Útravaló kamaszoknak

Köszöntő

Az a véleményem, hogy egy valamirevaló nagyapa minden alkalmat használjon ki, teljes odaadással meséljen akár a megélt világáról, már amennyiben unokája társaságát és kitüntető figyelmét egyaránt élvezi. Ez generációs kötelessége. Különösen a kölyökkorban, a kamaszodás beköszöntével. Kivált, ha a fővonalbeli meseírók világától fantáziadúsabb történetkékkel lehet távolodni, a legteljesebb tapintattal. Ráadásul még kevésbé béklyóznak a hitelességi elvárások. Hja, a nagyapa szövege. És ebben a kiváló kapcsolatban legyen helye olyan ősi közlési módnak is, mint a gondolatátvitel, ami csak első hallásra szokatlan követelmény. Egyszerű megmutatni, hogyan működik, egy közönséges hétköznapi kísérlettel. Követve egy gyalogost, gondolatban határozottan forduljunk hozzá, imígyen: „térj ki balra, mert szeretnélek megelőzni!”. És ő segítőkészen végre is hajtja ezt, a kedvünkért.
Mesekalauzunk szövevényes világában jöhet az érzés: ez biztosan a nagyapa gondolata! Ami bensőségesebb, mint a „nagyapa szövege”, hiszen nem kell ahhoz hallanod, hogy fölismerjed. Még valami! Kevésbé köznapi, vagy jókedvűen vitatott témacsíráink kifejtéséhez könnyítésként szerepel annak a tudósnak a neve, aki hamar visszakereshető a hálón, mint anyanyelvünkön olvasható forrás.



Most jöjjenek az ünnepélyes felmenői bevezető szavak, idézetben!

„Láttam egy érdekes arcot a hálón és elmondom neked, hogy mi fogott meg benne. Egy tudóst, pontosabban egy csillagászt mutatott, tekintetében a túláradó önfeledt, gyermeki boldogsággal. Mi okozhatott ilyen mértékű elragadtatást, minek örül tulajdonképpen? Mint egy igazi kölyök, aki éppen a karácsonyi ajándékát öleli magához. A nagy távcsővel – a Hubble űrteleszkóppal – tekint a távoli csillagrendszerekre, a felfedezők fékezhetetlen ujjongásával. Minél messzebbre les az Univerzumba, annál régebbi-ősibb állapotot szemlélhet. Ám ez mégis fantasztikus élmény neki. Most te alappal kérdezed meg, hogy mi célja van ennek az ölelő roppant világnak? Ezek a csodák körülöttünk miért léteznek? A válasz pofonegyszerű. Minden létezés oka TE vagy, érted teremtődött a világon minden. Hogy lelkesülten reagálj, betelhess a nagyszerűségekkel. Hogy fölfedezéseiddel egyre boldogabb és magabiztosabb lehess. Mint akár az a tudós csillagász. – Viszont annyi milliárdnyian vagyunk itt a Földön, hogy lehet minden énértem? – kérdezheted, teljes joggal. Úgy, hogy akár a többiek, te is mindenhez a saját idődben kapcsolódsz, valamennyi heurékát ebben a kizárólagosságodban őrized magadban. Meglehet, hogy örökre.”

Kétkedésed láttán szeretném újólag megerősíteni, igenis minden létező érted van! Ha csak arra gondolunk, hogy a percnyi idő – az a hatvan másodperc – a szívdobbanásod számával van összehangolva. Jó, ezt hagyjuk, habár a neveltségünkben még valóban nincs súlya a teremtményi léthálánknak, legalább ebben értsünk egyet.



Ahogy a világra tekintünk

Világnézet? Ez tömörítés. De lám, a környezetünkre rácsodálkozunk egy sokkal élvezetesebb megfogalmazás. Menjünk a kezdetekhez. A vadasparki látvány jó példa lehet?

A frissen befogott madarunk rögvest tájékozódni kíván és azt tapasztalja, hogy a drótszövet túloldalán tébláboló látogatók számára nincsen kiút, mert teljesen körül vannak kerítve. Ám az idő múltával – amint egyre több emlékeztető nyomvonalat tapos kényszerű határán belül – jön a felismerés: ő van bezárva és a látogatók szabadok! Ez a tény határozza meg csalhatatlanul a saját helyzetét, ha lehet mondani, a világnézetét.
A kerítés tehát olyan kényszer, ami a kívül és a belül minőségi különbségét képviseli.



