Váratlan szerelem

1. fejezet


Amikor szembesültem vele, hogy kihasználtak és megaláztak, teljesen összetörtem.
Akkor megígértem saját magamnak, hogy soha többet nem nyitom meg a szívemet senkinek. Naiv voltam és azt hittem, szerelmes, hagytam, hogy a rózsaszín felhő belepje a létezésemet. Utána egy plátói szerelembe menekültem, ami gyötrelmes volt, de édes, és egy idő után kiderült, hogy kölcsönös. Tudtuk mind a ketten, hogy nem fog működni, ezért a barátság mellett döntöttünk, de a szívem köré vastagabb falat emeltem. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem érzem, hallom a szívem dobbanását, hangját. Szinte érzelmek nélkül éltem. Amikor erre ráébredtem, tudtam, változtatnom kell, mert hogyan lehet érzelmek, szív nélkül élni?
A válasz: egyszerű sehogyan.
– Kisasszony, kérem, csatolja be az övet, lassan felszállunk.
– Elnézést kérek, kicsit elmerengtem – mosolyogtam vissza a stewardessre.
Igen, újra repülőre ültem. Amikor ráeszméltem, hogy nagyon nem éltem az életemet, csak csináltam, amit elvártak, szinte érzelmek nélkül, akkor eldöntöttem: vissza kell hoznom a szívemet az életbe. Hallani szeretném a dobbanását, érezni szeretném…
Egyiptomba menekültem. Csodálatos felfedezéseken keresztül, a Vörös-tenger szépségeivel sikerült átlátnom és tervet készíteni, hogy mit is szeretnék én. A másik hely Törökország volt – a mecsetek és a Boszporusz hazája –, ahol órákon át képes voltam ülni, nézni a tengert és hallgatni a sirályokat, s nem utolsósorban a jövőmet tervezni. Így immár a negyedik éve kétszer ülök repülőre és veszem az irányt márciusban Törökországba, novemberben pedig Egyiptomba. Törökországba mindig egyedül megyek, Egyiptomba pedig barátokkal, munkatársakkal vagy éppen családdal.
– Maga nem fél a repüléstől? – kérdezte a mellettem ülő nő.
– Először nyugtalan voltam, hogy milyen lesz a felhők felett, de amint elkezdtünk felszállni, semmi félelem, izgalom nem maradt. Először repül?
– Igen, a leányomat megyek meglátogatni Isztambulba. Tudja, oda ment férjhez, és jövő héten érkezik az első unokám. Ott szerettem volna lenni, de akkor nem is gondoltam bele, hogy repülnöm kell.
– Gratulálok a babához, és hadd segítsek önnek! Henrietta vagyok – mosolyogtam barátságosan.
– Klára vagyok, örvendek, és már attól, hogy beszél velem, úgy érzem, sokkal nyugodtabb vagyok.
Az eszemben pörögtek az első repülésem emlékei. Az egyik barátnőm fiával utaztam, Thomassal, és nagyon sokat beszéltünk, szinte az egész úton végig. Közben figyeltem a felhők feletti világot, és el kell, hogy mondjam, gyönyörű látvány volt.
Klárával én is végigbeszéltem az egész utat, és míg a csomagjainkat vártuk, telefonszámot cseréltünk, hogy majd beülünk egy kávéra valahol Isztambulban. Fogtam egy taxit, majd elvitettem magamat a szállodába, ami Isztambul szívében volt.
– Henrietta, üdvözlöm, már nagyon vártuk – mosolygott Muzafer a pult mögül, és meg is indult, hogy üdvözöljön.
– Muzafer, nagyon jól áll neked a jegyesség, szinte kivirultál. Ece hogy van?
– Köszönöm, nagyon jól van. Szeretném megkérdezni, hogy hozott-e nekünk valamit.
– Muzafer, na de ilyet! Azt gondolod, hogy elfelejtettelek? – néztem rá rosszallóan, de szemeim csillogásával nem tudtam megtéveszteni. Olyan boldog volt, hogy a protokollt félretéve a nyakamba borult.
– Muzafer, már négy éve ismerjük egymást, e-maileket váltunk, beszélünk telefonon, többször jövök csak hétvégére munka-ügyben is, és te olyat kérdezel tőlem, hogy elfelejtettem-e? Amúgy meg tegezz nyugodtan, már annyiszor kértelek.
– Csak nagyon izgulok, és Ece nagyon rá van pörögve, én pedig mindent meg szeretnék adni neki. Nagyon örülök, hogy megismertelek és barátunknak mondhatlak, de itt dolgozom és van egy protokoll.
