor tessék, itt van. – Megjelenik egy kéz a levegőben, gyönyörű, csillogó vörös szőrű tarisznyát tart, lehajtóján hosszú, fekete lófarok-díszítéssel. Elveszem, vállamra akasztom. Már van lóbőr tarisznyám, indulhatok. Megjelenik előttem egy térkép, és a kéz felemel belőle egy félhold alakú formát: „Ezt a részt nektek adom!”
A kéz eltűnik, de a tarisznya nálam marad. A távolban jurták fehérlenek. Már tudom, megyek Mongóliába.
2008 júliusában megépítjük a saját jurtánkat.
Augusztusban részt veszünk az I. Magyarországi Kurultajon.
Elkezdek faragással foglalkozni, fafaragó körbe járok.
Decemberben összebarátkozom egy debreceni bőrművessel.
Saját jurtával hagyományőrző bemutatókat tartunk művelődési házakban, falunapokon, találkozókon.
Fafaragó kiállításokon veszek részt, megtanulok bőrt metszeni, domborítani, medált, tarsolyt készíteni.
Betévedünk Magyar Gábor tanyájára, akinél mongolokkal találkozunk. Összebarátkozunk velük, címet, telefonszámot cserélünk. Minden egy irányba mutat.
Oroszul, mongolul tanulok.
Sikerül vörös színű lóbőrt találnom. 2010 tavaszán elkészül a tarisznyám, éppen olyan, amilyet révülésem alatt kaptam.
Részt veszünk a Mongol-Magyar Baráti Társaság újévköszöntő ünnepén. Segítenek tanácsokkal, tankönyvvel, jegyzettel. Szervezett utakat ajánlanak, de ahhoz nincs elég pénzünk. Nem tudjuk, mit tegyünk.
Soma moszkvai hagymakupolás templommal álmodik. Ezek szerint vonattal megyünk. A repülőre egyrészt kevés a pénzünk, másrészt érezni szeretnénk a távolságot Magyarország és Mongólia között, látni azt a tájat, amelyet őseink lovának lába taposott annakidején.
Jó barátunk, Toya, Budapesten lakó mongol lány segít szervezni az utat. Kell:
meghívólevél
orosz vízum
mongol vízum
vonatjegy Pesttől Moszkváig, Moszkvától Ulánbátorig, majd visszafelé Ulánbátortól Moszkváig és onnan vissza Pestig.
Csak ketten megyünk Somával, a lányom nem vágyik, a kisebbik fiamhoz pedig az apja ragaszkodik.
Problémák: A mongol meghívólevél nem lehet egy hónapnál régebbi, így csak ennyi időnk van a többi szervezésre. Orosz vízumot csak akkor kapunk, ha a mongol már megvan, és bemutatjuk az oda-vissza vonatjegyeket, vonatjegyet viszont nem érdemes venni addig, amíg meg nem tudjuk, mikorra kapunk vízumot, hiszen attól függ az indulás időpontja. Ráadásul a transzszibériai vasút csak hetenként háromszor megy, ahhoz kell igazítani a Budapest–Moszkva közötti utat is. Ki kell számolni, mennyi idő jut Moszkvában az átszállásra, figyelembe véve az időeltolódást. Kiderül: a transzszibériai vasútra jegyet csak egy utazási iroda árul Pesten, azért érte kell menni, de ezt a jegyet sem adják a kezünkbe, Moszkvában kell átvenni, az ottani jegyirodán. Visszafelé pedig egyáltalán nem lehet jegyet rendelni, ahhoz csak Ulánbátorban tudunk majd hozzájutni. Végül sikerül teljesen belezavarodnunk, már csak imádkozni tudok, hogy ne vesszen kárba valami bonyodalom miatt a sok pénz és idő, amit már belefektettünk. Ja persze, közben pénzt is váltunk. Természetesen mongol tugrukhoz nem lehet Magyarországon hozzájutni, így rubelt és dollárt veszünk.