Mi a minden és mi a semmi?

Alaposan elgondolkodhatunk, ha ellentétpárokat kezdünk vizsgálni. Pedig lépten-nyomon beléjük ütközünk. Kezdjük is gyűjteni ezeket!
Jó – rossz. Édes – keserű. Szép – csúf. Múlt – jövő. Öreg – fiatal. Közeli – távoli. Nagy – kicsi. Okos – buta. Jószívű – gonosz. Hosszú – rövid. Ügyes – kétbalkezes. Gyors – lassú, vagy másképpen fürge – lomha. Fekete – fehér, esetleg világos – sötét. Igaz – hamis. Élelmes – élhetetlen. Kapzsi – önzetlen. Bátor – gyáva. Nyitott – csukott. Oda – vissza. Fel – le. Jobbra – balra. Pozitív – negatív. Derült – borult. Hideg – meleg.
Hogyan társul ezekhez a szembeállításokhoz a biztonságunk kérdése? – ez is kézenfekvő. Most hagyjuk el a párokból a második tagokat. Ezt kapjuk: Jó. Édes. Szép. Múlt. Öreg. Közeli. Nagy. Okos. Jószívű. Hosszú. Ügyes. Gyors. Fekete. Igaz. Élelmes. Kapzsi. Bátor. Nyitott. Oda. Fel. Jobbra. Pozitív. Derült. Hideg.
Önmagukban teljesen üres fogalmak lennének, csak ellentett párjaikkal együtt nyernek értelmet. És azt is észrevetted, hogy a kettősségeink mindig egy-egy tartományt is képviselnek a fokozatosság jegyében, megajándékozva bennünket az ítéletek megalkotásával és árnyalásával, életünk minden pillanatában. Ami egyrészt a létezésünk, a működésünk alapja. Belép a szimpátiánk, ezáltal válik átélhetővé vagy elutasítottá minden jelenség. Különleges adomány, hogy ilyen színes tartományokban működhet a szabad akaratunk.
Érdekes, hogy az Univerzumban is megvan ez a „dualitás” (kifejtéseket lásd Kisfaludy Györgynél). Ha szabad ilyet mondani, az aktív Teremtőképesség és a Teremtett Világ állandó kölcsönhatása számunkra létkérdés, működése ezért sem lehet kizárólag valamely hit polémiája. Furcsa, de nincsen a közvélekedésben, hogy a teremtés – helyesebben újrateremtés – szakadatlanul történik. A Teremtő erő egy általunk lakott Univerzumot, majd cseretársát, az ellenüteműt (az antivilágot, amiben az antianyag megfelelően értelmezhető), másodpercenként iszonyatos gyakorisággal váltogatja. Ez a féktelen vibráció tartja fenn az ember által szerencsére megbonthatatlan stabilitást. E csodát az anyag és az antianyag gondos elkülönítésével vezethetjük be a legegyszerűbben. Mert az nyilvánvaló, hogy antianyagot bányászni nem áll módunkban, méghozzá olyan tényből kiindulva, miszerint ők az anyaggal találkozva egymást kölcsönösen megsemmisítik, miközben félelmetes energiák szabadulnak föl. Igen szórakoztató, hogy ez a képesség a mérgek, a haszontalan és veszélyes hulladékok eltüntetésénél, mint módszer, ötletként már fölmerült. Ezért a két „minden” között szükségszerű egy pillanatnyi „semmi” (ahol nincsen létezés egyáltalán), ami alapvető feltétele az Univerzum és cserepartnere átütés-mentességének.