– Aha, protokoll… akkor miért öleltél meg? – mosolyogtam rá, hogy a labdát visszadobjam, majd kacsintottam és kértem a szobámat.
A szobám négy éve mindig ugyanaz volt; szerettem az első pillanattól fogva. Igaz, Isztambul szívében található, de gyönyörű kertje van és hatalmas a terasza, ahonnan látható a tengerpart. A reggeli kávémat mindig a szobámba kérem, és a teraszon fogyasztom. Bejártam Törökországot, szinte mindenhol voltam, ettem a nemzeti ételeiből, de a vágyam az, hogy egy igazi török reggelit, ebédet, vacsorát ehessek, nem azt, amit a szállodák vagy éttermek kínálnak. Azt, amit az emberek otthon tálalnak és fogyasztanak. Muzafer megígérte, hogy egyszer meghív magukhoz és megízlelhetem az igazi, hagyományos török ételeket. De erre még nem adódott idő – eddig.
– Anyukám, apukám, sziasztok, már a hotelben vagyok. Most már megnyugodhattok. Üdvözlök mindenkit. Kipakolok, és megyek egyet sétálni.
– Édes gyermekünk, arról volt szó, ha leszáll a géped, rögtön hívsz.
– Tudom, de így egyszerűbb volt. Mellettem utazott egy hölgy, aki először repült, neki segítettem leküzdeni a félelmeit, utána meg azon voltam, hogy minél gyorsabban a szállodában legyek. A kicsikém hogyan viseli, hogy otthagytam?
– Most a nyomomban van. Kétszer sírt, de szerintem most már minden rendben lesz. Vigyázz magadra, édesem, és pihenj, de azért, hogy nyugodtak legyünk, jelentkezz mindennap! Rendben?
– Persze, anyukám, úgy lesz, most megyek, puszillak benneteket.
Kipakoltam, lezuhanyoztam és úgy döntöttem, útnak is indulok. Vár Isztambul és a Boszporusz. Az idén nem szeretnék kimozdulni Isztambulból: pár mecset, a Boszporusz, és én. Muzafer már várt, s hatalmas léptekkel haladt felém. Tanúja voltam az első munkanapjának és az Ecével való szerelmük kibontakozásának is. Ha létezik a szerelem, akkor az olyan, mint az övék.
– Muzafer?
– Henrietta, szeretném megkérdezni, hogy akarsz-e programokat, és ha igen, akkor milyeneket.
– Nem, most csak Isztambulnak és a Boszporusznak szeretném ezt a két hetet szentelni. Bár Bursába szívesen elmennék.
– Megértelek, Isztambul gyönyörű és magával ragadó. Itt bármi megtörténhet a legváratlanabb időben és helyen. De holnap este hétkor Ecével várunk téged; szeretnénk mindent megbeszélni és kiválasztani a ruhát, ezért egy vacsorával egybekötve gondoltuk. Ezt, kérlek, ne felejtsd el.
– Bármi megtörténhet? Hm… Alig várom – kacsintottam Muzaferre. – És hol fogunk találkozni? – Titkon reméltem, hogy vagy Ecééknél vagy náluk, hogy végre valódi török ízek érintsék a számat.
– Úgy, ahogyan hallottad és mondod: bármi…
– Rendben, holnap hétkor a tietek leszek, ezt nem felejtem el. Hol találkozunk?
– Itt, a pultnál foglak várni. Apámmal már lebeszéltem, a többit majd holnap megtudod.
– Hm… Muzafer úr, nem nagyon sok információt oszt meg velem. Köszönöm, hogy végre tegezel. Most viszont megyek, sétálok egyet vacsora előtt.
– Gondolom, a Boszporusz az úticél.
– Mint minden első napon – mosolyogtam, majd a fejem felett intettem és már szárnyaltam is, hogy mihamarabb annak a csodálatos, békés helynek a rabja lehessek.