Mikor már úgy néz ki, hogy minden készen, és elmegyünk az orosz nagykövetségre a vízumért – eddig szóba sem álltak velünk – közlik, szó sem lehet az engedélyről, nincs biztosításunk! Gondoltam én erre, kötöttem is nemzetközit, de az Oroszországra nem jó ám! Hétfőn már indulnánk, megvettük a jegyet, helyjegyeket, ez az előtte való csütörtök déli fél tizenkettő, a nagykövetség egy óráig fogad, pénteken egyáltalán nem. Rohanunk a biztosítóhoz, előttünk hosszú sor, számot húzunk, várunk, mindenki ideges, szó sem lehet róla, hogy előreengedjenek. Háromnegyed egykor visszarohanunk a nagykövetségre, könyörgünk magyarul, oroszul, azt mondják, jó, jöhetünk kettőig, egy perccel sem később.
Biztosító, újra. Végre sorra kerülünk, egy barátságos hölgy közli, Oroszország és Mongólia extrém útnak minősül, hat hétre a biztosítás százezres nagyságrendű összeg. Elkeseredünk, annyi pénzt tudtunk összeszedni, amennyi épp az oda-visszaútra elég, meg minimális tartalékot. Ha a biztosításra ennyit kell fizetnünk, egyszerűen nem tudunk elmenni, hiábavaló volt az egész készülődés, a rengeteg terv, utánajárás. A hölgy kedves, megértő, mikor látja kétségbeesésünket, halkan megsúgja, a barátnője egy másik biztosítónál dolgozik, ott fuvarozó cégekkel kötnek szerződést, menjünk hozzá, ő odaszól telefonon, akkor azonnal fogadnak bennünket. Újabb rohanás, megtaláljuk a másik irodát, megkötjük a szerződést, nem hat hétre, hanem három évre szól, és csak harmincezer forint kettőnknek. Újra a nagykövetség, lihegve, egymás szavába vágva beszélünk, kézzel-lábbal, oroszul-magyarul, szpaszíba-szpaszíba-szpaszíba – és megvan az orosz átutazó vízum tíz napra.
Péntek, szombat, vasárnap a pakolásé. Azt tanácsolták, maximum 15 kilós csomagokat vigyünk, azzal könnyű mozogni. 15 kilóba hogyan rakjunk be hat hétre való holmit? Sátor, hálózsákok, takarók, ruha hidegre és hőségre, cipők, esőkabát … Ezek még könnyűek (?), de ott van a sok apróság – könyv, térkép, szótárak, füzet, íróeszköz, tájoló, telefonok, fényképezőgép, elemlámpák, töltők, rengeteg ajándék, hét napi vonatútra szánt ennivaló, főzőedény, ivócsanak, kések, evőeszközök, pálinka, gyógyszerek, tisztálkodási cikkek stb.stb.stb. –, még felsorolni is sok, nemhogy belegyömöszölni két hátizsákba. Összeszedjük, amit kell, aztán selejtezünk, végül marad két 25–30 kilós hátizsák, a lóbőr tarisznyám és egy szatyor néhány napi ennivalóval, ami talán kitart Moszkváig.
Gondot jelent, mi legyen az a tartós élelmiszer, amit a transzszibériai vasúton ehetnénk. A levesporok drágák, és azokba kell valami sűrítőanyag is, több napon keresztül nem lehet rajtuk megélni. Végül egy sós és egy édes müzli keverék mellett döntünk, az egyiket ételízesítővel, a másikat csak forró vízzel, esetleg kakaóporral, cukorral áztatnánk. Valójában ugyanaz a kettő, csak az édesben van kókuszreszelék, mazsola, aszalt gyümölcs is. Két-két kilót pakolok belőle, emellett van egy kis keserű csoki, kávépor, magvak. Szóval nem sok hat hétre, de reméljük, Mongóliában valaki vendégül lát minket.
INDULÁS
2010. 07. 05, hétfő
Este nyolckor, indulás előtt egy bő órával már kinn vagyunk a debreceni állomáson. Azt reméljük, a Tisza expressz a kiírt idő előtt megérkezik Pestről, de hiába várjuk. Az információnál még azt sem tudják megmondani, hányadik vágányra érkezik, pedig az nekünk nem mindegy, hiszen a súlyos, esetlen csomagokkal nem tudunk az aluljáró lépcsőjén gyorsan mozogni. Az én hátizsákom alá a férjem szerelt kerekeket, de billeg jobbra-balra, a hátamon pedig nem bírom. Lepakolunk a váróban, figyeljük a táblát, semmi. Bárkit kérdezünk, csak a vállát vonogatja. Az utolsó negyedórában a párom összeroppan, elviselhetetlen számára a tudat, hogy a felesége és nagyobbik fia beláthatatlan messzeségbe utazik, s neki esélye sincs, hogy segítsen rajtunk, ha valami baj történik. Egy váratlan pillanatban kirohan, mintha az autóhoz menne vissza valamiért, de mikor a másik fiút utána küldöm, beüzen, őt ez nem érdekli, menjünk el, ahogy tudunk. Szörnyű idegállapotban lehet szegény, de most nem tudok vele törődni. Levonszoljuk a táskákat az aluljáróba, ott várjuk, mikor mondják be a vonatot.