Teremtéstől a termelésig

Lomtalanításkor a kacatok közt egy porosodó búgócsigára lettem figyelmes. Mikor kipróbáltam, elégedetten konstatáltam, hogy kifogástalanul működik. Még a középkörén lifegett néhány kerületére ragasztott, apró nehezékkel ellátott papírszalag, amivel annak idején bemutattam a centrifugális erő játékát. Ezen lett elmagyarázva, hogy miért van olyan sok tengervíz az egyenlítők tájékán. Mert ha a Föld forgási sebessége csökkenne, akkor ezek a tengerek kissé elhúzódnának a sarkok felé, számos lakott terület hízását ünnepelhetnénk, más szárazulatokat viszont könyörtelenül maga alá gyűrne a szétköltöző vízözön.
Te is jól tudod, hogy ez a búgócsiga minduntalan leáll, amint elhasználja a perdületét. Kitartóan, folyamatosan kell forgásra késztetnünk, amíg játszani szeretnénk vele.
A teremtést nagyon leegyszerűsítve úgy is el lehet képzelni, mint töretlenül megismételt gyártást, mely végtelenül kicsiny időközönként történik és az Univerzum összes elemét a pillanatnyi mozgás és minden egyéb állapotában – kiváltképpen kölcsönhatásaiban – újra és újra felépíti. Ami viszont mindenekelőtt feltétel, az a szakadatlan forrásmegújítás, amely minden mozgásnak, akciónak, reagálásoknak biztosít örök lendületet.
Aha! Most már kapizsgáljuk a Naprendszerünket is. A Nap fékeveszett rohanása, a társult követő bolygók működő perdületei és a végtelenre rajzolt keringési pályáik rigorózusan őrzik az állandóságukat, bármelyikjükről legyen szó. Ez pedig nem lehetséges egy üzembentartó, eltökélt folyamatosság nélkül, ami a teremtés lényegi velejárója. Persze ez nem hitkérdés, amint erről már szó volt.
Visszakanyarodva az Univerzumhoz, az ott tárgyalt „semmi” pillanatában – betáp oldalon – a mozgásmennyiségek és energiahiányok forráspótlásán felül az eleve elrendelés program(?) mindenoldalú végrehajtása, a karbantartás, mint a lejárt tartalmak megsemmisítése, ami az anyag-antianyag reakciójával zajlik. Kimenetnél pedig az így felszabadult energiák hasznosítása történhet, amely fedezhetné az Univerzum tágulási energiáját. Netán.
Azt mondanom sem kell, hogy az ember a termeléssel a teremtést utánozza a gyártás-üzemeltetés-karbantartás időbeli kényszerű sorba rendezésével.
Amúgy gazdagon értelmezhető területekre tévedtünk, gondolj csak az agyonkoptatott minősítésre: „antiszemita”! Ezek lennénk mi, a Szeretetalapú Világ Lakói? Az ellenütemű Univerzum emberi beállítottsága vagy meggyőződése is következetesen ellenütemű, holott – „szemitaként”, önként eltökélt zárványként, mi több, kiválasztott népként – valóságosan köztünk élnek ők is, ami számunkra ugyancsak felemelő állapot. Hol itt a varázs? Ha így értelmezzük, akkor minden fordított előjelű beállítottság az ellentett ponton megnyugvással kezelhető, mert ez természeti törvényszerűség, nem indulati. Azért élünk velük, mert ez speciális dualitás a javából! Ennek számbavétele során kerül látókörünkbe a Biblia. Az Újszövetség sem tündökölne oly fényesen a bázis Ószövetség tanításai nélkül.



Érzékelés és önismeret, amikor kedvünkre tévedhetünk

Étienne Bonnot De Condillac nyomdokain

A frissen lekaszált rét szélein szabálytalan maradék sávokban az érintetlenül hagyott zöldek, valamint a vadvirágok rovardöngésű kavalkádja fogad minket. Hálás tapasztalás ez a szemünk és fülünk számára. A békés mozdulatlanságban megpihenő szemlélődőként akár meg is tapinthatod a jámborabb gyomféléket, majd a méheket megrészegítő virágillatokra figyelhetsz fel. Egyszerre négy érzékelésed aktivizálva hívhatod elő a legteljesebb gyönyörérzetet. Hogy ezekből éppen melyikük emelkedik ki a többiek rovására? Ez már a kedvtelésed feladata.
Csend a zsongásban, zsongás a csendben; az észlelésben finoman és könnyedén szétválaszthatók. Fűszálakon a levelek, csúcsukon a magok kiegyensúlyozott sora nagy életörömet sugall. Közülük az egyikre korábban katicabogár szállt, szinte időtlen mozdulatlanságban pihen a szár legmagasabb levélízületén.
Lássuk az érzékenységet elemző emberek, a szenzualisták gondolatmenetét. A növényvilág és e kiszemelt tagja – mármint a fűszál – az emberi érzékelésekkel összehasonlítva nem, vagy másképp rendelkezik a látás, hallás, szaglás és az ízlelés képességével.
Ebből következik, hogy az általa észlelt valóságot – hozzánk képest – alapvetően másképpen ítéli meg.
Azáltal, hogy most egy katicabogár telepedett meg rajta, őbenne határozza meg önmagát még akkor is, amikor az rég tovaszállt. Ha szellő lebbenti levelét, ő a szél. Amikor esni kezd az eső, vízcseppként fogalma sincsen arról, hogy előtte fuvallat volt, még azelőtt pedig rovar. Önmagát mindig egy új benyomás alapján határozza meg, mert az élete a folyamatos, megszakítás nélküli, bár jórészt a tapintásra korlátozott érzékelés.
Viszont fölvetődik egy érdekes gondolatunk: kettő, vagy több egyidejű hatás nyilvánvaló zavart ébreszt benne! Így azután olyan meggyőződés alakul ki bennünk, hogy ahány a példabéli fűszál egymás utáni érzékelése, pontosan annyi téves következtetést von le belőle önmagáról. Káoszban pedig semmit.
Ám mindez mégsem okoz tragédiát, nem viszi őt a biztos pusztulásba. A magyarázat az emlegetett, valamilyen állapotában folyton jelenlévő magban rejlik, mely részt vesz mindahány fejlődési időben. A múltban, a jelenben, a jövőben. Mert a benne tárolt teljes életprogram tévedhetetlen, végtelenszer ismételhető bizonyosság.