Gondolataimba belemerülve az agyam csak úgy szárnyalt, már éreztem a tenger sós illatát, hallottam a sirályok dallamát. Hirtelen a telefonom csengése szakította félbe a gondolataimat. Lehajtottam a fejemet, úgy kutattam a táskámban, mikor egy hatalmas, kemény valaminek ütköztem. Megszédülve éreztem, hogy rögtön a földön fogok heverni és mindenki rajtam fog nevetni, de az éles fájdalomnak a vállamban és az erős karok ölelésének hála, nem estem el. Ahogy emeltem fel a fejemet, szinte mint a mágnes, simultam megmentőm karjaiba. Szemeim is mágnesként keresték a tekintetét; az arcunk olyan közel került egymáshoz, hogy szinte majdnem egymás ajkát érintettük. Az első sokkos állapotból következett a második. Teljesen elvarázsolt a teste, a szeme: olyan volt, mint mikor két megfelelő mágnes összekapcsolódik. Felismertem megmentőm személyében egy híres színészt, akinek nem is olyan régen néztem a filmjét, s elvarázsolt. Most meg itt állok Isztambul utcáján vele ölelkezve, bámuljuk egymást, az ajkaink olyan közel, és egyikünk sem mozdul. Erőt kell vennem magamon, nem maradhatunk így itt. De furcsa dallamot hallok, szép ütem üti meg a füleimet, s rám tör a felismerés, hogy ez a szívem dallamának üteme. Még jobban zavarba jöttem, így kezemmel jeleztem, hogy jól vagyok és elengedhet.
– Nagyon sajnálom, hogy magának futottam, kérem, ne haragudjon!
A fájdalom belehasított a vállamba, és a másik kezemmel ösztönösen odakaptam.
– Maga jött nekem? Nem egy oszlopnak csapódtam? Miből van maga? Sziklából? Tudja mit? Felejtsük el, oké? Jól vagyok, és azért köszönöm, hogy nem hagyta, hogy a földre zuhanjak.
– Nagyon megütötte a vállát, jó lenne rá egy kis jég.
– Igen, nagyon, de jól vagyok. Lesz egy csúnya foltom, de az majd emlékeztet, hogy ne lefele bámuljak, mikor az utcán sétálok.
Próbáltam mosolyogni, de rabul ejtettek barna szemei. Derekamon még mindig éreztem a karjait, s tudtam, minél gyorsabban el kell mennem, mert ha nem, a szívem saját uralmat fog gyakorolni.
– Mennem kell, és tényleg jól vagyok. Szép napot! – ezzel sarkon fordultam.
Nem hiszem el… soha senki ilyen hatást még nem gyakorolt rám. Mint egy mágnes, úgy vonzott. Befutottam az egyik kedvenc étterem-kávézómba és szóltam a pincérnek, hogy hozzon egy török teát és egy zacskóban jeget. Leültem egy asztalhoz és sajgó vállamat próbáltam olyan pózba helyezni, hogy enyhítsem a fájdalmat. Most komolyan, ez a pasi már a tévé előtt ülve is hatással volt rám, de így, ilyen közelről, hú…
Heni, hagyd abba, szabadságon vagy, és senki és semmi nem ronthatja el.
Közben CeyCey meghozta, amit kértem.
– Újra Isztambulban? – kérdezte kedvesen.
– Igen, Isztambul egy nagy szerelem. Köszönöm, CeyCey.
Majd ki is fizettem, de valami a másik oldalra vonzotta a tekintetemet.
– Can, kedves barátom, üdvözöllek.
– CeyCey, én fizetem a hölgy fogyasztását. Képzeld, miattam sérült le. Nagyon sajnálom, engedje, hogy jóvá tegyem!
– CeyCey, kérlek, tedd el a pénzt! Az úrtól elég annyi emlék, ami a kék folt fog tükrözni.
Ezután visszatárcsáztam a telefonszámot, amely miatt figyelmetlen voltam. Nem törődtem tovább a mellettem álló mágnesemmel.
– Christina, bocsáss meg, de nem tudtam felvenni. Mondd, miért hívtál? Tudod, Isztambulban vagyok két hétig.
– Szia! Igen, tudom, és ne haragudj, de tudod, fél év múlva férjhez megyek. Nincs mit felvennem, és mivel te tervezel és van is készen menyasszonyi ruhád, csak azt akartam kérdezni, hogy el tudnék-e menni anyával a műhelyedbe, üzletedbe?
– Drágám, ezek szerint Philippel végre összekötitek az életeteket. A csajok dolgoznak, szólok nekik, hogy mentek. Gondolom, csütörtökön szeretnétek… de mikor? Délelőtt vagy délután? Csak azért, mert videochaten leszek veletek.
– Igen, úgy döntöttünk, itt az ideje. Csütörtökön, és ha lehet, akkor egy óra környékén.
– Rendben, telefonálok nekik, hogy készítsenek elő mindent. Ha esetleg nem találsz közöttük olyat, ami tetszik, akkor miután hazaértem, átmegyek. Elmondod, mit szeretnél, és megcsinálom neked. Rendben?