Végre kiderül, a 11. vágányra érkezik, rohanni kell, csak két percig áll az állomáson. A szerelvény végéhez szaladok a gyerekekkel, ott vannak a hálókocsik. Somával felpattanunk, Kristóf felnyújtja a két hatalmas hátizsákot, már indulunk is. A kalauz türelmetlenkedik mellettünk: adjuk a jegyeket, de azonnal! Nagyon csúnyán kiabál, hála istennek oroszul, nem értjük. Nem tudtuk, hogy a jegyeket rögtön felszállásnál oda kell adni, a táska legmélyén vannak, biztos helyen. Most elő kell kotorni, de közben a hátizsákokat is beljebb cibálni, hogy az ajtót becsukhassuk. A kalauz menne tovább, hely nincs, a kerekes táska elszalad, a másik felborul. Mire előkerül a jegy és a fülkéinket is megtaláljuk, Nyíregyházán vagyunk. A családnak nem tudtunk integetni, csak gondolatban köszönök el tőlük újra.
Elhelyezkedünk a háromágyas fülkékben. Én két szép fekete szemű csecsen kisfiúval, Soma egy szerb férfival utazik. Az egyik gyerek alszik alul, a kalauz ébreszti, felzavarja a felső ágyra. Megkapjuk az ágyneműt, kirakjuk a legszükségesebb holmikat, bámészkodunk az ablakban, nézzük, hol járhatunk. Nem ismerjük fel a tájat, nagyon gyorsan megyünk, mire beazonosítanánk egy-egy állomást, a helység utolsó házai is eltűnnek.
A magyar–ukrán határon sokáig várakozunk, a szerelvényt másik sínre pakolják. A kocsikat utasokkal együtt úgy megemelik, hogy a munkások feje fölé kerül. Sokáig tart, elunjuk, éjfél után lefekszünk. A sok izgalomtól szinte azonnal álomba zuhanok. Váratlanul kiabálás a folyosón, lábdobogás, az ajtó kivágódik, gyullad a villany, passzport, passzport! Adjam az útlevelet, de azonnal! Előkotrom a nyakamban lógó kis tasakból, kikapják a kezemből, elrohannak vele. Nézünk egymásra Somával: a jegyet sem kaptuk vissza, most elvették az útlevelünket is, azt sem tudjuk, kik és miért. Mi lesz most velünk? Az egyik fülkében a határőr magyarul kiabál: „Fogtam hat hontalant!” A másik: „Én meg hármat!” A vagonban huszonhét hontalan, semmilyen állampolgárságú, többségükben gyerek. Csecsenföldről menekültek, ottani állampolgárságuk már nincs, és semmilyen más állam nem fogadta be őket. Hálókocsikban utaznak egyik országból a másikba, sehová nem tartoznak, semmilyen iratuk nincs, csak egy papírjuk arról, hogy hontalanok. A határőrök bevilágítanak a tetőtérbe, a kocsi alá, a gyerekeket felrázzák, ellenőrzik, ugyanaz-e, akinek a képe az igazolványban van. Nagyhangúak, betöltik a folyosót, az utasok arcán félelem. Mi is rémültek vagyunk, ijesztő a fény, az erős hang, az egyenruhák, fegyverek, nem látunk otthon ilyesmit.
Elmennek, próbálok újra elaludni. Kár kísérletezni, hajnali háromkor megint jön egy kalauz, felráz, visszaadja az útlevelem.