Mérnöki csúcsteljesítmények a természetben

Egy példa: a Vénusz légycsapója

Léteznek a természetben rovart evő növények, például ilyen a Vénusz légycsapója. A növényekkel foglalatoskodó biológusok jól ismerik ezt a családtagot is. A tudóscsoport feltérképezte a növények lakhelyét, hol szeretnek élni egyáltalán? A kertész megtanulta, hogyan lehet életben tartani a környezetünkben? Milyen földet kíván, mennyi vizet vesz fel? Szóval azon felül, hogy mindenben hasonlít a többi növevényünkhöz, ráadásul még megeszi a repdeső rovarokat is! Ez a húsfüggőség nagyon érdekes.

Most megbeszéltük, hogyan foglalkoznak ezzel a légyfalóval a tudósok?
Lássuk be, a festőművész egészen mást kezd vele akkor, amikor valamilyen csendéletben az ő színvilágában megfesti. Vagy pusztán a szépségéért vagy a ragadozó természetéért ábrázolva oly módon, hogy különös gondolatokat ébresszen bennünk, a szemlélőkben. Ezzel egyúttal túl vagyunk a művészi ábrázoláson.
Végezetül nézzük, hogyan gondolkodik a mérnök? A mérnök elsősorban a működést veszi szemügyre: mi teszi a Vénusz légycsapóját annyira ötletessé?
Ez a kagylószerű külső levélpár csodás pillacsápokkal érzékeli a mozgásokat. A légycsapó másik dolga, hogy kiválassza a megfelelő rovart. Ha túl nagyot fog, az esetleg kirágná magát. Tehát képes a mérlegelésre. Figyelem! Ha egy érintés éri valamelyik érzékelőt, attól még nem kezd el dolgozni, mert az lehet valami közömbös inger. Mondjuk egy harmatcsepp hullik rá. Ha egyszerre legalább két nyúlvány érez érintést, akkor csap a rovarra, bezárja kagylószerű emésztőszervébe. Tehát tud számolni. Ott azonnal elkezdődik az emésztőnedv termelése, amivel feloldja, elfogyasztja az áldozatát. Az emészthetetlen kitinpáncél-darabkáktól azután igyekszik megszabadulni. Ami a megfigyelőt igazán lebilincseli, az a nagy zárási erő és a gyors csapósebesség.
A mérnök eredményt hirdet. A Vénusz légycsapó nagyon rafinált, amennyiben magához tudja csábítani a rovaráldozatát, azután kétséget kizáróan megállapítja, hogy a zsákmány elhelyezkedett a kagylójában, sebesen összezár, erős mérget termel, de úgy, hogy közben saját magában ne tegyen kárt. Arról is pontosan kell tudnia, hogy mikorra fogy el az élelme – mert ekkor és legkorábban ebben a pillanatban nyitja ki ismét „kagyló” leveleit esetleg új, befogandó rovar számára.
Mit állít a tudós mérnök? – nem kevesebbet, mint azt, hogy ezek a különleges képességek csak egyszerre, egyidőben születhettek a Vénusznál. Mert akármelyik is hiányozna belőlük, a növevény éhen maradna. Ezért van az, hogy a mérnökök általában a teremtéssel-termeléssel szimpatizálnak.