– Köszönöm szépen, és tényleg ne haragudj, hogy most hívtalak. Jó pihenést!
– Köszönöm, szia. – Letettem a telefont és hívtam a barátnőmet, aki egyben a fő segítségem is a cégemben.
– Emili, szia! A volt főnököm leánya csütörtökön egy óra környékén felkeres. Meg szeretné nézni a bérelhető menyasszonyi ruháinkat. Kérlek, mindegyiket készítsétek elő, próbababára is adjatok fel párat, hogy teljesen átláthassa. Vagy tudod mit? Először a katalógust mutasd meg nekik.
– Szia, te nem szabadságon vagy? – kuncogott a telefonba.
– De, azt hiszem, azon lennék, de ez fontos nekem, és örülök, hogy Christina rám gondolt.
– Akkor mindent intézek, te meg pihenj és élvezd Isztambult.
– Úgy lesz, szia.
Ezt nem hiszem el! Ez az alak még mindig itt áll mellettem! Mit nem lehet érteni azon, hogy nem akarok semmit, hagyjon békén? Felé fordultam – nem mintha tehettem volna mást; úgy vonzott, mint a mágnes. Olyan érzés volt, mintha folyamatosan ölelne: a szívem zakatolt, a gyomromban millió pillangó repdesett, és szinte alig jött ki a szó a számon. De ez tényleg nem normális, össze kell szednem magamat és ki kell jutnom innen, amilyen gyorsan csak lehet.
– Can, köszönöm, hogy jóvá szeretnéd tenni, de jobban vagyok. Szeretném a szabadságomat a terveim szerint folytatni.
– Te tudod a nevemet, de én a tiédet nem. És lehet, hogy furcsán fog hangzani, de nem bírok elmenni.
– Jó, akkor majd megyek én. Szép napot.
CeyCeynek szóltam, hogy holnap jövök, majd intettem és elindultam az eredeti uticélom felé. Gondolatban azonban a barna szempár és a vonzás bűvöletében rekedtem…



2. fejezet


A sós tenger illata, a madarak hangja, a hullámok… Istenem, miért érzem mindig úgy minden egyes alkalommal, mintha először látnám? Mellettem egy szerelmespár üldögélt a másik padon.
Szerelem? Vajon tényleg mindenkinek csak egyszer adatik meg az életben, hogy átélje? Többször éreztem, hogy szerelmes vagyok, de egy idő után mindig rá kellett jönnöm, hogy ez nem szerelem. Felismerném, ha szerelmes lennék, vagy egyáltalán, rám is rám talál, átélhetem az igaz szerelmet?
Kérdések hada zakatolt a fejemben erősen, elnyomva Cant. Vele tényleg semmi esélyünk nem lenne. Ő felkapott színész, nagyon jól néz ki, és ha jól tudom, párkapcsolatban él. Töröld ki a fejedből, hagyd abba! Olyan érzésem volt, hogy a közelemben van, pontosabban, mintha a hátam mögött. Lassan megfordultam, és mit, vagyis kit pillantottam meg a hátam mögött? Őt. Komolyan nem értettem, miért jön folyton utánam. Felszegtem az államat, de a szemei rabul ejtettek; egyetlen pillanatra sem bírtam elfordítani a fejemet.
– Elárulnád, kérlek, hogy miért botlom folyton beléd? Komolyan mondom, ebből kezd elegem lenni. Ma érkeztem Isztambulba, és minden eddigi tervemet sikerült elrontanod.
Miért nem tudok szabadulni a szemeitől? Legszívesebben megsimogatnám az arcát, és hozzásimulnék.
Szedd össze magadat és menj el! Ez nem vezet sehová. Ne akarj lerombolni mindent, amit eddig felépítetté!
– Bocsáss meg! Nem szerettem volna, hogy miattam rossz élményeid legyenek. CeyCeytől tudom, hogy turista vagy.
Kérlek, Allah, mondd, mi ez a vonzalom, ami nem engedi, hogy magára hagyjam? Milyen próba elé állítasz? Miért nem tudok sarkon fordulni, és csak úgy itt hagyni? Itt állok immár harmadszor előtte, és próbálok többet megtudni róla. Szeretnék a közelébe férkőzni, de rá biztosan nem ilyen hatással vagyok, hisz’ folyton elküld, vagy csak fogja magát és faképnél hagy.
– Még mindig nem tudom a nevedet, és ez így nem tisztességes, mert te az enyémet tudod. Legalább a nevedet áruld el, kérlek!
Most komolyan, mi ez a szöveg? Csak ennyire telik?