Úton
2010. 07. 06, kedd
Az éjszaka hátralévő részében már nem tudok aludni, szokatlan az ágy, rövid, keskeny, rázkódik, a fejem alatt a tarisznyám, tarsolyom. Szorongatom őket, sem a csecsen, sem a szerb útitársakban nem bízom. Most, fél hatkor (ez még magyar idő) állok az ablaknál, csodálom a valószínűtlenül szépséges tájat. A rét fölött hajnali ködpárák úsznak, a síntől néhány lépésnyire patak csobog, a hegyek hol egyik, hol másik oldalon emelkednek. Sík vidékhez szokott szemem issza a látványt.
Hatalmas viadukt, rozsdás vas, csattog, érezhetően beleng, amíg végighaladunk rajta, alattunk kurjongatva terelik át a sovány, csíkos hátú teheneket.
Ösvények. Betonutat a nap végéig nem látunk.
Borzalmas, leromlott, élettelen üzemek, gyárak, mellette négyemeletes, lakatlan beton lakótelep. Tőlük 5–6 km-re szép kis falu, megmunkált parcellák, karóra futtatott bab, napraforgóval elválasztott telkecskék, benne krumpli, kukorica, cukorrépa, tök. Monokultúra sehol. Az élet megtalálja a neki megfelelő körülményeket, csak idő kérdése. Húsz-harminc kilométernyire ismét város nyomai, leromlott négyemeletes épületeket látok, az ablakok betörve, a lépcsőházak ajtó nélkül sötétlenek. Láthatóan lakatlanok. Tövükben kis faházacskák, az elgazosodott parkokban tyúkok kapirgálnak, bácsika zsákba füvet szed, odébb egy mama az udvaron dézsában mos.
Soma közben felébred, együtt nézzük a tájat. Ő jól elbeszélget angolul az útitársával. Éhesek vagyunk, van még egy kis hazai kenyér, sajt. Tábla csokit bontok, megkínálom a rémült szemű csecsen gyerekeket. Félénken vesznek el egy-egy pici kockát. Megjelenik az árus, de csak chipset, üdítőket árul, drágán –nem kérünk. A vonat minden harmadik, negyedik megállóban kissé hosszabb ideig tartózkodik, itt le lehet szállni, vásárolni, de semmi kedvünkre valót nem kapunk. Egy néni házi húsos derelyét kínál, de azt sem veszünk. Ajaj, baj lesz az evéssel!
Határátlépés természetesen újra éjjel, 2-kor. A hontalan csecsenek leszálltak Kijevben, a vámosok talán ezért nyugodtabbak.
…
2007 nyarán, Kapolcson betévedtünk egy jurta teaházba. Béke volt benn, illatos füstölők, szép kis csészékben zamatos teával kínálták a betérő látogatókat. Este nagy erejű szertartáson vettünk részt. Másnap délelőtt is visszamentünk, beszélgettünk, jó volt ott. Mondták, Mongóliában még sokan laknak jurtában. De jó lenne elmenni oda!
2008 tavasz. Tam … tam … tam … tam … tam … Középen megszólal a dob. Révülő lelkem átlépi a bodzás kút káváját, a csúszós, mohás téglákon óvatosan ereszkedem a mélybe. Bár tudom, testem a tisztáson biztonságban fekszik, mégsem szeretnék váratlanul lecsúszni a kút sáros, hideg vizébe.
Mindig van bennem egy kis félsz, hogy egyszer eltűnik a jól ismert járat, s hiába tapogatom körbe a falat, nem jutok át az alsó világba. Végre itt az alagút! Megtalálom a hűvös nyílást, közvetlenül a vízfelszín fölött. Sötét, de száraz, biztonságos. Előbb lehajolva, majd ahogy tágul, felegyenesedve, egyre gyorsabb léptekkel haladok rajta, már nyílik a barlang, és igen! Itt van a csengő-bongó erdő! Népmesékből ismertem már, de hogy valóban létezik, azóta tudom, amióta magam is láttam az ezüst törzsű fákat, a drágakőgyümölcsöket, hallottam, hogyan koccannak egymáshoz a smaragd levelek. Gondolatban köszöntöm azt a táltost, aki talán sok ezer évvel ezelőtt itt járt, s élményét népmesében örökítette meg.
Továbbhaladva kijutok a barlang másik nyílásán a selyemfű rétre. Itt már nincs sötét, ragyog a világ, a fűszálak lágyan hajlanak a lábam alatt, majd újra felegyenesednek, nyom nem marad mögöttem, s árnyékot sem vetek.