– Henrietta vagyok. Így most már rendben vagyunk? Most már eltűnsz az életemből? Szeretnék egyedül lenni.
– Köszönöm, igazán szép neved van.
Magadra hagynálak, de képtelen vagyok, rabul ejtettek a szemeid, az illatod.
– Értem már! Utoljára mondom, az az ütközés nem csak a te hibád volt, jól vagyok. Pár nap múlva a kék folt is csak egy rossz emlék lesz.
Ha most nem megy el, akkor nem állok jót magamért. Olyan szép ajkai vannak, biztosan jól csókol. Hú, de melegem van! Fel kell állnom és el kell mennem!
Ahogyan felpattantam, szinte majdnem megint a földre zuhantam volna, de ismét elkapott és szorosan öleltek a karjai. Lassan felegyenesedve megint olyan közel ért az arcunk, hogy szinte az ajkaimon éreztem az övét. Édes, mámorító érzés kerített hatalmába. Semmi másra nem vágytam, csak, hogy ez a pillanat örökké tartson. A szívem hangját hallottam, erős, hangos dallamát. A testem még közelebbről akarta érezni az ő testét. Kérlek, soha ne engedj el!
De miket beszélek itt? Menj el, Heni, most! Hallod? Menj! Nem lehetsz kaland senki életében, és ami a legfontosabb, a tiédben meg abszolút nincs is helye. Végre érzed és hallod a szívedet. Ha most hagyod, hogy a vágyaid sodorjanak, akkor sérülni fog, és egy nyaralás alatt le is romboltad mindazt, ami ellen dolgoztál. Menj! Erős vagy!
Erőt vettem magamon, és eltoltam testem az övétől.
– Köszönöm, ma másodszor nem lettem nevetség tárgya.
– A te biztonságod számomra a legfontosabb.
Nem bírok mozdulni, nem bírom a pillantásomat kibontani a tiedből. Nem akarlak elengedni – addig biztosan, nem míg nem tudom, hogy mi ez az egész. Szeretem az életemet, nem hiányzik semmilyen bonyodalom, főleg nem egy turistával. De érezni akarlak! Meg szeretném csókolni a szádat, ölelni akarlak. Miért nem érzed azt, amit én? Miért? Allah, adj erőt nekem!
– Oké, ha te nem mész, akkor majd én.
Kérlek, ne menj el! Miért nem lehet csak pár percig normálisan beszélgetni? Folyton itt hagysz. Meg szeretnélek ismerni. Te miért nem érzed azt, amit én?
– Immár harmadszor köszönök el tőled. Legyen szép estéd! – ezzel elindultam a gondolataimmal a szálloda irányába.
Ne nézz vissza, ne nézz vissza!
Az utca tele volt élettel; olyan nyüzsgés és hangzavar volt, mint más európai országokban napközben. Játszadozó gyerekek, teázó férfiak, nevetgélő tinédzserek, turisták, taxik. Ez a nyüzsgő Isztambul. Nagyon szeretem ezt az oldalát. De a szívem egyre jobban fájt, sőt minden porcikám. Soha nem bonyolódtam egyéjszakás kalandba, de még csak kalandba sem, bár ha azt veszem, eddigi életemben összesen három férfit engedtem közel magamhoz. Az első Steven volt, az első szerelem, az első csók, az első csalódás. Öt évig tartott, de apám úgy gondolta, hogy a közöttünk lévő négy év korkülönbség nagyon sok és a hátam mögött megfenyegette, hogy hagyjon békén. Ő meg, mivel tartott apám haragjától, szakított is velem. Sokáig nem is értettem, miért tette. Annyit súgott a fülembe:
– Heni, maradj olyan mindig, amilyen most vagy – és otthagyott.
A második, szerelemnek hitt kapcsolatom Nicolas volt. Sajnos hozzá csak menekültem, és elhittem neki mindent, mert el akartam hinni. Megtanított a testi szerelemre, a vágy beteljesítésére. Négy évig tartott. Azonban sok negatív dolgot is átvettem tőle. Amikor kijózanodtam, nagyon sok munka volt, hogy helyreállítsak mindent az életemben.
A harmadik Ernest volt. Mindenképpen ő vitte a pálmát. Akkor már Magyarországon éltem, ő nős volt, de azt mondta, épp válnak, amiben nem is kellett kételkednem, mert találkoztam az akkor még feleségével. A fiaival együtt voltunk kirándulni. Az anyukájának is bemutatott. Tehát miért is kételkedtem volna a szavában?