Hívok segítő állatot, de most sem jön semmi. Soha nem jön semmi. Mozognak élőlények a réten és az erdőben, de hozzám egyik sem tartozik. Átszalad rajtam egy kis keserűség. Révülő társaim mindegyike talált már segítő állatot, csak én nem. Nem tudom, miért van így, de elfogadom. Kérdésemet belekiáltom a szélbe:
– Eljutok-e, eljutunk-e a fiaimmal Mongóliába?
Ez az a kérdés, ami foglalkoztat. Nem tudom, mikor érlelődött meg bennem a vágy. Talán még gyerekkoromban, mikor Molnár Gábor mongóliai útikönyvét olvastam, talán egyetemista koromban, mikor a már vak, öreg író kísérője, felolvasója lettem. Mutatta a pókháló vékonyságúra kopott halványkék selyemkendőt, amit egy lámától kapott, a mongol démonok vicsorgó képét, a fényképeket a végeláthatatlan dűnékről. Most, hogy a kapolcsi jurtában jártam, ismét előjöttek a régi álmok. Soma fiam épp így érzi, hogy mennünk kell, de a mikor és a hogyan még rejtély. Mostani révülésem célja, hogy megtudjuk, készülődjünk-e, megkapjuk-e az engedélyt a túloldalról az útra?
Hangos szavamra szinte azonnal jön is a válasz, meglepő módon egy kérdéssel:
–Lóbőr tarisznyád van?
Hoppá, lóbőr tarisznya? Hát, az nincs. Pedig érzem, hogy ez feltétel, nélküle nem indulhatunk útnak. Kicsit szégyenkezve bevallom: Nem, nincs lóbőr tarisznyám.
–Akkor tessék, itt van. – Megjelenik egy kéz a levegőben, gyönyörű, csillogó vörös szőrű tarisznyát tart, lehajtóján hosszú, fekete lófarok-díszítéssel. Elveszem, vállamra akasztom. Már van lóbőr tarisznyám, indulhatok. Megjelenik előttem egy térkép, és a kéz felemel belőle egy félhold alakú formát: „Ezt a részt nektek adom!”
A kéz eltűnik, de a tarisznya nálam marad. A távolban jurták fehérlenek. Már tudom, megyek Mongóliába.
2008 júliusában megépítjük a saját jurtánkat.
Augusztusban részt veszünk az I. Magyarországi Kurultajon.
Elkezdek faragással foglalkozni, fafaragó körbe járok.
Decemberben összebarátkozom egy debreceni bőrművessel.
Saját jurtával hagyományőrző bemutatókat tartunk művelődési házakban, falunapokon, találkozókon.
Fafaragó kiállításokon veszek részt, megtanulok bőrt metszeni, domborítani, medált, tarsolyt készíteni.
Betévedünk Magyar Gábor tanyájára, akinél mongolokkal találkozunk. Összebarátkozunk velük, címet, telefonszámot cserélünk. Minden egy irányba mutat.
Oroszul, mongolul tanulok.
Sikerül vörös színű lóbőrt találnom. 2010 tavaszán elkészül a tarisznyám, éppen olyan, amilyet révülésem alatt kaptam.
Részt veszünk a Mongol-Magyar Baráti Társaság újévköszöntő ünnepén. Segítenek tanácsokkal, tankönyvvel, jegyzettel. Szervezett utakat ajánlanak, de ahhoz nincs elég pénzünk. Nem tudjuk, mit tegyünk.
Soma moszkvai hagymakupolás templommal álmodik. Ezek szerint vonattal megyünk. A repülőre egyrészt kevés a pénzünk, másrészt érezni szeretnénk a távolságot Magyarország és Mongólia között, látni azt a tájat, amelyet őseink lovának lába taposott annakidején.
Jó barátunk, Toya, Budapesten lakó mongol lány segít szervezni az utat. Kell:
meghívólevél
orosz vízum
mongol vízum
vonatjegy Pesttől Moszkváig, Moszkvától Ulánbátorig, majd visszafelé Ulánbátortól Moszkváig és onnan vissza Pestig.
Csak ketten megyünk Somával, a lányom nem vágyik, a kisebbik fiamhoz pedig az apja ragaszkodik.
Problémák: A mongol meghívólevél nem lehet egy hónapnál régebbi, így csak ennyi időnk van a többi szervezésre. Orosz vízumot csak akkor kapunk, ha a mongol már megvan, és bemutatjuk az oda-vissza vonatjegyeket, vonatjegyet viszont nem érdemes venni addig, amíg meg nem tudjuk, mikorra kapunk vízumot, hiszen attól függ az indulás időpontja. Ráadásul a transzszibériai vasút csak hetenként háromszor megy, ahhoz kell igazítani a Budapest–Moszkva közötti utat is. Ki kell számolni, mennyi idő jut Moszkvában az átszállásra, figyelembe véve az időeltolódást. Kiderül: a transzszibériai vasútra jegyet csak egy utazási iroda árul Pesten, azért érte kell menni, de ezt a jegyet sem adják a kezünkbe, Moszkvában kell átvenni, az ottani jegyirodán. Visszafelé pedig egyáltalán nem lehet jegyet rendelni, ahhoz csak Ulánbátorban tudunk majd hozzájutni. Végül sikerül teljesen belezavarodnunk, már csak imádkozni tudok, hogy ne vesszen kárba valami bonyodalom miatt a sok pénz és idő, amit már belefektettünk. Ja persze, közben pénzt is váltunk. Természetesen mongol tugrukhoz nem lehet Magyarországon hozzájutni, így rubelt és dollárt veszünk.
Mikor már úgy néz ki, hogy minden készen, és elmegyünk az orosz nagykövetségre a vízumért – eddig szóba sem álltak velünk – közlik, szó sem lehet az engedélyről, nincs biztosításunk! Gondoltam én erre, kötöttem is nemzetközit, de az Oroszországra nem jó ám! Hétfőn már indulnánk, megvettük a jegyet, helyjegyeket, ez az előtte való csütörtök déli fél tizenkettő, a nagykövetség egy óráig fogad, pénteken egyáltalán nem. Rohanunk a biztosítóhoz, előttünk hosszú sor, számot húzunk, várunk, mindenki ideges, szó sem lehet róla, hogy előreengedjenek. Háromnegyed egykor visszarohanunk a nagykövetségre, könyörgünk magyarul, oroszul, azt mondják, jó, jöhetünk kettőig, egy perccel sem később.
Biztosító, újra. Végre sorra kerülünk, egy barátságos hölgy közli, Oroszország és Mongólia extrém útnak minősül, hat hétre a biztosítás százezres nagyságrendű összeg. Elkeseredünk, annyi pénzt tudtunk összeszedni, amennyi épp az oda-visszaútra elég, meg minimális tartalékot. Ha a biztosításra ennyit kell fizetnünk, egyszerűen nem tudunk elmenni, hiábavaló volt az egész készülődés, a rengeteg terv, utánajárás. A hölgy kedves, megértő, mikor látja kétségbeesésünket, halkan megsúgja, a barátnője egy másik biztosítónál dolgozik, ott fuvarozó cégekkel kötnek szerződést, menjünk hozzá, ő odaszól telefonon, akkor azonnal fogadnak bennünket. Újabb rohanás, megtaláljuk a másik irodát, megkötjük a szerződést, nem hat hétre, hanem három évre szól, és csak harmincezer forint kettőnknek. Újra a nagykövetség, lihegve, egymás szavába vágva beszélünk, kézzel-lábbal, oroszul-magyarul, szpaszíba-szpaszíba-szpaszíba – és megvan az orosz átutazó vízum tíz napra.
Péntek, szombat, vasárnap a pakolásé. Azt tanácsolták, maximum 15 kilós csomagokat vigyünk, azzal könnyű mozogni. 15 kilóba hogyan rakjunk be hat hétre való holmit? Sátor, hálózsákok, takarók, ruha hidegre és hőségre, cipők, esőkabát … Ezek még könnyűek (?), de ott van a sok apróság – könyv, térkép, szótárak, füzet, íróeszköz, tájoló, telefonok, fényképezőgép, elemlámpák, töltők, rengeteg ajándék, hét napi vonatútra szánt ennivaló, főzőedény, ivócsanak, kések, evőeszközök, pálinka, gyógyszerek, tisztálkodási cikkek stb.stb.stb. –, még felsorolni is sok, nemhogy belegyömöszölni két hátizsákba. Összeszedjük, amit kell, aztán selejtezünk, végül marad két 25–30 kilós hátizsák, a lóbőr tarisznyám és egy szatyor néhány napi ennivalóval, ami talán kitart Moszkváig.
Gondot jelent, mi legyen az a tartós élelmiszer, amit a transzszibériai vasúton ehetnénk. A levesporok drágák, és azokba kell valami sűrítőanyag is, több napon keresztül nem lehet rajtuk megélni. Végül egy sós és egy édes müzli keverék mellett döntünk, az egyiket ételízesítővel, a másikat csak forró vízzel, esetleg kakaóporral, cukorral áztatnánk. Valójában ugyanaz a kettő, csak az édesben van kókuszreszelék, mazsola, aszalt gyümölcs is. Két-két kilót pakolok belőle, emellett van egy kis keserű csoki, kávépor, magvak. Szóval nem sok hat hétre, de reméljük, Mongóliában valaki vendégül lát minket.
INDULÁS
2010. 07. 05, hétfő
Este nyolckor, indulás előtt egy bő órával már kinn vagyunk a debreceni állomáson. Azt reméljük, a Tisza expressz a kiírt idő előtt megérkezik Pestről, de hiába várjuk. Az információnál még azt sem tudják megmondani, hányadik vágányra érkezik, pedig az nekünk nem mindegy, hiszen a súlyos, esetlen csomagokkal nem tudunk az aluljáró lépcsőjén gyorsan mozogni. Az én hátizsákom alá a férjem szerelt kerekeket, de billeg jobbra-balra, a hátamon pedig nem bírom. Lepakolunk a váróban, figyeljük a táblát, semmi. Bárkit kérdezünk, csak a vállát vonogatja. Az utolsó negyedórában a párom összeroppan, elviselhetetlen számára a tudat, hogy a felesége és nagyobbik fia beláthatatlan messzeségbe utazik, s neki esélye sincs, hogy segítsen rajtunk, ha valami baj történik. Egy váratlan pillanatban kirohan, mintha az autóhoz menne vissza valamiért, de mikor a másik fiút utána küldöm, beüzen, őt ez nem érdekli, menjünk el, ahogy tudunk. Szörnyű idegállapotban lehet szegény, de most nem tudok vele törődni. Levonszoljuk a táskákat az aluljáróba, ott várjuk, mikor mondják be a vonatot.
Végre kiderül, a 11. vágányra érkezik, rohanni kell, csak két percig áll az állomáson. A szerelvény végéhez szaladok a gyerekekkel, ott vannak a hálókocsik. Somával felpattanunk, Kristóf felnyújtja a két hatalmas hátizsákot, már indulunk is. A kalauz türelmetlenkedik mellettünk: adjuk a jegyeket, de azonnal! Nagyon csúnyán kiabál, hála istennek oroszul, nem értjük. Nem tudtuk, hogy a jegyeket rögtön felszállásnál oda kell adni, a táska legmélyén vannak, biztos helyen. Most elő kell kotorni, de közben a hátizsákokat is beljebb cibálni, hogy az ajtót becsukhassuk. A kalauz menne tovább, hely nincs, a kerekes táska elszalad, a másik felborul. Mire előkerül a jegy és a fülkéinket is megtaláljuk, Nyíregyházán vagyunk. A családnak nem tudtunk integetni, csak gondolatban köszönök el tőlük újra.
Elhelyezkedünk a háromágyas fülkékben. Én két szép fekete szemű csecsen kisfiúval, Soma egy szerb férfival utazik. Az egyik gyerek alszik alul, a kalauz ébreszti, felzavarja a felső ágyra. Megkapjuk az ágyneműt, kirakjuk a legszükségesebb holmikat, bámészkodunk az ablakban, nézzük, hol járhatunk. Nem ismerjük fel a tájat, nagyon gyorsan megyünk, mire beazonosítanánk egy-egy állomást, a helység utolsó házai is eltűnnek.
A magyar–ukrán határon sokáig várakozunk, a szerelvényt másik sínre pakolják. A kocsikat utasokkal együtt úgy megemelik, hogy a munkások feje fölé kerül. Sokáig tart, elunjuk, éjfél után lefekszünk. A sok izgalomtól szinte azonnal álomba zuhanok. Váratlanul kiabálás a folyosón, lábdobogás, az ajtó kivágódik, gyullad a villany, passzport, passzport! Adjam az útlevelet, de azonnal! Előkotrom a nyakamban lógó kis tasakból, kikapják a kezemből, elrohannak vele. Nézünk egymásra Somával: a jegyet sem kaptuk vissza, most elvették az útlevelünket is, azt sem tudjuk, kik és miért. Mi lesz most velünk? Az egyik fülkében a határőr magyarul kiabál: „Fogtam hat hontalant!” A másik: „Én meg hármat!” A vagonban huszonhét hontalan, semmilyen állampolgárságú, többségükben gyerek. Csecsenföldről menekültek, ottani állampolgárságuk már nincs, és semmilyen más állam nem fogadta be őket. Hálókocsikban utaznak egyik országból a másikba, sehová nem tartoznak, semmilyen iratuk nincs, csak egy papírjuk arról, hogy hontalanok. A határőrök bevilágítanak a tetőtérbe, a kocsi alá, a gyerekeket felrázzák, ellenőrzik, ugyanaz-e, akinek a képe az igazolványban van. Nagyhangúak, betöltik a folyosót, az utasok arcán félelem. Mi is rémültek vagyunk, ijesztő a fény, az erős hang, az egyenruhák, fegyverek, nem látunk otthon ilyesmit.
Elmennek, próbálok újra elaludni. Kár kísérletezni, hajnali háromkor megint jön egy kalauz, felráz, visszaadja az útlevelem.
Úton
2010. 07. 06, kedd
Az éjszaka hátralévő részében már nem tudok aludni, szokatlan az ágy, rövid, keskeny, rázkódik, a fejem alatt a tarisznyám, tarsolyom. Szorongatom őket, sem a csecsen, sem a szerb útitársakban nem bízom. Most, fél hatkor (ez még magyar idő) állok az ablaknál, csodálom a valószínűtlenül szépséges tájat. A rét fölött hajnali ködpárák úsznak, a síntől néhány lépésnyire patak csobog, a hegyek hol egyik, hol másik oldalon emelkednek. Sík vidékhez szokott szemem issza a látványt.
Hatalmas viadukt, rozsdás vas, csattog, érezhetően beleng, amíg végighaladunk rajta, alattunk kurjongatva terelik át a sovány, csíkos hátú teheneket.
Ösvények. Betonutat a nap végéig nem látunk.
Borzalmas, leromlott, élettelen üzemek, gyárak, mellette négyemeletes, lakatlan beton lakótelep. Tőlük 5–6 km-re szép kis falu, megmunkált parcellák, karóra futtatott bab, napraforgóval elválasztott telkecskék, benne krumpli, kukorica, cukorrépa, tök. Monokultúra sehol. Az élet megtalálja a neki megfelelő körülményeket, csak idő kérdése. Húsz-harminc kilométernyire ismét város nyomai, leromlott négyemeletes épületeket látok, az ablakok betörve, a lépcsőházak ajtó nélkül sötétlenek. Láthatóan lakatlanok. Tövükben kis faházacskák, az elgazosodott parkokban tyúkok kapirgálnak, bácsika zsákba füvet szed, odébb egy mama az udvaron dézsában mos.
Soma közben felébred, együtt nézzük a tájat. Ő jól elbeszélget angolul az útitársával. Éhesek vagyunk, van még egy kis hazai kenyér, sajt. Tábla csokit bontok, megkínálom a rémült szemű csecsen gyerekeket. Félénken vesznek el egy-egy pici kockát. Megjelenik az árus, de csak chipset, üdítőket árul, drágán –nem kérünk. A vonat minden harmadik, negyedik megállóban kissé hosszabb ideig tartózkodik, itt le lehet szállni, vásárolni, de semmi kedvünkre valót nem kapunk. Egy néni házi húsos derelyét kínál, de azt sem veszünk. Ajaj, baj lesz az evéssel!
Határátlépés természetesen újra éjjel, 2-kor. A hontalan csecsenek leszálltak Kijevben, a vámosok talán ezért nyugodtabbak.
…
Ez is tetszhet Önnek :
